Jean Genet
A tolvaj naplója
Részletek
Annyira meghatódtam, hogy
mielõtt kosárral a kezében átlépte volna szállónk küszöbét, még
kint az utcán, megcsókoltam Salvadort, de õ ellökött magától:
- Megbolondultál?
Buzinak fognak tekinteni...
Elég jól beszélte már a
franciát, amit Perpignan környékén, szõlõszüretek alkalmával
tanult meg. Megsértõdve eltávolodtam tõle. Az arca lila volt.
Olyan, mint a káposztáé, amelyet télen gyûjtenek be. Nem mosolygott.
Döbbent volt. "Hát megérte, hogy korán felkeljek - gondolhatta magában
-, és a téli utcán kolduljak? Jeanban nincs tartás." A haja nedves
volt és borzas. A kirakat üvege mögül egy csomó arc bámult ránk,
ugyanis a szálló földszintjét egy utcára nyíló kávéház nagyterme
foglalta el, ezen kellett keresztülmenni, hogy az emeleti szobákba jussunk.
Salvador beletörülte kabátujjába az orrát, és belépett. Én kis ideig
haboztam. Aztán magam is beléptem. Húszéves voltam. Ha ugyanolyan tiszta
és átlátszó, mint egy könnycsepp, miért ne innám fel ugyanakkora áhítattal
az orrlyukam peremén fityegõ cseppet is? Elég edzett voltam már a
nemtelenség erkölcsi igazolásában. Esküszöm, megtettem volna bent, a kávéházban,
ha nem féltem volna attól, hogy felháborítom Salvadort. Õ eközben
szipogott, de gyanúm szerint csak a taknyát nyelte le. Karján kosárral,
koldusok és csirkefogók között a konyha felé vette az útját. Elõttem
haladt.
- Mi
bajod van? - kérdeztem tõle.
- Észrevesznek.
- Na
és?
- Nem
szokás csak úgy csókolódzni a járdán. Este viszont, ha akarod...
Kegyetlen és megvetõ képpel
ejtette ki mindezt. Pedig én nem akartam semmi mást, mint hogy kifejezzem iránta
a hálámat, és félszegen, gyöngéden felmelegítsem.
- Mire
gondolsz az estével kapcsolatban?
Valaki bocsánatkérés nélkül
meglökte, és én elszakadtam tõle. Nem követtem tovább a konyhába.
A kályha közelében egy hely még üres volt a padon, ahhoz közeledtem. Már
nem érdekelt, hogy miképp lehetnék szerelmes ebbe a tetves és csúf
koldusba, akit még a bátortalanabbak is bántalmaztak... Még ha szép és
erõs lett volna! De hát a szögletes fenekébe legyek szerelmes? Ezzel
szemben ki tudja, nincs-e csodálatos hímvesszeje, vesztemre?
* * *
A koldusok eszköztárában,
annak érdekében, hogy kevéske pénzhez jussanak - hogy legyen mibõl
megélniük -, a sebek mûvelését is megtaláljuk. Bármennyire is
dologtalanságból fakad a nyomoruk, amely miatt rá kell fanyalodniuk a kultúra
eme formájára, a büszkeséget, amely ahhoz szükséges, hogy az általános
megvetés fölé emelkedjenek, már férfias erénynek tartom. Akárcsak a
szikla a folyót, a büszkeség felhasítja, szétszórja, kipurcantja a
megvetést. Mennél bennebb kerül valaki az elvetemültségben, a büszkeség
(már ha én vagyok ez a koldus) annál erõteljesebbé válik. Ha
birtokában vagyok az efféle sorsból való haszonszerzés tudományának -
erõsségének vagy gyengeségének -, a büszkeség csak fokozódik.
