Dino Buzzati |
|
Kesernyés filozófiája, komoran játékos világszemlélete, a
köznapi valóságot annyi titokzatos tulajdonsággal felruházó ötletessége réven
Dino Buzzati magányos és különös jelenséggé szigetelődött el élete végére a kor
olasz prózairodalmában. Egész alkotói munkássága a megállíthatatlan Idő elleni
lázadással van tele, századunk hatvanas éveinek divatos eszmeáramlatai szerint
viszont ilyen fogalom (mármint az „időé")' nem is létezik: az ember, aki
valamire készült a múltban, valamit elérni szeretett volna, aki éppen ebben a
folyamatban teljesítette volna ki boldogságkereső önmagát, immár csak a jelen
állandó síkján kering, múltja is elveszett, a jövője is. Irónknak ez az
experimentalista szemlélet a végítéletet hozta. Ábrándköreit jócskán megzavarta
már az újrealizmus is, ennek bizonyos elemeit azonban még megpróbálhatta
beépíteni novelláiba, sőt, közzétett (1963-ban) egy erősen realisztikus ihletésű
regényt is. Kísérletét nem koronázta különösebb siker, az újsütetű filozófiákkal
pedig semmit nem tudott kezdeni. Visszakanyarodott tehát - fáradtan, erőtlenül -
korábbi műveinek még a két világháború között kialakult furcsa (használjunk
magyar szabadalmú kifejezést) „szűr-naturalizmusához", az aprólékosan leírt
valóságelemek fantasztikus átcsoportosításához, melynek eredete fiatalságának
„mágikus realizmus-ában" jelölhető meg. Itt, ebben a kényszeredett újrakezdésben
ragadta el a halál, 1972 januárjában.
Csöndben és váratlanul ment el, ugyanolyan szemérmességgel, mint ami egész
életrajzát jellemzi. Dino Buzzati 1906. október 16-án született a Velence
megyéhez tartozó Bellunóban, jogot tanult Milánóban, és ott is telepedett meg.
1928-tól megszakítás nélkül az egyik nagy olasz polgári napilap, a Corriere
della Sera munkatársa volt. Nem szerette különösebben a nyilvánosságot.
Rejtezve, a görög bölcsek szerint tehát jól élt, nem nősült meg, kedvenc
szórakozása a síelés meg a hegymászás volt, de szívesen töltötte szabad idejét
festegetéssel, néha saját műveinek (képzeletdús meséinek) illusztrálásával is.
Mind biográfiája, mind életműve felől tekintve úgy tetszik, hogy jellegzetesen
zárkózott, önmagának külön világot építő művésszel van dolgunk, olyan
karakterrel, mely elsősorban befelé fordul, és az álmodozás kalandjait többre
tartja a hétköznapok eseményeinél. E sajátosságát csak fölerősíthette benne az
az iskola, mely a pályakezdő írónak a már említett „mágikus realizmusban"
kínálkozott: a harmincas évek fasiszta Olaszországában a hivatalos irodalom
dagályos utilitarizmusával szemben (a „birodalmiság" meg a militarizmus
eszméinek áradatával szemben) egy egész csoport törekedett arra, hogy - Massimo
Bontempelli szavaival -„szinte egy másik dimenzióba" vetítse át a köznapok
élményanyagát, hogy benne találja meg annak értelmét, de törvényeit is.
Ez a „másik dimenzió", melyről a XX. század olasz irodalmának első ötven évében
annyi szó esik, természetesen csak azzal a valóságossal szembesítve ismerhető és
érthető meg, melynek ellentétét jelentette, s amelyben (éppen Buzzati
pályakezdésének idején) nem nehéz az álszent és már-már irreálisan hamis olasz
társadalom képét felismerni. A kor, melyben a meditatív s a természet
sejtelmességébe menekülő fiatalember az első sorokat leírja, a fasizmus
kifejletének periódusa, ritka csábító történelmi pillanat mindennemű evázióra -
ha a hivatásos lelkendezek sorába állni nem akar, ösztönösen a sajátos „olasz
szürrealizmus" útjára kell rálépnie. Ez a mágikus iskola - éppen erős társadalmi
meghatározottsága miatt - sok lényeges ponton eltér a franciától, és semmiképpen
nem nevezhető önállótlannak: a hazai társadalmi valóság hívta életre és
határozta meg. Itáliában a történelmi fejlődés közismerten a megrekedt
próbálkozások, félig-meddig végrehajtott reformok, ügyes kompromisszumok útján
kanyargóit, amióta csak a félsziget közös király alatt egyesült; s a modern
ipari progresszió éppen e valószínűtlenül maradi feudális hagyományok között
vált különösen kegyetlenné. Hol volt mindez a franciák történelmi útjától! A
futurizmus vad technicizmusa
és voluntarizmusa éppúgy nem lenne érthető a jellegzetes olasz provincializmus
nélkül, mint ahogy nem tudnánk megmagyarázni a „lírai evázió" finoman enervált
iskolájának jelentkezését sem másként: a nagyhangú menetek, vérszomjas
díszfelvonulások idején szükségszerűen kellett kialakulnia. És megbuknia is:
hiszen a „valóságfölöttiség" ilyen közegben egyáltalán nem azt a háborítatlan
idillt és paradicsomi feledést nyújthatta keresőinek, mint amit reméltek tőle,
hanem a sejtelmes szorongások, nyugtalanító látomások világát tárta fel előttük;
azzal szembesítette tehát őket, ami a jól-rosszul eszményített fasiszta rendszer
álcái mögül előbukkanó, komor valóság jeladása volt. Ki lehetett térni előle? A
humánumra, becsületre, igazságra esküdött írók nem fordulhattak el tőle úgy,
mint ahogy a fasizmus csábításaitól elfordultak: a balsejtelem, a kétségbeesés,
a pusztulás légkörében kel lett saját maguk és művészetük emberi értékrendjét
felku-tatniok. Ezt kellett tennie a hivatalos irodalommal nem tárgyaló
Buzzatinak is: már első alkotásaiban sebesen, rettegve hagyja ott a reális
dimenziókat, hogy a mesés, önmaga teremtette világban konokul az élet igazi
értelmét keresse. Azt kell feltételeznünk: undora és tagadása sok társáénál
erősebb volt. Annyira, hogy későbbi életének központi élményévé vált, és hatása
alól soha nem szabadulhatott.
Már a fiatal, pályakezdő író e különös „művészi tudathasadás" törvényei szerint
alkot; már első soraiban a különösbe menekül; már induláskor a kettőzöttség
koraérett mesterének látszik - rendkívüli belső viharok előzhették meg tehát azt
az elszánást, hogy tollat vegyen a kezébe, s egy olyan világba küzdje át magát
vele, amelyben a „megátkozott lét" kérdéseire szeretne feleletet találni
önmagának. És embertársainak - hiszen akár a regény, akár az elbeszélés, a
gyermekmese vagy a dráma műfaját választja is, rögtön arra késztet, hogy
elfogadjuk jelrendszerét, és vele együtt mi is átlépjünk arra a másik bolygóra,
melyen szokatlan és álmainkból már ismert képtelenségek uralkodnak. Márpedig
habozás nélkül és gyorsan kell őt követnünk, nem marad idő a mérlegelésre: a
fiatal Buzzati szemlátomást meg van győződve arról, hogy csakis ebben a „másik
dimenzióban" találjuk meg az igazi törvényeket, s csak itt tudunk szembenézni
velük, még ha ezek a törvények a lehető legszörnyűbbek is.
Az első lépéseknél, az induláskor még aprólékosan realisztikus, amit ír:
pontosan rögzíti a helyszínt, néha még az órát és a percet is, figyelme mindenre
kiterjed; s a valóságoshoz megtévesztő hasonlósággal felépítve a kulisszákat,
máris mögéjük vezet, a varázslatok birodalmába visz át. Oda, ahol már ki vagyunk
szolgáltatva neki, ahol (éppen a látszólagos meghatározottság reakciójaként)
azonnal elveszítjük biztonságérzetünket, és csak irányító szavára
hagyatkozhatunk immár. Történetileg szólva nem nehéz felismerni ebben a
módszerben annak a folyamatnak a jeleit, mely a XX. század egész irodalmára
annyira jellemző, és lényegében a naturalizmustól való elszakadás processzusával
azonos: a szinte háborítatlanul tovább élő szimbolizmus részleteredményei
találkoznak össze benne az avant-gardizmus nem egy felfedezésével, az
expresszionizmus animációjával, a tárgyak és általában a holt világ
„átlelkesí-tésével", a szürrealizmus merész kombinációs képességével, a
realisztikus elemek irreális szerepeltetésével. Mindez az alkotói módszer azon
változatát mutatja, melyben a leírás helyett sokkal inkább az értelmezés
részesül előnyben. Nem az egyszerű racionális értelmezés, persze; hiszen a
századforduló óta - különösen a bécsi pszichoanalitikus iskola jelentkezésétől -
nyilvánvaló már, hogy az érzékelés és (nyomában) az értékelés is a teljes ember
felfokozott aktivitását kívánja, az összes percipiáló lehetőség bekapcsolását
követeli meg. Buzzati kezdettől fogva meglepően jól ismeri ezeknek a
próbálkozásoknak a tanulságait, és sikerrel is használja fel őket; mégpedig soha
nem a kizárólagos ösztönösség szintjén, hanem erősen intellektuális jelleggel.
Leszűrt és általánosított tapasztalatait fogja általuk keretbe: jelképes világot
épít fel tehát, melyben fokozatosan halad az egyeditől az általános felé. így
adódik aztán, hogy noha minden helyszín, jelenet, párbeszéd önmagában reálisnak
tetszik benne, a közöttük levő viszony nem reális, pontosabban szólva
szürreális, akárcsak a francia
szürrealista vagy az
olasz „metafizikus festészetben". A sejtelmesség nem a foltszerűséggel, az
elmosódott kontúrokkal, a ködös alakokkal, a gomolygó romantikával mutatkozik
itt, hanem kegyetlenül letisztított és kimért szerkezetben, rideg és kemény
színtéren, melyen még maguk a szereplők is dobogó szívvel mernek csak
végigsurranni. Fenyegetettség, végzetes magányosság, felháborodott
kiábrándultság - ezek a pályakezdő Dino Buzzati első közölnivalói. S ezek
maradnak a későbbiekben is.
1933-ban, első kisregényének kiadásakor már meglepő érettséggel tudja felidézni
ezt az atmoszférát. A Barnabo delle montagne (A hegyek Barnabója) történetében
mindvégig valami megfoghatatlanul nyugtalanító árad a levegőből, valami furcsa
fenyegetés lüktet; az emberek élete ebben az ellenséges, elidegenedett világban,
csapdákkal teli természetben pereg. A regény elképzelt vidéken, sejtelmes hegyek
és erdők koszorújában játszódik, egy megkezdett és oktalanul félbehagyott
országút végénél, feleslegesen virrasztásra rendelt erdőkerülők között: itt
készülődik az előbb gyáván meghátráló, majd önnön emberségében megnyugvást
találó főhős a magányos halálra. Ami Buzzati fejtegetéseiben a társadalomra, az
emberi cselekvésre, a hétköznapok tartalmára és értelmére vonatkozik, az mind a
feleslegességet, a céltalanságot, az értelmetlenséget hangsúlyozza; s mindezzel
összefüggésben a vegetáció könyörtelenségét is, a lét konok tragikumát, az eleve
képtelenségre rendeltetés kegyetlenségét sulykolja. A tett maga, mint ahogy ezt
már ez az első történet is példázza, eredménytelennek látszik nála. egyszerűen
azért, mert a megadott helyzet nyomán nincs és nem is lehet normális célja,
következésképp mérhető hatóereje sem. Beleszólhatunk ilyen körülmények között
saját sorsunkba, belenyiílhatunk eleve elrendelt és titokzatosan irányított
életünk alakulásába? Buzzati - indulásakor - határozottan tagadja az
önmegvalósítás bárminemű lehetőségét: szerinte a halálé az egyetlen „emberséges"
pillanat, az egyetlen valamirevaló (már-már azt mondhatnánk: értelmes)
megpróbáltatás; és pályánk végtelen tragikuma éppen az, hogy e pillanat nemcsak
mindig a valamirevaló küzdelmet jelenti, hanem egyúttal a végső állomást is.
