Augusztus vége, 1914. A német-francia határon már dörögnek az első világháború ágyúi. Párizsba sebesülteket hoznak. Egy kórház előcsarnokában egy újsütetű vöröskeresztes hölgy méltatlankodva mondja: "Ötven sebesültet ígértek nekem ma reggelre. Követelem az ötven sebesültemet!" A tragikomikus anekdotát egy huszonöt éves fiatalember meséli el barátjának, tea mellett egy vendéglőben. Katonaruha van rajta. Úgy beszél a mulhouse-i véres ütközetről, mint egy tapasztalt hadastyán, nagy szavakkal, élénk taglejtésekkel, megjátszva a csata mozzanatait, utánozva a gránátok sivítását. A férfi, aki hallgatja, kereken húsz esztendővel idősebb nála, és föltűnően kevés lelkesedést mutat a háború iránt. A fiatalabbik észreveszi, hogy untatja a másikat; gyorsan témát és hangot vált. Elkezd beszélni a szomorúságáról. Majd ha elváltak, az idősebbik férfi ezt írja róla naplójába: "Ugyanolyan szomorúsággal akar ő is szomorú lenni, amilyen a te szomorúságod; egyszeriben magáévá teszi, sőt ki is fejti a gondodat. . . Hangja hol fölcsattan, hol elhalkul; nevet, előrehajol, majdnem föléd hajlik, megragad . . . Van benne valami utcakölykös nemtörődömség. Senki más mellett nem érzem ilyen esetlennek, lomhának, kedélytelennek magamat." A katonaruhás fiatalembert Jean Cocteau-nak hívják. Az idősebbiket, a naplóírót André Gide-nek. A könnyed ceruzarajz, leheletnyi iróniájával, rendkívül találó. Rögzíti a nyugtalan, minden újon mohón kapó, megállapodni semmiben sem tudó, minden iránt érdeklődő jellemet és természetet. Rögzíti hajlamát a kacérkodásra, simulékony magakelletésre, folytonos mimikrire, arra, hogy egyik bőréből kibújva nyomban másikat öltsön, oly gyorsan és könnyedén, hogy fürgeségével zavarba ejti a szemlélőt. Melyik hát az "igazi" Cocteau? Az egy perccel azelőtti vagy a következő percbéli? Vagy a kettő közt az átmenet, ahogy két ingváltás közt villan föl egy percre a meztelen mell? Végül is, úgy látszik, hogy egyik sem az, egyik sem az "igazi". Illetve nem csak ez, és nem csak az, hanem valamennyi együtt. És maga ez az állandó változás, átöltözés, szerepcsere, maszkváltás. Vagy másként: ez az állandó kaland, a kalandoknak ez a megszakítatlan sorozata. Közelről félig játék, félig halálugrás, de alighanem a halál igazi kockázata nélkül, inkább csak idegizgalmával. Kaleidaszkop; néha már-már bohóckodás, máskor elbűvölő okosság és fölény. Messziről pedig? Azt majd az utókor fogja megítélni. Ahogy ő maga írta (Somlyó György fordításában)

Ha majd kalandomat szemlélik az utódok, s hogy közben szép kocsim hagy zökkent és rugózott, hódoló bámulat fogja el mindahányt e nemes ív előtt. De ki ma nézi pályám, balgatagnak ítél, magát bölcsnek találván, s szerelmeimnek is ő szabna új irányt.

1958-ban egy könyve élén "előszót írt a múlt elé". Ebben olvashatjuk: "Egy-egy nemzedék nem azonos korú személyekből áll, hanem olyanokból, akik együtt élnek és dolgoz- nak, bármilyen eltérő is az életkoruk. Eszerint úgy érzem, Gide, Claudel, Colette nemzedékébe tartozom, noha nem voltunk egyidősek. De sok időt töltöttem velük, és mintegy ugyanazon a hajón. Egy ideje mind több és több utas vész a tengerbe. A személyzetből lassacskán olyan kevesen maradnak, hogy a hajó hamarosan léket kap, és ronccsá válik. Hány és hány kapitányt láttam eltűnni! És nemegyszer magamnak kellett megragadnom a kormányt, holott azelőtt nyugodtan rábíztam a nálam tapasztaltabb hajósok tudására." Valóban, bár mintegy húsz évvel fiatalabb volt náluk, Cocteau-t ma már úgy látjuk, Gide, Claudel, Supervielle, Martin du Gard mellett, mint a huszadik századi franci irodalom "nagy nemzedékének" tagját. Nem egy évjárat ez, hanem legalább kettő; de ahogy az idő új hullámai szaporodnak, úgy mosódnak egybe a régiek. Generáció? Maradjunk inkább Cocteau hasonlatánál: az egy hajón utazóknál. Fürgébb, nyugtalanabb, képtelen vállalkozásokra készebb utasa nem volt ennek a hajónak nála. Volt robusztusabb, masszívabb alkatú: Claudel. Volt befelé figyelőbb, a világ titkos hangjait finomabb füllel halló, az idegek rezdüléseire, sejtek vibrálására érzékenyebben reagáló: Supervielle. Volt kikezdhetetlenebb művész: Valéry; és volt a költészet határvidékein messzebbre kalandozó: Reverdy. Regényei üvegházi növények egy Martin du Gard vagy egy Mauriac epikája mellett. Hibátlan mesterségtudással írott darabjai vérszegények Claudel monumentalitásához, és sápadtak Giraudoux szerencsés pillanatainak költészetéhez képest. Ötletek tűzijátékában elszikrázó tanulmányainál többet és maradandóbbat mondanak egy Charles du Bos tekervényes elemzései. S ha valaki a vallomás hiteles hangját akarja hallani, sokkal inkább megtalálja Gide vagy Julien Green naplójában, mint az ő személyes jellegű írásaiban. Miben rejlik hát vitathatatlan nagysága? Szerepében legalább annyira, mint a műveiben, már amennyiben az ő esetében a kettőt; szerepét és művét, el lehet választani egymástól. Chaplin mondta egyszer a nizzai rádióban: azért szereti Franciaországot, mert ott létezhetik, élhet és dolgozhat olyan ember, amilyen Cocteau, vagyis olyan művész, aki egy személyben költő, regényíró, balettszerző, díszlettervező, kosztümtervező, drámaíró, filmíró, templomfestő, s mindez anélkül, hogy bárki bármit számon kérne tőle, és bármiféle csoportba, szervezetbe, szindikátusba kellene tartoznia. A Chaplin fölsorolta lista meglepően gazdag, de koránt- sem teljes, mert sem az esszéírás nem szerepel benne, sem arról nem esik célzás, mennyi irodalmi, zenei, képzőművészeti s egyéb művészeti iránynak, törekvésnek, mozgalomnak volt Cocteau a sugalmazója, kezdeményezője, bábája, támogatója, harcosa, zászlóvivője. Van egy ismert képe, 1925-ből: zongoránál ül, keze a billentyűkön. Mögötte, a zongora mögött fölsorakozva a híres Hatok, a Debussy után és Satie nyomán megújhodó francia zene hat kiválósága. 

Új zene kell, mondta Cocteau, olyan, amely "robbanjon"; olyan amelynek semmi köze többé a romantikához, Wagnerhoz, Franckhoz, Fauréhoz; olyan, amely nem érzelmekre utazik, és amelyet nem fejét tenyerébe hajtva hallgat az ember. Valóban ő mondta egyszer, hogy Debussy híres Tengere csak a Pelléas és Mélisande fölösleges továbbszajkózása? Honegger kétségbe vonja. De miért ne mondta volna? Valószínű, hogy mondta; mert mindig olyasmit mondott, amivel meghökkenést vagy megbotránkozást keltett. Az is a szerepéhez tartozott, hogy fenegyerek legyen, akár azzal, hogy minden formát fölrúg,, és minden hagyományt lenéz, akár azzal, hogy a formafölrúgás divatjának és a hagyománylenézés népszerűségének .kellős közepén egyszer csak szigorú, klasszikus formát ölt magára, és úgy lép föl, mint a hagyományok védelmezője és a hagyományokhoz való visszatérés szorgalmazója. Kötöttség és kötetlenség váltógazdasága Cocteau fölfogása szerint a művészi teremtés lényegéből következik. Valóban abból következik? Kinél igen, kinél nem; művésze és természete válogatja; s igazán nincs mit csodálkoznunk rajta, ha egy művész a maga testére szabja a saját esztétikáját. "Ha az alkotás szelleme az ellentmondás szellemének legmagasabb formáját jelenti - vallja Cocteau -, akkor minthogy a művészet minden új alakzata szükségképpen ellentmond egy másiknak, a fiatalság egyetlen rugója az engedetlenség. A merészség és hősiesség nem nyerhet kifejezést másként, mint a megszokások és régi törvények iránt való engedetlenség által." Ha valami, hát ez jellemző rá pályája minden szakaszában, és fejlődésének, illetve egymást követő változatainak minden pillanatában: az engedetlenség és a fiatalság, vagy legalábbis a fiatalság szándéka, és olykor, fáradtabb perceiben, a fiatalosság már-már légszomjas hajszolása. Mint a szenvedélyes tornász, minduntalan akadályokat állít maga elé, hogy legyen mit átugornia. De néha olyankor is ugrik, ha nincs előtte akadály, vagy legföljebb csak akkorka, hogy kényelmesen át lehetne lépni. Súlyokat emel, de nem mindig biztos, hogy a súlyok valóban súlyosak, nemcsak cirkuszi álsúlyok. A mozdulat azonban, az izmok játéka, a valószínűtlen homorítás, a halállengés íve vonzó és elragadó. Eleinte. Eleinte föltétlenül elragadó. Az első, a második, az ötödik bravúr és bukfenc. De a tizedik már fárasztó. A huszadik idegesítő. A harmincadiknál gyanakodni .kezdünk: hátha nem is igaz az egész. Úgy vagyunk vele, mint Gide, mikor egyik regényét, A párizsi fiú-t (Le grand écart) olvasta. A könyv első negyedét, írja naplójában, határozottan élvezte; gyönyörködött szellemességében és egyes képeinek klaunos vakmerőségében. "Aztán - folytatja - erőt vesz rajtam a bosszankodás: hogyan ügyelhet valaki állandóan ilyen fösvény gonddal .arra, hogy semmit se hagyjon veszendőbe, s hogyan használhat ki mindent ilyen aggályosan. Itt a művészet állandóan bűvészetté fajul." Igen, Cocteau-nál állandóan ezen a kényes határon járunk, borotvaélen a művészet és a bűvészet között; az íróasztal egy-egy pillanatban a bűvész asztalává változik, a fiókokból galambok röpülnek ki, az író kabátujjából nyuszik ugranak elő, fehér pódiumfény szitál, frakkmellény villog, az író még kiemeli mellényzsebéből a szívét, tintát facsar belőle, majd megemeli cilinderét, és eltávozik.

Nyomát vér- foltok jelzik a padlón. Állandó rivaldafényben áll; abban, amit elbeszél, sok a hiábavaló handabandázás, stílusa kényeskedően ötletes, túlságosan a karzatnak játszik, mindenáron hajszolja a modernséget: - ezt is Gide mondta róla. De Gide talán elfogult volt; hiszen kapcsolatuk, Cocteau vallomása szerint, udvariasság és malícia sajátos vegyülékéből állt. És Gide naplójában a malícia kapott erősebb hangsúlyt. Az ártatlan és tiszta lelkű Charles du Bost azonban ki vádolhatná rosszmájúsággal? Nos, ő is körülbelül ilyennek látta Cocteau-t. Élvezettel hallgatja társalgás, írás közben a saját szökelléseit, ugrásait, szaltóit, mondja róla. "Úgy ámul önmagán, ahogy egy akrobata mutatványain ámulna." Ime, a klaun mellett egy másik jellemző szó: akrobata. Klaun is, akrobata is. De több is mindkettőnél. Több, mert a póz egyben természetes mozdulata is. A világot a klaun szemével nézi, cirkuszi világnak látja vagy csodavilágnak, elvarázsolt kastélynak, titkos rugókkal, süllyesztők- kel, torzító tükrökkel és tréfás trükkökkel. Így aztán érthető, ha nála minden költészetté válik, vagy mindenből költészetet lehet varázsolni. "Gyufaszálakból is tud költeményt csinálni" - mondta róla egyik kritikusa. Egy másik, Jacques de Lacretelle szerint "ragyogó művészettel tudja tetten érni a mindennapiban a rendkívülit; két tükör közt mutatja a dolgokat, és két trapéz közt az embereket". De ha csak ennyiből állna, a dolog túl egyszerű és egyértelmű volna. Mert ez a klaun, ez az akrobata, ez a bűvész, ez a képek és ötletek tűzijátékával szórakozó és szórakoztató ezermester ugyanakkor meggyőződéses és napról napra meggyőződésesebb klasszikus is.

Azt mondja: "A költők csodákból élnek. Minden dologból, kicsinyből, nagyból egyszer csak kipattan a csoda. Tárgyak, vágyak, rokonszenvek önként a költő kezéhez juháznak. Még a sors vak véletlenei ,is csak arra valók, hogy ne- ki segítsenek." De ezt is ő mondja: "A költészet maga a pontosság, a szám." Elutasítja a romantika érzelmességét, bizonytalan körvonalait, sejtéseit és sejtetéseit, a romantikus csoda eksztázisát. Legyünk határozottak, mondja, és minél levesebb személyes érzelmet, érzelgést pancsoljunk bele alkotásainkba. "A költeménynek egymás után el kell veszítenie a kapcsolatokat, melyek ihlető motívumához kőtik. A költő minden egyes szálat szívdobogva metsz el. De mikor az utolsót is elmetszi, a költemény elszabadul, és magasba száll, mint egy léggömb; úgy szép, ahogyan van, önmagában, és semmi kapcsolata sincs többé a földdel." Illetve nincsenek kitapintható kapcsolatai a földdel. Nem hurcolja maga után a rosszul elmetszett kapcsolatok véres köldökzsinórját. Függetlennek látszik, könnyűnek, végtelenül kötetlennek; és mégis a földet tükrözi, a földi csodákat, a föld tarka panoptikumát. S ahogy a költő egyre érik és öregszik, egyre inkább azt, ami az embert leginkább foglalkoztatja személyes sorsában: a szerelmet, a halált, a kettejüket egybe ringató álmot és mindenekfölött a náluk is több, mert maradandóbb, rajtuk is győztes művészetet. Így csendülnek föl aztán e modern nyugtalanságú klasszikus vagy neoklasszikus költő, e lélektani és költői rejtelmek labirintusait megjárt lírikus klaun lantján a Mallarméi, sőt Mahlerbe-i klasszikus zengetek, valahogy olyasformán, mint a hajdani Hatok talán legnagyobbjának, Honeggernek a zenéjében a szigorú bachi harmóniák. Mert - Honegger szavai ezek, melyeket a Hatok egykori csokorba kötőjének mondott önmagáról, de, bár akaratlanul, egy kicsit a cocteau-i mű és pálya jellemzéséül is - "fejlődésünkhöz elengedhetetlen, hogy szilárdan kapcsolódjunk ahhoz, ami előttünk volt. Nem szabad a hagyományokkal teljesen szakítanunk. A tőről lemetszett ág hamar elszárad. Ugyanazt a játékot kell új játékosiként játszanunk, mert ha megváltoztatjuk a játékszabályokat, tönkretesszük a játékot, és megint mindent elölről kell kezdenünk . . . Nehezebb, de hasznosabb mértékletesen élnünk a lehetőségekkel, mint önkényesen vakmerősködnünk. Nincs értelme betörni az ajtókat, melyeket ki lehet nyitni." Azzal kezdte, hogy betörte az ajtókat. És azzal fejezte be pályáját, hogy megtanult saját, új lépteivel belépni a nyitott ajtókon.

Rónay György

Vissza

copyright © László Zoltán 2001 - 2010
e-mail: Literatura.hu