Joseph Conrad |
|
Az angol regény óriása, az F. R. Leavis-féle „nagy tradíció"
XX. századi folytatója, a világirodalom legbonyolultabb, legkülönösebb
regényíróinak egyike kelet-európai emigráns volt, aztán tengeri csempész, majd
okleveles hajóskapitány, afrikai folyamok és távol-keleti tengerek hajósa,
mielőtt csaknem negyvenévesen kiadta első regényét Angliában. Tizenkilenc éves
koráig egyetlen szót sem tudott azon a nyelven, amelyen - nem utolsósorban éppen
nyelvileg oly gazdag - életművét megírta. Termékeny írói élete éveiben és Chance
(1913-Véletlen) című regényének nagy népszerűséget hozó amerikai megjelenése
után is, amikor tekintélyét angol kortársai közül talán csak Thomas Hardyé múlta
fölül, magányos, zárkózott, nehéz természetű, rejtélyes ember maradt. Keserűen,
mérgesen tiltakozott, valahányszor egzotikusnak, izgalmas tengeri kalandregények
írójának nevezték. Ennél jóval többet akart; jóval többet is ért el. Moralista
volt, akit mindenek-fölött az emberi természet érdekelt, az ember erkölcsi
helytállása nehéz, válságos helyzetekben. Olyan világból - Kelet-Európából -
érkezett Angliába, amelyben az élet gyakrabban, kegyetlenebbül és
elkerülhetetlenebbül vetette föl a helytállás, önmagunkhoz való hűség, megőrzött
vagy eladott emberi méltóság erkölcsi dilemmáit, mint az akkor nagysága teljében
álló, gazdag és rendíthetetlennek látszó brit birodalomban.
Van egy, önéletrajzi vallomásokkal is igazolható elmélet, amely szerint erkölcsi
alaptémáját, az emberi kitartás végső határáig helytálló vagy elbukó hőseinek
újra meg újra oly csodálatos művészettel és pszichológiával megrajzolt küzdelmét
tulajdonképpen az a tény magyarázza, hogy hontalan volt, hogy elhagyta, vagyis
cserbenhagyta hazáját, s magát is árulónak tekintve, egész életében
lelkifurdalást érzett; ezért ismerte olyan jól az önvád, a végzetesen sérült
önbizalom és emberi méltóság dilemmáit és lélektanát, s egész életműve
tulajdonképpen a szökés, a hazátlanság allegorikus ábrázolása. Ez így
nyilvánvalóan egyoldalú túlzás, de annyi biztos, hogy életrajza és emberi
egyénisége művészetéből ha mindent nem is, de sokat megmagyaráz.
Az életrajz, legalábbis a századfordulóig mindenesetre eléggé furcsa háttér egy
angol regényíró életművéhez. Joseph Conrad - írói álnév. Tulajdonosa 1857.
december 3-án Podóliában, az akkori Lengyelország ukrajnai tartományában,
Bergyisev-ben született, és Józef Teodor Konrád Nalecz Korzeniowski névre
keresztelték. Apját, aki melankóliára és miszticizmusra hajlamos, irodalmi
becsvágyakat tápláló s ezért rosszul gazdálkodó földbirtokos volt, három évvel
később a lengyel hazafias földalatti mozgalmakban való részvétele miatt az
észak-oroszországi Vologdába száműzte a cári rendszer. A család is követte a
száműzetésbe; az anya, Evelina Bobrowska 1865-ben meghalt a száműzetésben, a
nagybeteg apa 1867-ben engedélyt kapott, hogy Krakkóba visszatérjen, ahol két év
múlva ő is utánahalt. A majdani angol író ekkor tizenkét éves volt; neveltetését
anyai nagybátyja, a Krakkóban élő Tadeusz Bobrowski vette át.
Állítólag Victor Hugo A tenger napszámosai című regénye, amelyet a száműzött és
irodalmi hajlamú földesúr lengyelre fordított, volt az oka annak, hogy a soha
tengert nem látott fiatalember tizenöt éves korában egy napon azzal a váratlan
kívánsággal lepte meg nagybátyját, hogy tengerész szeretne lenni. A
gyám-nagybácsi meghökkent, a podóliai földbirtokos-sarj kitartott
kamasz-vágyálma mellett. Két év múlva, tizenhét éves korában, 1874 őszén a
kétségbeesett nagybácsi pénzén úton volt Marseille felé.
