Kós Károly |
|
A budapesti Állatkert India ősi emlékeit idéző, szecessziós
ízlésű bejárati kupoláját a két elefánttal, századunk egyik legszebb magyar
történelmi regényét, „Az országépítő”-t, drámairodalmunk egyik legkimagaslóbb
kompozícióját, a „Budai Nagy Antal”-t ugyanaz a Kós Károly hozta létre. De ha
sorolni kívánnók, hogy építészeten és irodalmon kívül még mi mindenhez értett
mesteri fokon, akkor az ámuldozó érdeklődőnek tudomásul kell vennie, hogy festő-
és grafikusművész, művészettörténész, néprajztudós, könyvkiadóvállalat
igazgatója, nagy hatású folyóirat szerkesztője, gyakorlati politikus, olykor
országgyűlési képviselő volt, Erdély lelkének és társadalmi valóságának legjobb
értője, a „három nemzet”, a magyar—román—szász együttélés ihletett kifejezője...
ha kellett, mind a három nemzet nyelvén anyanyelvi otthonossággal. Kevés lenne,
ha csak azt mondanók, hogy a nagy múltú és dúsgazdag erdélyi, majd romániai
magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Hiszen az egész irodalom
csupán az egyik arculata volt mindannak a művészi, tudományos és kultúrpolitikai
teljesítménynek, amely múlhatatlan emlékű szerepet biztosított a „kalotaszegi
ezermester”-nek, ahogy már hosszú élete derekán megtisztelték.
27 éves, amikor 1912-ben, már diplomás építőművészként részt vesz az Állatkert
pavilonjainak építésében. Akkor már az irodalom jó fülű értői tudomásul vették,
hogy három évvel azelőtt (1909-ben) „Átila királról ének” című, ódon nyelvi
ízekkel teljes, kitűnően verselt krónikás epikájával sajátosan egyéni költői
hangot ütött meg az urait kereső új magyar költészetben. És világtörténelmi
korszakok váltották egymást, mire a kilencvenedik életévén is túllépett mester
„Kalotaszegi krónika” címen összefoglalt hét kisebb-nagyobb művével jelezte,
hogy kilencvenéves korában sem gyengült sem éles elméje, se gyönyörűséget keltő
stílusa. 94 évet élt jó egészségben, sose lankadó munkakedvvel és munkaerővel.
Amihez nyúlt, ott szépet és hasznosat alkotott, összhangot és feladattudatot
adott mindenkinek, aki akár személyesen ismerhette, akár írott műveiben, festett
és rajzolt képeiben gyönyörködött, akár emberi-állampolgári magatartásából nyert
újabb erőt az oly sok gondú, gyűlölködésektől fertőzött Közép-Európában.
Életművében a sokféle teljesítményhez képest viszonylag csekély hányad a
szépirodalom: nagy ritkán a vers, néha kivételesen a dráma, meg a két nagy
regény, az alig féltucatnyi kisregény és elbeszélés... De ez a kevés is,
kiszakítva a sok műfajú írott, festett, épített, művészettörténettől néprajzig,
kultúrtörténettől kultúrpolitikáig terjedő teljesítményáradatból, századunk
magyar irodalmának egyik klasszikusaként sorolja múlhatatlan emlékeink közé.
Bár az eleve sokirányú ösztönző életcél közt költőnek is indult, jó ideig —
saját bevallása szerint — eszébe sem jutott írónak lenni. A képzőművészet
többféle lehetősége is betöltötte korai életét. Az iskoláinak befejezésére
következő budapesti években maga is azt hitte, hogy mindenekelőtt építész. Igaz,
ez a hivatás sem hagyta el soha, hiszen később is Erdélyben szebbnél szebb
kúriákat tervezett, keresve és gyakran megtalálva az erdélyi hagyományokkal
teljes stíluslehetőségeket. Trianon után azonban egyértelművé vált számára, hogy
otthona-hazája Erdély. Ettől kezdve mindhalálig ott élt, ott tervezett, ott
tevékenykedett. A romániai magyar kultúra szervezésének, intézményei
kialakításának ők ketten, a hozzá hasonlóan visszaköltöző
Bánffy Miklós és ő a megvalósító hősei és minden
apró munkát is elvégző adminisztrátorai. Kós Károly szervezi meg az Erdélyi
Szépműves céh nevű kiadóvállalatot, amely az egész romániai magyar irodalom
otthona lesz. Ennek mindvégig ő az igazgatója. Bánffyval együtt ő hozza létre az
Erdélyi Helikon című nevezetes és magas színvonalú folyóiratot, amely szervezi
és egybefogja az ottani magyar írókat, költőket. Ennek mindvégig ő a felelős
szerkesztője. A nevezetes erdélyi irodalmi találkozóknak ő a főszervezője.
Miközben fest, ha ideje adódik, grafikákkal illusztrálja a saját és az
író-költőtársak műveit. Többek közt a linómetszeteknek is híres mestere. Ezekhez
a nyomógépeket is ő maga tervezi, sőt ő maga szerkeszti össze. Hiszen a műszaki
otthonosság is hozzátartozik boszorkányos ezermesterségéhez. És minthogy a
politikai élet úgy követeli, vannak évek, amikor a bukaresti parlamentben
képviselőként is hatásos szószólója a magyar érdekeknek. Mindez háttér az
irodalmi művek létrejöttéhez. Szükség van jó magyar irodalmi művekre, igényli az
erdélyi magyarság. Születnek is kitűnő regények, versek, novellák, drámák.
Hiányzik azonban a magyar múlt olyan idézése, amely erőt ad a magyar jelenhez.
Hát ha nem írják meg, majd ő, Kós Károly építész, festő, grafikus,
művészettörténész, etnográfus, igazgató, felelős szerkesztő majd megírja ezt is.
Így ezzel a meggondolással lett Kós Károly egyszeriben remekíró. Persze az se
baj, ha hatásos regényekért és előadható színdarabokért Magyarországon is jól
fizetnek. Hiszen az ezermesterség sem ad elegendő pénzt a nagy családhoz.
Feleséget, három növekedő gyermeket kell eltartani a nemzeti feladatok
teljesítéséből. Kós Károly azonban, ha éppen ez kell, tud sikerregényeket is
írni. Méghozzá olyan sikerregényeket, amelyek igazi, maradandó irodalmi értékek.
Tehát úgy mellékesen remekírónak kell lenni.
|
|
Már erdélyi politikai és kulturális tevékenykedésének kezdeti
idején, 1924-ben jelenik meg Varjúnemzetség című regénye, amelyet ő, mint
műfajt, krónikának határoz meg. Balladai hangütésű, mozgalmas korkép ez a XVII.
század Erdélyének nehéz sorsú kisembereiről. A kritika nemcsak otthonában, hanem
Magyarországon is lelkesen fogadja: a már ismert építő-festő-grafikus művészben
és művészeti-néprajzi íróban felismerik a jelentékeny elbeszélőt. Az olvasók is
széles körökben felfigyelnek rá. Ez ösztönzi, hogy a szépirodalmat is saját
mesterségének tudja. Következik is néhány kisebb terjedelmű, kisregénynek vagy
elbeszélésnek nevezhető elbeszélő műve. Általában történelmi tárgyúak, vagy
legalább történelmi hátterűek, fontos bennük a korábrázolás hitelessége és a
költői hatású, enyhén régies stílus. Alighanem a legfontosabb ezek között a
Budai Nagy Antalról és a XV. század erdélyi huszita felkeléséről szóló, krónikás
hangú kisregény, amely először Kalotaszeg című, kultúrtörténeti és néprajzi
tanulmányokat gyűjtő kötetében mintegy az elemzett világ szépirodalmi
illusztrációjaként jelent meg. A történetben eleve lappang a felépítendő dráma.
Nem is hagyja nyugton: a harmincas évek derekán megírja a Budai Nagy Antal című
drámát. Ezt a nagy néplázadás 500. évfordulóján, 1937-ben Budapesten, a
Vígszínházban bemutatják (az Erdélyből éppen akkor Budapestre került 33 éves
Greguss Zoltán felejthetetlen alakításával). A bemutatón olyan viharos a siker,
hogy a kormányzat lázító hatásúnak értelmezi. Helytelennek gondolnák hivatalosan
betiltani az erdélyi magyar szerző darabját, ezért a harmadik előadás után
illetékes személyek bizalmasan letanácsolják a színpadról. A különböző
szemléletű kritikák és irodalomtörténeti művek különböző gyengeségeket szoktak
megállapítani erről a feszült hangulatú történelmi tragédiáról. Olykor azt
vetették a szerző szemére, hogy fontosabb neki a főhős lelki élete, az
emberábrázolás lélektani hitelessége, mint magának a mozgalomnak
társadalomtörténeti dokumentáltsága.
Mások szerint viszont inkább a társadalom mozgásáról, a nép igazáról beszél,
mint az egyes emberek hitelességéről. E két ellentétes vélemény szinte igazolja,
hogy itt egy hiteles történelmi helyzet hiteles hőseinek lélektisztító
végzetéről van szó. A legtöbb olvasó, és ha előadják, a legtöbb néző azt
állapítja meg, hogy a magyar drámatörténet egyik legszebb alkotását hozta létre
ezzel a művel Kós Károly. — De szépirodalmi legfőbb műve az 1934-ben megjelent
regény: Az országépítő. Szent Istvánról szól és arról, hogy a keletről érkezett
nép ő általa hogyan épít Nyugat-Európához csatlakozó országot. Örök témánk ez,
minden nemzedékben újra időszerű. És ahogy az író megkíséreli lélektani
hitelességgel elképzelni és elképzeltetni a nagy egyéniséget, akinek gyakran
kell felettébb kemény kézzel olyasmit megvalósítani, amihez valójában semmi
kedve sincs... de másképpen nem megy — ez olyan nagy írót követel, amilyen Kós
Károly volt.
Kilencvennégy évet élt a magyar szellem ezermestereként az oly változó életű,
oly sokarculatú, oly nehéz sorsú Erdélyben. Meg lehetne állapítani előkelő
helyét művészettörténetünkben is, a romániai magyarság közéletében is. Az írók
arcképcsarnokában irodalmi rangjáról kell beszélni. Ez a rang pedig
szépségteremtő halhatatlanjaink közt jelöli ki a helyét.
Hegedűs Géza
copyright ©
László Zoltán 2011
e-mail: Literatura.hu