Franz Kafka

(1883 - 1924)

Mintegy kétezer évvel ezelőtt egy Vergilius nevű római férfi arra kérte barátait, köztük Horatiust, a költőt, hogy égessék el Aeneis című csaknem befejezett művét, mert nem akar töredéket hagyni az utókorra. A barátok a végakaratot nem teljesítették, Horatius kiadatta a csaknem teljesen elkészült hőskölteményt, amely attól fogva példaképe és mintája lett minden eposznak, költőjét két évezred vallja gyönyörködtetőjének és tanítómesterének. - Két évezreddel utóbb egy Dr. Franz Kafka nevű prágai férfi halálos betegen feküdvén egy bécsi szanatóriumban, arra kérte barátait, köztük Max Brod írót, hogy égessék el ki nem adott és teljesen be nem fejezett műveit, hadd felejtsék el még írójuk nevét is. A barátok a végakaratot nem teljesítették, Max Brod sajtó alá rendezte és kiadatta Kafka regénytöredékeit, novelláit, egyéb írásait, és ez az életmű néhány évvel később az irodalmi érdeklődés középpontjába került, hatni kezdett az egész szépprózára, s új útra indította a XX. századbeli elbeszélő irodalmat.

Ha az ember Kafkát olvas, menthetetlenül az az érzése, hogy fogalma sincs, miféle erők dobálják ide-oda, miféle hatalmak parancsolnak, és minek mi is a következménye. Ha az ember Kafkát olvas, egyszerre csak vizsgálni kezdi magát, vajon nem követett-e el valamit, amiért nem lehet tudni, kicsodák, nem lehet tudni, miféle eljárással teszik tönkre az életét. Ha az ember Kafkát olvas, egyszeriben úgy érzi, hogy idegenek közt él és idegen mindenkitől.

Kafka egész életére, úgy látszik, alapvetően jellemző volt a sokszoros idegenség. Zsidó volt németek között, miközben német volt a csehek között, míg prágai csehnek számított az Osztrák-Magyar Monarchiában. Otthon németül élt, a hivatal ügyfelei közt csehül élt, otthon rosszul érezte magát egy erős akaratú, zsarnoki apa uralma alatt, a hivatalban, úgy látszott, jól érzi magát, mindvégig lelkiismeretes, szorgalmas tisztviselő volt, közben változatos szerelmek gyötörték meg... és mindezek elől mint egyetlen menedékhez menekült a magányhoz és az íráshoz. Az írás volt az igazi élete, noha egész életében alig néhány novellája jelent meg.

Ez a külsőleg színtelen élet, leszámítva néhány külföldi utazást és a végső bécsi szanatóriumbeli haldoklást, Prágában játszódott le, az akkor még osztrák uralom alatt élő Csehországban. Az első világháború idején Kafka már annyira beteg volt, hogy nem vitték el a Monarchia katonájának, a háború végeztével a megszülető Csehszlovákiában pedig már több időt töltött betegágyban, mint két lábon. Tüdővészes volt, eleve halálra ítélt. Életútja betegségének elhatalmasodásáig olyan volt, mint számos eléggé módos család értelmesebb fiáé. Időben leérettségizett, jogásznak ment, huszonhárom éves korában jogtudományi doktorátust szerzett, tisztviselő lett egy biztosítási intézetnél, és amíg egészsége engedte, pontos, megbízható, kartársaival és az ügyfelekkel egyaránt szívélyes hivatalnok volt. Sokan afféle magánpassziónak tekintették, hogy irodalmi társaságokba jár, és maga is ír egy-egy rövidke prózát, amely itt vagy ott néha meg is jelenik.

Ebben a Prágában azokban az években életerős német irodalmi élet volt. Onnét indult német irodalmi sikerek és világhír felé Franz Werfel is, onnét indult és érkezett a világdicsőséghez Rainer Maria Rilke. S mellettük egy nemzedéknyi tehetséges író, költő alkotta azt a sajátos irodalmi kört, amely német volt cseh környezetben, de jellegzetesen prágai a német nyelvű irodalomban. Ebbe a körbe került a fiatal Kafka, és ha a nagyközönség nem is vette észre, az írók, köztük maga Werfel is, már az élő kortársban felismerték a tehetséget. A jó barát, Max Brod - maga is népszerű, egyéni hangú elbeszélő - tudta és vallotta, hogy rendkívüli irodalmi jelenség. A bátorításra pedig nagyon is szükség volt, mert Kafka sohasem volt bizonyos magában. Otthon elnyomottnak érezte magát, szerelmei nem voltak szerencsés kimenetelűek, a hivatalban, ha kedvelték is, mindig csak szürke pont maradt. Úgy látszik, az volt a legfőbb élménye, hogy nem ismeri ki magát a világban. Ez az élmény pedig érzékennyé tette, hogy felismerje az Osztrák-Magyar Monarchia ásatag bürokráciájának áttekinthetetlenségét és értelmetlenségét. Ez a Habsburg-gépezet az ügyfél számára rejtelem volt Bécsben is, fokozottan az a félgyarmati Budapesten, még inkább a nemzeti elnyomatás alatt élő Csehország Prágájában.

A kastély
Ki hitte volna Franz Kafkáról, erről a szegény prágai fiatalemberről, hogy halála után a huszadik század egyik legnagyobb hatású írója lesz? Hiszen az életben mindig alulmaradt. „Védtelen alperes volt csak, nem volt benne sem erő, sem szándék, hogy diadalra vigye az igaz ügyét" - írja Walkó György A per előszavában. Kafka szándékát csak sejthetjük, hogy ereje kevés, azt egyik legjelentősebb műve, A kastély is bizonyítja. Téli alkonyatkor megérkezik a faluba egy idegen. Földet mérni hívták, de már késő van, nem megy föl a kastélyba, az ivóban vet neki ágyat a kocsmáros. Elnehezült szempillái alól még látja a söröző parasztokat, fülét megüti a surranó patkányok nesze. Se róla, se a kastélyról nem tudunk semmit. A bevezető sorok Krúdy-t idéző hangulata azonban még reális, a dolgok, az indítékok helyükön vannak, s az olvasó várja, mikor tolódnak szét a valóság díszletei, hogy kitáruljon Kafka sajátos világa. Nem kell sokáig várni. Megjelenik a várnagy fia, és kezdődik az izgatott telefonálás, a zűrzavar, mely csak a főhősnek, K.-nak az, aki mindenképpen el akarja érni célját: dolgozni, beilleszkedni a falu közösségébe, megismerni a mindent irányító kastély törvényeit. A kastélyhoz a falun át visz az út, a helybelieket próbálja megnyerni: a kocsmárost, annak feleségét, a tanítót, az elöljárót, aki nem engedi, hogy segítsen az akták keresésében (mert „Ön idegen"). Hiába. A falu kiszolgálja a kastélyt, és mint valami tömör fal, őrzi.
K. mégis talál a faluban, ha nem is segítőtársakat, de olyan embereket, akikben saját tulajdonságaira ismer. Itt van Barnabás, aki dolgozni akar, Amália, aki föllázadt a kastély ellen, Frida, az ő szerelmének segítségével akar közelebb jutni a kastélyhoz. Mindnyájan kitaszítottak, kiszolgáltatottak. Tudja ezt K., éppen ezért vonzódik hozzájuk. A harcát egyébként egyre fáradtabban vívja. Még Klamm levele sem rázza fel. De létezik-e Klamm igazából? És Artúr meg Jeremiás, ezek a veszedelmes koboldok is csak akadályozzák, a kastély pedig megközelíthetetlen marad.
K. bízik benne, hogy megismeri a megismerhetetlent, bár felrémlik előtte Amália apjának sorsa, aki összefagyva, kabátján a féltve feltűzött tűzoltójelvénnyel vezekel az út szélén soha el nem követett bűneiért. Vagy mégis elkövette? Itt mintha a feudális ius primae noctis nagyon is reális törvényével állnánk szemben, mely lesújt a lányát kiszolgáltatni vonakodó családra. Ezért hangoztatjuk, hogy Kafkánál vegyülnek a valós élmények a transzcendentálissal, melyek szintén reális talajból nőttek fel kusza lombozattá. Mert a kijelentés: Kafka azt mondja: világ, de azt gondolja: lélek, megfordítható. Azt mondja: lélek, és azt gondolja: világ.
Kafka megemlítette Max Brodnak, hogyan képzelte el a regény befejezését. A hős nem adja fel harcát, elismert emberként hasznos munkát akar végezni, nem mint idegen, hanem a faluval és a kastéllyal megtalált kapcsolatban. Nem sikerül, meghal. Érezzük, hogy ennek így kell lennie, mert K. mindenképpen tragikus hős. Ügye reménytelen, hiszen számára láthatatlan urak láthatatlan dolgokat védenek, és a láthatók (falu) is a láthatatlant támogatják ellene, míg ő az élő valóságért, önmagáért harcol. Az igazságot, az értelmet keresi, de még Fridát sem érti meg. Kétségbeesésük Bronte-szerű romantikus pátosszal szakad ki Fridából: „...szerelmünknek nincs egy talpalatnyi nyugodt hely a földön, sem a faluban, sem másutt, s ezért egy mély, szűk sírt képzelek el magamnak, s ott végre ölelkezünk, mintha satu préselne egymáshoz, és arcomat hozzád szorítom, te a tiédet hozzám, és rejtekünkben nem láthat bennünket soha senki többé."
A falut beborító vastag hóréteg álmosítóan nehezedik mindenkire, belepi a vágyakat, reményeket. Nem tavaszig tartó melengető dunyha, hanem örökös, zord nyomás. Tudjuk, Kafka szerette a természetet, a napsütést, a vizet. Maga is jól evezett, élvezte a kirándulásokat, az olasz tengerpartot, a Garda-tó kékségét, de azt is tudjuk, hogy mikor sétája közben megállt a fényekben csillogó Moldva partján, legbelül rá is a kastély faluját didergető reménytelen tél nehezedett. „Nálunk hosszú a tél" - mondják a regényben. A tavasz és a nyár csak két nap nak tűnik. „De még ezeken a napokon is, a legszebb napon is esik olykor a hó."

Kafka egész írói művét meghatározó élményei: az idegenség, a kiszolgáltatottság, a mindent behálózó hivatali rendszer áttekinthetetlensége. Amerika című regénytöredékében az emberek benne élnek egy óriási gépezetben, amelynek nem ismerik törvényszerűségeit. Legjellemzőbb és leghíresebb regényében, A perben a történet hőse ellen peres eljárás folyik, amelyről sohasem tudja meg, hogy tulajdonképpen mi a lényege, mi a vád ellene, nem tudja, valójában kik ítélkeznek felette, védők, vádlók, közegek, kiismerhetetlen, félelmetes kísértetek, akikről még csak azt sem lehet tudni, vajon megértik-e, amit az ember mond nekik, és hogy igazánból mit is jelent, amit ők mondanak. Végül a regényhőst, nem tudni, miért, halálra ítélik, majd jön két hivatalos ember, aki végrehajtja az ítéletet. De, az olvasó még azt sem tudja meg, hogy ennek a főhősnek mi a neve. Az író K.-nak nevezi, mintha az író nevének első betűje volna, mintha magával az íróval történnék a kísérteties és a számára egy pillanatig sem érthető eseménysorozat.

De nem kevésbé rejtelmes történet legterjedelmesebb regénye, a Kastély. Ennek is K. úr a hőse, de itt legalább van keresztneve: Josef K. Ennek a maga dolgait lelkiismeretesen ellátó Josef K.-nak fontos elintéznivalója lenne a Kastélyban, és mindent elkövet, hogy végre engedélyt nyerjen bemenni. A hivatali apparátusok pompás szatírája, ahogy előírt szabályos utakon és összeköttetések felhasználásával mindent elkövet, csakhogy bejuthasson a Kastélyba, míg ki nem derül, hogy a Kastély nem is létezik.

Ez a szédülős bizonytalanság ült testet számos változatban Kafka novelláiban is, amelyekben olykor a legelképesztőbb váratlanságok következnek be. Alighanem leghíresebb története Az átváltozás, amelyben egy Gregor Samsa nevű kereskedelmi utazó egy reggel arra ébred, hogy svábbogárrá változott. Ennél borzongatóbb és szorongásosabb történetet aligha írtak. A történet a rovarrá változott ember rémült menekülni próbálása és a menekülés reménytelensége. Végül saját apja tapossa el.

Az átváltozás:
A cím egyértelmű rájátszás Ovidius Metamorphosis (Átváltozások) című művére. Az antik költőnél az átváltozás mindig egy egyértelmű isteni akarat következménye. Kafkánál éppen ez az egyértelműség hiányzik a törvény ismeretlenségéből következően.
Az átváltozás sokértelmű, többféleképpen értelmezhető mű.

1.) Filozófiai szint
A novella parabola, azaz képes beszéd, példázat az elidegenedésről, eldologiasodásról. Heidegger terminusát használva a mű hősei a létezés szintjén élnek, azaz elfogadják az adott világot, s annak még legabszurdabb megnyilvánulását – Gregor féreggé válását – is a kellemetlenség fokán érzékelik. A létezés szintjén élő emberek tehát féreg módra élnek, illetve ez a világ féreggé változtatja az embert. A féregvolt okozta szorongás kényszeríti rá Gregort arra, hogy számot vessen életével, felismerje élete időlegességét, s ezáltal felvillanjon előtte a lét teljessége. Kafka groteszk módon idézi meg az ezt felismerni segítő, a XIX. századi regényekben sokszor alkalmazott megoldást, a zenét, illetve az elevációt (felmászik a plafonra). Szintén a klasszikus regénymegoldásokat idézi az illumináció, a hajnalban besugárzó fény (halálakor).

2.) Lélektani és etikai szint
A főhős neve beszélőnév, a Samsa egyedül levőt, magának valót jelent. Az elidegenedett világot csak úgy lehet elviselni, ha az elgépiesedett emberi kapcsolatokat a szeretet oldja fel. Gregor és az apa viszonyában a mélylélektan megfigyelései sűrűsödnek. A családfő szerepét átvevő Gregort féreggé válása után éppen az apja öli meg, így szerezve vissza hatalmát a családban és a család fölött – “mintha a hang Gregor fölött már nem is egyetlen apáé volna”. Gregor és Grete kapcsolatát sem a szeretet, hanem a kölcsönös áldozathozatal jellemzi. Az áldozathozatal mindig önfeladással jár, ez pedig torzítja a személyiséget (Grete hisztérikus, kizárólagos birtoklási vágya és kötelességteljesítése). Gregornak a szenvedés, az önmagával való szembenézés keserve után megadatik az önmagával és környezetével való megbékélés
kegyelme és lehetősége.

3.) Esztétikai szint
Klasszikus felépítettségű, zárt, keretes novella. A zárt és egyre szűkülő helyszín – mint klasszikus dramaturgiai fogás – alkalmas arra, hogy a figyelem az emberi kapcsolatokra irányuljon. Ebből a zárt térből – szintén sokszor használatos motívummal – az ablak révén nyílik kilátás, a látvány azonban a külvilág fenyegető szürkeségét tárja elénk. Ugyanakkor Gregor halálakor onnan árad be a fény a megvilágosodást és megbékélést jelképezve. A keretet a nyújtózás mozdulata biztosítja. Az elején Gregor, a végén húga nyújtózik. A férfi esetében az egyik világból a másik világba való átlépést jelképezi, az ön- és világmegismerés útján való elindulást kifejezve. Grete esetében már nem ennyire egyértelmű az értelmezés lehetősége. Jelentheti a körkörösséget – most rajta a sor; vagy éppen azt, hogy a fiatal test kinyújtózza magából a féregvoltot. Az elbeszélő nézőpontja a kívülállóé, az eseményeket mindig az egyes szereplők szemszögéből látjuk. Ez a történet hitelesítésének fontos eszköze. A szikár, pontos, tényközlő stílus a legabszurdabb jelenségeket is hihetővé teszi.

Nem egy novellájában már az eljövendő fasizmus borzalmainak előérzete jelenik meg.

Kafka tehát a társadalom elembertelenedésének rémületét fogalmazta meg, az ő világában minden értelmetlenné, kiszámíthatatlanná és nagyon félelmetessé vált, alakjai végképp nem értenek semmit mindabból, ami velük történik, mintha maga az író vallaná be, hogy itt él a világ közepében, de fogalma sincs, mi miért és hogyan van. Közben azonban mindezt úgy mondja el, mintha a legtermészetesebb dolgokról számolna be a legközvetlenebb hangon. Stílusa világos, egyszerű, képei szemléletesek. A legképtelenebb helyzetek, a legváratlanabb fordulatok hétköznapi mozzanatokként kerülnek a történetekbe. És ez a közvetlen, külső formája szerint realista hangvétel csak fokozza az irrealitás rémítő voltát. De nemegyszer borzongató humorú szatírává is teszi az ábrázolást. Regényeit egyebek közt a bürokrácia szatírájának is tekinthetjük. Habár sokkal többek ennél: egy kor szorongásainak, megmagyarázhatatlan eredetű félelmeinek maradandó ábrázolásai.

Kafkát a szó szoros értelmében nem tekinthetjük realista írónak, még ha sokan bele is akarják magyarázni a realizmust. A realista ugyanis értelmezi a valóságot, az emberi viszonylatok összefüggését tárja fel, a cselekedetek indítékait kutatja. Kafka eleve lemond minden magyarázatról, egy hanyatló kor életérzését fejezi ki, bemutatja a magára maradt embert, aki már semmit sem ért sem a körülötte kavargó világból, sem abból, ami személy szerint vele történik. Modellje a végét járó Osztrák-Magyar Monarchia hivatali gépezete volt, s ez önmagában is némiképpen tragikomikus paródiája volt egy magát túlélő, túl bonyolult szerkezetű imperialista nagyapparátusnak. Aki ennek a paródiának a paródiáját ragadta meg, az az egész felbomló imperializmusról írt olyan érvényes szatírát, amelynek hatása felér egy rémregény minden szörnyűségével. És ezért mint egy kor félelmeinek, mint az áttekinthetetlenség szédületének ábrázolóját kell odasorolni őt a század nagy megfogalmazói közé. Ahogy Gorkij új utat mutatott a társadalom valódi fejlődésének művészi megragadására, Proust az önismeret és az emlékezés ábrázolására, Mann egy történelmi kor lezárulásának megértésére, Kafka megmutatta mindennek másik oldalát: azt a többséget, aki mindezt nem érti.

Hegedűs Géza

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu