Herczeg Ferenc |
|
Aligha volt még egy idegen anyanyelvű ember, aki olyan jól
megtanult volna magyarul, mint Herczeg Ferenc, aki mestere lett az elegánsan
hűvös magyar elbeszélő stílusnak. A hajdani Dél-Magyarország területén fekvő, de
németlakta Versec városának polgármestere, Franz Joseph Herzog volt az apja.
Ezek a módos német polgárok igyekeztek érdekeiket összekapcsolni a magyar
dzsentriréteggel, és 1867 után elkezdtek asszimilálódni a magyar nemzethez, s
úgy akartak magyar polgárok lenni, hogy ne ütközzenek össze a még mindig
hatalmas magyar nemességgel. Herzog úr, a polgármester ugyan nem tud magyarul,
de fiát az Osztrák—Magyar Monarchia magyar urai közé akarja felnevelni, ezért
küldi Szegedre iskolába. Az eddig csak németül beszélő fiú itt találkozik a
magyar nyelvvel. Szívósan tanulja, és úgy megtanulja, hogy néhány év múlva már
jártas a nemzet múltjában és jelenében.
Minthogy úriembernek készül, tehát jogász lesz, majd az egyetem után néhány évig
joggyakornok. Ez időben találkozik össze és barátkozik össze a különböző
dzsentrifigurákkal, közöttük számos katonatiszttel. Okos polgárfiú lévén,
ezeknél sokkal többet tud a világról, világnézete ezeknél előbbre tart. Lelke
szerint amolyan igazi múlt századbeli liberális. Egyszerre gúnyosan is szemléli
az úri világot, de vágyódik is a körébe. Ez jellemző volt az egész magyar
polgári világra. Ez a gúnyos irónia, amely közben tisztelettel vegyül el,
pontosan megfelelt az olvasóközönség jelentékeny részének. És ha ezt az
életérzést valaki jó stílussal, leleményes meseszövéssel tudta kifejezni, az
hamar lehetett népszerű a századforduló Magyarországán. Franz Herzog tehát,
amint Herczeg Ferenc néven belépett az irodalomba, szinte azonnal népszerűvé
vált.
Sikerét előkészítette, hogy botránnyal kezdődött. Párbajban megölt egy embert,
ezért néhány hónapra államfogházba zárták (az államfogház amolyan tiszteletre
méltó szabadságvesztés volt, amely nem járt becsületvesztéssel; a párbajvétséget
büntették, de úriembertől elvárták, hogy olykor elkövesse). Itt, a zárkában írta
első regényét, beküldte egy pályázatra, és első díjat nyert.
Mikszáth Kálmán, a legtekintélyesebb
bíráló is neki ítéli a díjat. Ez a Fenn és lenn című regény gazdagokról és
szegényekről szólt, a munka megbecsüléséről, a léhűtők elmarasztalásáról, a
karrierista bukásáról a századvég liberalizmusának szellemében. Mindenkinek
tetszett. Cselekménye naivnak látszik, de ma is el kell ismerni, hogy jól van
megírva.
Ettől kezdve ünnepelt író. Kezdetben úgy tetszik, hogy inkább a dzsentrivilág
kritikusa, mintsem védője. De egyre inkább kiderül, hogy a dzsentri érdekében
kritizál, mert látja, hogy vesztébe rohan.
A Fenn és lenn (1890) című művel elnyerte az Egyetemes
Regénytár ezer forintos pályadíját. A siker körül, a regény születése körül
valóságos regényt költöttek. A börtön romantikája, az érdekes ember, a
gyilkos író romantikája keltette fel az érdeklődést Herczeg iránt. Párbajban
megölte ellenfelét, s ezért négy hónapra be kellett vonulnia a váci
fegyházba. Állítólag ott írta művét. Nem a börtön tette íróvá, de az eset
válaszút elé állíthatta: megpróbálkozni komoly munkával. |
Hamarosan mint színpadi szerző is méltán népszerű lesz.
Kitűnően ismeri a színpadi fogásokat, a francia színjátékok eleganciájával
mozgatja a cselekményt. És ha első nagy sikere, A dolovai nábob leánya még a
semmitmondó idillizmus újabb változata, legföljebb jobban megírva, mint elődeié,
nemsokára ír olyan vígjátékokat is, amelyek szatírájukkal igen-igen közel állnak
az igazi kritikai realizmushoz, mint a kölcsönös protekciók rendszerét
pellengérre állító Kéz kezet mos.
Csiky után úgy tetszik, hogy Herczeg Ferenc a magyar színpadok koronázatlan
királya, majd csak a századforduló után kell megosztania ezt a rangot
Molnár Ferenc-cel. Azután évtizedeken
keresztül Herczeg és Molnár áll a hazai színpadi irodalom középpontjában.
Vetélkednek, és tanulnak egymástól. Herczeg inkább a dzsentri és a budai polgár
írója, Molnár a pesti polgáré és a kispolgáré, de azért a dzsentri is ott van a
Molnár-premiereken, és a kispolgár is a Herczeg-premiereken. Herczeg A kék róka
című, nagyon is polgári szórakoztató játékán jól érződik, hogy Molnárt utánozza
(igen sikeresen). De a legjobb drámai művei a történelmi színjátékok: a hajdani
birodalom bukását idéző Bizánc vagy a kuruc hangulatokat színpadra állító Ocskay
brigadéros. Ezek igen jól írt művek, de jól érezhető, hogy egy féltett uralkodó
osztály érdekében íródtak.
Herczeg akkor a legjobb író, amikor novellát ír, vagy kifejezetten szerelmes
tárgyú regényeket komponál. Saját életének zavarai és sikerei, egy rosszul
sikerült és felbomló házasság, változatos szerelmi kalandok adtak élményeket a
szerelem arculatainak ismeretéhez, de jó megfigyelő is volt, lélektani tudása
pedig fölényesen biztonságos. Hidegen, kívülről ábrázol, de nagyon árnyaltan.
Úgy mutat be tragédiákat és komédiákat, mint amelyeknek ő csak külső
megfigyelője.
Ez a szenvtelen hangvétel akkor is kritikus színben tünteti fel, amikor
együttérez. Úgy védi az úri világot, mintha támadná. De éppen ezért sok
részletigazságot leleplez. Így sok mindent mutat meg az úri világ társadalmilag
adott vétkeiből kitűnő szélhámosregényében, a Huszti Husztban. Az ilyen ironikus
hangú művekből derül ki, hogy jó humorista is lappang benne.
Az Ocskay brigadéros (1901) nagy felháborodást váltott
ki. A nemzeti érzékenységet, kegyeletet sértette, Rákóczit mutatta, főúri
megközelíthetetlenségében, a szabadságharcos vezért udvaroncoktól körülvett
fejedelemnek. Herczeg hiába védekezett jóhiszeműséggel, azzal, hogy ezt mind
a dráma hőse, Ocskay látja így; a kuruc témát csak egyféleképpen lehetett
megközelíteni; a nemzeti hiúságnak, történelemnek feltétlenül meghódolva.
|
De habár igazi dicsősége a két világháború közti korra, a
Horthy-korszakra esik, ez időre már szükségképpen hanyatlik írói ereje. Herczeg
ugyanis szemléletének alapjaiban liberális. Ennek a liberalizmusnak az
ellenforradalom idején már semmi társadalmi alapja nincs. A forradalmakkal
szemben természetesen az ellenforradalom oldalán volt, de úri ízlése undorodott
az ellenforradalom módszereitől. A dzsentrihez történt asszimilációja
természetesen magyar nacionalistává teszi, s minthogy ez a magatartás köti az
ellenforradalomhoz, a szélső sovinizmusnak lesz a szószólója. A fasizmustól
azonban undorodott, illetve a német fasizmussal szemben az olasz fasizmustól
várt valamit, ami jobban megfelelt az ő társadalmi elképzelésének. A
Horthy-korszak uralmi rendje viszont nagyon is ragaszkodott hozzá, mert az
ellenforradalmat vállaló írók közt ő volt a legszínvonalasabb. És régóta igazán
népszerű volt igen széles olvasókörökben. Ezért megkapott minden elismerést,
minden megtiszteltetést. Ő pedig vállalta az írófejedelem egyre kétesebb értékű
szerepét. Politikai tekintély lett, a nacionalizmus szellemi irányítója abban az
időben, amikor ez a nacionalizmus már a fasizmusnál tartott, amellyel
ellenszenvezett. A valódi fasiszták lassanként belső ellenzéknek tekintették. De
nem volt hová hátrálnia, mert aki antifasiszta volt, az ellenségének tudta.
A Horthy-kor évtizedeiben ha voltak is sikerei, egyre gyengébb műveket írt, és
jó kritikai érzéke lévén, ezt neki magának is éreznie kellett. Így jutott el
ahhoz, hogy vizsgálat alá vegye önnönmagát. Belekezdett önéletrajzi köteteinek
írásába. Ezek az emlékezések és vallomások (Emberek, urak és nagyurak, A
várhegy, A gótikus ház) megint legjobb erejében mutatják. Ha nem is értette
pontosan mindig a körülötte kavargó jelenségeket, kitűnő dokumentumok egy
korszakról, és érdekes megfigyelések egy értékes emberi lélek fejlődéséről, egy
emberről, aki nagyobb lehetett volna, mint amilyen végül is lett. Kár, hogy
önéletrajzát végül is nem tudta befejezni. Pedig hosszú életet élt.
A felszabaduláskor már nyolcvankét éves volt. Saját bevallása szerint most már
semmit sem ért a világból. De még kilenc évet élt teljes visszavonultságban.
Kilencvenegy éves volt, amikor meghalt.
Hegedűs Géza
copyright © László Zoltán 2008 - 2010
e-mail: Literatura.hu