Amilyen mértékben a lepra lehúz, olyan mértékben kell fölé kerekednem,
csatát kell nyernem ellene. Tehát mindinkább elaljasodom és undor tárgyává
válok, egészen a végsõ pontig, amelyrõl még nem tudom ugyan,
hogy mi, de azt igen, hogy esztétikai és morális kutatás ellenõrzése
alá vonom. A lepra, amelyhez a sorsunkat hasonlítom, állítólag ingerli a
test szöveteit. Vakaródzik a beteg miatta, megfeszül. A lepra megvigasztalódik,
és a romlásról dalol majd a magányos érzékiségben. A nyomor
felmagasztosított bennünket. Eltitkolt, leplezett, kivagyiság nélküli
pompában andalogtunk Spanyolországon át. Mennél jobban izzította bensõnket
az életadó alázat zsarátnoka, gesztusaink annál szerényebbé, elmosódottabbá
váltak. Tehetségem azért fejlõdött ki tehát, hogy az igen szerény
látszatnak fenséges értelmet adjak. (Persze még nem irodalmi tehetségrõl
beszélek.) Az effajta neveltetés minden bizonnyal igen hasznos számomra,
hisz lehetõvé teszi, hogy gyöngéden rámosolyogjak a gané legaljára
is, legyen az akár emberi, akár anyagi, akár hányás, akár nyál, amelyet
végigcsurgatok anyám arcán, de lehet az önök szara is, uraim. Örökre
megõrzöm magamban a magamról alkotott koldusi eszményt.
Hasonlóvá akartam válni
ahhoz az asszonyhoz, aki elbújva az emberek elõl otthon õrizte
a lányát, ezt az ocsmány, eltorzult, röfögõ, négykézláb járó,
ostoba és fehér szörnyeteget. Miután világra hozta, minden bizonnyal
akkorára nõtt benne a kétségbeesés, hogy ez lett élete értelme.
Úgy döntött, hogy szeretni fogja e szörnyet, ezt a hasában fogant és onnét
elõbújt csúfságot, és magasra emeli. Oltárrá változtatta magát,
amelyre a szörnyûséget helyezte eszménynek. Odaadó gondozással,
napi robotban elkérgesedett tenyere simogatásával, a kétségbeesettek belülrõl
jövõ ádázságával szegült szembe a világgal. A szörnyet helyezte
elébe, a szörnyet, aki magára öltötte a világ arányait, és az õ
erejét. Belõle indultak ki azok az új elvek, amelyekbe a világ szüntelenül
támadó erõi beleütköztek, és amelyeknek megálljt parancsoltak az
otthon falai, ahová a lányát bezárta.
Mivel azonban lopni kellett néha,
megismertük a bátorság tiszta és evilági szépségeit is. A fõnök,
a lovag, mielõtt lefeküdt, tanácsokkal látott el bennünket. Például
hamis papírokkal különbözõ konzulátusokat kerestünk fel, hogy
vigyenek haza bennünket. A konzul, akit sirámaink és nyomorunk, mocskunk
meghatott vagy idegesített, vasúti jegyet adott a határig. A fõnök
a barcelonai állomáson eladta. Õ jelezte nekünk a templomokban vagy
az elegáns villákban végrehajtandó lopásokat is - a templomokban a
spanyolok nem merték elkövetni -, mint ahogy õ szállította nekünk
az angol és holland matrózokat is, akiknek néhány pezetáért le kellett
feküdnünk.
Így hát idõnként
lopni jártunk, és minden betörés után néhány pillanatig felszínen
tudtunk maradni. Az összes éjszakai kiruccanást szemrevételezés elõzi
meg. Az idegesség, amelyet a félelem vagy épp a szorongás provokál ki belõlünk,
vallásos hangulathoz hasonló állapotot tesz lehetõvé. Ilyenkor
hajlamos vagyok minden kis véletlennek értelmet tulajdonítani. A dolgok a
szerencse jelévé válnak. Meg akarom nyerni az isteneket, akiken, úgy tûnik,
kalandjaim sikere múlik, azaz erkölcsös cselekedetek és kegyesség útján
el akarom csábítani õket. Ilyenkor jobban és többet adakozom a
koldusoknak, átadom a helyemet az idõseknek, félreállok az útjukból,
segítek a vakoknak áthaladni az utcán stb. Úgy teszek tehát, mintha
elismerném valamelyik isten elnöklését a lopás fölött, egy istenét,
akinek kedvesek az erkölcsös cselekedetek. Kísérleteim, amelyeket azért
folytatok, hogy kivessem a véletlen hálóját az ismeretlen isten befogására,
teljesen kimerítenek, felidegesítenek, úgyhogy ezek is hozzájárulnak a
vallásos állapot létrejöttéhez. Rítushoz illõ komolyságot kölcsönöznek
a lopás aktusának. Tegyük hozzá azt is, hogy általában mély sötétben
megy végbe a dolog, leginkább éjszaka, zárt helyen, miközben az emberek
alszanak, az is lehet, hogy a tettes fekete maszkot visel. A lábujjhegyen járás,
a csend, a láthatatlanság, amelyre nappal is szükségünk van, a tapogatódzó
kéz, amely szokatlanul komplikált és óvatos gesztusokat hajt végre a homályban
- már az ajtókilincs egyszerû lenyomása is egy csomó olyan
mozdulatot tesz szükségessé, amelyek fennen ragyognak, akárcsak egy ékszer
csiszolt lapocskái - ha aranyat lelek, olyan, mintha én ástam volna ki:
kontinenseket, óceáni szigeteket túrtam fel érte; négerek vesznek körül,
mérgezett hegyû lándzsáikkal fenyegetik védtelen testem, de mûködni
kezd az arany ereje, irtóztató erõ vág földhöz vagy emel a
magasba, a lándzsák lehajlanak, a négerek felismernek és befogadnak a törzsbe
-, az óvatosság, a suttogó hang, a hegyezett fül, cinkosunk láthatatlan
és ideges jelenléte, legkisebb jeladásának a megértése, mindez összegyúr
bennünket, összeprésel, olyan jelenlétgolyót fabrikál belõlünk,
amelyet csak Guy szavai fejeznek ki igazán:
- Az
ember érzi, hogy él.
