Boris Vian (1920 - 1959)

A köztudat Viant a világháborút követő évek tipikus alakjának tartja, noha az életanyag, amely íróvá tette, sokkal régebbi ennél a kornál. Gyermek- és serdülőkoráról írt visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a Ville-d'Avray-i családi ház állandó házimulatságok színhelye volt, s az apa gyakran együtt mulatott három fiával. Boris Vian fáradhatatlan volt, új és még újabb játékokat eszelt ki. El akarta felejteni súlyos gyermekkori betegségét, amely a szívét támadta meg, és már ekkor jelentkeztek a végzetessé vált szívrohamok. A boldog gyermekkort végigkísérte a haláltudat. Ifjúkori barátainak alakja több művében megtalálható, különösen a baráti társaságban Majornak nevezett Jacques Loustalot vált halhatatlan figurává Vian tolla nyomán.
Gimnáziumi tanulmányai után az École Centrale kohászati tagozatát végezte el, de - 1942-ben vagyunk -csak hivatali jellegű munkához jutott Claude León barátjával együtt, aki amatőr dzsesszzenész volt. A hivatalban kevés munkát kaptak, így Vian írásra használhatta föl munkaideje egy részét; így írta a L'Écume des jours (Tajtékos napok) és a L'Automne á Pékin (Pekingi ősz) című regényeit. A rosszul jövedelmező hivatali munkát hamarosan otthagyta, és ettől kezdve zenéből, írásból, fordításból tartotta el családját. Első feleségétől, Michelle Léglise-től, akiről Simone de Beauvoir meleg szeretettel írt visszaemlékezéseiben, két gyermeke született.
Rövid élete során rendkívül sokirányú tevékenységet folytatott. Mérnök volt, így érdekelte a tudományok és a technika fejlődése, amellett regényíró, költő, színmű író, dzsesszzenész, újságíró és zenekritikus, műfordító, sanzonszerző, festő, énekes, színész, egy ideig a Philips hanglemezgyár művészeti igazgatójaként is működött, dolgozott a rádiónak, volt film- és operaszövegkönyvíró. Szerette a kirándulásokat az új, addig ismeretlen, kipróbálatlan területekre. Mély érzékenységének, meg persze kalandvágyának, játékosságának köszönhető, hogy a művészetek, sőt a szórakoztató műfajok minden ága érdekelte, mindenbe belekóstolt. Ebben gyakran Cocteau-ra emlékeztet.
Michelle és Boris Vian életének legszebb, legszínesebb korszaka a felszabadulással következett be. Az ifjúság mohón vetette rá magát ezekben az években mindazokra az örömökre, melyektől a háború és a megszállás évei megfosztották, így érthető az a látszólag felelőtlen élni-, játszani-vágyás, amely a még nagyon közeli, épp ezért állandóan fenyegető halál árnyékában szabadult fel. A párizsi diáknegyeddel szomszédos Saint-Germain-des Prés városrész a háború után legendás hírre tett szert. A negyed egyrészt az egzisztencialista írók és filozófusok, Sartre-ék székhelye lett, másrészt a szórakozni vágyó fiatalok, művészek dzsesszzenészek birodalma. A Saint-Germain-des Prés legendájához hozzátartozik Boris Vian néhány éves „királysága" is. Birodalmának határait a középkori templom és három kávéház alkotta, trónterme először a Tabou pinceklub, majd a Club Saint-Germain-des-Prés. A Tabou 1947-ben szerződtette Viant és zenekarát, és ettől kezdve a klub valóban a fiatalok találkozóhelyévé vált. Esténként itt voltak találhatók Boris Vian társaságában testvére, Alain Vian, zenész és költő, Juliette Gréco, Anne-Marie Cazalis, a színésznő, a költő Astruc, s a Major, Vian állandó kísérője. A máig kiadatlan Manuel de Saint-Germain-des-Prés-ben Boris Vian feldolgozta a városnegyedre vonatkozó korabeli dokumentumokat, újságcikkeket, írt az utcáiról és kávéházairól, a nevezetes személyiségeiről, az ott uralkodó szokásokról.
A másik „király", Sartre, Beauvoir szerint csak kétszer járt a Tabouban; az ifjúságot nagyon kedvelte, de felháborította az a tény - írja Beauvoir A körülmények hatalmában -, hogy a prédára vadászó sajtó a Vian körüli ifjúságot Sartre lejáratására akarta felhasználni, hamisan azonosítva őket az egzisztencialistákkal, orgiáknak minősítve szórakozásaikat.
