Albert Camus

(1913 - 1960)

Algériában született, apja francia földműves volt, anyja írástudatlan spanyol asszony. Az afrikai gyermekkor nyomorúságos életkörülmények közt telt el, mégis úgy emlékezett vissza ezekre az évekre, mint a derű aranykorára. Alig íratták be a kisiskolába, hogy valami keveset mégis tanuljon, egyszerre kitágult körülötte a világ. Olyan feltűnően értelmes, a tanulást szenvedélyesen szerető fiúnak bizonyult, hogy tanítói, majd az iskola vezetői mindent elkövettek, hogy tandíjmentességgel, ösztöndíjakkal segítsék. Még ott, Algírban jutott el az egyetemig. Szeretett volna sportolni, de korán szerzett tüdőbaja gyakran még a tanulásban is akadályozta, nemhogy a nagy testi megerőltetést kívánó sportokban. Mire azonban az egyetemig érkezett, rendkívül művelt fiatalembernek számított. A professzorok egyenest elvárták, hogy a filozófia szakot végezze el. De kiújuló betegsége és nem utolsósorban az otthoni szegénység megakadályozta, hogy eljusson a bölcsészdiplomáig. később, már Párizsban a kellemetlen barát, irodalmi vetélytárs, később politikai ellenfél, Sartre nem is tartotta képzett filozófusnak, afféle műkedvelő okoskodónak mondotta, habár mindvégig elismerte prózaírói és drámaszerzői tehetségét. Filozófiai műveit - a „Sziszüfosz mítoszá"-t és „A lázadó ember"-t nemcsak dilettáns munkáknak ítélte, de egyenest káros hatásúnak. Ebben egyébként sokan osztoztak Sartre véleményével.

Ifjúkorától izgatta a színházművészet és a drámairodalom. Már Algériában részt vesz műkedvelő társaságok tevékenységében. Maga is játszik, jó színésznek is bizonyul. A harmincas években azután Franciaországban él. Egy ideig szocialistának tudja magát, baloldali lapokba ír érdekes cikkeket. 1934-ben tagja lesz a Francia Kommunista Pártnak, de hamar elidegenedik a gyakorlati politikától, 1937-ben ki is lép a pártból. Ennek fő oka, hogy tudomást szerez a szovjet bolsevikok rémtetteiről, és a bolsevik gyakorlatot azonosítja a kommunista eszmével. Közben novelláival kezd ismert író lenni. Hősei keresik a lét értelmét és saját azonosságukat. Ezek a kibontakozó egzisztencialista filozófia fő problémái. És már készíti első remekművét, a „Közöny" című regényt, amely csak 1942-ben jelenik meg. Ekkor már itt a német veszedelem. Hitler seregei megszállják Franciaország nagy részét. Camus is kiveszi részét az ellenállási mozgalomból. Ez időben barátkozik össze Sartre-ral. Harcostársak, a háború után egy ideig úgy tűnik, hogy eszmetársak. Rövidesen azonban sor kerül az indulatos szakításra. Igaz, Sartre is erős kritikával szemléli a Szovjetunió politikáját, mégis a kapitalizmus elleni küzdelemben szövetségesnek tekinti a kommunizmus szovjet formáját is. Ez politikai és egyben emberi szakítást kényszerít a két jelentékeny íróra. Ekkor az irodalmi közvélemény már az egzisztencializmus két legnagyobb alakjának tekinti őket. Simone de Beauvoir, a kitűnő írónő, aki Sartre élettársa, de Camusnak is igen jó barátja, érdekesen és szemléletesen ábrázolja a két nagy tehetségű író egyéniségét „Mandarinok" című kulcsregényében. Más-más néven mutatja be az ismert alakokat, köztük önmagát is, de az olvasók nagy része azonnal felismerte, kikről van szó.

Camus feleségével Camus gyermekeivel Camus egy fogadáson

Camus regényei már nemcsak Franciaországban, hanem a nagyvilág olvasói között is egyre népszerűbbek. 1947-ben jelenik meg legsikeresebb - és alighanem legjobb - regénye, a „Pestis". Ebben egy kitalált város egy rémületes járvány következtében vesztegzár alá kerül. A kényszerűen összezárt emberek társadalma szélsőséges helyzetekben mutatja fel az emberi kapcsolatok lehetőségeit.

A Közöny úgynevezett énregény. Egyes szám első személyben előadott története látszólag igen egyszerű. Él Algírban egy fiatal, minden vonatkozásban középértékűnek tekinthető hivatalnok, Meursault nevezetű. Élete igen egyhangú. Végzi nap mint nap sok órás, unalmas munkáját, mindig ugyanabban a vendéglőben étkezik, albérletben lakik. Kezdetben anyjával él itt együtt, de az asszony elöregszik, fia menhelyre adja, mivel egyedül nem tud gondoskodni ellátásáról. Meursault szabad idejében otthon olvasgat - többnyire képes magazinokat -, visszafogottan, de barátságosan érintkezik a ház többi lakójával. Aztán udvarolgat, pontosabban felcsíp egy-egy hozzá illő lányt: moziba és strandra járnak, jóízűen szeretkeznek. Most éppen valamilyen Marié a talán tartósabbnak látszó barátnője, csinos, szőke lány, akivel ugyanabban az irodában dolgozik. Meursault személyiségénél és életénél átlagosabbat nehéz elképzelni.
A regény lényegi eseménytörténete azzal kezdődik, hogy Meursault üzenetet kap: a vidéki menhelyen meghal az édesanyja. Oda kell utaznia, a temetési és egyéb tennivalókat elintézni. Rögtön a temetés napján olvasható egy jelentéktelennek látszó, de - a későbbiek szempontjából -igen fontos mozzanat. A halottat kísérő ápolónő arról beszél, hogy ilyen forró napsütésben vagy megizzad az ember, és később meghűl, vagy napszúrást kap, tehát mindenképp megbetegszik. Meursault bólogat: nincs megoldás. Később, a börtönben majd önmagára vonatkoztatja ezt a mondást. Anyja halála után Meursault visszatér apró örömökkel tarkított, de alapjában eseménytelen életéhez. Szomszédja bizonyos Raymond, aki raktárosnak mondja magát, de fő foglalkozásában gyakorló selyemfiú. Inkább közönyből, mint baráti kötődésből Meursault belekeveredik Raymond magánügyeibe, s akaratlanul magára haragítja szomszédjának arab ellenségeit.
Raymond-nal és Marie-val hétvégi kirándulásra megy. Ebéd után kisétál a tengerpartra, s a hőségben, a vakító napfényben, a homokban fekve megpillant egy arabot. Az arab kést húz elő, de nem támad, Meursault viszont öt revolverlövéssel megöli.
A motívumaiban irracionálisnak látszó gyilkosság a regény egyik csúcspontja. Már a Közöny egyik első kritikusa, Sartre rámutatott kiváló elemzésében, hogy a gyilkosságot véletlenek sorozata előzi meg. Meursault véletlenül megy el a kirándulásra, véletlenül visz magával revolvert, véletlenül találkozik a tengerparton az áldozattal. Nem tudja, miért akar ölni, akar-e ölni egyáltalán, csak tényeket érzékel: az izzó napsütést, az arab késének csillogását. „Akkor aztán minden megingott. A tenger felől sűrű és lángoló lehelet áradt. Úgy éreztem, hogy az ég egész székében megnyílik, s tűzesőt hullat a földre. Egész lényem megfeszült és görcsösen szorongattam kezemben a revolvert."
A gyilkost letartóztatják, kihallgatják, vizsgálati fogságba helyezik, börtönbe zárják. Ettől kezdve lényegesen változik a regény.
Meursault idáig is idegen az emberek között, miként a regény eredeti címe hirdeti (Az idegen). Gyöngéden gondol édesanyjára, de halála nem rendíti meg. Kedveli Marie-t, hajlandó lenne feleségül venni, ha ezzel a lánynak örömet okozna, de nem szereti. Gyakorlatilag semmi köze a strici Raymond-hoz, de szívességet tesz neki, levelet ír helyette, az arabokkal szemben barátjaként hajlandó feltüntetni magát.
Ezek a tények a vizsgálati fogság idején, majd a bírósági tárgyaláson sorra ellene szólnak. Hiába az őt menteni-védeni kívánó tanúk ügyetlen vallomásai: az ügyész, a bíró szörnyeteget lát benne, akiből minden emberi érzés kiveszett. Lám, milyen közönyösen viselkedett anyjának temetésekor is. Milyen érzéketlen a barátnőjével, s az őt környező embertársaival általában. Végül pedig gépies hidegvérűséggel gyilkolt.
Meursault nem tud racionális magyarázatot adni tettére. Különösen nem az első, gyilkos lövést követő további négyre. „Miért, de miért lőtt a földön heverő testre?" - kérdezi értetlenül az ügyész. Meursault nem tud érvényes választ adni. Talán, mert őrjítőén perzselt a nap. Mert szemkápráztatóan fénylett a tenger. Mert vakítóan csillogott az arab kése.
A bíróság ezt nem képes elfogadni. Logikailag sem, de büntetőjogilag különösképpen nem. Meursault vádlóit és elítélőit nem szabad hitványul elfogultaknak tekintenünk. Nem a vádlott személyiségszerkezetét tekintik, hanem a tettek alapján ítélnek. A regény újabb kulcsjelenete: Meursault közli a tárgyaláson, hogy nem hisz Istenben. Ekkor a bíró kétségbeesetten felkiált: „Azt akarja, hogy értelmetlen legyen az életem?"
Mindez azt jelenti, hogy Meursault - korántsem elvont filozofáláson alapuló - felfogása szerint a világ abszurd, és benne logikai, racionális törvényszerűségek nem érvényesülnek. Úgy érzi, nemcsak az ő élete értelmetlen, de a vádlóké és bíráké is. A bíró kétségbeesett kiáltása merő önvédelem: saját életének hamisságát védi és palástolja vele.
Meursault idegen a többiek között, létezése az emberi bőrbe bújt, két lábon járó közöny. Nem hisz a körötte lévő világban, nem hisz bűnben és bűntelenségben, nem hisz Istenben, így érez mindaddig, amíg halálra nem ítélik, s a börtöncellában napról napra, óráról órára nem néz egyre közelebbről szembe az elmúlással. És ekkor, ott, a Meursault nevezetű emberparány megéli önmaga katarzisát. Feltisztul, megtisztul. Nem bízik a földi kegyelemben, nem hisz a túlvilág reményében. Ő, aki eddig csak érzékszerveivel reagált és viselkedett, olyasmit cselekszik, amit korábban soha: összefüggően gondolkodni kezd.
A halál absztrakciójától eddig sosem félt: most viszont alig elviselhető, szörnyű halálfélelem gyötri. Tudja, hogy halálbüntetése végérvényes, mégis számtalanszor elképzeli, hogy az utolsó pillanatban kegyelmet kap. Felidézi eseménytelen életének örömeit: szeretne újra úszni a tengerben, Marie-val megint szerelmeskedni. Retteg és reménykedik, de végül is hű marad önmaga eredeti személyiségéhez.
Újabb nagyjelenet: a párbeszéd a börtönlelkésszel. Akinek látogatását Meursault már többször visszautasította - nem tartott igényt lelki vigaszra -, de aki elszántan harcol a halálraítélt lelki üdvéért. „Miért zárkózik el - mondotta - az én látogatásaim elől? - Azt feleltem, hogy nem hiszek Istenben. Akkor meg azt akarta tudni, hogy olyan biztos vagyok-e ebben. Amire én azt feleltem, hogy ezen nem is tűnődöm: nem tartom fontos kérdésnek... Abban talán nem vagyok biztos, hogy mi érdekel valójában, de hogy mi nem érdekel, abban egészen biztos vagyok. Márpedig az, amiről beszél, egyáltalán nem érdekel."
E párbeszéd során Meursault tőle szokatlan indulatba jön: teli torokból kiáltozni kezd, szitkokkal halmozza el a papot, és követeli, hogy ne imádkozzék érte. „Igazam volt, igazam volt, mindig és mindenben igazam volt. Éltem egy bizonyos módon, s élhettem volna másképp is. Volt, amit megtettem, volt, amit nem."
Camus sosem volt sem a német, sem a francia egzisztencializmus tételes filozófusa, noha olvasta és jól ismerte e nézetrendszerek legfontosabb eszméit. Most azonban, a Közöny esetében a regénybeszéd nyelvén valósítja meg Sartre korai egzisztencialista filozófiájának egyik alapvető tételét: az egyén szabad választását. Amelynek lényege: az emberi egyed életében nem lehetséges olyan helyzet (szituáció, situatiori), amely ne adna választásra alkalmat. És minden emberi lény adottsága, hogy mindenkor szabadon választhat.
Meursault, a jelentéktelen átlagember szabadon élt és szabadon váll meg életétől.
A Közöny - több, mint fél évszázad távlatából ma úgy ítéljük -filozófiájával is feltűnést keltett és sikert aratott. Ám még inkább a regényírás módszerével és újításaival.
A fiatal Camus természetesen nem elődök nélkül dolgozott. Hatott rá Dosztojevszkij, leginkább a Bűn és bűnhődéssel és A Karamazov testvérekkel Hatott rá Kafka és A per, a kortársak közül pedig Sartre és Az undor.
Kafkával szemben Camus nagy regényírói újítása, hogy elvont közölnivalóját nem az elvontságok birodalmában teremti meg. Hanem eleven élettel telített, földközeli regény világban. Olvassuk párhuzamosan A per és a Közöny szövegét: az egyik a fantasztikus absztrakció regényképe, a másik a minden elemében hiteles valóságé. Kafkánál - mint közismert -nem létezik valóságos, megjelölhető tér, A per a bárhol és a mindenütt lidércnyomásos közege.
A Közöny világa földrajzilag konkrét, pontosan tudjuk, hogy Algírban tartózkodunk, a gyilkosság a Földközi-tenger partján történik és így tovább. A részletek aprólékos hitele csak fokozza az ábrázolt világ lényegének abszurditását.
A Közöny regénystruktúráját három alapvető szövegréteg alkotja: leírás, párbeszéd és monológ. Camus önérvényű beszédmódját már a leírások is bizonyítják: ahogy a városi nép napi nyüzsgését, a sivár, lepusztult szobabelsőket, a leginkább az örökös napsütésben izzó tengert és tengerpartot ábrázolja.
A párbeszédek megalkotásában Camus nem egészen eredeti. A Közöny keletkezésének ideje, a negyvenes évek eleje: Hemingway fénykora. Az amerikai író híres párbeszédtechnikája bizonyíthatóan hatott a Közöny dialógusaira. Rövid, feszesre fogott, csak tényeket tartalmazó szövegközlések. A szavak egyrészt csupán önmagukat jelentik, másrészt viszont a kimondott szavak, a kérdések és válaszok mögött kimondatlan, csak sejtetett tartalmak rejtőznek.
A Közöny kivételes értéke, hogy ezek a nem gondolati párbeszédek a filozófiai monológokkal társulnak. Ismételjük, hogy Camus hőse-antihőse különösebb műveltség nélküli átlagember. Aki csupán életének fordulópontján - egyben végpontján - töpreng el élet, halál, Isten, boldogság, szerelem alapkérdésein. Rettegve, s egyben önmagával megbékélve.
E három szövegréteg mesteri egybeilleszkedésének köszönhette tartós világsikerét a Közöny.
(Sükösd Mihály)

Közben mindhalálig kiadói lektor, nevezetes irodalmi szakértő. A drámák világát pedig sohase hagyja el. Számos színjátékot fordít, olykor átdolgoz. Például spanyol klasszikus remekműveket. Gyakran híres regényeket dramatizál, például Faulkner „Requiem egy apácáért" című elbeszélését és Dosztojevszkij „Ördögök" című művét.

Eközben írja saját drámáit. Mindig hatásos darabok. Alighanem a legkitűnőbb ezek közt a „Caligula" című történelmi-lélektani játék a szeszélyességéről és kegyetlenségéről hírhedett római császárról.

A betegségek újra meg újra rátörnek, de keményen harcban áll a testi gyöngeségekkel. Erőlteti a sportot, amely egyáltalán nem tesz jót neki. Amikor megkapja a Nobel-díjat, azt hirdeti, hogy ezt még nem elismerésnek, hanem előlegezésnek és biztatásnak tekinti. A díjjal járó nagy pénzből egy kitűnő, nagy teljesítményű autót vásárol. Ezzel addig száguldozik esetlenül az országutakon, míg nekimegy egy útszéli fának és azonnal meghal. 47 éves volt. Az irodalmi közvélemény a kor egyik legnagyobb írójának tekintette.

Albert Camus könyvei online megrendelhetők!

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail:
Literatura.hu