Dino Buzzati
(1906 - 1972)

Kesernyés filozófiája, komoran játékos világszemlélete, a köznapi valóságot annyi titokzatos tulajdonsággal felruházó ötletessége réven Dino Buzzati magányos és különös jelenséggé szigetelődött el élete végére a kor olasz prózairodalmában. Egész alkotói munkássága a megállíthatatlan Idő elleni lázadással van tele, századunk hatvanas éveinek divatos eszmeáramlatai szerint viszont ilyen fogalom (mármint az „időé")' nem is létezik: az ember, aki valamire készült a múltban, valamit elérni szeretett volna, aki éppen ebben a folyamatban teljesítette volna ki boldogságkereső önmagát, immár csak a jelen állandó síkján kering, múltja is elveszett, a jövője is. Irónknak ez az experimentalista szemlélet a végítéletet hozta. Ábrándköreit jócskán megzavarta már az újrealizmus is, ennek bizonyos elemeit azonban még megpróbálhatta beépíteni novelláiba, sőt, közzétett (1963-ban) egy erősen realisztikus ihletésű regényt is. Kísérletét nem koronázta különösebb siker, az újsütetű filozófiákkal pedig semmit nem tudott kezdeni. Visszakanyarodott tehát - fáradtan, erőtlenül - korábbi műveinek még a két világháború között kialakult furcsa (használjunk magyar szabadalmú kifejezést) „szűr-naturalizmusához", az aprólékosan leírt valóságelemek fantasztikus átcsoportosításához, melynek eredete fiatalságának „mágikus realizmus-ában" jelölhető meg. Itt, ebben a kényszeredett újrakezdésben ragadta el a halál, 1972 januárjában.
Csöndben és váratlanul ment el, ugyanolyan szemérmességgel, mint ami egész életrajzát jellemzi. Dino Buzzati 1906. október 16-án született a Velence megyéhez tartozó Bellunóban, jogot tanult Milánóban, és ott is telepedett meg. 1928-tól megszakítás nélkül az egyik nagy olasz polgári napilap, a Corriere della Sera munkatársa volt. Nem szerette különösebben a nyilvánosságot. Rejtezve, a görög bölcsek szerint tehát jól élt, nem nősült meg, kedvenc szórakozása a síelés meg a hegymászás volt, de szívesen töltötte szabad idejét festegetéssel, néha saját műveinek (képzeletdús meséinek) illusztrálásával is. Mind biográfiája, mind életműve felől tekintve úgy tetszik, hogy jellegzetesen zárkózott, önmagának külön világot építő művésszel van dolgunk, olyan karakterrel, mely elsősorban befelé fordul, és az álmodozás kalandjait többre tartja a hétköznapok eseményeinél. E sajátosságát csak fölerősíthette benne az az iskola, mely a pályakezdő írónak a már említett „mágikus realizmusban" kínálkozott: a harmincas évek fasiszta Olaszországában a hivatalos irodalom dagályos utilitarizmusával szemben (a „birodalmiság" meg a militarizmus eszméinek áradatával szemben) egy egész csoport törekedett arra, hogy - Massimo Bontempelli szavaival -„szinte egy másik dimenzióba" vetítse át a köznapok élményanyagát, hogy benne találja meg annak értelmét, de törvényeit is.
Ez a „másik dimenzió", melyről a XX. század olasz irodalmának első ötven évében annyi szó esik, természetesen csak azzal a valóságossal szembesítve ismerhető és érthető meg, melynek ellentétét jelentette, s amelyben (éppen Buzzati pályakezdésének idején) nem nehéz az álszent és már-már irreálisan hamis olasz társadalom képét felismerni. A kor, melyben a meditatív s a természet sejtelmességébe menekülő fiatalember az első sorokat leírja, a fasizmus kifejletének periódusa, ritka csábító történelmi pillanat mindennemű evázióra - ha a hivatásos lelkendezek sorába állni nem akar, ösztönösen a sajátos „olasz szürrealizmus" útjára kell rálépnie. Ez a mágikus iskola - éppen erős társadalmi meghatározottsága miatt - sok lényeges ponton eltér a franciától, és semmiképpen nem nevezhető önállótlannak: a hazai társadalmi valóság hívta életre és határozta meg. Itáliában a történelmi fejlődés közismerten a megrekedt próbálkozások, félig-meddig végrehajtott reformok, ügyes kompromisszumok útján kanyargóit, amióta csak a félsziget közös király alatt egyesült; s a modern ipari progresszió éppen e valószínűtlenül maradi feudális hagyományok között vált különösen kegyetlenné. Hol volt mindez a franciák történelmi útjától! A futurizmus vad technicizmusa és voluntarizmusa éppúgy nem lenne érthető a jellegzetes olasz provincializmus nélkül, mint ahogy nem tudnánk megmagyarázni a „lírai evázió" finoman enervált iskolájának jelentkezését sem másként: a nagyhangú menetek, vérszomjas díszfelvonulások idején szükségszerűen kellett kialakulnia. És megbuknia is: hiszen a „valóságfölöttiség" ilyen közegben egyáltalán nem azt a háborítatlan idillt és paradicsomi feledést nyújthatta keresőinek, mint amit reméltek tőle, hanem a sejtelmes szorongások, nyugtalanító látomások világát tárta fel előttük; azzal szembesítette tehát őket, ami a jól-rosszul eszményített fasiszta rendszer álcái mögül előbukkanó, komor valóság jeladása volt. Ki lehetett térni előle? A humánumra, becsületre, igazságra esküdött írók nem fordulhattak el tőle úgy, mint ahogy a fasizmus csábításaitól elfordultak: a balsejtelem, a kétségbeesés, a pusztulás légkörében kel lett saját maguk és művészetük emberi értékrendjét felku-tatniok. Ezt kellett tennie a hivatalos irodalommal nem tárgyaló Buzzatinak is: már első alkotásaiban sebesen, rettegve hagyja ott a reális dimenziókat, hogy a mesés, önmaga teremtette világban konokul az élet igazi értelmét keresse. Azt kell feltételeznünk: undora és tagadása sok társáénál erősebb volt. Annyira, hogy későbbi életének központi élményévé vált, és hatása alól soha nem szabadulhatott.
Már a fiatal, pályakezdő író e különös „művészi tudathasadás" törvényei szerint alkot; már első soraiban a különösbe menekül; már induláskor a kettőzöttség koraérett mesterének látszik - rendkívüli belső viharok előzhették meg tehát azt az elszánást, hogy tollat vegyen a kezébe, s egy olyan világba küzdje át magát vele, amelyben a „megátkozott lét" kérdéseire szeretne feleletet találni önmagának. És embertársainak - hiszen akár a regény, akár az elbeszélés, a gyermekmese vagy a dráma műfaját választja is, rögtön arra késztet, hogy elfogadjuk jelrendszerét, és vele együtt mi is átlépjünk arra a másik bolygóra, melyen szokatlan és álmainkból már ismert képtelenségek uralkodnak. Márpedig habozás nélkül és gyorsan kell őt követnünk, nem marad idő a mérlegelésre: a fiatal Buzzati szemlátomást meg van győződve arról, hogy csakis ebben a „másik dimenzióban" találjuk meg az igazi törvényeket, s csak itt tudunk szembenézni velük, még ha ezek a törvények a lehető legszörnyűbbek is.
