D. H.
Lawrence

(1885 - 1930)
 

D. H. Lawrence-et, akár Oscar Wilde-ot, a botrány tette világszerte igazán híressé. A Lady Chatterley's Lover körüli botránysorozat. Az ügy még 1928-ban kezdődött, a regény első, firenzei kiadása után, s voltaképpen csak az ötvenes években zárult le azzal az ünnepélyes bírói ítélettel, amely a legismertebb irodalmi kritikusok tanúvallomásaira támaszkodva hatályon kívül helyezte a könyv ellen hozott hatósági intézkedéseket. Ítélet van tehát róla még Angliában is, hogy a Lady Chatterley's Lover nem szeméremsértő, nem erkölcsrontó könyv. (Magyarul kihagyásos, szelídített szöveggel Lady Chatterley és a kedvese címen a harmincas években jelent meg.) S ítélet van Amerikában is, 1944-ből, nem sokkal a regény egyik változata, a The First Lady Chatterley című könyv példányainak elkobzása után. "Erős kétség merült fel aziránt - mondja ki a bírói ítélet -, hogy a könyv valóban szeméremsértő." De 1928-ban, a megjelenés idején még közvéleményt fejezett ki a John Bull cikke: "Ez a leggonoszabb ömlengés, amely valaha is bemocskolta országunk irodalmát".
Persze az angolokat, az angol puritanizmust könnyű megbotránkoztatni. És náluk hosszú életűek is a botrányok. A Wilde-ügy is jóval túlélte Wilde-ot, az Ulysses-ügy Joyce-t, ahogyan a Lawrence-ügy is jó harminc éwel túlélte Lawrence-et. Sőt mulatságos véletlen, hogy a Harry T. Moore lelkes Lawrence-könyvének borítóján hirdetett legfrissebb Wilde-életrajz még a közelmúltban sem tekintette lezártnak a Wilde-ügyet. "A szerző úgy véli - írja az ismertetés -, hogy Wilde értékét, különösen a kontinensen, módfelett és durván eltúlozták, s hogy ez nem irodalmi elveken, hanem politikai s bizonyos fokig patologikus érzelmeken alapult. Wilde-ot dicsérni annyi volt, mint elmarasztalni Angliát." Íme, ha az ember angol, milyen nehéz túllépni egy megkövesedett botrányon. De Lawrence-re visszatérve, neki nem a Lady Chatterley volt az első botránya. Amikor induló íróként, 1915-ben The Rainbow (A szivárvány) című regénye megjelent, s a rendőrség a példányokat lefoglalta, a Daily Express így számolt be róla : "Szeméremsértő regényt koboztak el - roszszabb, mint Zola." És Secker, a kiadó azzal a sanyarú kifogással volt kénytelen védekezni, hogy a könyvet nem olvasta. Mindenesetre, a történteken okulva, 1920-ban a Womerc in Love-ot (Szerelmes asszonyok) Lawrence-nek a Szülők és szeretők (Sons and Lovers) mellett legjobb regényét, előbb csak egészen kis példányszámban merte kiadni, mintegy jelentéktelen koncot dobva benne a rendőrségnek; az Aki a szigeteket szerette című elbeszélést - hogy a más irányú botrányokból is hozzunk fel példát - Lawrence életében egyáltalában nem volt hajlandó megjelentetni a főhősként megmintázott íróra, Compton Mackenzie-re való tekintettel, akinek szintén kiadója volt.
A botránysorozat oka - melyen csak a korona a Lady Chatterley-ügy -, mint látni fogjuk, kettős. Egyik, a nagyobb és a nyilvánosságot inkább érintő része Lawrence prófétai eszméiből fakad, a másik, a jelentéktelenebb, fényképszerű, naturalisztikus ábrázolásmódjából. Lawrence profétikus eszméivel könnyű is, meg nehéz is végezni. Madártávlatból nézve ugyanis - s a halála óta eltelt csaknem negyven év megadja ézt a távlatot - Lawrence eszméinek lelke nagyon is könnyen megfogalmazható. Ő maga cikkeiben, esszéiben, leveleiben, vagy a Lady Chatterley-ügyben írt védelmi iratában számtalanszor leszögezte őket. "Az élet csak akkor elviselhető, ha test és szellem egymással összhangban van, és fennáll közöttük valamiféle természetes egyensúly: mindegyik tekintettel van a másikra." Ezen persze még a legpuritánabb puritanizmus sem botránkozhat meg, attól függ minden, ki mit ért a "természetes egyensúlyon". Hogy Lawrence mit értett, világosítsuk meg ezúttal két levélrészlettel, melyekben az önvédelmi iratnál - magától értetődően - kevésbé diplomatikusan fogalmaz: "Az én vallásom - írja 1913-ban - hit a vérben, a húsban, amely okosabb, mint az intellektus. Agyunk tévedhet. De amit a vérünk érez, hisz, kinyilatkoztat, az mindig igaz." A Lady Chatterleyről Earl Brewsternak ezeket írja : "Ez a regény a phallikus tudat regénye. A phallikus tudat, szembeállítva a lelki, spirituális tudattal; hogy melyik mellett állok, jól tudja ön. Az, hogy a két tudat szemben áll, nem az én bűnöm. A két tudatnak össze kell bennünk békülnie. De most még egymással feszült viszonyban van." A próféta-Lawrence központi eszméjét a fentiekből már nem nehéz kikristályosítani. Szerinte racionális civilizációnkban az intellektus elnyomja az ösztönöket, a testet és a test lehetőségeit. Küzdeni kell tehát az ösztönök jogáért. Nem úgy persze, hogy korlátlanul éljük őket; Lawrence A Propos of Lady Chatterley's Lover (A Lady Chatterley ürügyén) című könyvében élesen elkülöníti magát azoktól, akik az ösztönök tobzódását hirdetik és a nemiséget egyfajta játéknak tekintik. Nem, amennyiben ez egyáltalában tisztázható, Lawrence szerelempárti. "A testtől .való félelemmel és a test létének tagadásával szemben - írja - a haladó fiatalok a másik végletbe esnek, és a testet szórakoztató játéknak tekintik, némileg csúnya játéknak, amely mégis örömet ad... Ezek a fiatalok gúnyolódnak a nemiség fontosságán, és úgy élnek vele, mint egy koktéllal. Nagyon is fensőbbségesek, lenézik az olyan könyveket, mint a Lady Chatterley's Lover. Nagyon is egyszerű és közönséges az a számukra. Mindezekből világos, hogy Lawrence etikus értéket tulajdonít az ösztönök érvényesítésének, s elnyomásukban fedezi fel az immoralitást. Ebből az alapélményként átélt, korántsem evidens evidenciából fakad prédikátori heve, társadalomjavító pátosza. Persze a mai olvasó számára ez a hevület kényszeres, s amellett - igaza van Szerb Antalnak a Hétköznapok és csodák kitűnő Lawrence- portréjában ! - túlságosan is az angol puritanizmus függvénye. Sehol másutt a világon nem volt egyfelől a tiltásoknak, elfojtásoknak, nem-beszélésnek olyan megszeghetetlen rendszere, másfelől a rangnak, vagyonnak, diplomának olyan tekintélye, mint az angol polgári társadalomban. Ezt a társadalmat Lawrence alulról nézte; apja bányász volt, "jó, ha a nevét le tudta írni". Maga, ahogy egyik versében mondja, "az istenverte burzsoázia" nyomása alatt nőtt fel, s szerzett mérnök-lány tanítónő-anyja ambíciója érdeméből valamiféle diplomát. Próféciáit a mi gondolkodásunkhoz képest talán idejétmúlt, kora angol viszonyaihoz képest határozott lázadás táplálja. Lázadás és bírálat. Egyfelől kínos és felborzoló példák sorával bizonygatja az angol ladyknek az emberi egyenlőséget: regényeiben - visszatérő törvényszerűséggel - társadalmilag mélyen alattuk álló férfiak juttatják el őket a szerelmi boldogsághoz (egy erdőőr, egy indián, vagy éppen egy cigány), másfelől a szexuális hipokrízisükben fél-eunuchhá vált úriemberek előtt a bányászok természetességével nevezi néven a szerelem
tényeit s veri a fejükbe fontosságát. Méghozzá azzal a meggondolással: ha a kifejezések mocskosak, emeljük ki a szerelem dolgait a "titkos mocskok" világából éppen azáltal, hogy a kifejezéseket kinyomtatva szalonképessé tesszük. (Innen származik a szeméremsértés vádja, az örökös botrány írásai körül.)
Nem kétséges, az otthonról hozott szemlélet munkált itt : a bányászok természetesség-igénye, szemben a viktoriánus polgári puritanizmussal.  "A könyv - azt mondják - egy tizennégy éves fiú szellemi színvonalán áll. De egy tizennégy éves fiú gondolkozása, melyben még mindig van némi ámulat és illő félelem a nemiség tényeivel szemben, mégiscsak sokkal egészségesebb egy ilyen koktél-ember gondolkozásánál, aki már semmit sem tisztel, s akinek az agyát semmi más se
tölti be, minthogy játsszon az élet játékaival (a nemiség a fő-fő játék!), s aki már elvesztette a józan eszét ebben a folyamatban." Az idézett gondolatmenetben az a legfontosabb, hogy az ösztönök prófétája lándzsát tör az ösztönök mechanikus kizsákmányolóival szemben. Lawrence számára az ösztön megszólalása már-már misztikus vagy szakrális tény, s egyben feltétlen parancs is - ebben és sok minden másban, majd látni fogjuk, végletesen túlhajtott a próféciája -, de a szerelem vagy
a nemiség, nevezzük akárhogyan, nála nem egészségügyi rendgyakorlat, nem "ágytorna", hanem testi-lelki megrendülés, a jóság, gyengédség és szépség legáhítatosabb megjelenési formája, sőt - hite szerint - a másik misztikus hatalommal, az istenivel való érintkezés módja is. A hideg erotika kedvelői mindig csalódni fognak Lawrence-ban; és kivált a Lady Chatterleyban, mert bár Lawrence egyik odavetett megjegyzése szerint azért írta a könyvet, hogy teljes részletességgel ábrázolja benne a szerelem tényeit, ám a részletezésben a testi kapcsolat eladdig szavakba nem foglalt mélyebb tartalmát, a jóság és a gyengédség kiáradását is ábrázolja. Nem hiába akarta egy darabig Tenderness azaz "Gyengédség" címen közreadni a regényt. Azt pedig, hogy a szépség és a nemiség összefügg, legtöbb jelképébe belerejtette és számtalanszor le is írta. Sex Yersus Loveliness című esszéjében például ezeket mondja: "A nemiség és a szépség ugyanegy, mint a tűz és a láng. Ha gyűlölöd a nemiséget, gyűlölöd a szépséget. És ha szereted az élő szépséget, megvan benned a nemiség iránti vonzódás és tisztelet."
Gyakori emberi gyöngeség, hogy lényeges összefüggések felfedezői többet akarnak megmagyarázni felfedezésükkel, mint amit az valójában megmagyaráz. Különösen érvényes ez a freudizmus híveire. Nos, Lawrence a freudizmus hatására, s mint sértett entellektüel, akitől alkatilag valahogy mégis idegen az iskolázott gondolkodás, jó messzire elkalandozott az ösztönösség imádatában, az intellektuális kultúra megvetésében és a gépi civilizáció ostorozásában. Az ösztönösség, a barbár férfierő mitizálásában eljutott az etruszkok, indiaiak és általában a primitív népek kultúrájának végletes dicsőítéséig, a mexikói indiánok emberáldozásáig, a freudista tanok továbbfejlesztésében és "kimunkálásában" az ösztön-mozdulások testi, lokális meghatározásáig (Kéry László kitűnő tanulmánya e tárgyban részletesen eligazít), s végül civilizációnk megvetésében már-már addig a világból kivadulásig, melyet Aki a szigeteket szerette című - különben méltán világhírű - elbeszélésben ábrázolt.
De elég ennyi (sok is) Lawrence sajátos megváltói eszméiről. Végül is az íróról van szó, nem a prófétáról, eszmék és téveszmék hirdetőjéről. Egy írót mégse csak azon mérjünk, hogy milyen filozófus, milyen reformgondolatok megszállottja. Eszméiről munkásságára áttérve, Szerb Antal azt írja : "Remekművei a novellái. Ezekben tiszta művész, a próféta háttérbe szorul a zseniális lélekábrázoló mögött." S valóban, ha a Szülők és szeretőket és Women in Love című regényeit leszámítjuk - a Lady Chatterleyt nemigen kell leszámítani, mert bizony elég poros mai olvasmánynak -, akkor csakugyan a novellák emelkednek ki legmagasabbra a lawrence-i életműből. De azért mégse várjunk itt örökös fehérizzást, egyenletes, mindig tündöklő remekműveket. Lawrence ugyanis ösztönös író, és némileg autodidakta. A tudatos megformálást, a javítgatást megvetette, legföljebb új lehetőséget adott "démonának", és másként, teljesen újraírta a témát. Azt mondhatnánk: úgy ír, ahogy lélegzik, természetesen és egyhangúan, egyszerre örökítve meg nagyszerű emberlátását; telibe találó lélektani megfigyeléseit és a kisebbségi érzésekkel teli entellektüel önbizonyító spekulációit. Mellors, Lady Chatterley erdésze (ez is önportré!) dialektusban beszél az úriemberek között, Lawrence az olvasók előtt időről időre elméleti jártasságát fitogtatja. Innen származnak hosszadalmas gondolatmenetei, nagy apparátussal létrehozott freudista jelképei (a róka, a phallikus ciprus a Nap c. elbeszélésben, a kakas az Egy ember, aki meghalt elején stb.), melyekről lerí az intellektuális szándékoltság. De - mondanunk sem kell - Lawrence azért, amit az életről elméletileg közöl, vagy amit átlátszó jelképekbe rejt róla, gazdagan kárpótol azzal, amit az emberekről tud, amit az érzések-érzelmek útjáról és változatosságáról elénk tár.
Ha életművén végigtekintünk, úgy válik szét két külön részre, mint egy könyv, amely évekig hevert kinyitva, lapjára fordítottan. Az a pont, ahol szétválik, időben egybeesik Lawrence Angliából való önkéntes száműzetésének kezdetével. Eddig tart Lawrence realisztikusabb korszaka, s ekkor kezdődik, 1920 körül, a prófétikus szakasz. Az első periódus a kezdeti kísérletekkel együtt, mintegy 18-19 évet ölel magába; a higgadtabb, maradandóbb, a világhírt ma is igazoló írásokat többnyire ekkor írta : a Szülők és szeretők, a Rainbow, a Women in Love című regényeket, jó néhány kitűnő novellát (Sztrájksegély, A jegyeket kérem, A porosz tiszt), és a mostanában egyre többre értékelt verseket. A második szakasz - néhány, a csúcsok közé számító novella mellett - a botrányt okozó regényeket tartalmazza, a már emlegetett Lady Chatterleyt, és a számunkra sokkal inkább elképesztő A tollas kígyót, valamint a freudista fogantatású, de a freudizmussal vitázó esszék két kötetét. (Psychoanalysis and the Unconscious - Pszichoanalízis és a tudatalatti; Fantasy of the Unconscious - Fantázia a tudat alatt.) Amennyivel gyakorlottabb író a második szakaszban, annyival igazibb az elsőben. Lawrence írói módszerét - már céloztunk rá - a megélt eseményekhez, az élményhez való erős ragaszkodás jellemezte. Ragaszkodás az indiszkrécióig: Életrajzírójának igazán könynyű dolga van : az első korszak regényeiben minden lelki fordulópontot meglel, az író életének minden szereplőjét felfedezheti. (Első regényében - The White Peacock, 1911-az érzékeny kamasz gyorsan váltó hangulatvilágát is megtaláljuk.)
Ez a transzponálás nélküli, csaknem dilettantisztikus írásmód, ha környezetének elviselhetetlen lehetett is, az irodalomnak nagyszerű valóságanyagot szolgáltatott. Nyers, gőzölgő anyagot - egy hályogkovács biztonságával és nemtörődömségével kimetszve; tele ismétlésekkel, apró ellentmondásokkal, mert gyakran elfelejtette, hogy eleddig mit is írt. Ám egy olyan korban - jó néhány évvel Joyce előtt -, amikor az angol regény még vagy már megint csupa mértéktartás, Lawrence csaknem mértéktelenül őszinte tudatfeltárással élt. Méghozzá olyan emberek benső világát tárta fel, akik eddig nem válhattak a tisztes polgári irodalom szereplőivé. A közép-angliai füstös, kormos iparvidék, Nottinghamshire bányászai és gazdálkodói, krajcáros gondokkal küzdő kispolgárai lépnek be általa az angol irodalomba (azaz Lawrence családja, gyerek- és ifjúkori környezete). Persze vigyázzunk, Lawrence kétkezi munkásainak világát ne azonosítsuk a magyar kétkezi munkások tízes évekbeli világával. A Hét krajcár vagy az Egyszer jóllakni keletkezése idején a Szülők és szeretők főhőse például "parasztlány" szerelmével (és ezt a parasztlányt nem a munka eltérő mivolta miatt kell idézőjelbe tenni) könyvekről, művészetekről beszélget, és együttlétük egy részét francia nyelvtanulásra fordítja. Pedig anyanyelvüket még dialektusban beszélik. Az emberi viszonylatok Móriczhoz képest - hogy ezzel a kortársi hasonlítással éljünk - lényegesen lazábban determináltak itt, színképük messzemenően tágasabb. Sőt, Lawrence fő témája, mondanivalójának nagy újsága éppen ezeknek a viszonylatoknak érzelmi gazdagsága. A hideg fejű és hideg szívű úriemberek világával szemben, itt, ebben az egyszerű környezetben fedezi fel az egészséges emberi kapcsolatok talaját. Persze felfedezése már-már sablon volna, a világirodalom meg-megújuló bukolikus közhelye, ha Lawrence nem kísérelné meg kitapintani ebben az "egészségesebb" közegben az emberi kapcsolatok végső lehetőségeit. Tapasztalata e téren tragikus. A rendkívüli írói erővel és hitelességgel felszínre hozott életanyag egyre-másra azt mutatja, hogy feszül valami leküzdhetetlen akadály egyén és külvilág között, ember és ember között, s hogy még azon a magas érzelmi hőfokon, amelyre Lawrence képes, sincs végleges, szilárd harmónia. A szálakat óráról órára újra kell kötni, a szituációk óráról órára bomlanak, átalakulnak. A különböző életadottságok, a különböző tapasztalatok, a felbukkanó új kötődések vagy kötődési vágyak minden kapcsolatot szüntelenül alakítanak. A Szülők és szeretők fiatalos hittel teli és kudarccal végződő kísérlet a sokirányú teljességre. A gyötrően mély és gyengéd anya-fiú viszony éppúgy sebeket osztó és tragikus (a rákos anyát éppen a fiú mérgezi
meg, hogy megszabadítsa a szenvedéstől), mint az elöregedett bányász-apának és családtagjainak a viszonya. Paul Miriammal való feszült érzelmi harmóniája éppúgy diszharmóniával ellenpontozott és felbomláshoz érkező, mint később a fiú beteljesült szerelme Clarával. Lawrence a regény során újra meg újra nekifeszül az annyira vágyott lehetetlennek. De a közös élmény áramkörében megtalált harmónia gyönyörű lapjai után, komor szikraeső jelzi az egyéni lét áttörhetetlen, rejtett burkát.
Ám ha keserű is ez a fiatalkori tapasztalat, korántsem öli ki Lawrence-ből a teljesség-igényt. A Szülők és szeretők laza folytatásának tekinthető The Rainbow-ban és a Women in Love-ban ugyanez az igény él, mint ahogyan ez munkál e korszak novellatermésének mélyén is. És még hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ez a minden irányban maximumra törő kapcsolatvágy az ösztönélet egészségére vagy éppen mitizálására korlátozódjék. Egyelőre itt, az első periódusban,
Lawrence egész ábrázolásán ez az újromantikus cél uralkodik. Úgy látja és úgy láttatja a világot, mintha most lépett volna ki a betegágyból felajzott érzékenységgel. Milyen foszló, felködlő s eloszló hangulatsorokat, milyen impresszív szépséggel telített tájakat tud pillanatról pillanatra elénk varázsolni ! És a tájak láttán milyen mély érzelmi megrendüléseket, az egyetemes lét, ember és természet, ember és jelenség milyen zsigerekig ható átélését. És a dolgok és jelenségek végtelen változatai közül azt az egyet tudja életre hívni, amit valóban látott; azt az egy asztalt és nem az asztalt, azt a szobát és nem egy szobát, amely elvontan és jellegtelenül strázsál az olvasók tudatában, készen arra, hogy előugorjon a tehetetlen írói erő pótlására. Az egyedit keresi, és az árnyalatok rajzában van a zsenialitása. Az Egy modern szerelmes című novellájában például, mesterien írja le a Londonban járt fiú visszatérését a valaha félig otthonának tekintett, szomszédos családi körbe. Előbb a család közömbösebb férfitagjaihoz fűződő viszonylatait látjuk, akiket éppúgy feszélyez az érkező időközben felvett londoni beszédmódja, mint húguk vonakodva szóba hozott jegyessége; de ez még hagyján, hanem a fiú és a lány beszélgetése, majd társalgásuk hármasban a vőlegénnyel, micsoda dinamikus változásokat rejt, kettőjük kapcsolatának micsoda vibrálását, pillanatról pillanatra való át- és visszafordulását. Micsoda plasztikusan rajzolt lelki felfokozottságot és gazdagságot a sorsot megszabó döntés előtt! Vagy vegyünk még egyet szemügyre a novellák közül: A jegyeket kérem-et, mely az eltúlzott, vízfejű indítás ellenére, mégis milyen érzékletes képe a kisvárosi kalauzéletnek. A szerelmi bosszúra készülő kalauzlányok és a csélcsap ellenőr nagy jelenetében, ebben a tréfás megszégyenítésnek induló majd komolyra forduló verekedésben (a férfit, aki szeretői közül nem akar feleséget választani, a lányok alaposan helybenhagyják) csak amúgy "mellékesen" milyen belső drámát - játékos bosszú, szerelmi reménykedés, még visszautat ismerő düh, végül megvetés, elborzadás - képes Lawrence lejátszatni hősnőjében, Annie-ban. Felfokozott szenzualitás dolgozik itt, s közvetíti aprólékosan és nagy erővel, a pillanat rezdülését híven követve, a belső és külső valóságot, s ebből a köznapi élet tényeinek olyan elevensége, olyan önmagán túlmutató jelentősége adódik, mely speciális eredménye és újdonsága századunk legjava prózaíróinak.

Lawrence második korszaka, mint mondottuk, mesterségbelileg fegyelmezettebb, érettebb ugyan, de az irracionális-misztikus prófétálás túltengése miatt mégis kevésbé szerencsés. Önkéntes száműzetésétől számíthatjuk ezt az életszakaszt, de valójában már előbb kezdődik. Fiatalkori tanítóskodás, betegség és nyomorgás után, amelyekről mind híven beszámol az első periódusban, Lawrence elválasztott férjétől egy német bárónőt, Frieda von Richthofent, megszöktette s elvette feleségül. Ezzel indul utazásainak, világban való vándorlásának az időszaka, melyet ugyan a háborús évek kényszerűen megszakítanak, ám Lawrence 1920-ban, az angol társadalommal való mélységes meghasonlás után, végleg elhagyja Angliát. A hátralevő tíz év állomásai - míg a tuberkulózisban közelítő halál Lawrence-et a franciaországi Venceban utól nem éri - Firenze, Taormina, Ceylon és Mexikó. Írásai nagyobb részének ez a környezet szolgáltatja az anyagot. A száműzetés persze nem a legjobb élményanyag. Az úti egzotikum lehet fűszer, de fűszer csupán : az írói átélés a honi talajon a legmélyebb. Így a kiemelkedő írások föbbnyire ebben az időszakban is Angliában játszódnak, mint például a Virgin and the Gipsy (A szűz és a cigány) vagy a The Captain's Doll (A kapitány bábuja) című kisregények, sőt Angliában, a gyerekkor színhelyén játszódik a Lady Chatterley is. Csakhogy most már ez az emlék-Anglia, bármilyen eleven is, szándékosan alkalmazott színhely a konstruált történetek számára, s a történetek maguk túlzott nyilvánvalósággal a próféciák hordozói. Az ifjúkori Lawrence-kvalitások persze itt is tündökölnek, sőt egyenletesebb tónusban, a nagyobb írói tudatosság fokán; a gyönyörű és felfokozott jelentésű tájak például, az érzelmek fogantatásának és változásainak csodálatos lélektani megfigyelései, de az oly plasztikusan ábrázolt vágy az emberi kapcsolatok teljességére, mintha az ifjúkori kiábrándulás után visszavonult volna a szexus területére. Legalább a nemi kapcsolat legyen jó - ha más teljesség ember és ember között, ember és társadalom között lehetetlen is. Így, ilyesféleképpen lett Lawrence a nemiség megszállottja. Szerb Antal a Hétköznapok és csodákban így jellemzi: "Prédikátori lendülettel, keserű és megrázó pátosszal szónokolja mindazt, aminek az ellenkezőjét szónokolták nem kevesebb lendülettel a régi prédikátorok. »Ne paráználkodj ! « - mondták megrendülve és síri hangon a nagyapák. »Paráználkodj!« - mondta Lawrence nem kevésbé síri hangon." Ez a kegyetlenül telibe találó jellemzés azonban, csak az egzotikumot kergető, keserű Lawrence-et találja telibe, s elsősorban is A tollas kígyó (The Plumed Serpent, 1926) íróját. Ez a regény egyfelől egy civilizált, intellektuális angol hölgy átalakulásának, ösztönös ősasszonnyá válásának fárasztóan viszolyogtató és vontatott rajza, másfelől egy veszedelmes és misztikus világnézet harsány szócsöve. Lawrence az indián istenek felélesztésével a civilizációnkban elnyomott férfierőnek alapít vallást. Dobok puffogása, meztelen, festett, tolldíszes férfiak szakrális táncai közben, és csakugyan síri hangot idéző himnuszok szavára reinkarnálja hőseiben Mexikó ősisteneit, Quetzalcoatlt, a tollas kígyót, Huitzilopochtlit, a bosszú istenét, s még az angol hölgynek is kioszt egy ős istennőt: Malintzit. S mindezt annyi embermegváltó hévvel, az indiánok iránt akkora rokonszenvvel, a nyomor és kizsákmányolás olyan eleven gyűlöletével és az egyre-másra beiktatott himnuszokban olyan költői erővel, hogy tanítói erőlködése közben az olvasón váltakozva fut át a megrendülés, a bosszankodás és a nevetés. (Keserű nevetés, mert az erőkultuszt szolgáló ősisten-feltámasztások ideológiájának történelmi szerepét századunkban, Lawrence halála után, ugyancsak megtapasztalhattuk.) Hogy ebben a sex-istenítésben milyen része volt megtámadott egészségének, a misztikus átélés többre értékelésében az intellektuális kisebbrendűségi tudatnak, az ősvallás feltámasztásában a német feleségnek - ne bolygassuk. Egy azonban biztos - s a Lawrence körüli mende-mondákkal kapcsolatban nem árt leszögezni -, hogy a faji felsőbbrendűség gondolata teljességgel idegen tőle. Sőt, a nyugati civilizációt éppen azon az alapon támadja és utasítja el, hogy benne és hatására, az elmaradottak, a "természetes egyszerűségükből" kiszakított népek megromlanak, tönkremennek, a kizsákmányolók rabszolgaszíjára fűződnek. A baj csak az, hogy minderre Lawrence freudista gyógyírt kever ki: a "természetes boldogságot" az ősmisztikum területén véli felfedezni. Általános érvényű receptje, melyet a A tollas kígyóban többször is megfogalmaz: minden nép térjen vissza a maga ősisten-hitéhez. A tollas kígyóhoz képest a világbotrányt okozó regény, a Lady Chatterley (1928) visszalépés. Mármint vissza a misztikumból a köznapi valóság felé. Nem többről : egy angol lady szerelmi boldogságáról van itt szó, aki hadirokkant férje mellett beleszeret a saját erdészükbe. Persze nagyon illetlen dolog ez a húszas évek Angliájában. S még illetlenebb, ahogyan Lawrence tovább szövi történetét. Mert a lady a tehetetlen férjjel együtt rangot, társadalmi és vagyoni biztonságot is odahagyva, áttöri a társadalmi törvényeket és követi szerelmét. Általában a korlátokat, s kivált az osztálykorlátokat feszegeti itt Lawrence a szerelem területén, s ami művében tételes, rokonszenvesen és természetesen az. A lady egyszerűen szerelmes - vagy legyünk Lawrence szellemében pontosabbak: az erdészben megtalálja ösztönei: tökéletes kielégítőjét, s ha a férfi nem is számít egészen úriembernek, új életet akar vele kezdeni. Ma már alig: érteni, mi volt a regényben annyira felháborító. A nyelvhasználat talán? Vagy a szerelmi jelenetek részletezése, az eksztázisban egymásba kapcsolódó két idegzet intim közléseinek kinyomtatása? Ma már az annak idején inkriminált szavak polgárjogot nyertek az irodalomban; erotikábana modern próza, hát még a film, ami mégiscsak impresszívebb, régóta túltesz Lawrence-en. Legföljebb a csaknem orvosi pontosságú nemi fölvilágosítás okozhat némi kényelmetlenséget - láttatóbb, elevenebb stílusú, mint az ismert brosúrák. Bárhogyan van is, a Lady Chatterley botránya éppúgy túlhaIadott, mint az annak idején perbe fogott Bovarynéé. Csakhogy a regény mégsem a XX. század Bovaryné-történece. Ha Lawrence lelki mélységeket tár is fel, nem dolgozik abban a lelki rnélyrétegben, mint Flaubert. Az ő mélyvilágát nagyrészt mesterségesen nyomta a szemérem vagy a hipokrízis a felszín alá, s mikor a nyomás csökkent, rejtett evidenciáinak java köznapi evidenciává vált. Ami csakugyan mély a könyvben, az a primér erotizmus és a gyengédség keveredése. Ez csaknem újság a világirodalomban, ahol az erotizmus egy rabszolgatartó vagy feudális beidegzés következtében többnyire a nő semmibevevésén, eszközként-használásán alapul. Lawrence ugyan nem emancipálja a nőt, korántsem teszi a mi felfogásunk szerint teljes értékű emberré (nőinek központi tulajdonsága a nőiség), de legalább hozzá degradálja a férfit, akinek megint csak központi tulajdonsága, mintegy kvalitás-mértéke a férfiúság. Ebben a kölcsönös leértékelésben azonban ő mégiscsak egyenlőséget teremt, szűkös, korlátozott, de emberi azonosságot. S mert a gyönyör kétoldalú, a létrehozó és megháláló gyengédség is természetesen az. Ez szerinte minden egészséges érintkezéssel együtt jár. Sőt, a vágy fogantatásának útjában sincs a nemek között eltérés: a férfi-meztelenségnek ugyanolyan felbujtó, szerelembeejtő szerepet ad, mint a női meztelenségnek. A lady, akár Zsuzsannát a vének, mosakodás közben lesi meg az erdőőrt, így ébred föl benne a vágy. A szemlélet megfordítása: a vágy és a nemiség analízise a nő és a női lélek szempontjából általában is jellemzi Lawrence módszerét. De ő ebben is félreveti a világirodalom szokványos megoldásait: választottjai nem az artemisztikusak, a szüzek, s nem is a prostituáltak közül valók. Jóllehet hősnői artemisztikus kényszerek ellen lázadnak, Lawrence-et nem pusztán a szexualitás korunkban lehetséges női megoldásai nyugtalanítják. A nőkben, a női lélekben mást keres, mást is vél felfedezni. A férfiagyból, hite szerint, kiveszőben levő ősi, intuitív érzés és gondolkodás különleges képességei vonzzák a másik nemhez: a feltételezett mélyebb ösztönösség. "Őseinknek - írja Jung -, ha szabad így mondani, volt valami különleges képességük arra, hogy állandóan érzékeljék embertársaik kifejezett biológiai létét." Valami hasonló az: a létezés biológiai realitása, amit Lawrence szüntelenül ábrázolni akar, s amit még leginkább a női ösztönösségben talál meg és képes napvilágra hozni. A lét egyszerre anyagi-biológiai és szellemi mivolta, emberi viszonylatban ez a két szférájú és mégis képtelenül tűnékeny jelenlét, számára a legtitokzatosabb titok. Olyan kitapintható misztérium, amelyről beszélni a művészet feladatának legtelje. Ám ő az intellektust nem tartja képesnek e kettősség átvilágítására, mert az elvont gondolkodásban, szerinte, elsorvad az anyagi-természeti szféra - álláspontja ezért elszántan és végletesen antiintellektuális. Csak az intuíció hatolhat be a rejtélybe, vagy a biologikumot mélységéig felkavaró tapasztalás. Igen, de a megismerésnek erről a logikailag agnosztikus alapjáról kiindulva, Lawrence felfokozott, égető, egész művészetét betöltő vágya mégis a megismerés, a lét egységének (nem csonkított, teljes egységének) művészi újrateremtése. Ám a művészet kentaurlény, félig ösztönös, félig intellektuális világvízió. Lawrence hiába hirdeti, hogy a megismerés legfőbb eszköze a primér érzékelés, a biológiai átélés, tapasztalatait ő is kénytelen áialakűani, s végül az írás kentaur-formájában megmintázni. Ahogy szellemesen jegyzi meg Walter Allen The English Novel (Az angol regény) című ismert, népszerű könyvében : "Mihelyt Lawrence a világról alkotott látomásait közölni akarja, kénytelen intellektualizálni őket - antiintellektualizmusa ellenére." Ebben az ellentmondásban viszont lehetetlen észre nem venni a drámát, egy nagy írói vállalkozás drámáját, amelyben a drámai hős, az író elbukásában is új vagy elhanyagolt valóságokat tár fel. Hibás szextánssal, téves beméréssel, ha nem is Indiát, felfedez valami mást.
Egészítsük ugyanis ki Lawrence szerelemfelfogását a gyakorlati-társadalmi értelmezésen túl azzal a szereppel, amelyet az érzékeknek, a szerelemnek a megismerés terén tulajdonít (túlfokozva és csaknem abszolutizálva), akkor könnyebben megértjük monomániáját. Akkor még megszállottságának egyhangú pátoszát is inkább el tudjuk fogadni. Ez az ismeretelméleti szerep ugyan művében rejtettebb, mégis többnyire kiolvasható, utolsó, poétikus remekművében, Az ember, aki meghalt című kisregényében pedig tételesen is összegeződik. A megfeszített, "akit korán vettek le a keresztről", indul itt útnak, hogy a tartózkodás, a különállás, a tanítás istenfiúi tettei után, teljessé tegye a maga életét, átélje az ember mélységes biológiai létét. Találkozása Izisz istennő egy papnőjével, és kettőjük csaknem szakrális egyesülésének jelenete nemcsak a jelkép nyelvén, hanem már-már párbeszédekbe foglalva tárja fel a lawrence-i lényeget, azt, hogy a szerelem a legteljesebb és mással pótolhatatlan tapasztalás az anyagi-szellemi lét misztériumáról, a kettős természete miatt oly megfoghatatlan világról, s egyben az elmúlás feletti diadal is. A halál legyőzése, a részvétel - egy vitalista hova is konkludálhatna? - a gyönyörű és örök tenyészetben.

Bárhonnan szemléljük is a XX. századi angol regény alakulását, a köznapi élettények számbavétele, önmagukon túlmutató értelmezése, lélektani funkcióik feltérképezése a megújulás egyik sarkpontja. A regénytechnikai nagy újítások mind ezen, a mindennapok másfajta értékelésén alapulnak. Legyenek bár az újítók egymással a legellentétesebbek, mint ahogyan azok is, hiszen aligha tudja Joyce-ot, Lawrence-et, Virginia Woolfot és a nálunk kevésbé. ismert Dorothy Richardsont egymással párosítani az angol irodalomtörténet, mégis a naturalista hagyománnyal való szembenállásuk, a valóságról alkotott új és külön-külön modelljük formál köztük és a múlt között választóvonalat. A múltat, a naturalizmust számukra Bennett, Wells és Galsworthy testesíti meg.Virginia Woolf meg is fogalmazza, hogy ezeknek a közvetlen elődöknek ábrázolása külsődleges. "Rengeteget bajlódnak - írja - a dolgok létrehozásával. Házat építenek számunkra abban a hitben, hogy képesek vagyunk a ház alapján a lakók jellemét kikövetkeztetni." De a regényhősök mégsem olyan készek, skatulyából előhúzottak - árnyalja gondolatmenetét Modern Fiction (A mai regény) című esszéjében -, ahogy az írói erőszak a témához, a műfajhoz alkalmazkodva előrángatja őket. Az élet nem szimmetrikus rendezettség, lámpák éles fényében. Az élet pillanatról pillanatra érkező rengeteg impresszió, fénylő holdudvar, félig áteresztő burok, amely a tudat nyiladozásától a halálig vesz körül bennünket. És az írónak nem lehet kisebb becsvágya, minthogy újrateremtse ezt a változékony, kiismerhetetlen és körülírhatatlan áramlást vagy fluidumot, bármi rendellenességet vagy komplexitást is mutat. Így, ilyesféleképpen érvel Woolf. Bár ebben a gondolatmenetben is jelen van az egymásra rakódó pillanatok döntő szerepe, a "tudatfolyam" kifejezést mégsem Woolf vagy éppen Joyce ábrázolását jellemezve írták le először, mint ahogy azt mi joggal feltételezhetnénk, hanem Dorothy Richardsonnal kapcsolatban. Ám a lelki folyamatok pillanatról pillanatra való ábrázolása mindhármuk módszerére jellemző. Lawrence nem társuk ebben, hanem - kortársi mivolta ellenére -, előfutáruk. Hasonló intimitást, a tudat és a tudatalatti feltárulását keresi ő is a pillanatban, de nem a sokfelé ágazó tudatfolyam aprólékos rajza érdekli, hanem túlnyomóan az ösztönt megbolygató mozzanatoké. Ezeknél a pillanatsoroknál időz el, hasonló érzékenységgel és invencióval, mint Joyce az egész tudatfolyamnál. Az angol irodalomtörténet nem ok nélkül emlegeti együtt Joyce-t és Lawrence-et. Nem ok nélkül párosítja a tudatosság prófétáját az ösztönösség prófétájával. Az entellektüel prototípusát azzal a Lawrence-szel, aki a darwinizmus érveit - Aldous Huxley jegyzi fel - így utasította el : - Nem érzem itt!-s mindkét kezét rányomta gyomra táján plexus solarisára. Joyce és Lawrence - kibékíthetetlennek látszó ellentét porlad el ezen az irodalomtörténeti páros díszsírhelyen. De hogy ez a díszsírhely valóság, arra hadd idézzük a már emlegetett Walter Allen könyv zárómondatát: "Művészként örök ellentétek. De ellentétes útjukon az angol regény terén a legmesszebbre jutottak... Még mindig ők az előőrsök." Mi magyarok, némileg idegenkedve mérlegeljük ezt a megállapítást. Persze korántsem mondhatjuk, hogy idejében észrevettük volna Lawrence kezdeményeit, vagy bármit is nyertünk volna úttöréséből. Nekünk nem volt vele szerencsénk. Míg élt, mindössze egy regénye jelent meg nyelvünkön : A tollas kígyó - balkezes választás. Aztán egy novellán és a Lady Chatterley csonkított szövegén kívül nem szólalt meg magyarul a felszabadulásig. Negyvenöt után, amikor értékeit ellen állás nélkül fel lehetett volna fedezni, megjelent a Révai sorozatban a Szénaboglyák közt (Love among the Haystacks). Miért, miért nem, a zsengéit adtuk ki, fiatalkori próbálkozásainak halála után előkerült kis gyűjteményét. Csaknem húsz évnek kellett eltelnie ezután, míg reprezentatív novelláihoz az olvasó egy válogatásban hozzájuthatott: Aki a szigeteket szerette (1965). És most már kezünkben van első nagy regénye is, a Szülők és szeretők. Csakhogy az idő ilyesfajta ugrásai közben összesen negyven év telt el. Micsoda negyven év! Az élő íróból halott lett, eleven műve kifordult az irodalom jelenéből, félmúlt lett, majd végleges múlt. Élményanyagára, a kor valóságára, mint tengerformálta üledékes kőzeteknél, új réteg rakódott. Lawrence-et ma új közeg veszi körül. A botrány okozta hírverés elült, a rosszízű legenda, a kétes értékű erotomán nimbusz világszerte szertefoszlott, már csak művéé a szó. Ebben a távlatban könyvei csupán jó és kevésbé jó könyvekre oszlanak, törekvései eredményekre és tévedésekre, egész művészete lapályokra és csúcsokra. De az emberi emlékezet, és vele természetesen az irodalomtörténet is, elsősorban a csúcsok számontartója. Nekünk is azok lajstromát kell kibővítenünk. S akkor művészi diadalainak élvezete közben jobban megértjük majd ezt a végletes, furcsa nagy írót, látni fogjuk, mennyi helyet kér műve könyvtárunk jó könyvei között; s talán még az is megvilágosul - bár a kérdésben elsősorban az angolok illetékesek -, mit köszönhet D H. Lawrence-nek a XX. századi angol prózairodalom.

Lengyel Balázs

Vissza

copyright © László Zoltán 2002 - 2010
e-mail:
Literatura.hu