Vian nagyra becsülte Sartre-ot, de nem volt egzisztencialista, annak ellenére, hogy néhány évig a Les Temps Modernes munkatársa. A Tajtékos napok Jean-Sol Partre-ját játékosan róla rajzolta meg, és a regényben felelőssé tette a mestert a tanítványok dogmatizmusáért.
Vian magányos alkotó volt, senkit nem követett írásaiban, a századfordulói Alfred Jarry volt az egyetlen író, akinek utóda akart lenni. Jarry iránti hódolata közelítette az 1948 óta működő, fontoskodó komolykodással elnevezett Patafizikai Társasághoz, mely alapműként tartja számon Jarry Doktor Faustról cselekedetei, és véleményei című munkáját. A Patafizikai Társaság tagjai között olyan írókat, festőket találunk, mint Raymond Queneau, René Clair, Max Ernst, Eugéne Ionesco, Michel Leiris, Joan Mirö, Pascal Pia, Jacques Prévert, Henri Salvador. A társaság munkájában való aktív részvétel erős nyomokat hagyott a Vian-életműben. A „patafizika" idézőjelbe tett elmélet és tudomány, állandó nyelvi és gondolati játék az abszurd-dal és a képzeletivel, komolykodóan, tréfásan bonyolult formák között. Vian például így határozta meg: „A Patafizika egyik alapvető szabálya az Egyenértékűség törvénye. Talán ez magyarázza részünkről a komoly és a nem komoly közti különbség elutasítását; számunkra ugyanis ez egy és ugyanaz a dolog, ez a patafizikus."
Több irodalmi műfajban alkotott figyelemre méltó műveket, legjelentősebbek mégis regényei. Első két regényét 1942-ben írta, főleg a saját maga és barátai mulattatására. A Trouble dans les Andains csak a hatvanas években jelent meg, a második regénye, a Vercoquin ét le plancton (Vercoquin és a plankton) már 1946-ban. Mindkét regénycím szójátékra épül, így fordítással alig lehet őket visszaadni.
A regényírói pálya igazi kezdetét az 1946-ban született és 1947-ben megjelent két regénye jelzi: a Tajtékos napok és a Pekingi ősz. Ugyanebben az évben álnéven - mint Vernon Suliivan - írta első bűnügyi regényét, és 1948-ban látott napvilágot a legnívósabb Suliivan, Et on tuera tous les affreux (És megöljük a rondákat) című regénye.

A következő Vian-regény, a L'Herbe rouge (Vörös fű), hároméves szünet után jelent meg 1950-ben, a L'Arrache-coeur (Szívszaggató) pedig csak 1953-ban.
A világról alkotott képe legárnyaltabban a regényeiben tükröződik. A regények univerzuma sötét, s egyre sötétül egyik regényétől a másikig; az ember kegyetlen törvényeknek s halálnak van kiszolgáltatva. Az embert körülvevő világ a regényeken keresztül egyre bonyolultabban szervezett; első regényeiben a hősök még próbálnak élni a világban, később már csak szemlélői, szenvedői lesznek. A hősöket a történet végén vagy a részleges, vagy a teljes megsemmisülés várja.
A Tajtékos napok szerelmeseinek boldogsága a beteljesülés pillanatától halálra ítélt. Chloét betegség támadja meg lótusz képében és lassan megöli. Hiábavaló a fiatal hősök, Colin és Alisé erőfeszítése, sem a nagy szerelem, sem a barátság nem segíthet a végzettel szemben. Ahogy Chloé ereje csökken, úgy csökken a világosság a szerelmesek körül és szűkül össze lakásuk. Megváltozik az emberek magatartása is irántuk, barátaikat kivéve, mert a betegség minden pénzüket felemésztette. Chloé temetésén a világ gonoszsága már ijesztő méreteket ölt. Colin ugyanis a szegényeknek járó temetést is alig tudja kifizetni, a szertartást embertelen szörnyek végzik, akik bemocskolják a halottakat és megkínozzák az élőket. Chloé holttestét egy kopár sziget közepén elterülő temetőbe szállítják. „A hordárok megálltak egy nagy gödör mellett; a Bakátokat énekelve hintáztatni kezdték Chloé koporsóját, majd megnyomták a gombot. Felnyílt a fedele, és valami nagy reccse-néssel a gödörbe esett; a második hordár összerogyott; félig megfojtotta a szíj, amely nem tekeredett le elég sebesen a nyakáról. Colin, Nicolas futva érkezett, Isis mögöttük botladozott. Erre az Egyházfiú meg a Templominas ócska, olajfoltos munkazubbonyba öltözve hirtelen kibukkant egy földhányás mögül, és farkasüvöltésben tört ki, miközben göröngyöket meg köveket hányt a gödörbe."