Újabb mikrokutatások rengeteg apró-cseprő adatot hoztak felszínre a
lengyelországi időkből, majd a tengerész-korszak mozgalmas éveiből. A
tengerészélet kezdetét maga mondja el a The Mirror ofthe Sea (1906 - A tenger
tükre) c. önéletrajzi kötetében közvetlenül, s Az arany nyíl (The Arrow of
Gold, 1919) című regényében közvetve. Először rövid ideig matrózként szolgált
két vitorláshajón, majd három fiatalemberrel a „Tremolino" nevű, hatvantonnás
bárka tulajdonosa lett, s a csempészkereskedelemben tevékenykedett, míg csak a
hajót jobbnak nem látták maguk szándékosan elsüllyeszteni. Conrad 1878-ban
Marseille-ben egy „Mavis" nevű angol hajóra került, s ez év nyarán, 21 éves
korában erről a hajóról látta meg először Lowestoftnál Angliát. Rövid ideig az
angol partok mentén közlekedő hajókon szolgált, aztán, még mindig matrózként,
elszegődött egy Ausztráliába tartó gyapotszállító klipperre. 1880-ban gőzhajón
tért vissza Londonba, s letette a harmadtiszti vizsgát. Ezután már tisztként
szolgált különböző hajókon, bejárta az Indiai-óceánt, a maláj szigetvilágot, a
Sziámi-öböl kikötőit, de eljutott később Dél-Amerikába, Afrikába és
Spanyolországba is. 1886-ban kapta meg kapitányi oklevelét és a brit
állampolgárságot. Az újabb kutatások nyomára bukkantak egy eddig még
tisztázatlan hátterű öngyilkossági kísérletének is, amelyet állítólag
matrózkorában követett el, Marseille-ben, föltehetőleg szerelmi bá-natában,
életének egyetlen nagy, romantikus érzelmi föllobbanása idején, amikor Az arany
nyíl hősnőjének, Dofla Ritának máig kinyomozhatatlan modelljét szerette. Akár
igaz a történet, akár nem, mindenképp jellemző a romantikus szélsőségekre
hajlamos, nyugtalan és morbid kedélyű fiatalemberre, aki később nem egy
könyvében az önpusztításnak is oly remek pszichológiájú ábrázolásait adta.
A tengerésztiszti és a kapitányi vizsga körülményeit, különböző hajóútjait,
lengyel családjának és saját gyermekkorának történetét zárkózott, szemérmes
módján ő maga beszéli el A Personal Record (1916 - Személyes beszámoló) című
önéletrajzi kötetében. Innen, és más önéletrajzi írásaiból tudjuk, hogy a
letargiára hajlamos, magányos és sokat olvasó kisfiúra annak idején nemcsak
Hugo
regénye hatott, hanem a tengerész-kalandregény is, főként az angol Frederick
Marryat kapitány (1792-1848) népszerű, romantikus tengerészhistóriái. Később
viszont újból a francia kultúrával került közeli kapcsolatba; franciául ugyanis
már gyerekkorában kitűnően megtanult. Kortársai tanúsága szerint - kivéve persze
az angol nyelvtanulás, majd az írás roppant erőfeszítéseit - haláláig részben
lengyelül, részben franciául gondolkodott. A legfontosabb irodalmi hatások is
francia oldalról érték; Daudet, Loti,
Maupassant és főleg
Flaubert hatott rá.
Flaubert tökéletesség-eszményét hatalmas becsvággyal, programszerűen tette
magáévá. Az angol nyelvvel tengerész korában találkozott először, amikor angol
hajókon, angol tengerészek közt szolgált. Később könyvből is nagy szorgalommal
tanulta, de a mindennapi beszélt nyelvet sosem tudta jól, sok nyelvtani hibával,
gyarló kiejtéssel, s emiatt állandó szorongásokkal beszélte. E különös élet
egyik legkülönösebb rejtélye, hogy az angol prózastílus egyik nagy mestere nőtt
ki belőle. Semmi nyoma, hogy nagy angol kortársait, Meredith-t és Hardyt
egyáltalán olvasta volna, bár jól ismerte a korábbi angol prózát.
Nyilván semmiképp sem véletlen, hogy amikor annak idején
Conrad kapitány hirtelen leszedette a reggelizőasztalt, s rejtélyes belső
parancsra teljesen váratlanul nekiült regényt írni, nem történelmi regénybe, nem
is társadalmi regénybe, hanem kalandregénybe kezdett. Mert a Félvér, és
tulajdonképpen minden regénye - azok is, amelyek nem a tengereken, s nem is az
egzotikus környezetben játszódnak - valamiképpen kalandregény. De más, újfajta,
értékesebb és érdekesebb kalandregény, mint amit előtte írtak.
Magát a műfajt a századforduló táján Amerikában
Jack London, Angliában Stevenson
és Kipling megújítva újra divatba hozta. De Conradot nyilván nem a divat, s nem
is irodalmi hatás - hiszen a francia naturalisták és Maupassant, de főleg
Flaubert tanítványa volt -, hanem ösztönös, alkati vonzás vezethette, azon túl,
hogy tucatnyi kalandregény élményanyagát élte át. Csakhogy ő a kalandot egészen
másra használta, mint London, Stevenson vagy Kipling. Nála a kaland csak keret,
alkalom, cselekmény, amelyben hősei élnek, mozognak, szenvednek, és
szembekerülve önmagukkal, rendszerint elbuknak. De talán még más is: sűrített,
drámai jelképe annak a rejtélyes értelmű, egyetemes küzdelemnek, ami Conrad
szemében az élet maga. Néhány újabb kritikusa, nem egészen alaptalanul, egész
művének ezt a lényegileg drámai fogantatását hangsúlyozza, ember és sors, emberi
cél és gyarló emberi lélek, ember és embernél nagyobb erők végzetes
összeütközéseit, és Shakespeare-rel rokonítja. Ezek a drámák kalandok keretében,
de morális síkon és pszichológiai megvilágításban zajlanak le - és ez Conrad
nagy újítása a kalandregény korábbi képviselőivel szemben.
Tulajdonképpen két Conrad van, pontosabban: a legjobb Conrad-könyveknek két
rétegük van, s a felületes olvasó, sőt, méltatói jó része is, csak az egyiket, a
felső réteget veszi tudomásul. A fölső réteg a kaland, a távol-keleti tengerek s
a trópusi dzsungel hallatlan evokatív erővel leírt izgalmas, egzotikus világa.
Kétségtelen: Conrad a tenger legnagyobb modern írója. Egyedül a legjobb
regényeiben oly gazdagon található, csodálatos természetpoézis is nagy íróvá
tenné. Aki ennél nem lát benne többet, azt is elragadja a lassú, részletező,
pontos leírások s a fenyegető végzet felé haladó cselekmény ellentétéből gerjedő
roppant feszültség, a fölbontott időrend, a gyakran változtatott ábrázolási
szemszög által elért drámai hatás, a hihetetlen érzékletességgel megfogott
rejtelmes hangulatok varázsa. Ez már önmagában sokkal több, mint amit a
kalandregény-író kortársak a tett hangsúlyozásával, a férfias erények egysíkú
ábrázolásával, a helytállás heroikus pátoszával, brutális hőseikkel mondtak. De
Conradot a két réteg együtt teszi a század egyik legnagyobb írójává. S a mélyebb
rétegben a szkeptikus, a pesszimista, a pszichológus, a moralista rejtőzik, az
emberi természet kegyetlenül következetes boncolója, aki mindannak, amit a fölső
réteg hordoz, súlyt, mélységet, távlatot és szimbolikus értelmet tud adni. Ez a
réteg csak az érzékeny olvasónak tárja föl magát.
Mindjárt az első regény, a Félvér (Almayer's Folly, 1895) is ilyen kétrétegű
könyv. A történet egy akaratgyönge ember, egy szerencsétlen, magányos, beteges
álmodozó teljes széthullása és pusztulása. A színhely egzotikus: az indonéz
szigetvilág, a maláji dzsungel. A történet kalandos, izgalmas, enyhén
romantikus. Az ábrázolás szempontja azonban lélektani, s módszere a lassú,
tárgyilagos, pontos elemzés.
A történet központjában egy rögeszme áll, amely persze irreális, és
megszállottját, a félőrült Almayert, „a keleti partvidék egyetlen fehér emberét"
pusztulásba taszítja. A mélyebbik rétegben ez a rögeszme jelképes értelmet kap,
azt a vak reménységet jelenti, mely a kiszámíthatatlan sorsával küzdő embert
élteti, óriási erőfeszítésekre bírja, s végül elpusztítja ebben az isten
nélküli, kegyetlen világban. A már említett, 1916-ban kiadott „Személyes
beszámoló"-ban, visszatekintve első regényére, 1909-ben ezt írja: „Most már úgy
tetszik, hogy morális jellege volt, mert máskülönben miért akart volna ezeknek
az obskúrus és napsütötte létükben látott teremtményeknek az emléke követelőén
regény formájában kifejeződni, ha csak annak a titokzatos testvériségnek az okán
nem, mely remények és félelmek közösségében egyesíti e földnek minden lakóját?"
A második réteg jelentése persze az író vallomása nélkül is .nyilvánvaló; akár
maga az írói állásfoglalás, ez a szánakozó, mély humanizmus is, amely a későbbi,
érett könyvekben is azonos marad: a szánalom, az együttérzés, a „titokzatos
testvériség", vagyis a közös emberi sors hite - ami persze nem gátolta meg
abban, hogy ezeket a szánalommal látott alakokat könyörtelenül ízekre ne szedje,
s bele ne taszítsa végzetükbe. Ebben a regényben mindez még nem sikerül
tökéletesen : romantika és
realizmus, kaland és lélektani elemzés, leírás és
cselekmény aránya, harmóniája még nem zavartalan, és leginkább az egzotikus
tájak, emberek, hangulatok - vagyis a fölső réteg - fogják meg az embert.
A második regény, A szigetek száműzöttje (An Outcast of the Islands, 1896)
hasonló eszközökkel írt, azonos helyszínen játszódó, vad szerelmi történet, de
már erőteljesebben hangsúlyozott második rétege, jelképes jelentése van. Egy
bukott ember, a sikkasztó Willems vergődik itt egy félvér s egy bennszülött nő
szerelmének hálójában, és szenvedélye árulásba, végül pusztulásba sodorja. Ezek
a korai regények az erkölcsi bukás anatómiái; a hősök, Almayer és Willems,
életük, sorsuk elől menekülve egy rögeszme, illetve egy szenvedély rabjává
lesznek, és önzésükben, felelőtlenségükben a föloldást jelentő pusztulásba
rohannak.
Ezután három kisregény, a A „Narcissus" négere (The Nigger of the Narcissus,
1897,), az Ifjúság (Youth, 1902,), A sötétség mélyén (The Heart of Darkness,
1902) elkezdi az igazi remekművek sorát. „Azok akik olvasnak engem - írja
Conrad egy későbbi önéletrajzi műben - ismerik azt a meggyőződésemet, hogy a
világ... néhány nagyon egyszerű eszmén nyugszik... Főképpen a Hűség eszméjén."
Ez a nagybetűs hűség a tengerészregényekben a kötelességhez, a közösséghez, az
önmagunkhoz való hűség morális princípiumát jelenti. A „Narcissus" négere, az
Ifjúság, a Lord Jim (1900), a Tájfun (l902) világa mind ezen az eszmén
nyugszik. Többnyire egyszerű emberek, tengerészek kerülnek itt szembe a
természet kiszámíthatatlan, irtózatos erőivel, a hajósélet veszedelmeivel, vagy
a sors különös próbáival. James Wait, a Narcissus haldokló négere és Singleton,
a Narcissus kapitánya, Beard kapitány az Ifjúság szénnel rakott, lángolva
süllyedő hajóján, MacWhirr kapitány és Beale harmadik gépész a Tájfunban, a Lord Jim francia hadnagya a férfias helytállásnak azt az erkölcsi eszményét
hordozza, amely Conrad szemében nemcsak a legmagasabbrendű tulajdonságot, hanem
- a regények mélyebbik rétegében - azt az egyetlen erőt is jelenti, ami
összetartja, megszervezi, válságain átsegíti az emberiséget. A hajók
legénysége ugyanis, ez a maga erejére, ügyességére, együttműködésére utalt, s a
természet - vagyis az élet - rejtélyes erőinek kiszolgáltatott parányi közösség
az emberiség allegóriája. Ebben a közösségben nemcsak a helytállásnak és a
szolidaritásnak, hanem a a jól végzett munkának, a hozzáértésnek is erkölcsi
értéke van. Az ábrázolás ezeknek az embereknek nem fizikai erejét, haláltmegvető
bátorságát hangsúlyozza, mint a romantikus kalandregények. Külsőre többnyire nem
is igen vonzó, és általában primitív emberek, akik számára a helytállás
egyáltalán nem erkölcsi parancs, hanem természetes érdek és ösztön. A népek néma
és öntudatlan hősiessége az övék, alakjuk ezért emlékeztet néha a népmesék és
balladák hőseire. Conrad nem a romantikus heroizmus, inkább a mítosz, az ősi
eposz-ok fényét vetíti rájuk. Tisztelettel és megértéssel írja le őket,
nagyságukat finom és közvetett eszközökkel, a csodálattól egészen az iróniáig
terjedő skálán érzékelteti. A morális, filozófiai és pszichológiai
érzékenységű, szkeptikus szellemi ember csodálata és iróniája ez a
komplikálatlan, primitív lelkek egyértelműsége iránt; voltaképp Conrad
alaptermészetének két véglete: a kalandor-tengerész és a moralista-pszichológus
író felesel benne egymással. Kétségkívül ezek az emberek állnak a conradi
morális világkép legmagasabb pontján.
De a pszichológus Conradot náluk sokkal jobban érdekli az elbukó hős, aki nem
állja ki a próbát, és árulóvá válik.
Az árulás persze a hűség ellentéte, a másik végpont ugyanazon az etikai skálán.
Jim elbukik azon a próbán, ahol helytáll a francia hadnagy, aki harminc óra
hosszat kitart a látszólag süllyedő „Patná"-n, miközben Jim elmenekül a többi
tengerésszel. Mégis Jimről szól a regény, amelynek a hadnagy csak hatodrendű
mellékalakja. Jim elveszítette tengerészbecsületét, a világ kivetette magából,
és csak az isten háta mögött, egy bennszülött faluban talál újra magára, ahol
alig járt még fehér ember, és nem ismeri senki. Az élet itt mindent megad neki,
kárpótolja mindenért, de végül mégis meg kell halnia. Vesztét - és ez a
jellemző conradi igazságszolgáltatás - árulása okozza, a halál egy nagyszerű
öregember: Doramin, a vén törzsfőnök kezétől éri, aki fiaként szerette. Az
árulónak a conradi morál szerint el kell pusztulnia.
Nagyjából ugyanígy jár a Nostromo (1904), e flaubert-i tökéletességű regény
főhőse is. De ebben a nagyszerű könyvben, amely valóban a conradi regényépítés
és ábrázolóművészet csúcspontja, valamiképpen szinte mindenki árulóvá válik. A
színhely itt, ezúttal először, nem a tenger, és nem is a távol-keleti dzsungel
világa, bár a tenger is, az egzotikum is bőségesen jelen van ebben a
lélektani-társadalmi kalandregényben. A könyv arról szól, hogyan alakítja át,
fordítja föl egy elmaradt, fiktív dél-amerikai köztársaság, Costaguana életét és
társadalmát a Gould-féle ezüstkoncesszió képében a modern kapitalizmus betörése
és győzelme. Mindenki, aki csak szerepel a regényben, a bányáért harcol, s végül
az ezüst miatt pusztul vagy bukik el; Costaguana az európai s az észak-amerikai
tőke segítségével fölvirágzik, de a könyv végére az ezüst a pusztulást hozó
anyagi érdek jelképévé, a népgyűlölet tárgyává válik. Érdek és idealizmus
tragikus ütközése mozgatja a regényt, pusztítja el magát a főhőst, Nostromót,
és Martin Decoud-t, a cinikus világfit, „az élet dilettánsát", Conrad egyik
legérdekesebb figuráját is. Ez idegeníti el egymástól a Gould-házaspárt, Charles
Gouldot, idealizmus és üzleti gyakorlatiasság különös keverékét, és Emíliát,
Conrad legjobban sikerült nőalakját. Nostromo halála olyasféle ironikus morális
igazságszolgáltatás, mint Jimé volt a Lord Jimben. Árulóvá lett, és annak az
öregembernek a golyója pusztítja el, aki legközelebb állt hozzá.
A következő nagy regény, az Under Western Eyes (1911) színhelye Európa, a
Svájcban élő forradalmár orosz emigránsok köre. A főhős, Razumov, mintha csak
Dosztojevszkij világából lépett volna át a Conrad-regénybe. Ő is áruló, a cári
rendőrség kezére juttatta Haldint, az anarchista forradalmárt, és Svájcba már
rendőrspicliként érkezik. A függetlenség, az individualizmus megszállottja és
áldozata ő; árulását is azért követte el, hogy a forradalmároktól, élete
fölforgatóitól, a mozgalom kötöttségeitől szabaduljon. Svájcban azzal kell
bűnhődnie, hogy éppen Haldin húgába szeret bele, és a forradalmár szerepébe
kényszerül. Végül, függetlensége védelmében, iszonyú lelki harc után, éppen a
lánynak vallja be árulását, mire egy emigráns terrorista két hatalmas pofonnal
élete végéig nyomorékká teszi. Conradot a forradalom is elsősorban morális
szempontból, pszichológiai síkon érdekelte. A forradalmak „hitvallásoknak
álcázott személyes indítékok"-ból születnek - írja egy másik, hasonló regényben,
The Secret Agentben (1907 - A titkos ügynök).
Itt, a Nostromo és az Under Western Eyes éveiben, 1904 és 1911 között érte el
Conrad művészete a csúcsot. Még egy hosszabb novella, az 1909-ben írt és
1912-ben kiadott A titokzatos idegen tartozik ide, egy fiatal hajóskapitány
különös kalandja saját rosszabbik énjével, aki gyilkosként a kabinjába lopózik,
s ott, a kapitány jobb meggyőződése ellenére, menedéket, segítséget, cinkos
megértést talál.
A Chance bonyolult históriáját részben Conrad kedvelt narrátora, a több
regényből, köztük a Lord Jimből is ismerős Marlow kapitány meséli el. A könyv
egy katasztrofális helyzetbe került, elkényeztetett és magára maradó fiatal lány
lelki vergődésének rajza. Flóra később hosszú ideig szomorú lát szatházasságban
él azzal a férfival, akit szeret; a férfi is szereti őt, de bonyolult és kissé
erőltetett félreértések miatt érzelmeiket sokáig nem tudják egymásnak bevallani.
Hasonlóan romantikus nőalak a hőse a Victorynak is, amely megint a hátsó-indiai
szigetvilágba viszi a cselekményt.
E műveitől kezdve egyre nyilvánvalóbbá válik a népszerűséget kereső, sikerre
vágyó Conrad írói hanyatlása, amely majd néhány év múlva, a napóleoni regények
teljes csődjéhez vezet. A nő, a szerelem ábrázolása a szemérmes moralistának
mindig is gyönge pontja volt. A francia naturalisták tanítványából, a
kíméletlenül analizáló pszichológusból legtöbbször naiv, romantikus mesemondó
válik, ha nőkről és szerelemről esik szó. Talán sehol sem olyan bántóan
nyilvánvaló ez, mint a Párizsban és Marseille-ben játszódó, erősen romantikus
történelmi regényben, Az arany nyílban, amely egy csodálatos szépségű hősnő,
Dona Rita köré a párizsi kommün hátterében készülő karlista összeesküvés színes
freskóját festi föl. A hangsúly a morális szempontú lélektani elemzésről a
romantikus külsőségek, a kaland s a minden testi vonatkozást kínosan kerülő,
extrém szerelmi bonyodalmak felé tolódik el. De Az arany nyíl jó olvasmány; a
nagy író nem felejtette el, amit tudott, csak engedményeket tesz a sikernek, és
kissé ismétli magát.
Vajda Miklós
copyright ©
László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu