Herczeg Ferenc
(1863 - 1954)

Aligha volt még egy idegen anyanyelvű ember, aki olyan jól megtanult volna magyarul, mint Herczeg Ferenc, aki mestere lett az elegánsan hűvös magyar elbeszélő stílusnak. A hajdani Dél-Magyarország területén fekvő, de németlakta Versec városának polgármestere, Franz Joseph Herzog volt az apja. Ezek a módos német polgárok igyekeztek érdekeiket összekapcsolni a magyar dzsentriréteggel, és 1867 után elkezdtek asszimilálódni a magyar nemzethez, s úgy akartak magyar polgárok lenni, hogy ne ütközzenek össze a még mindig hatalmas magyar nemességgel. Herzog úr, a polgármester ugyan nem tud magyarul, de fiát az Osztrák—Magyar Monarchia magyar urai közé akarja felnevelni, ezért küldi Szegedre iskolába. Az eddig csak németül beszélő fiú itt találkozik a magyar nyelvvel. Szívósan tanulja, és úgy megtanulja, hogy néhány év múlva már jártas a nemzet múltjában és jelenében.
Minthogy úriembernek készül, tehát jogász lesz, majd az egyetem után néhány évig joggyakornok. Ez időben találkozik össze és barátkozik össze a különböző dzsentrifigurákkal, közöttük számos katonatiszttel. Okos polgárfiú lévén, ezeknél sokkal többet tud a világról, világnézete ezeknél előbbre tart. Lelke szerint amolyan igazi múlt századbeli liberális. Egyszerre gúnyosan is szemléli az úri világot, de vágyódik is a körébe. Ez jellemző volt az egész magyar polgári világra. Ez a gúnyos irónia, amely közben tisztelettel vegyül el, pontosan megfelelt az olvasóközönség jelentékeny részének. És ha ezt az életérzést valaki jó stílussal, leleményes meseszövéssel tudta kifejezni, az hamar lehetett népszerű a századforduló Magyarországán. Franz Herzog tehát, amint Herczeg Ferenc néven belépett az irodalomba, szinte azonnal népszerűvé vált.
Sikerét előkészítette, hogy botránnyal kezdődött. Párbajban megölt egy embert, ezért néhány hónapra államfogházba zárták (az államfogház amolyan tiszteletre méltó szabadságvesztés volt, amely nem járt becsületvesztéssel; a párbajvétséget büntették, de úriembertől elvárták, hogy olykor elkövesse). Itt, a zárkában írta első regényét, beküldte egy pályázatra, és első díjat nyert. Mikszáth Kálmán, a legtekintélyesebb bíráló is neki ítéli a díjat. Ez a Fenn és lenn című regény gazdagokról és szegényekről szólt, a munka megbecsüléséről, a léhűtők elmarasztalásáról, a karrierista bukásáról a századvég liberalizmusának szellemében. Mindenkinek tetszett. Cselekménye naivnak látszik, de ma is el kell ismerni, hogy jól van megírva.
Ettől kezdve ünnepelt író. Kezdetben úgy tetszik, hogy inkább a dzsentrivilág kritikusa, mintsem védője. De egyre inkább kiderül, hogy a dzsentri érdekében kritizál, mert látja, hogy vesztébe rohan.

A Fenn és lenn (1890) című művel elnyerte az Egyetemes Regénytár ezer forintos pályadíját. A siker körül, a regény születése körül valóságos regényt költöttek. A börtön romantikája, az érdekes ember, a gyilkos író romantikája keltette fel az érdeklődést Herczeg iránt. Párbajban megölte ellenfelét, s ezért négy hónapra be kellett vonulnia a váci fegyházba. Állítólag ott írta művét. Nem a börtön tette íróvá, de az eset válaszút elé állíthatta: megpróbálkozni komoly munkával.
A bűnbeesés évtizede után a tékozló megtérések kora jött el. Megtérés az élethez, a morálhoz, a kötelességekhez. Persze ez sokkal inkább csak felismerés, szándék, halvány művészi gondolat, semmint egy osztály önismerete, akarata. Reviczky szégyenkező, bűnbánó megtisztulásvágya a kilencvenes évekre általánossá vált. Herczeg a munkát hirdeti a megmenekülés egyetlen eszközeként. A maga katekizmusa, életprogramja ez, a polgárfiú tér vissza így a biztonságos, józan, munkás világba, amely kötelességeket és védettséget is jelent egyszerre. A Jókai-hatás nemcsak a romantikus díszletben, a vár és kunyhó ellentétében, az alakok ellenpontozásában mutatkozik meg, hanem a tevékeny élet, az alkotó munka eszméjében is. Arany László még a nagy liberális nemzedék szellemében ösztönöz munkára, s közösségi, nemzeti feladatot lát a munka vállalásában. Herczeg ezt is, amennyiben a dzsentri "megváltása" nem egyes, véletlen, szórványos probléma. De menekülést is jelent nála a munka a lélek dermedtségéből, a halálos mozdulatlanságból. A munka századvégi kultusza tehát az erő kultusza is. Ez teszi már-már utopisztikusan bizakodóvá Herczeget. "A világ még nem annyira romlott, hogy benne a szív delejtűjével el ne lehetne igazodni" – mondatja Herczeg a Fenn és lenn egyik alakjával.
Az első regényben szinte minden szerepel, ami az életmű témája és mondanivalója lesz. Zsúfolt könyv. Feltűnik a kitagadottság motívuma, szegény és gazdag vérségi ellentéte, a munka és a henyélés, az értelmes és az értelmetlen élet ellentéte, a gyűlölet és a szeretet párharca, az ösztön hatalma-csodálata. Kun Attilával különös területre kanyarodik a regény: az újságírók világába, az értelmiségi nyomorúság, a napi harcok színterére. Erről ír majd Bródy A nap lovagjában, ezt érintik Justh párizsi regényei. A minta természetesen a francia irodalom, a naturalizmus, Zola, de még inkább a Goncourt-ok Charles Demaillyje. A karrier-regény sajátos, naturalista változata ez, Balzac hőseinek szerelmi manőverezései után, a munkával, politikával ügyeskedéssel, csinált karrierek regénye. A szerelem csak kiegészíti, szolgálja, szárnyára veszi a tehetségeket, vagy nem ritkán csupán tehetségnek tűnő ambíciókat. Kun Attila magyar törtető, tragikus akarnok, akinek nincs igazán akarata. Igazságos harcot vív a maga jogaiért; addig elszánt, erős, amíg a bosszú hajtja, amíg ellenzéki, kisemmizett. Azután csupa kapkodás, tanácstalanság. Szánalmasan megbukik, győzelmében lesz a legboldogtalanabb.
A társadalmi regények egész sorozatát írja Herczeg a dzsentri-élhetetlenségről, pusztulásról, lelkiismeretfurdalásról, a munkában való megtisztulásról. A Simon Zsuzsa (1894) ennek a feltámadásnak édeskés története. A munka itt nem életet teremt, hanem paradicsomkerti idillt, a bűnbánat a tolsztoji vezeklés erőtlen mása. Jobban sikerült regény ebben a témakörben a Szabolcs házassága (1896). Talán kegyetlensége miatt, lélektani, jellemalkotó hitelessége miatt kap jobb kritikát is. Szabolcs kiábrándulása olyan mély, hogy öngyilkos lesz. Herczeg még tragikusan lát, mint Mikszáth, s később visszaemlékezéseiben (A gótikus ház, 1939; A várhegy, 1933) keserűen jegyzi meg, hogy Mikszáthnak volt igaza. Minden érdekli, ami kitörni, szabadulni akar, a női emancipáció és a zsidó emancipáció. (Idegenek között, 1900; Az első fecske, 1896; Andor és András, 1903).
Az Andor és András (1903) az első és az utolsó műve, amely a torz előítéleteket akarja eloszlatni, s az összezavart fejeket megtisztítani. Két embert, két jóbarátot állít szembe egymással a nacionalista és az antiszemita uszítás. Oktalan ellenségekké válnak, érdekek játékszereivé. Andornak is, Andrásnak is elég volt ez a lecke, nem merülnek el a gyűlölködésben. Andor és András független és ember marad, ha ez a morális tartás nagy áldozatokba kerül is. A kisregény a legjobb bizonyítéka annak, hogy Herczeg művészetében megvolt a realizmus lehetősége és hajlama is.

Hamarosan mint színpadi szerző is méltán népszerű lesz. Kitűnően ismeri a színpadi fogásokat, a francia színjátékok eleganciájával mozgatja a cselekményt. És ha első nagy sikere, A dolovai nábob leánya még a semmitmondó idillizmus újabb változata, legföljebb jobban megírva, mint elődeié, nemsokára ír olyan vígjátékokat is, amelyek szatírájukkal igen-igen közel állnak az igazi kritikai realizmushoz, mint a kölcsönös protekciók rendszerét pellengérre állító Kéz kezet mos.
Csiky után úgy tetszik, hogy Herczeg Ferenc a magyar színpadok koronázatlan királya, majd csak a századforduló után kell megosztania ezt a rangot Molnár Ferenc-cel. Azután évtizedeken keresztül Herczeg és Molnár áll a hazai színpadi irodalom középpontjában. Vetélkednek, és tanulnak egymástól. Herczeg inkább a dzsentri és a budai polgár írója, Molnár a pesti polgáré és a kispolgáré, de azért a dzsentri is ott van a Molnár-premiereken, és a kispolgár is a Herczeg-premiereken. Herczeg A kék róka című, nagyon is polgári szórakoztató játékán jól érződik, hogy Molnárt utánozza (igen sikeresen). De a legjobb drámai művei a történelmi színjátékok: a hajdani birodalom bukását idéző Bizánc vagy a kuruc hangulatokat színpadra állító Ocskay brigadéros. Ezek igen jól írt művek, de jól érezhető, hogy egy féltett uralkodó osztály érdekében íródtak.
Herczeg akkor a legjobb író, amikor novellát ír, vagy kifejezetten szerelmes tárgyú regényeket komponál. Saját életének zavarai és sikerei, egy rosszul sikerült és felbomló házasság, változatos szerelmi kalandok adtak élményeket a szerelem arculatainak ismeretéhez, de jó megfigyelő is volt, lélektani tudása pedig fölényesen biztonságos. Hidegen, kívülről ábrázol, de nagyon árnyaltan. Úgy mutat be tragédiákat és komédiákat, mint amelyeknek ő csak külső megfigyelője.
Ez a szenvtelen hangvétel akkor is kritikus színben tünteti fel, amikor együttérez. Úgy védi az úri világot, mintha támadná. De éppen ezért sok részletigazságot leleplez. Így sok mindent mutat meg az úri világ társadalmilag adott vétkeiből kitűnő szélhámosregényében, a Huszti Husztban. Az ilyen ironikus hangú művekből derül ki, hogy jó humorista is lappang benne.

Az Ocskay brigadéros (1901) nagy felháborodást váltott ki. A nemzeti érzékenységet, kegyeletet sértette, Rákóczit mutatta, főúri megközelíthetetlenségében, a szabadságharcos vezért udvaroncoktól körülvett fejedelemnek. Herczeg hiába védekezett jóhiszeműséggel, azzal, hogy ezt mind a dráma hőse, Ocskay látja így; a kuruc témát csak egyféleképpen lehetett megközelíteni; a nemzeti hiúságnak, történelemnek feltétlenül meghódolva.
Az Ocskay brigadéros egyébként rossz dráma, s nem egyéb, mint allegorikus történelmi kép. Amit azonban ez a kép mond, vagy inkább jelez, már nagyon is korszerű. Nem az árulás drámájáról van itt szó, ezt nem tudta, vagy nem is akarta Herczeg művészi erővel ábrázolni. A dráma szimbolikus tartalma: a háború. A kuruc háború, vagyis a lázadó harc. A háború: lelkek háborúja, maga az élet, az élet szimbóluma. Az Ocskayban két háború dúl. Az érzelmek háborúja és az eszmék, a mítoszok háborúja. Ocskaynak tulajdonképpen mindenben igaza van, mégis jogosan bukik el, mégis "áruló" lesz, mert a nemzet eszméjével, a szabadság eszméjével, egy szent, sérthetetlen ideológiával kerül szembe. Illúzió és igazság ütközik meg ebben a drámában, a szabadság nemzeti illúziója és a féktelen életszeretet, az erő, a bátorság emberi igazsága. A kuruc háború csak mítosz, a valóság: Ocskay. De ez a mítosz egy nemzetet tart fenn, és a valóságnak el kell buknia a mítosz ellenében.
Herczeg az Ocskayban érzi meg legelőször a választás nehézségeit. A Pogányok elvontabb kétlelkűség- és emberi függetlenség-témáját is megoldhatatlannak látja, de ezzel még nem sérti a nemzeti önérzetet. A Pogányokban az ember önmagával ütközik meg, a "magyar lelkiség" belső vívódása ad alkalmat az általános emberi megszólaltatására. Az Ocskay brigadéros olyan konfliktust mutat, amely egyén és nemzet különbsége miatt jön létre. Nem lázadás ez, mint a tragédia műfajában általában, hanem két különböző "természeti" jelenség hatalmi versenye, két érdekszféra találkozása, öntudatlan rombolás, katasztrófa. Az Ocskay konfliktusa többé nem ismétlődik meg Herczegnél. A kibékíthetetlen igazság kettőssége azonban megmarad, és – az alkalmazkodás törvényénél fogva – magyarság és Európa, élet és kultúra konfliktusaként jelenik meg újra Az élet kapujában (1919). Ocskay egyéni igazsága itt a nemzet igazsága lesz; a tágabb közösség pedig, amellyel ez szükségképpen ellenkezni fog: Európa. Az életért való szakadatlan harc, a küzdelmes élet, a létezés fenyegetettsége: a nemzet; az élet színe, szépsége, az élvező és alkotó élet: Európa. A történelem mértékével nem egyenlő fontosságú értékek közül kell választani, – Európa észre sem veszi egy kis nép élet-halál küzdelmét és bukását, de a humanista világnézet szempontjából minden érték egyforma fontosságú, a kicsi és a nagy, az egyesé és a sokaságé is.
Az Ocskay-problémának ez a nemzeti hatványra emelése szükségképpen faji-nacionalista torzuláshoz vezet. A különc, az elemi erejű ösztönök, tulajdonságok önzése még lehet önmagában igaz és tragikus, de a különös nemzeti vonások felnagyítása és önzése már aligha. Herczeg ezt a művet Európa lelkiismeretéhez címezte, a magyar nép nagy történelmi áldozatát akarta bemutatni az európai nemzeteknek; szerinte a magyar nép nagy kultúrnemzetté válását áldozta föl, hogy Európát megvédhesse. A magyar tragédia tehát: bukás Mohácsnál és Béccsel szemben, s a magyar tragédia oka: Európa önzése. Herczeg a Nobel-díjra pályázott ezzel a művével. Természetesen, sikertelenül. Pedig a regény igyekszik minél korszerűbb lenni, minél jobban hasonlítani az európai regényhez eszközökben, formában is. Róma város-látomása, a római csodák azonban kissé naivak, átlátszóak, ifjúsági olvasmány-ízűek, mint Gárdonyi Isten rabjainak leírásai, "történetisége".
A történeti allegória a korban túlságosan egyszerűsítő, direkt módszer. Herczeg is csak nagyritkán alkalmazza. A fogyó holdban (1922) a három részre szakadt ország például a társadalom hármas tagozódását allegorizálja. A népi és úri ország között, középen vannak a bocskoros kisnemesek. Ok a nemzeti egység megsértői, mert mindkét országrészben otthonosak s a legbátrabbak, okosak, életrevalók. A Bizáncban (1904) már hiába kereste a kritika a történelmi allegóriát. Az apokaliptikus tragédia, a város halálraítéltetése értelmetlen, zavaros analógiának látszott. Talán valami távoli rokonságban lehetett a dráma a naturalista erkölcsbírálattal. A bűnös Ninive elátkozása, a város, amely az emberi társadalom jelképe itt, elpuhulva, élvezetekbe szédülve, bűnbeesve. Felkészületlen és kiszolgáltatott, akármilyen külső veszedelem elpusztíthatja. Valóban a Bizánc inkább a Pogányok konfliktusainak folytatása. Az ember válaszútjairól szól, életstílusokról, eszményekről. Nincsenek típusai, csak szimbólumai, az ember, a nő, a férfi, a költő, a pap, a katona, a szolga, a nép szerepelnek benne, és érzelmek, erkölcsök: a szenvedély, a hit, a szeretet, az árulás, a hűség. Az értékeket Herczeg a vér és arany szimbólumaiba rejti. Egyszerre jelent ez életet és művészetet, kapzsiságot és halált. Az arany Bizáncból véres Bizánc lesz. A buja vér elpusztította a műkincsek városát, az élvezet a gazdagságot, a közöny a szépséget.
A nő és a férfi, a legősibb emberi viszony, nem áll annyira főhelyen Herczeg műveiben, mint Gárdonyinál, de nélküle nincs regény, novella, színpadi mű. Minden kapcsolat és minden konfliktus egyszersmind a férfi és a nő kapcsolata vagy konfliktusa is. Már a besenyők asszonyispánja, Seruzád is a férfi igájából kiszabaduló nő "ősanyja". A fehér páva (1910) polgártípusaiban Gárdonyi tipológiájának hatását érezni. Arisztokratikus finomság, lelki nemesség, tartás és a durvaság, anyagiasság, törtetés ellentétét. A tépelődő, erőtlen Ábelek állnak szemben a sertésfejű Tollokkal, akik felfalják őket. Flaubert és Maupassant emberélménye nagyon termékeny visszhangra talált a magyar irodalomban. Babits a Halálfiaiban írja majd meg ennek a típustan-koncepciónak egyik remekét. Herczeg vidéki városképe jelentősebb a regényben, mint a polgártípusok szimbolikája. Nem csupán a kisváros komikus arcát villantja fel, hanem a megkötöző, kegyetlen közvéleményszövevényt, a családi zsarnokságot, az idegenek "rokoni" jogait, az illetéktelen beavatkozás törvényességét. Kaffka Margit-nál, Babits-nál, Móricz-nál lesz társadalmi szimbólum és epikus mű ebből a kisváros-fogalomból.

De habár igazi dicsősége a két világháború közti korra, a Horthy-korszakra esik, ez időre már szükségképpen hanyatlik írói ereje. Herczeg ugyanis szemléletének alapjaiban liberális. Ennek a liberalizmusnak az ellenforradalom idején már semmi társadalmi alapja nincs. A forradalmakkal szemben természetesen az ellenforradalom oldalán volt, de úri ízlése undorodott az ellenforradalom módszereitől. A dzsentrihez történt asszimilációja természetesen magyar nacionalistává teszi, s minthogy ez a magatartás köti az ellenforradalomhoz, a szélső sovinizmusnak lesz a szószólója. A fasizmustól azonban undorodott, illetve a német fasizmussal szemben az olasz fasizmustól várt valamit, ami jobban megfelelt az ő társadalmi elképzelésének. A Horthy-korszak uralmi rendje viszont nagyon is ragaszkodott hozzá, mert az ellenforradalmat vállaló írók közt ő volt a legszínvonalasabb. És régóta igazán népszerű volt igen széles olvasókörökben. Ezért megkapott minden elismerést, minden megtiszteltetést. Ő pedig vállalta az írófejedelem egyre kétesebb értékű szerepét. Politikai tekintély lett, a nacionalizmus szellemi irányítója abban az időben, amikor ez a nacionalizmus már a fasizmusnál tartott, amellyel ellenszenvezett. A valódi fasiszták lassanként belső ellenzéknek tekintették. De nem volt hová hátrálnia, mert aki antifasiszta volt, az ellenségének tudta.
A Horthy-kor évtizedeiben ha voltak is sikerei, egyre gyengébb műveket írt, és jó kritikai érzéke lévén, ezt neki magának is éreznie kellett. Így jutott el ahhoz, hogy vizsgálat alá vegye önnönmagát. Belekezdett önéletrajzi köteteinek írásába. Ezek az emlékezések és vallomások (Emberek, urak és nagyurak, A várhegy, A gótikus ház) megint legjobb erejében mutatják. Ha nem is értette pontosan mindig a körülötte kavargó jelenségeket, kitűnő dokumentumok egy korszakról, és érdekes megfigyelések egy értékes emberi lélek fejlődéséről, egy emberről, aki nagyobb lehetett volna, mint amilyen végül is lett. Kár, hogy önéletrajzát végül is nem tudta befejezni. Pedig hosszú életet élt.
A felszabaduláskor már nyolcvankét éves volt. Saját bevallása szerint most már semmit sem ért a világból. De még kilenc évet élt teljes visszavonultságban. Kilencvenegy éves volt, amikor meghalt.

Hegedűs Géza

Vissza

copyright © László Zoltán 2008 - 2010
e-mail: Literatura.hu