A Tajtékos napok emberi értékei, a szerelem, a barátság a Pekingi őszben már hamisakká válnak. A regény világa sokkal bonyolultabb, az egyének elszigeteltebbek, kapcsolataik is összetettebbek.
Colin és Chick önzetlen barátok maradnak Alisé megjelenése után is, sőt Colinre még azután vár a nagy szerelem. Anna és Angel barátsága azonban nem marad zavartalan Rochelle színrelépte után. Az Anna és Rochelle közti kapcsolat mindhármójukat megváltoztatja. Anna cinizmusa, Rochelle felületessége és butasága lehetetlenné teszi a nagy szerelmi érzéseket, Angel pedig csak addig vágyik Rochelle-re, amíg a lány Annához tartozik, s így számára elérhetetlen.
A világ, amelyben élnek, a fejlett ipari ország sivatagba kihelyezett, kicsinyített mása. Az exopotámiai vállalat alkalmazottai - igazgató, mérnökök, művezető, fizikai munkások - értelmetlen munkát végeznek, vasútvonalat építenek a lakatlan sivatagban, így természetesen nem érdekli őket a munka sikere. A mérnökök, Anna és Angel, az íróasztalukon számításokat végeznek, de semmi kapcsolatuk nincs azzal, ami számításaik alapján születik. Ezt a nagyfokú elidegenedést testesíti meg a Vörös fű Wolfja is, aki nem tudni kinek a megrendelésére és milyen célokra, gépet készít a technikus Saphir Lazulival. Wolf a gépet saját emlékei újraátélésére és elfelejtésére használja föl, a gép eredeti rendeltetését nem ismeri. A Vian által ábrázolt munkában - Colin például saját teste melegével termel fegyvereket - az ember elveszíti önmagát, mert nem látja munkája célját, értelmét.
A Pekingi őszben még létezik egy miniatűr társadalom a vasútépítőkkel, a hasonlóan felesleges munkát végző archeológusokkal, az orvossal, a felesleges voltát derűvel elfogadó remetefelügyelővel, meg az élet örömeit élvező remetével. A Vörös fű című regényben már csak két emberpár, Wolf és Lil, Lazuli és Folavril él egyedül a titokzatos Géppel és egy beszélő kutyával a mindent elborító vörös füvön. A Gép szerepének ábrázolásában felismerhető a Viant nagyon érdeklő science-fiction hatása.
A regény főszereplőjének, Wolfnak nincs múltja, mert tudatosan elfeledte emlékeit, és nincs jövője, mert nem lát semmi célt maga előtt, semmire sem vágyik. Csak az öngyilkosság marad számára, Lazuli viszont tehetetlensége, életképtelensége miatt menekül a halálba.
A legsötétebb, legkegyetlenebb világot Vian a Szívszaggatóban ábrázolja. Két zárt világ szerepel a regényben a maga sajátos törvényeivel, egyik világ sem tűri meg a kívülről jötteket, azokat, akik törvényeihez nem tudnak alkalmazkodni. Az egyik egy képzeletbeli, félelmetes, az emberi közönyt és önző kegyetlenséget lidércnyomásszerűen sűrítő falu; a múlttalan pszichoanalitikus, Jacquemort analizálható egyéneket keres benne, sikertelenül, s végül már állatokkal foglalkozik. Miközben ide-oda bolyong, részese lesz a falu életének; állandó sokkhatások érik: felfedezi az öregek vásárát, ahol az életképes, egészséges emberek beteg, munkaképtelen aggastyánokat vásárolnak, hogy kedvükre kínozhassák őket, hogy szadista ösztöneiket kiélhessék. Végignézi a lovak keresztre feszítését, a gyerekek kínzását - a szülők büntetésből megcsonkítják őket. A falu életében a templomi szertartások jelentik a fő szórakozást. A pap a vallást luxusnak tekinti, ezt hirdeti a falu népének, örök harcban áll híveivel, mert az emberek rá akarják kényszeríteni akaratuk teljesítésére, így a templom állandó látványosságok színhelyévé válik. A falu törvényei tiltják a lelkifurdalást, a bűnbánatot, s az embert, aki nem tudta elfogadni ezeket az embertelen törvényeket, kitaszították maguk közül, és arra kényszerítették, hogy mindnyájuk helyett vezekeljen. Ez az ember Le Gloire, aki köteles fogával kiemelni a folyóba bedobált mocskokat, a megölt emberek holttestének maradványait. A történet logikájából következik, hogy a környezetéhez adaptálódni nem tudó Jacquemort válik Le Gloire utódává.
Az összekötő kapocs a regény két zárt világa között éppen Jacquemort. A falu határában lakó Clémentine és Angel házába érkezik, és ő segíti világra Clémentine három gyermekét. Ez a világ másként, de éppoly kegyetlen, mint a falué. Az asszony eltaszítja férjét, és három fiával kicsi, elszigetelt világocskát alkot. Önmagát is szenvedésre kárhoztatja, hogy az önfeláldozás jogán gyermekeit teljesen kisajátíthassa. A három gyerek az anyai önzés foglya, Clémentine végül kalitkába zárja őket, hogy mindig az övéi maradjanak. A kitaszított Angel egyedül tengerre száll, ezzel vállalja a megsemmisülést.
Az életszeretet, a játékos humor, meg a halál és a kegyetlenség állandó egymásmellettisége, a köztük levő feszültség - ez a Vian-regények alapvető problematikája. A Tajtékos napokban az ifjú életöröm, a boldogság, a szépség együtt szerepel a szomorúsággal és csúnyasággal. A boldogság mögött már felsejlik a szorongás érzése; a tárgyak élnek, részt vesznek az emberi életben, a növények, állatok különleges szerepet kapnak, időnként áldozatok, máskor ellenségként viselkednek, jóakaratuk kiszámíthatatlan. Az élet ilyen fokú intsnzív erjedése már önmagában nyugtalanságot áraszt, a halál megjelenése gyakran a szorongás feloldását jelenti.
A Pekingi ősz 975-ös autóbusza a valóságból (Párizs egyik külvárosából?) indul, s meg sem áll a képzeletbeli Exopotámiáig, ahol az emberek úgy élnek, mint a valóságban létező országokban. Ez az ellentmondásos helyzet már önmagában feszültséget eredményez. A bizarr alakok, mint Amadis Dudu, Nyeletnyeli profesz-szor, Petitjean tisztelendő, a remete találkozása a sivatagban, és olyan köznapi helyzetek kibontakozása, mint fi Anna-Rochelle-Angel-féle szerelmi háromszög, vagy az Amadis Dudu, Dupont és Márton közti pederaszta viszony, egyre növeli az ellentmondásokat, a feszültséget. A sivatagi vasútépítés mint cél komikus, de ugyanakkor szorongató is, mert a valóság már összemosódik a képzeletivel. Az ellentmondásos helyzetekből logikusan következnek az emberhalálok, amit Petitjean így fogalmaz meg: „A pusztában nem dolgozhat az ember következmények nélkül. A dolgok valahogy nem stimmelnek. A vak is látja." A feszültség csak a halál megjelenésével oldódik fel.
Ez a fajta feloldódás hiányzik a Szívszaggató című regény végén. A központi szereplők, akik inkább szemlélői maradnak az életnek, semmint aktív részesei, még a kínlódásuknak véget vető haláltól is meg vannak fosztva. Angel örökre eltűnik, Jacquemort emberi valójában semmisül meg, mikor La Gloíre helyére lép. A szorongás hálójából már nem juthat ki az ember Vian utolsó regényében. A mű nyelve is szikárabb, tömörebb, mint előző írásaié, kevesebb benne a nyelvi játék, sajátságos humora egyre csikorgóbbá válik. Boris Vian humora nagyrészt nyelvében van. A nyelvi anyagnak természetesen elsősorban közlő és kifejező funkciója van, de ezenkívül a nyelv, a kifejezés önmagában is „mozog", saját síkján önálló életet él, és a valóság részeként jelentkezik. Regényeiben a tárgy és a felidézett cselekmény között állandó az eltolódás, léptennyomon találunk átmeneteket az emberi birodalomból az állati, növényi és ásványi világba. A szavak mágiája ez, ebből ered a Vian-alkotások poézise, de nemegyszer a szorongás érzése is. A nyelvi játékokat az író szigorú logikával viszi végig, s így ezek maguk is a szomorúsághoz, a halálhoz vezetnek.

Érdekes módon a háború témája inkább novelláiban, színműveiben, verseiben, sanzonjaiban jelentkezik. Les Fourmis (Hangyák) című novelláskötetének címadó novellája, mely 1947-ben jelent meg először, a hadsereg és a háború elleni támadás. Előadott színművei közül a L'Equarissage pour tous (Megnyúzatás mindenkinek), melyet 1950-ben a Théátre des Noctambules mutatott be, a háború abszurditását ábrázolja, komikus, burleszk eszközökkel. A Goüter des Généraux (Tábornokuzsonna) csak a szerző halála után került színpadra - újabb kíméletlen támadás a hadsereg és a háború ellen.
Vian körül nagy vihart kavart a háborúellenes Katonaszökevény című dala, amely 1954-ben A politikai fogoly című sanzonnal egy időben, az indokínai-francia háború idején született, de Vian 1956-ban, az algériai háború idején énekelte őket; a közönség rögtön reagált aktuális mondanivalójukra. Mindkét dal az erőszakkal szembeni magatartást hirdeti. A Katonaszökevényt hamarosan betiltották, mert túlságosan népszerűvé vált, az utca embere át is alakította lázadóvá, fenyegetővé a dal utolsó sorait.
A regényeiben poétikus Vian költeményeiben a legkevésbé költői, a versformát béklyónak érezte. Négy verseskötete jelent meg, amelyek közül igazán lírikusként csak utolsó, posztumusz Jé voudrais pás crever (Nem szeretnék megdögleni) című kötetében mutatkozott be. Utolsó verseiben a már súlyosan szívbeteg Vian vallott önmagáról először életében, legyőzve szemérmességét, mely addig mindig megakadályozta, hogy műveiben önmagáról beszéljen. A halál közeledését érezve életszerelmét kiáltotta világgá. 1959-ben érte utol a halál, miközben a Köpök a sírotokra című Vernon Sullivan-könyvéből készült film bemutató vetítését nézte, melynek szerzői jogát az ő megkerülésével vásárolta meg egy filmgyártó vállalat. Ehhez a filmhez Boris Viannak nagyon kevés köze volt.
Amikor meghalt, szinte ismeretlen író volt, a hatvanas években Boris Vianra esküszik a közönség és a kritika egyaránt. A háború utáni években az egzisztencialista írók álltak a figyelem középpontjában. Az egzisztencialista regény moralizáló igénnyel lépett fel, elméleti kérdésekre kereste a választ, filozófiai problematikát ábrázolt szépirodalmi eszközökkel. Vian, akitől távol állt mind a filozofikus, mind a moralista írói magatartás, ezen az áramlaton lényegileg kívül maradt.
Az ötvenes években azonban a hidegháború, az ipari-tudományos forradalom, a kialakuló „fogyasztói társadalom" új realitásai közepette Sartre és Camus moralizáló szépírói alkotásai már vesztettek aktualitásukból a nagyközönség előtt. Sartre a szépírói működést majdnem teljesen abba is hagyta. Ebben a helyzetben jelentkezett az „új regény", amely kezdetben minden kritikus figyelmét magára vonta, azonban a szakközönségen kívül csak egy nagyon keskeny réteg olvasmánya maradt, s mondanivalója a bonyolult megformálás miatt gyakran megközelíthetetlen volt. Az „új regény" kezdetben minden máshonnan jött írói alkotást kiszorított, azonban a közönség, és főképp az ifjúság érzelmi élményigényét, színvonalas és mégis olvasmányos irodalom iránti természetes vágyát nem elégítette ki.
A kiadó, Jean-Jacques Pauvert a megfelelő pillanatban érezte meg ezt az igényt, újra kiadta Vian regényeit, s a művek sikere igazolta vállalkozását. Az írót „felfedezte" a kritika, az olvasó, az ifjúságnak bálványává vált a kissé romantikus, melankolikus Boris Vian. Az olvasók a Vian-regények sötét világában saját koruk sötét vonásait ismerték fel, saját szorongásaikat, boldogságukat élték meg.
Egy korszak ifjúságának érzelmi igényét elégítették ki ezek a regények, több évtizedes űrt töltenek be, ezért válhatott ezekben az években Vian néha még valódi jelentőségén is túlbecsült íróvá.
H. Erdélyi Ildikó

Vissza

copyright © László Zoltán 2011
e-mail: Literatura.hu