Bennem a jelenlétnek ez a
teljessége, mely hitem szerint szörnyû erejû bombával egyenlõ,
végletes komolyságot és rendkívüliséget kölcsönöz a tettnek - vagyis
az a betörés, amelyet épp végrehajtunk, mindig a legvégsõ, nem
mintha nem kívánnánk többé betörni, mert ilyet nem gondol az ember, de
ugyanez a koncentráció nem tud bekövetkezni még egyszer (soha többé az
életben, mert ha tovább fokozódna, a túlvilágra kerülnénk általa) -, a
tettnek ez a megismételhetetlensége, amely tudatos és magabiztos
gesztusokban teljesedik ki (akárcsak a rózsa szirmai), amelyek törékenyek
is, erõszakosak is, ugyanakkor a vallásos rítus értékével ruházzák
fel a bûntettet. Gyakran elõfordul, hogy valakinek a tiszteletére
ajánlom ezt. Elõször Stilitano részesült a megtiszteltetésben. Azt
hiszem, õ volt az, aki felavatott, akarom mondani, teste igézetével
megakadályozott abban, hogy összeomoljak. Igen, az õ szépségének,
nyugodt szemérmetlenségének ajánlottam elsõ lopásaimat. E
hadirokkant nagyszerûségének, akinek a keze, kéztõbõl
levágva, Közép-Európa valamelyik erdejében rohadt, legalábbis õ
így mondta, egy gesztenyefa alatt. Tolvajlás közben a testem fénybe
emelkedik. Minden gesztusom szikrázni kezd. A világnak meg kell bámulnia a
sikereimet, ha azt akarja, hogy lebukjam. Szörnyen megfizetek a tévedésemért,
ám ha sikerül elkapnom a trapézt, azt hiszem, öröm uralkodik el az Atya házán.
Leeshetem, persze, és akkor, szerencsétlenségre szerencsétlenség, kényszermunka
következik. Ám a vadak - akikkel az elítélt (ha már dupla vagy semmire játszott),
miközben áthalad az õserdõn és olyan helyre talál, amelyet
õsi törzsek õriznek, feltétlenül találkozik abban a
folyamatban, amelyet intim kalandom kapcsán a fentiekben röviden leírtam -
vagy megölik õt, vagy megszabadítják. Én hosszú ösvényeken
indulok el ahhoz, hogy eljussak az élet kezdetéig. Ehhez persze a magamfajtát
el kell ítélni.
* * *
Két bírósági fénykép
maradt fenn rólam. Az egyiken tizenhat vagy tizenhét éves vagyok, a Közsegélytõl
kapott kabát alatt tépett pulóvert viselek. Az arcom tökéletesen ovális,
az orrom egy elfelejtett, hajdani verekedésben szerzett ökölcsapás miatt
szétment, vagyis lapos. A tekintetem egyszerre blazírt, szomorú és meleg,
és igen-igen súlyos. A hajzatom akkoriban sûrû volt és
rendetlen. Meglátva hajdani magam, szinte hangosan kibuggyant belõlem
az érzelem:
- Szegény
kislegény, te szenvedtél.
Ezzel a jósággal egy másik
Jeanról beszélek, nem arról, aki voltam. Akkoriban szenvedtem a csúfságom
miatt, most viszont nem veszem észre a gyermeki arcban. Akkori szemtelenségem
- pofátlan voltam, ez az igazság - ennek ellenére könnyûvé tette az
életem. Nyugtalanságom sem világlik ki az akkori fotón. Pedig
naplementekor, amikor már fáradt voltam s a fejem lehajtottam, éreztem,
hogy a tekintetem súlyosan ránehezedik a világra, amelybe vagy beleolvad,
vagy visszatér hozzám. Visszatérve és belém hatolva, azt hiszem, észlelte,
hogy teljesen egyedül vagyok. Mert egyedül voltam akkor is, amikor gazdasági
cseléd voltam, akkor is, amikor katona, akkor is, amikor beraktak a Gyermekek
Intézetébe, tanítóim barátsága és olykori szeretete ellenére is,
szigorúan egyedül. A börtönben éreztem rá elõször a vigaszra. Az
elsõ megbékélésre, az elsõ homályos barátságra is ott éreztem
rá, azaz a mocsokban. Magányom súlya arra késztetett, hogy magamból
faragjak társat magamnak. Elképzelve a rajtam kívüli világot - a maga végtelenségében
és zavarosságában, amely éjszaka még kerekebbé válik -, olyan istenséggé
változtattam, amelynek nemcsak kedvenc ürügye, rengeteg gonddal és óvatossággal
körülvett tárgya, kiválasztottja és irányítottja lettem - akit fájdalmas,
kimentõ, a kétségbeesés szélén billegõ bizonyságtételeken
kerget át -, hanem sok-sok ügyködésének egyetlen célja is. Olyan mûvelet
által, amelyet nem tudnék jól leírni, illetve anélkül, hogy testem
dimenzióit megváltoztattam volna - mert könnyebb, minden bizonnyal, annyi
dicsõség okát magunkba foglalni -, lassacskán magamban állítottam
fel ezt az istenséget mint eredetet és önmagam fölötti rendelkezést.
Magyarán lenyeltem. Magam kitalálta énekeket dedikáltam neki. Fütyültem
az éjszakában. A dallam vallásos volt. Lassú. Súlyos ritmusú. Azt
hittem, így beszédbe elegyedhetem az Istennel: ami tulajdonképpen meg is történt,
hisz Isten nem volt más, mint az énekembe foglalt remény és lángolás. A
házakat vagy a fákat bámulva, zsebre dugott kézzel, lehajtott vagy
felemelt fõvel énekeltem az én ügyetlen, nem vidám, de nem is
szomorú, súlyos himnuszaimat az úton. Rájöttem, hogy a remény nem más,
mint annak kifejezése. Ugyanez az oltalom is. Sose fütyültem volna könnyû
ritmusokat. Felfedeztem a vallásos tematikát, rájöttem, hogy Vénuszt,
Merkúrt vagy Szûz Máriát ez kelti életre.
A második fényképen már
harmincéves vagyok. Az arcom megkeményedett. Az állkapcsom vádol. Szájam
keserû és gonosz. Úgy nézek ki, mint egy csavargó, pedig a szemem
nagyon kedves. Szinte felfedezhetetlen persze ez a kedvesség, ugyanis a
hivatal fényképésze merev tekintetet parancsolt rám. E két fotóban
ismerem fel azt a vadságot, amely akkoriban éltetett, ugyanis a fiatalkorúak
büntetõ intézeteiben, a börtönökben és a bárokban, tizenhat és
harminc között nem hõsi kalandokra vadásztam, hanem a legszebb és
legszerencsétlenebb bûnözõkkel való azonosulást kerestem.
Olyan akartam lenni, mint az a fiatal prostituált, aki Szibériába kíséri
a szerelmét, vagy túléli, de nem azért, hogy bosszút álljon érte, hanem
hogy elsirassa, és magasztalja az emlékét.
Nem hittem soha, hogy pompában
születtem, de eredetem megfoghatatlansága sokféle értelmezést tett lehetõvé.
Persze nyomorom furcsaságai is belejátszottak a dologba. Eldobott a család,
tehát teljesen természetesnek tûnt számomra, hogy fiúszeretõkkel
súlyosbítom a helyzetet, a szerelmet tolvajlással, a tolvajlást gyilkolással,
illetve bûnpártolással. Teljes határozottsággal elutasítottam
magamtól azt a világot, amely elutasított engem. Az is lehet, persze, hogy
e majdnem vidám sietség a legmegalázóbb helyzetek felé, gyermeki képzeletembõl
táplálkozott. Abból a képzeletbõl, amely kastélyokat, inkább
õröktõl, mint szobroktól hemzsegõ parkokat, mennyegzõi
ruhákat, gyászszertartásokat, esküvõket talált ki számomra, hogy
bennük sétáltassam egy elhagyott kisgyerek apró és dölyfös alakját,
majd késõbb, de nem is olyan késõn, akkor, amikor ezeket az álmokat
a végsõkig kikezdték a fogházak, a börtönök, a sértések, a
tolvajlások, a prostitúció, egészen a kimerülésig e nyomorúságos életben,
a mentális szokásaimat beborító díszeket (melyekhez nyelvi kiválóság
kapcsolódik), vágyam tárgyait, amelyekkel valóságos emberi sorsomat, de
elõbb egy túlságosan is megalázott gyermek sorsát felékesítettem,
börtönben szerzett ismeretekkel fedtem át. A börtön olyan biztonságot nyújt
a fogva tartottnak, mint a királyi kastély a király vendégének. Ez az a két
épület, amelyet tulajdonképpen hitbõl építettek meg, amely a
legnagyobb bizonyossággal az, ami - amely mindig is az, ami lenni akart, és
az is marad. A beléjük fektetett kõmûvesmunka, az anyagok, az
arányok, az építészeti elképzelés olyan erkölcsi tömeggel áll összefüggésben,
mely lebonthatatlanná teszi ezeket a helyeket mindaddig, amíg az a társadalmi
forma, amelyet szimbolizálnak, fennmarad. A börtön tökéletes védelmet nyújt
számomra. Bizonnyal tudom, hogy értem építették - mellékhelyiségével,
monumentális elõszobájával, az igazságügyi palotával együtt. A
legnagyobb komolysággal nekem szántak benne mindent. A szabályzatok szigorúsága,
szûklátókörûsége és pontossága ugyanolyan lényegû,
mint a királyi udvar etikettje, mely finom udvariasságával és zsarnokságával
az udvar alávetettjévé teszi a vendéget. Akárcsak a börtönépület
alapjai, a palota is szépen faragott köveken, márványfolyosókon, valódi
aranyon, a királyság legritkább szobrain, illetve a vendégek abszolút
hatalmán nyugszik; abban is hasonlóságot látok köztük, hogy a két épület
tulajdonképpen gyökere, illetve lombja egy élõ rendszernek. Egy
olyannak, amely két pólus között közlekedik úgy, hogy a két pólus közrefogja
és összenyomja, mert a két pólus maga az erõ. Micsoda biztonság
van azokban a szõnyegekben, tükrökben, sõt: a palotabeli
latrinák intimitásában is. A kora hajnali fosás sikere sehol sem kap olyan
ünnepélyes jelentõséget, mint abban a kis helyiségben, amelybõl
csiszolt üvegen át nézheti az ember a szépen formált homlokzatot, az
õröket, a szobrokat, a díszudvart; amelyben a selyempapír
ugyanolyan, mint másutt, de ahol nemsokára, szatén köntösben és rózsaszín
papucsban, leomlott hajjal és omló púderral egy udvarhölgy végzi nehéz
szükségét; mint abban a kis helyiségben, ahonnét a nagydarab õrök
nem rángatják ki az embert brutálisan, ugyanis e helyen fosni fontos
cselekmény - része annak az életnek, amelyben a király vendégül lát.
Ugyanilyen biztonságot nyújt nekem a börtön is, amelyet semmi sem fog
leomlasztani. Jöhetnek a szelek, viharok és csõdök, semmit sem
tehetnek ellene. A börtön magabiztosan áll, akárcsak te a közepében.
Mindenesetre az a komolyság, amely ezeknek a felépítésénél elnökölt,
és amely arra készteti õket, hogy tisztelettel nézzenek magukra, és
egymást távolról méregetve is egyetértsenek, épp ez, illetve ennek e világi
jelentõsége lesz az, ami elpusztítja õket. Ha a talajra, vagy
kissé hanyagabbul, a valós világba helyezték volna õket, hosszabb
ideig is fennmaradhatnának, de komolyságuk arra kötelez, hogy kegyetlenül
elbánjak velük. El kell ismernem persze, hogy az alapjaikat bennem ásták
meg, hogy õk az én legerõszakosabb túlzó törekvéseimnek a
jelei, mint ahogy azt is, hogy korróziós szellemem máris a ledöntésükön
munkálkodik. Eszeveszetten belevetettem magam e nyomorúságos életbe, amely
lerombolt paloták, feldúlt kertek és halott gyönyörök igazi látszata.
Maga az élet a rom, és mennél csonkábbak a falak, mennél távolabbinak tûnik
az a valami, amibõl e falak, látható jelekként kiállnak, avagy mennél
jobban besüllyednek a megszentelt múlt földjébe, annál kevésbé tudom,
hogy pompás nyomorban éltem-e, avagy a lealacsonyodásom volt nagyszerû.
* * *
G. H. olyan lakásban él,
amelyet a németek bejövetelekor Párizsba négy nap alatt rendezett be. Három,
Wehrmacht-egyenruhába öltözött barátjával (az egyenruhákat kurvák lopták
el a fáradtságtól, az alkoholtól és a szerelmeskedéstõl kikészült
katonáktól) kifosztott néhány magánpalotát, amelybõl elmenekültek
a párizsiak. Megrakott teherautóval járt oda s vissza Passy (Párizs elõkelõ
negyede - O. K.) és a saját garázsa között. Most már minden bútor és
szõnyeg az övé. E padlószõnyegek, mondtam magamban, a lábaimon
keresztül tapintattal töltenek fel, némaságra késztetnek, sõt
olyan magányt és nyugalmat teremtenek, mint amilyent csak az anyai szív képes
körénk varázsolni. A legdurvább szavak is elhangozhatnak itt, a
legaljasabb bûntettek is elõkészíthetõk benne. Csillárok
tömkelege található a lakásban. G. H. zsákmányon megosztozó barátai közül
ketten meghaltak. Olaszországban ölték meg õket, Darnand után. A
harmadikat nemrég ítélték életfogytig tartó kényszermunkára. A két
hulla és az ítélet véglegesítette G. H. tulajdonjogát. Hitelesítették,
mondhatni. Mint aki biztos abban - vagy sem -, hogy sosem leplezik le, G. H.
akkora méltósággal lépdel a szõnyegeken, úgy omlik bele a
fotelekbe. Azelõtt ez nem volt jellemzõ rá.
- Csak
jöjjenek, és próbáljanak kilakoltatni - mondta egyszer nekem.
Lelkierejét a megszerzett bútorok
- Lucien által megcsodált, pompás hullák - fölött gyakorolt jogának a
biztonságából nyeri. A lakás, akárcsak egy tény vagy kiteljesülõben
lévõ cselekmény, hozzátartozik a drámához. Végtelenül értékes
szentségtartóvá vált, õrlángként világít. Én is sokkal nagyobb
biztonsággal - és kisebb csodálkozással - lépek be az ajtón, amióta
tudomást szereztem a két halottról. Azóta egyetlen tárgy sem kelt olyan
benyomást bennem, mintha más gazdához tartozott volna, vagy mintha idegen lélek
alatt sínylõdne. Mostani gazdájuk véglegesen magáévá tette
õket.
Lucien ezt mondta nekem,
amikor eljöttünk tõle:
- Nem
lehet érdektelen együtt dolgozni a pofával.
- Nem
tudom, mirõl beszélsz.
- Mirõl,
mirõl, hát a foglalkozásáról.
- Miféle
foglalkozásról?
- Ej,
hát, tudod te is, a lopásról.
* * *
Nagyon is jól ismerem azt a
rendkívüli nyugalmat, amely a sikerült lopás pillanatában elfogja az
embert, mint ahogy a félelmet is, amely utána következik. Tulajdonképpen a
testem fél. Amikor az ékszerüzlet kirakata elõtt állok, mindaddig,
amíg nem megyek be, nem hiszem, hogy lopni fogok. Ám ha beléptem, bizton
tudom, hogy egy ékszerrel fogok távozni, amely lehet gyûrû vagy
bilincs is. A bizonyosság a tarkómtól a talpamig lefutó hosszú borzongásban
jelentkezik. Kívül persze semmi sem látszik: mozdulatlan maradok. Csak a
szemhéjam pereme válik teljesen szárazzá, egyébként minden a szemen belül
marad. A sejtjeim ilyenkor mintha valamiféle hullámnak, hullámzó mozgásnak
vetnék alá magukat, ami igazából nem más, mint a nyugalom lényege. Hadd
tekintsem át magam, talpamtól a fejem búbjáig. Követem a hullámzást. Félelembõl
született. E nélkül nem létezne a nyugalom se, amelyben a testem fürdik -
egyelõre. Jelenleg arra kell vigyáznom, nehogy elfussak. Ám ahogy kijöttem
az üzletbõl, már nem tudnék szaladni, még gyorsan lépdelni sem.
Mintha gumi tartana vissza. Az izmaim duzzadtak és feszültek, de az utcán
nagyon éles felügyelet tartja ellenõrzése alatt õket. Lucien
elképzelhetetlen ilyen helyzetben. Õ minden bizonnyal összeomolna.
Mert mi történik betörés közben? Mihelyt a zár kifordult, s az ajtót
egy mozdulattal belöktem, nagy rakás sötétség nyílik meg bennem,
pontosabban igen vastag pára, amely hívogatja a testem, hogy lépjen be. Belépek.
Fél óráig olyan világban mûködöm majd, feltéve, hogy egyedül
vagyok, amely teljesen más, mint a megszokott világ. A szívem erõsen
ver. A kezem sosem reszket. Félelmem egyetlen másodpercig se hagy el. Bár
nem képzelem el a tulajt, a gesztusaim mégis õt idézik. Mintha látnák
õt. Miközben fosztogatok, a birtoklás ideájában lubickolok.
Megalkotom a hiányzó birtokost. Nem velem szemben, hanem körülöttem létezik.
Illékony elemmé válik, és én beszívom õt, belém hatol, a tüdõmet
feszíti. Ténykedésem kezdetén még nem érzek túl sok félelmet. Ez csak
akkor zuhan rám, amikor úgy döntöttem, hogy elmegyek. A döntés akkor születik,
amikor a lakás egyetlen sarka sem rejt titkot már elõttem, amikor betöltöttem
a tulajdonos helyét. És ez nem feltétlenül az a pillanat, amelyben
felfedeztem a kincset. Guy szinte mindig asztalhoz ül ilyenkor, a konyhában
vagy a kipakolt szalonban étkezik. Más betörõk szarni kezdenek a
fosztogatás után. Én nem tudom elfogadni a lucieni eszmét, amely
ilyesfajta rítusokhoz igazodik. No persze, Lucien nem vallásos természet.
Szerintem, ha felfedezted a kincseket, el kell menni. Ilyenkor önti el a
rettegés a testemet. Siettetni akarom a dolgokat. Nem magamat siettetni, azaz
rohanni, hanem mágikusan felgyorsítani mindent. Vajon miféle mozdulatokat
teszek, hogy gyorsabban haladjak, és mennél kívülebb, távolabb kerüljek?
Hihetetlenül súlyosakat. Lassúakat. Lassúságom félelmetes. Már nem is a
szívem, hanem az egész testem ver. Hatalmas halánték vagyok, a kifosztott
szoba zúgó halántéka. Megtörtént már az is, hogy a magam megnyugtatása
végett inkább lefeküdtem, helyben aludtam egy órát valamelyik ajtó mögött,
mintsem kijöjjek az utcára és elkezdjek menekülni. Hiába tudom ugyanis,
hogy nem követnek, egyre csak szaporítom a cikcakkokat, átvágom az utcákat,
lépteim nyomán visszatérek, mint aki össze akarja zavarni az üldözõket.
Még meghatóbb az, amit egy villámgyors lopás után teszek: sebesen lépdelek,
egyre csak gyorsítok, cikcakkom szakaszai mind rövidebbekké válnak.
Ugyanaz a lendület visz, mondhatnánk, int amellyel a lopást elkövettem.
Nem tudnám elviselni, hogy Lucien hasonló helyzeteknek tegye ki magát.
Õ eljárás közben nem elég körültekintõ. Mozgása és
magatartása olyan, mintha könnyelmûen habozna - mint a fiatal
amerikaiak nedves szája sarkán elhaló utolsó szótag. Lucien szemérmes.
Orbán Károly fordítása