Az első lépéseknél, az induláskor még aprólékosan realisztikus, amit ír: pontosan rögzíti a helyszínt, néha még az órát és a percet is, figyelme mindenre kiterjed; s a valóságoshoz megtévesztő hasonlósággal felépítve a kulisszákat, máris mögéjük vezet, a varázslatok birodalmába visz át. Oda, ahol már ki vagyunk szolgáltatva neki, ahol (éppen a látszólagos meghatározottság reakciójaként) azonnal elveszítjük biztonságérzetünket, és csak irányító szavára hagyatkozhatunk immár. Történetileg szólva nem nehéz felismerni ebben a módszerben annak a folyamatnak a jeleit, mely a XX. század egész irodalmára annyira jellemző, és lényegében a naturalizmustól való elszakadás processzusával azonos: a szinte háborítatlanul tovább élő szimbolizmus részleteredményei találkoznak össze benne az avant-gardizmus nem egy felfedezésével, az expresszionizmus animációjával, a tárgyak és általában a holt világ „átlelkesí-tésével", a szürrealizmus merész kombinációs képességével, a realisztikus elemek irreális szerepeltetésével. Mindez az alkotói módszer azon változatát mutatja, melyben a leírás helyett sokkal inkább az értelmezés részesül előnyben. Nem az egyszerű racionális értelmezés, persze; hiszen a századforduló óta - különösen a bécsi pszichoanalitikus iskola jelentkezésétől - nyilvánvaló már, hogy az érzékelés és (nyomában) az értékelés is a teljes ember felfokozott aktivitását kívánja, az összes percipiáló lehetőség bekapcsolását követeli meg. Buzzati kezdettől fogva meglepően jól ismeri ezeknek a próbálkozásoknak a tanulságait, és sikerrel is használja fel őket; mégpedig soha nem a kizárólagos ösztönösség szintjén, hanem erősen intellektuális jelleggel. Leszűrt és általánosított tapasztalatait fogja általuk keretbe: jelképes világot épít fel tehát, melyben fokozatosan halad az egyeditől az általános felé. így adódik aztán, hogy noha minden helyszín, jelenet, párbeszéd önmagában reálisnak tetszik benne, a közöttük levő viszony nem reális, pontosabban szólva szürreális, akárcsak a francia szürrealista vagy az olasz „metafizikus festészetben".  A sejtelmesség nem a foltszerűséggel, az elmosódott kontúrokkal, a ködös alakokkal, a gomolygó romantikával mutatkozik itt, hanem kegyetlenül letisztított és kimért szerkezetben, rideg és kemény színtéren, melyen még maguk a szereplők is dobogó szívvel mernek csak végigsurranni. Fenyegetettség, végzetes magányosság, felháborodott kiábrándultság - ezek a pályakezdő Dino Buzzati első közölnivalói. S ezek maradnak a későbbiekben is.
1933-ban, első kisregényének kiadásakor már meglepő érettséggel tudja felidézni ezt az atmoszférát. A Barnabo delle montagne (A hegyek Barnabója) történetében mindvégig valami megfoghatatlanul nyugtalanító árad a levegőből, valami furcsa fenyegetés lüktet; az emberek élete ebben az ellenséges, elidegenedett világban, csapdákkal teli természetben pereg. A regény elképzelt vidéken, sejtelmes hegyek és erdők koszorújában játszódik, egy megkezdett és oktalanul félbehagyott országút végénél, feleslegesen virrasztásra rendelt erdőkerülők között: itt készülődik az előbb gyáván meghátráló, majd önnön emberségében megnyugvást találó főhős a magányos halálra. Ami Buzzati fejtegetéseiben a társadalomra, az emberi cselekvésre, a hétköznapok tartalmára és értelmére vonatkozik, az mind a feleslegességet, a céltalanságot, az értelmetlenséget hangsúlyozza; s mindezzel összefüggésben a vegetáció könyörtelenségét is, a lét konok tragikumát, az eleve képtelenségre rendeltetés kegyetlenségét sulykolja. A tett maga, mint ahogy ezt már ez az első történet is példázza, eredménytelennek látszik nála. egyszerűen azért, mert a megadott helyzet nyomán nincs és nem is lehet normális célja, következésképp mérhető hatóereje sem. Beleszólhatunk ilyen körülmények között saját sorsunkba, belenyiílhatunk eleve elrendelt és titokzatosan irányított életünk alakulásába? Buzzati - indulásakor - határozottan tagadja az önmegvalósítás bárminemű lehetőségét: szerinte a halálé az egyetlen „emberséges" pillanat, az egyetlen valamirevaló (már-már azt mondhatnánk: értelmes) megpróbáltatás; és pályánk végtelen tragikuma éppen az, hogy e pillanat nemcsak mindig a valamirevaló küzdelmet jelenti, hanem egyúttal a végső állomást is.

Az Il segreto del Bosco Vecchióban (A Régi Erdő titka, 1935}. a korábban még körvonalazatlan sejtelmek már egyértelműbb és világosabb indoklást kapnak. Az ember és a természet ellentéte marad továbbra is az uralkodó; ám a lehetséges együttélés megbontásáért már az üzleties tulajdonságokra hull a vád. Puskák, éjszakai bolyongások, megmagyarázhatatlan félelmek Buzzati eszközei itt is; ám a főhős, Sebastiano Procolo nyugalmazott katonatiszt azért pusztul nyomoraltul, mert - mint nagyvállalkozó - profitérdekekből veti rá magát a Régi Erdőre. Sajnos, ennek felismerése és demonstrálása (noha a gondolkodás rendjét tekintve Buzzati elmélyültségét bizonyítja) művészileg igen gyengén sikerült, bizonyára azért, mert az efféle tételesség, mihelyt a valóságos társadalmi kérdések köréhez ér, nem elegendő már; a sejtelmek szférájából a tudatos analízis világába kellene átlépnie hozzá. Buzzati azonban ettől mintha tartana; helyette inkább a már bevált módszereket alkalmazza újra. Túlzó arányokban: a regény tele van „bizonytalansági tényezőkkel" (a hatalmasra nőtt fákat -szelek és szellemek paradicsomát - századokkal korábban egy banditavezér telepítette végső menedékül, s nem lehet tudni, mikor tér vissza ide, halálra sebzetten), felbomlik az idő és a tér minden reális koordinátája, beszélnek és verset mondanak a madarak, hemperegnek a szelek, tanácskozásra gyűlnek a fák szellemei, különleges áramok sisteregnek a rádiókban - mindez azonban még ilyen bőkezűen adagolva is kevés ahhoz, hogy odakösse figyelmünket egy olyan történethez, mely legfeljebb egy szerény expresszionista elbeszélés jóságra és becsületességre felszólító példabeszédéhez lett volna elegendő. A természet finom megfigyelésében szerzett tapasztalatok, a fortélyos jelképteremtés, a fékezhetetlen fantáziálás teremtőereje, vil-lódzó ötletesség nem is itt bontakozik ki igazán, hanem az . író 1940-ben alkotott, méltán világhírű nagy regényében, A Tatárpusztában (Il deserto dei Tartari), melyben végre szerencsésen és megbonthatatlanul olvadt össze egységes művé Buzzati minden tapasztalata.

A Tatárpuszta - melyről a regény címét is kapta -nincs rajta egyetlen térképen sem; mint ahogy sehol nem találnánk a titokzatos Bastiani Erődöt sem: képzeletbeli országot védelmez a képzeletbeli ellenséggel szemben. Minden földrajzi név, minden utalás eleve arra törekszik, hogy kizárja a konkrét értelmezés bárminemű lehetőségét; a szereplők jelölésére pedig ugyanúgy választhatnánk akár monogramokat is, mint Kafka tette. Buzzatinak itt sem az a célja, hogy létező vagy valóságos helyet és eseménysort írjon le (és hogy az olvasó ebből mint karakterisztikusból következtessen a világra), hanem az, hogy véleményét, akárcsak egy tanulságos parabolából, e mesterségesen felépített, eleve mese szintjére átemelt történetből értsük meg. A középpontba állított katonatiszt, Drogo sorsa csak így válhatott jelképessé, így szimbolizálhatta az elvonatkoztatott és egyénietlenített környezetben a szerző számára legfontosabbat: lázadását az élet értelmetlenségével és kilátástalanságával szemben.
A történet maga egyébként igen egyszerű. A Tatárpuszta szélén, a kietlen hegyvonulat egyik csúcsán áll a tömör Erőd, amelybe a frissen végzett és nemes szándékokkal teli fiatal tisztet, Drogo főhadnagyot szolgálattételre vezénylik. Az isten háta mögötti helyőrség a maga megszokott és időtlen idők óta egyforma életét éli: eleinte minden olyan hősinek, nagyszerűnek, férfiasnak, értelmesnek látszik! Ám a romantikus környezet és az eseménytelen idő csakhamar ellentétbe kerül egymással. Állandó készenlét fegyelmezi a katonákat; csakhogy a készenlét önmagáért való, és semmiféle értelme nincsen, hiszen egyszerűen nem is látni az ellenséget. Nincs, aki támadna, nincs, akit vissza lehetne űzni, aki ellen akár életünket és vérünket is áldozhatnánk - egyszerűen nincs senki, aki ügyet vetne a Bastiani Erődre és harcias helyőrségére, aki arra méltatná, hogy megtámadja, hogy jóindulatúan ostromolni kezdje. Paradox módon a megváltás kizárólag az ellenség felől érkezhetne, de hát neinérkezik. Éles trombitaszó, kemény szolgálat, hideg várfalak, egyhangúan morzsolódó évek: ami eleinte annyira lenyűgöző volt fokozatosan degradálódik fenséges-ből komikus-sá. Csak a pusztaság, ez a könyörtelen szürke sivatag adhatná meg életük rangját, becsületét, tartalmát; de a Tatárpusztán évtizedekig semmi nem mozdul. Vagy mégis történik valami? A garnizon tisztjei addig tekingetnek a távcsőbe míg egy szép napon némi gyanús mőzgást nem észlelnek: a látóhatár szélén apró fekete pontok jelennek meg, valami mégis készül. Jó pár év kell hozzá, míg kiderül, hogy utat épít az ellenség, egyenesen az Erőd irányába, lehetséges, hogy ezen fog majd felvonulni; de az is lehet, hogy nem lesznek támadó szándékai akkor sem ha az út elkészül. Fela|zott, reménykedő feszültség, s közben peregnek az esztendők, egyre csökken az esély. A személyes esely: mert az Erődöt esetleg mégiscsak megtámadják, a szerencsések hősi halált halhatnak a várfalakon; Drogo azonbari megöregedett közben, az alezredesi rangig vitte, s most hogy a helyzet ennyire feszült, kénytelen a hátországba vonulni vissza.
Megtámadták-e a Bastiani Erődöt végre, vagy csak vaklárma volt a riadó, soha nem fogjuk megtudni; Drogo egy félreeső fogadóban néz szembe szembe - nem a fegyverekkel hanem a végelgyengülés nyomán érkező halállal: egy dicstelen karosszékbe rogyva kénytelen bevárni, hogy megszabadítsa kínzó gondolataitól. Hogy megszabadítsa a feleslegesség érzetétől és keserűségétől is, és legfeljebb azt a szerény elégtételt nyújtsa át neki, melyet a pusztulással való bátor szembenézés szerezhet az embernek..
Az Il crollo della Baliverna (A Baliverna összeomlása) novellás kötetében a címadó elbeszélés súlyos jelkép: egy hatalmas épület dől össze benne, váratlan és felesleges gesztus okozza több ember ártatlan halálát. Az ütött-kopott, egyetlen erősebb lökésre összeomló bérkaszárnya konkrét szimbólum immár: mind több írás utal Buzzati munkásságában a világméretű atomkatasztrófa lehetőségére. Az Einsteint műve befejezésére késztető ördögi hatalmak, a szerző saját címére kézbesített titokzatos hidrogénbomba, mindenekfelett pedig a jogos rettegést ébresztő katonai parádék felidézése (a Rigoletto című elbeszélésben) félreérthetetlenül mutatja Buzzati szemléletének fejlődését is. A téren, melyre a szerencsétlen bohóc sorsára utaló novella elvezet bennünket, balsejtelemmel teli nézők figyelik  a fegyverek felvonulását: előbb a hagyományos eszközök jönnek, aztán soha nem látott új szerkezetek bukkannak elő, ormótlan gépezetek, rajtuk szemüveges, vékonyka vagy éppenséggel púpos katonákkal; a díszszemle közönsége mindinkább megdermed. Hol vagyunk már a parádék lélekemelő és gyermeteg pillanataitól? Az egyik gépezet ráadásul váratlanul leáll, izgatott futkosás kezdődik körülötte, vékony füstcsík száll az ég felé ... a robbanás előtti pillanatban, a rémülettől kerekre tágult szemek, kiáltásra nyíló szájak körképével végződik az elbeszélés, a hidegháborús esztendők egyik legjellegzetesebb dokumentuma.
Eszközeit, módszereit tekintve mintha ugyanaz a Buzzati állna előttünk, mint pályája kezdetén; ám a sejtelmesség, a meghatározatlanság, a szorongás már nem valami általánosan rossz világérzésben oldódik szét, hanem az emberfölöttivé növesztett fegyverkezés és technika terrorja ellen kiált egy bénultan dermedt, korrupt város kellős közepén. A Sessanta racconti (Hatvan elbeszélés) című gyűjtemény anyaga (1958) ugyanezt a témát variálja tovább, ha erőtlenebbül és absztraktabbul is: a kritika szerepe csökken ugyan, de a leírás változatlanul a társadalom legjellemzőbb hangulati elemeinek rögzítésére törekszik. A szereplők feje fölül eltűnik a gomba alakú felhő, de nem a céltalanság komor égboltozata: ez, úgy látszik, Buzzati egész oeuvre-je felett ott feszül majd.
Mindaz, ami háború utáni novelláiban mint realisztikus törekvés mindenekelőtt társadalomkritikai indítékból megmutatkozott, s a legutolsó gyűjteményekben, az 1966-os A colombréban, valamint a Le notti difficilíben (A nehéz éjszakák, 1971) mint bírálat teljesen egyértelművé vált, mintha összegeződnék ebben a regényben, és már-már szinte megsemmisítené a hosszú idő alatt mesteri fokra fejlesztett, Buzzatira oly jellemző alkotói módszert. A sejtelmes utalások, titokzatos leírások, fantasztikus elemek rendre háttérbe szorulnak, hogy helyüket a realisztikus környezet hétköznapiságába helyezett figurák (elsősorban persze a főhős művész) belső monológjain keresztül a lélekrajz hagyományos változata felé való közeledés foglalja el, annak a kegyetlenül nyílt, bíráló hevületnek a szánalmával és haragjával, ami a magyarul Hajtóvadászat öregekre címmel közzétett Buzzati-novellák (1974) kötetének vége felé (mondjuk a Poklot Milánóval azonosító füzérben) olvasóinknak sem ismeretlen.
Legutolsó novelláiban (Századunk poklait járva) a milánói metró építkezésének munkásai egy titokzatos aknát találnak: az alvilágba vezet. Buzzati, saját nevét használva e novellafüzérben, újságíróként átmerészkedik ebbe a fantasztikumba, hogy hiteles tudósítással szolgáljon, és a nagy szatirikusok késő utódaként olyan keserű tükörképet tart elénk a „felgyorsult időről", a boldogság utáni hajsza boldogtalanságáról, a méltatlan és értelmetlen halálról, hogy ifjúkorának hallgatag erdői, sejtelmei, szorongásai mind jámbor költeményeknek tetszenek ehhez a kakofóniához képest. Mintha előre megérezte volna, hogy az utolsó szemek peregnek homokóráján, egyre elfúlóbb, egyre torzabb a kiáltás, a tiltakozás emberi kondíciónk megalázó korlátai ellen, a megragadhatatlan, gyilkos Idő ellen, melyben értelmetlenül, szenvedésekkel és félelmekkel teli didereg egy darabig szegény kis egzisztenciánk, hogy alászálljon végül - e megváltás nélküli „siralom völgyéből" - a Semmibe. Szerzőnk soha nem fogja megtudni immár, hogy az ő esetében mégiscsak meghátrálásra kényszerült ez az örök ellenfél, és hogy Buzzati - mint irodalom - tovább tud élni majd, mint ahogy személyes létét élni engedte az Idő.

Szabó György

Dino Buzzati könyvei online megrendelhetők!

Vissza

copyright © László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu