Samuel Beckett

 

(1906 - 1989)

Beckett5.jpg (9314 bytes)

Egyszer egyik kritikusa megkérdezte Beckettet, kicsoda is Godot. A szerző így válaszolt: "Ha tudtam volna, -megírom a darabban." Beckett szerint az író hivatása, hogy élményeit a maguk egységében és komplexitásában fejezze ki, akkor is, ha a lusta közönség nem érti. Dublinban született, protestáns családban. Bármennyire furcsa is a későbbi Beckett-kép alapján, de igen népszerű diák volt, jó sportoló,  társaságkedvelő. 1923-ban a Trinity College-ban francia-olasz szakos, 1927-ben végez. Kiváló eredményei alapján párizsi egyetemi lektor Lesz. Párizsban közeli kapcsolatba kerül James Joyce-szal és körével. Proust-ról ír tanulmányt, költői díjat nyer. 1930-ban visszahívják a dublini Trinity College-ba tanárnak, azonban hamarosan búcsút mond az egyetemi karriernek, s későbbi hőseihez hasonlóan vándorol, alkalmi munkákat végez. Beutazza Európát, majd Párizsban települ le, itt írja Murphy című regényét (1938) . A második világháború idején részt vesz a francia ellenállásban, majd az ír Vöröskereszttel tér vissza Párizsba, ahol ismét otthonra talál. Talán legtermékenyebb évei következnek. A Godot-ra várva 1952-ben jelenik meg franciául. Mint az író vallja, a tanult nyelv nagyobb művészi fegyelemre készteti. 1953-ban mutatják be a darabot Párizsban, Roger Blin rendezésében; újszerűsége miatt akkoriban számos vita kísérte, azonban többen már akkor is felismerték, hogy új korszakot jelez a XX. századi dráma történetében. További főbb drámái: A játszma vége (1957): egy vak ember tartózkodik egy üres szobában, mellette két másik ember egy-egy kukában; Az utolsó tekercs (1958) : egy öregember újra meghallgatja fiatalkori magnófelvételeit, azonban már nem sikerül megértenie őket; Némajáték; O, azok a szép napok (1961): egy színésznő monológja, aki fokozatosan süllyed, a közelében lévő férfival párhuzamosan, a homokban, míg a darab végére már csak a feje látszik ki. Beckett drámáit számos nyelvre lefordították, s világszerte játsszák.1969-ben Nobel-díjjal tüntetik ki. Amint meghallja a hírt; összecsomagol, s ismeretlen helyre távozik: nem kíván nyilatkozni, interjúkat adni. Az abszurd dráma, ahogyan Martin Esslin nevezte el, a kritikus szerint a sokkterápiára épül, a közönséget a lét értelmetlenségével szembesítve, védekező erőket szabadít fel. Ezek a tragédia katarzisát helyettesítik. Beckett drámái egy a korábbitól eltérő dramaturgiára épülnek. Szinte nincs cselekményük, a szereplők a lét perifériáján vegetálnak, nincs igazi karakterük, s nem folytatnak a hagyományos értelemben vett párbeszédet,  mivel nincs közöttük igazi kommunikáció. Műveiben gyakoriak, mint a Godot-ra várva-ban is, a komplementer figurák: Vladimir a gyakorlatias, Estragon a költő, Pozzo az úr,   Lucky a szolga stb. A dráma egy statikus helyzetet ábrázol, mely számos metaforikus értelmezést megenged. A várakozás válik életük egyetlen értelmévé. A párhuzamok és az ellentétpárok, mint arra Hankiss Elemér is utal egyik tanulmányában, a darab szerkezetének alapvető részei: a két felvonás egymásnak megfeleltethető motívumokból épül fel (pl., megváltás, elkárhozás, öngyilkosság, elmenni, itt maradni stb.). A darab tragikumát gagek, bohóctréfák, komikus szituációk oldják. Az állandó feszültség a remény és a reménytelenség, az illúziók. és a valósággal való szembenézés között így marad elviselhető. Magyarországon 1965-ben mutatták be a darabot a Thália Stúdióban, Kazimir Károly rendezésében, Kolozsvári Grandpierre Emil fordításában; kiemelkedő előadása volt a kaposvári 1975-ben, rendezte: Ascher Tamás.

Életének adatait csak addig tudjuk pontosan követni, míg fel nem fedezte az irodalom. Shaw, Wilde, Yeats és Joyce honfitársaként, Dublinben született (1906-ban), kitűnő tanulóként látogatta azt az iskolát — az enniskilleni Portora Royal Schoolt, melyben Oscar Wilde is tanult, majd a Trinity College következett, aztán kétéves párizsi vendégtanárság az École Normale Supérieure-ön. Párizs a szellemi felszabadulás: itt ismerkedik meg és barátkozik össze James Joyce-szal, és itt érez rá annak az irányzatnak vonzóerejére, melyet műveiben folytatni fog. Bár az irodalmi legendák szerint Joyce titkára lesz, ebből csak annyi igaz, hogy a baráti kör tagja, s lelkesült propagandistája. (Ekkor írott tanulmányai ennél többet is mondanak: filozófiailag is átgondolt értője a Flaubert - Proust - Joyce fejlődésvonalnak.) A mai Beckett-kép már eltakarja az akkorit, s ma már szinte hihetetlen, hogy vonzó egyéniség volt, hogy szerencsétlen szerelmek vették körül - Lucia, Joyce leánya, Peggy Guggenheim, a híres műgyűjtő -, hogy 25 éves korában már széles körű irodalomtörténeti és filozófiai műveltségével egy irányzat teoretikusa is lehetett volna, hogy ugyanakkor Estragon és Vladimír életformáját kedvelte, a Montparnasse apacsvilága vonzotta - egy este le is szúrták néhány frankjáért -, hogy a semleges Dublinből a megszállt Párizsba utazott, hogy ez a látszólag minden emberi céltörekvéssel szemben szkeptikus ember részt vett az ellenállásban. Aztán 1947-ben megjelenik a Murphy, első, 1938-ban írt regényének francia változata, egyelőre minden visszhang nélkül, majd a Molloy, a Malone meurt és a L'innommable (1951—1953) „francia" regénytrilógiája, és ettől kezdve életének adatait eltakarja a világhír.
Már a világhír első hulláma is kétértelmű volt: a regényíró helyett a regényalakok, a művek helyett a címek lettek híresek. (Feljegyezték például, hogy a német Suhrkamp cég 1951-től! számított tizenöt év alatt összesen 300 példányt tudott eladni ezekből a már világhírű regényekből...) Ez a furcsa publicity teremtette aztán azt a kétéltű egzisztenciát, melyben ma is él: Beckett, a fogalom, a kor jelenség, ekkor kezdett elszakadni Beckett-től, az írótól; műveinek egy-egy klisészerű epizódja vagy címe ekkor kezdett önállósulni leírt-megformált világától. Godot-ról, kilétéről, titkáról összehasonlíthatatlanul többen vitáztak, a fogalmat aránytalanul többen használták, mint ahányan a darabot látták, s a kukában vegetáló láb nélküli lények, Beckett kedvenc alakjai - nemcsak A. játszma végé-nek szereplői, megjelennek a Textes for Nothing (francia eredetiben: 1958, angolul: 1967) témavázlataiban, novellatöredékeiben is visszatérnek - éppúgy egy korszak irodalmi szimbólumaivá csiszolódtak, mint egykor a Bűn és bűnhödés fejszés és önmagát próbára tevő gyilkosa, vagy a házasságából lázadva kilépő Nóra mögött becsapódó ajtó.
Talán ez a furcsa világhír húzza meg a matematikai pontosságú választóvonalat írói működésében is. A regényírót 1953-ban - a Godot-ra várva világsikerének elindulásával egyidőben - váltja fel a drámaíró. S ha ezoterikus regényeivel jobbára csak név és cím szerint lett közismert, a színpad meghozta a közvetlen sikert: a Godot a bukásjóslatokat fényesen cáfolva négyszáz előadást ért meg Párizsban, sikerszériája szinte minden világvároson végigperzselt. Mert ez a három szó - az En attendant Godot - egy kor karakterisztikumává, köznapi mítoszképző anyagává, sőt szóviccformáló közegévé változott. Pedig a regény és a dráma szervesen összetartozik írói rendszerében, akkor is, ha időben két különböző korszak terméke. Egyik méltatója (Fr. Hoffmann) szellemesen jegyezte meg, hogy míg a drámák szavak nélküli gesztusok, addig a regények gesztusok nélküli szavak - a két műfaj mint két egymást kiegészítő világ tartozik össze. E szellemes apercu csupán találó, de nem igaz: hiszen már a Godot-ban is alig történik valami, a lényeg a dialógusok öntépő, imbecillis pingpongcsatája, a Molloy-ban pedig a szavakon túl azért valami cselekmény is feldereng, s legfeljebb az Acte sans paroles I.  pantomimjátékaira, valamint a L'innommable-ra. érvényes ez a szembeállítás. Kétségtelen azonban, hogy a regényfigurák, e furcsa véglények kelnek cselekvő életre a színpadon, és hogy ami a regényprózában a sejtelem és az alig felfoghatóság homályában már-már kisiklik az olvasó élményreflexeiből, az a jelenvaló és kézzel fogható irracionalitás, a köznapivá egyszerűsödött, banálissá változott rettegés képeiként ölt valós, kifejtett alakot a színpadon. A Malone meurt csendes, szenilis felbomlása tér vissza - markánsan körvonalazott, jobban karakterizált formában
- A játszma vége halálraítéltjeinek összjátékában. A dráma-forma csak explicit alakra hozta regényeinek implicit világát. (Talán ezért is maradtak töredékben novella- és regénykísérletei, miután drámai műveiben már végigélhették véglény voltukat.) így aztán, bár a világhír regényíróként kapta szárnyra, drámáival lett jelentős alakja a huszadik századnak. Beckett irodalmi jelentősége, maradandóságának és az európai művészetben elfoglalt helyének bejelölése nem zárult le a Nobel-díjjal. Bármennyire is összemérhetetlen művészete a kort meghatározó kimagasló értékekkel, annyit talán sejthetünk, hogy az elidegenedés lírikusaként induló művész töredékesebb és problematikusabb egyenleget hagy maga után, mint amit mai, tegnapi jelentősége sejtet. Feltevésünk szerint inkább továbbsugárzó hatása a fontosabb: olyan műhely lett színpada és regényvilága, melyben számos — másutt gazdagabban gyümölcsöző — eredmény született. Nélküle nyilván elképzelhetetlen a modern drámaírás újabb fellendülése, eszköztárának kibővülése, mint ahogy annak a horizontjáról kirobbant vitákat is ő provokálta. Ez a szertesugárzó hatás értékében és működésében jelentősebb, mint maga az életmű, melyről természetesen végső ítéletet az utókor, az alkotások utóélete fog majd mondani. A realista művészet szerkezeti átalakulásában mint opponens lépett fel, ám a történelem iróniája, hogy hatásában egyik segítője is lehet e tendencia megújulási folyamatának.
Almási Miklós

Godot-ra várva Ó, azok a szép napok

Godot-ra várva
A drámákban általában nem a konfliktushelyzetet létrehozó eseményt, hanem annak az emberek sorsára tett hatását mutatják be, ábrázolják az írók. Az ötvenes évek legjelentősebb ír származású, francia nyelven író drámaköltőjének sok művében az egyéni élet kisiklása vagy egy világkatasztrófa már be-következett; és az ez utáni állapotot mutatja a be az alkotó. Tehát drámái általában állapotrajzok, s így az idő nem játszik szerepet bennük, de a helyszínek is eléggé körülhatárolatlanok. Ez a műveit általános érvényűvé, de egyben elvontabbá is teszi. Drámáinak többsége így látomásos jellegű példázat. Ezek tehát valamiféle végső állapotról szólnak: vagy az egyéni élet végső szakászáról, amikor már semmit sem tudunk megváltoztatni, tehetetlenek: vagyunk fizikai és szellemi képességünk jó részét és az illúzióinkat elvesztettünk, vagy az egész emberiség végső állapotáról, s ennek megfelelőek a az alakok és azok környezete is. Az író legáltalánosabb érvényű drámájában, a Godot-ra várva című művében is bár groteszken primitív, vegetáló alakok jelennek meg sivár, kietlen, kopár környezetben, de ezek még mindig nem olyan torz véglények, mint A játszma vége Clowja és Hammja, akik kukában laknak, vagy az Ó, azok a szép napok nyakig homokba ásott Winnie-je vagy annak párja, Willie. A végletesen pesszimista szemléletű író darabjai rögeszmeszerűen többször is fölidézik az egész emberiség pusztulásának, végső elsorvadásának látomását, s bár s ezek eléggé elvontak, de még így kopárságukkal, eszköztelenségükkel is hátborzongatóan riasztó hatást keltenek. A semmi jelenik meg kézzelfoghatóan és nyomasztó módon a színpadon. A Godot-ra várva szereplői sem hús-vér emberek, inkább szimbolikus alakok. Vladimir és Estragon társak, barátok; ők az életrevalóbb, szélesebb látókörű, ill. az élhetetlenebb, szűkebb látókörű ember típusát, Pozzo és Lucky az a úr és a szolga viszonyát testesítik meg karikatúraszerűen. Látjuk tehát, hogy a szereplők párokba rendeződnek s valamiféle általánosabb képlet megtestesítői. A mű zárt szerkesztésű, kevés szereplőt mozgat az író, ugyanakkor a sivár lelkületű szereplők prímitívek, s így a mű cselekménye is nagyon egyszerű. A két főszereplő a nevével valamiféle megváltást sejtető, de pontosan körül nem határolt alakot vár, aki végül is nem jön el. Hőseink így maguk próbálnak valami értelmet adni az életüknek de ez nem sikerül nekik. Közben találkoznak Pozzóval és Luckyval. Először a úr cipeltet óriási terhet a még így is boldog, elégedett Luckyval, majd a második találkozáskor Pozzót már vakon látjuk viszont, de a közben megnémult Lucky ugyanolyan odaadással szolgálja tovább. Azt tapasztaljuk tehát, hogy fokozatosan vesztik el képességeiket.
A főszereplőket épp az egyéníti, hogy nincs semmijük, főleg otthonuk. Csavargók, csak azért topognak mégis ugyanazon a helyen állandóan, mert Godot-t várják. Egyébként megverik őket, árokban alszanak, répát esznek, koldulnak. Üldözöttnek, kiszolgáltatottnak érzik magukat, hisz a helyzetűk valóban bizonytalan. De a drámában nemcsak ez, hanem szinte minden bizonytalan: meghatározatlan a hely és az idő. Nem tudjuk meg hogy pontosan kire várnak hőseink és miért. Az általánosabb szintű kérdésfelvetést, a lét problémák bemutatását alantas életmódjuk képe groteszk módon ellenpontozza. Egész életük szánalmas vergődés, hiábavaló próbálkozások sorozata, fokozatos leépülés A Godot-ra várakozásában üres fecsegéssel töltik ki az idejüket. Estragon a cipőjét húzza föl-le, azzal bajlódik, Vladimir többször akar öngyilkos lenni, de ez nem sikerül neki. A díszlet üres, kopár, csak egy fa van tájékozódási pontként, így különösebb cselekmény híján a kellékeknek nagyobb szerep jut: a cipőnek a kalapoknak, a kötélnek. Ezekkel szöszmötölnek vagy játszanak el a szereplők. A mű végén az öngyilkossági kísérletnél még a kötél is elszakad. A primitív környezetnek, életmódnak és figuráknak megfelelően a bohóctréfák alantasabb poénjai viszik sokszor előre a mű cselekményét. A szereplők veszekednek, rugdossák, leköpik egymást. A tehetetlen várakozásba Pozzo és Lucky, ill. a hírhozó fiú megjelenése hoz egy kis változatosságot. A mű zárt szerkesztése abban is megnyilvánul, hogy a második felvonásban az első főbb mozzanatai ismétlődnek meg kisebb variációval, mintegy aláhúzva, nem változik semmi, legfeljebb Lucky és Pozzo tovább korcsosul. A fiú mind a kétszer ugyanazt mondja: Godot most nem jöhet, de holnap feltétlenül jönni fog. A groteszk megjelenítés Beckett műveiben általában az abszurd életérzésnek a kifejezője. Az élet értelem nélküli volta, a létfeltételek bizonytalanság, az emberi kapcsolatok felbomlása a kiismerhetetlenség, a tájékozódási pontok hiánya a jellemző szerinte a világra. Mindezeket jól mutatják a szaggatott, ismétlésekkel, naiv kérdésekkel és visszakérdezésekkel, nevetségesen kisszerű félreértésekkel teli párbeszédek. Beckett olyan messzire jutott az emberi élet elkorcsosulásának bemutatásában, és olyan általános érvénnyel fogalmazta ezt meg, hogy az emberi világ ábrázolásában ezen az úton, ebben az irányban továbbmenni nem lehetett.

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail:
Literatura.hu