Az Il segreto del Bosco Vecchióban (A Régi Erdő titka, 1935}. a korábban még
körvonalazatlan sejtelmek már egyértelműbb és világosabb indoklást kapnak. Az
ember és a természet ellentéte marad továbbra is az uralkodó; ám a lehetséges
együttélés megbontásáért már az üzleties tulajdonságokra hull a vád. Puskák,
éjszakai bolyongások, megmagyarázhatatlan félelmek Buzzati eszközei itt is; ám a
főhős, Sebastiano Procolo nyugalmazott katonatiszt azért pusztul nyomoraltul,
mert - mint nagyvállalkozó - profitérdekekből veti rá magát a Régi Erdőre.
Sajnos, ennek felismerése és demonstrálása (noha a gondolkodás rendjét tekintve
Buzzati elmélyültségét bizonyítja) művészileg igen gyengén sikerült, bizonyára
azért, mert az efféle tételesség, mihelyt a valóságos társadalmi kérdések
köréhez ér, nem elegendő már; a sejtelmek szférájából a tudatos analízis
világába kellene átlépnie hozzá. Buzzati azonban ettől mintha tartana; helyette
inkább a már bevált módszereket alkalmazza újra. Túlzó arányokban: a regény tele
van „bizonytalansági tényezőkkel" (a hatalmasra nőtt fákat -szelek és szellemek
paradicsomát - századokkal korábban egy banditavezér telepítette végső
menedékül, s nem lehet tudni, mikor tér vissza ide, halálra sebzetten),
felbomlik az idő és a tér minden reális koordinátája, beszélnek és verset
mondanak a madarak, hemperegnek a szelek, tanácskozásra gyűlnek a fák szellemei,
különleges áramok sisteregnek a rádiókban - mindez azonban még ilyen bőkezűen
adagolva is kevés ahhoz, hogy odakösse figyelmünket egy olyan történethez, mely
legfeljebb egy szerény expresszionista elbeszélés jóságra és becsületességre
felszólító példabeszédéhez lett volna elegendő. A természet finom
megfigyelésében szerzett tapasztalatok, a fortélyos jelképteremtés, a
fékezhetetlen fantáziálás teremtőereje, vil-lódzó ötletesség nem is itt
bontakozik ki igazán, hanem az . író 1940-ben alkotott, méltán világhírű nagy
regényében, A Tatárpusztában (Il deserto dei Tartari), melyben végre
szerencsésen és megbonthatatlanul olvadt össze egységes művé Buzzati minden
tapasztalata.
|
|
A Tatárpuszta - melyről a regény címét is kapta -nincs rajta
egyetlen térképen sem; mint ahogy sehol nem találnánk a titokzatos Bastiani
Erődöt sem: képzeletbeli országot védelmez a képzeletbeli ellenséggel szemben.
Minden földrajzi név, minden utalás eleve arra törekszik, hogy kizárja a konkrét
értelmezés bárminemű lehetőségét; a szereplők jelölésére pedig ugyanúgy
választhatnánk akár monogramokat is, mint Kafka
tette. Buzzatinak itt sem az a célja, hogy létező vagy valóságos helyet és
eseménysort írjon le (és hogy az olvasó ebből mint karakterisztikusból
következtessen a világra), hanem az, hogy véleményét, akárcsak egy tanulságos
parabolából, e mesterségesen felépített, eleve mese szintjére átemelt
történetből értsük meg. A középpontba állított katonatiszt, Drogo sorsa csak így
válhatott jelképessé, így szimbolizálhatta az elvonatkoztatott és
egyénietlenített környezetben a szerző számára legfontosabbat: lázadását az élet
értelmetlenségével és kilátástalanságával szemben.
A történet maga egyébként igen egyszerű. A Tatárpuszta szélén, a kietlen
hegyvonulat egyik csúcsán áll a tömör Erőd, amelybe a frissen végzett és nemes
szándékokkal teli fiatal tisztet, Drogo főhadnagyot szolgálattételre vezénylik.
Az isten háta mögötti helyőrség a maga megszokott és időtlen idők óta egyforma
életét éli: eleinte minden olyan hősinek, nagyszerűnek, férfiasnak, értelmesnek
látszik! Ám a romantikus környezet és az eseménytelen idő csakhamar ellentétbe
kerül egymással. Állandó készenlét fegyelmezi a katonákat; csakhogy a készenlét
önmagáért való, és semmiféle értelme nincsen, hiszen egyszerűen nem is látni az
ellenséget. Nincs, aki támadna, nincs, akit vissza lehetne űzni, aki ellen akár
életünket és vérünket is áldozhatnánk - egyszerűen nincs senki, aki ügyet vetne
a Bastiani Erődre és harcias helyőrségére, aki arra méltatná, hogy megtámadja,
hogy jóindulatúan ostromolni kezdje. Paradox módon a megváltás kizárólag az
ellenség felől érkezhetne, de hát neinérkezik. Éles trombitaszó, kemény
szolgálat, hideg várfalak, egyhangúan morzsolódó évek: ami eleinte annyira
lenyűgöző volt fokozatosan degradálódik
fenséges-ből
komikus-sá. Csak a pusztaság,
ez a könyörtelen szürke sivatag adhatná meg életük rangját, becsületét,
tartalmát; de a Tatárpusztán évtizedekig semmi nem mozdul. Vagy mégis történik
valami? A garnizon tisztjei addig tekingetnek a távcsőbe míg egy szép napon némi
gyanús mőzgást nem észlelnek: a látóhatár szélén apró fekete pontok jelennek
meg, valami mégis készül. Jó pár év kell hozzá, míg kiderül, hogy utat épít az
ellenség, egyenesen az Erőd irányába, lehetséges, hogy ezen fog majd felvonulni;
de az is lehet, hogy nem lesznek támadó szándékai akkor sem ha az út elkészül.
Fela|zott, reménykedő feszültség, s közben peregnek az esztendők, egyre csökken
az esély. A személyes esely: mert az Erődöt esetleg mégiscsak megtámadják, a
szerencsések hősi halált halhatnak a várfalakon; Drogo azonbari megöregedett
közben, az alezredesi rangig vitte, s most hogy a helyzet ennyire feszült,
kénytelen a hátországba vonulni vissza.
Megtámadták-e a Bastiani Erődöt végre, vagy csak vaklárma volt a riadó, soha nem
fogjuk megtudni; Drogo egy félreeső fogadóban néz szembe szembe - nem a
fegyverekkel hanem a végelgyengülés nyomán érkező halállal: egy dicstelen
karosszékbe rogyva kénytelen bevárni, hogy megszabadítsa kínzó gondolataitól.
Hogy megszabadítsa a feleslegesség érzetétől és keserűségétől is, és legfeljebb
azt a szerény elégtételt nyújtsa át neki, melyet a pusztulással való bátor
szembenézés szerezhet az embernek..
Az Il crollo della Baliverna (A Baliverna összeomlása) novellás kötetében a
címadó elbeszélés súlyos jelkép: egy hatalmas épület dől össze benne, váratlan
és felesleges gesztus okozza több ember ártatlan halálát. Az ütött-kopott,
egyetlen erősebb lökésre összeomló bérkaszárnya konkrét
szimbólum immár: mind több
írás utal Buzzati munkásságában a világméretű atomkatasztrófa lehetőségére. Az
Einsteint műve befejezésére késztető ördögi hatalmak, a szerző saját címére
kézbesített titokzatos hidrogénbomba, mindenekfelett pedig a jogos rettegést
ébresztő katonai parádék felidézése (a Rigoletto című elbeszélésben)
félreérthetetlenül mutatja Buzzati szemléletének fejlődését is. A téren, melyre
a szerencsétlen bohóc sorsára utaló novella elvezet bennünket, balsejtelemmel
teli nézők figyelik a fegyverek felvonulását: előbb a hagyományos eszközök
jönnek, aztán soha nem látott új szerkezetek bukkannak elő, ormótlan gépezetek,
rajtuk szemüveges, vékonyka vagy éppenséggel púpos katonákkal; a díszszemle
közönsége mindinkább megdermed. Hol vagyunk már a parádék lélekemelő és
gyermeteg pillanataitól? Az egyik gépezet ráadásul váratlanul leáll, izgatott
futkosás kezdődik körülötte, vékony füstcsík száll az ég felé ... a robbanás
előtti pillanatban, a rémülettől kerekre tágult szemek, kiáltásra nyíló szájak
körképével végződik az elbeszélés, a hidegháborús esztendők egyik
legjellegzetesebb dokumentuma.
Eszközeit, módszereit tekintve mintha ugyanaz a Buzzati állna előttünk, mint
pályája kezdetén; ám a sejtelmesség, a meghatározatlanság, a szorongás már nem
valami általánosan rossz világérzésben oldódik szét, hanem az emberfölöttivé
növesztett fegyverkezés és technika terrorja ellen kiált egy bénultan dermedt,
korrupt város kellős közepén. A Sessanta racconti (Hatvan elbeszélés) című
gyűjtemény anyaga (1958) ugyanezt a témát variálja tovább, ha erőtlenebbül és
absztraktabbul is: a kritika szerepe csökken ugyan, de a leírás változatlanul a
társadalom legjellemzőbb hangulati elemeinek rögzítésére törekszik. A szereplők
feje fölül eltűnik a gomba alakú felhő, de nem a céltalanság komor égboltozata:
ez, úgy látszik, Buzzati egész oeuvre-je felett ott feszül majd.
Mindaz, ami háború utáni novelláiban mint realisztikus törekvés mindenekelőtt
társadalomkritikai indítékból megmutatkozott, s a legutolsó gyűjteményekben, az
1966-os A colombréban, valamint a Le notti difficilíben (A nehéz éjszakák, 1971)
mint bírálat teljesen egyértelművé vált, mintha összegeződnék ebben a regényben,
és már-már szinte megsemmisítené a hosszú idő alatt mesteri fokra fejlesztett,
Buzzatira oly jellemző alkotói módszert. A sejtelmes utalások, titokzatos
leírások, fantasztikus elemek rendre háttérbe szorulnak, hogy helyüket a
realisztikus környezet hétköznapiságába helyezett figurák (elsősorban persze a
főhős művész) belső monológjain keresztül a lélekrajz hagyományos változata felé
való közeledés foglalja el, annak a kegyetlenül nyílt, bíráló hevületnek a
szánalmával és haragjával, ami a magyarul Hajtóvadászat öregekre címmel
közzétett Buzzati-novellák (1974) kötetének vége felé (mondjuk a Poklot
Milánóval azonosító füzérben) olvasóinknak sem ismeretlen.
Legutolsó novelláiban (Századunk poklait járva) a milánói metró építkezésének
munkásai egy titokzatos aknát találnak: az alvilágba vezet. Buzzati, saját nevét
használva e novellafüzérben, újságíróként átmerészkedik ebbe a fantasztikumba,
hogy hiteles tudósítással szolgáljon, és a nagy szatirikusok késő utódaként
olyan keserű tükörképet tart elénk a „felgyorsult időről", a boldogság utáni
hajsza boldogtalanságáról, a méltatlan és értelmetlen halálról, hogy ifjúkorának
hallgatag erdői, sejtelmei, szorongásai mind jámbor költeményeknek tetszenek
ehhez a kakofóniához képest. Mintha előre megérezte volna, hogy az utolsó szemek
peregnek homokóráján, egyre elfúlóbb, egyre torzabb a kiáltás, a tiltakozás
emberi kondíciónk megalázó korlátai ellen, a megragadhatatlan, gyilkos Idő
ellen, melyben értelmetlenül, szenvedésekkel és félelmekkel teli didereg egy
darabig szegény kis egzisztenciánk, hogy alászálljon végül - e megváltás nélküli
„siralom völgyéből" - a Semmibe. Szerzőnk soha nem fogja megtudni immár, hogy az
ő esetében mégiscsak meghátrálásra kényszerült ez az örök ellenfél, és hogy
Buzzati - mint irodalom - tovább tud élni majd, mint ahogy személyes létét élni
engedte az Idő.
Szabó György
Dino Buzzati könyvei online megrendelhetők!
Vissza
copyright © László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu