Laczkó Géza

(1884—1953)

A Nyugat első nemzedékének jelentékeny novellistái közé tartozik, aki egyben nagy képzettségű nyelvtudós volt, igen jól verselt, kordokumentumnak is értékes önéletrajzi trilógiát írt, történelmi regényeit a páratlan nyelvi archaizálás ellenére is sikerült olvasmányossá tennie, legjobb prózai műfordítóink közé tartozott — de legművészebb, nemegyszer leglíraibb alkotásait mégis csillogó rövid esszéiben találhatjuk. Jellegzetesen baloldali értelmiségi volt, akitől mégis idegen maradt a forradalom. Helyzete és útja jellemző is az egyre inkább szükség szerint jobboldalivá váló polgár és a szükségszerűen szocialistává fejlődő baloldaliság között a baloldali polgár intellektuális magáramaradottságára. Helyzete némiképp emlékeztet a hajdani felvilágosodott francia arisztokratákéra, akik idegenek maradtak a forradalom tüzétől, és még idegenebbül éltek tovább a restauráció jeges dermedtségében, előkelő idegenként őrizvén Voltaire-ék forradalmat előkészítő, de forradalomig nem jutó eszmevilágát, és végül mégis gyanús alakokként élték szellemi magányukat. Laczkó ráadásul megérte a felszabadulást, amelynek éveiben tisztelt idegenként mégis hozzátehetett még valamit a nem jelentéktelen életműhöz.
Egy ünnepelt kolozsvári színésznő — Laczkó Aranka — törvénytelen fia volt. Gyermekkora a színház világában, színfalak mögött, öltözőkben telt, művelt, irodalomért lelkesedő emberek körében. Izgatott érdeklődése és kitűnő nyelvérzéke hamar kitűnt. Útja a nyelvészet felé vezetett. Érettségi után előbb a kitűnő tudósképző Eötvös Kollégium tagjaként kezdi egyetemi tanulmányait, majd sikerül Párizsba jutnia, ott végzi el tanulmányait. Franciául ugyanolyan tökéletesen tud, mint anyanyelvén, de többé-kevésbé jártas a legtöbb európai nyelvben, latinul is folyékonyan beszél. És bár ifjúkorában elragadja a szimbolizmusból éppen szecesszióba hajló költészet, maga is ilyen jellegű versekkel kezdi, de az igazi nagy, egész életét betöltő irodalmi élménye: Flaubert. Az ő lelkiismeretes adatszerűsége, szinte leltározó világábrázolása, öngyötrően választékos stílusa, hangjának látszólagos személytelensége mindvégig művészi eszménye marad.
Hazatérte után gimnáziumi tanár lett, nagyon lelkiismeretes pedagógus, aki tantárgya iránt izgalmat tudott ébreszteni tanítványaiban; idővel iskolaigazgató. Közismerten haladó, a Habsburg-világgal szemben kritikusan baloldali ellenzék. A tanácsköztársaság idején egyetemi tanárnak nevezik ki. Ezt az ellenforradalom soha nem bocsátja meg neki, fegyelmi úton megfosztják állásától, még a középiskolai tanítástól is eltiltják. Ez időre azonban már tekintélyes író, akit a polgári lapok szívesen látnak vezető munkatársul, olykor könyvkiadó vállalatok hívják irodalmi vezetőnek. Ennek is, annak is elsőrangú, mert rendkívül képzett szakember és nagyon lelkiismeretes munkaerő. Ez a lelkiismeretesség irodalmi műveire is jellemző: híven követi a Flaubert mutatta szellemi utat.
Verseskötettel kezdi, később is ír még egy regényes múltban játszódó elbeszélő költeményt. Ezekkel a hazai szecesszió jellegzetes költői közé tartoznék, de életművében a költészet csak kirándulás. A Nyugat fedezi fel benne a legjobbakkal azonos színvonalú novellistát. Ebben a műfajban Maupassant az eszményképe, a fegyelmezetten zárt drámaiság (persze ne feledjük: Maupassant is Flaubert-tanítvány volt). Bármely novelláját a műfaj iskolapéldájául tekinthetnénk, néhány pedig ezek közt a műfaj legmagasabb színvonalát jelenti irodalmunkban (A porosz levél, Madame de Rothe halála, William Blackbirth lelke).
Mint regényíró is nemzedéke jelentékeny alakjai közé tartozik. Lassan írt, még önéletrajzi regényeihez is könyvtárnyi forrásmunkát olvasott át, hogy a felidézett éveket történetírói hitelességgel és részletességgel, a lehető legszabatosabban ábrázolja. Az egyik főtémája saját életútja: hogyan fejlődik a kolozsvári törvénytelen származású fiú tudóssá és írásművésszé. De úgy írja az önéletrajzot, mintha nem magáról volna szó: harmadik személyben. Lányi Dénesnek hívják a regény-hőst, az alteregót, akinek gyermekkorát Noémi fia című regényében mondja el, diákéveit a Királyhágóban, felnőtt ifjúságát a forradalmakig a Szent Iván tüzében. Ez utóbbiból derül ki a baloldali polgári értelmiségi értetlensége és szkepszise a bukott forradalmak iránt. Lányi Dénes alakja és útja típussá szélesedik.
Nem kevésbé jelentékenyek történelmi regényei, amelyekben sikeresen tudja végigvinni a nyelvi archaizálást is. Legjobb regényében, a Német maszlag, török áfiumban a költő Zrínyi Miklós alakját és korát idézi. Lélektanilag is kitűnő emberábrázolás, stilisztikailag pedig egészen csodálatos tudással és beleélő készséggel megvalósított felidézése a XVII. század magyar nyelvének. Hasonló teljesítmény végső nagy műve, a Rákóczi, amely már a felszabadulás után készült, s habár töredék maradt, így is nagyarányú lélektani megközelítése a vezérlő fejedelemnek és a Rákóczi-kor társadalmának; kitűnően érzékelteti itt is a XVIII. század legelejének beszélt nyelvét.

LUCIEN BEZARD HISTÓRIÁJA

Egyetemi óravég zsibbasztó dermedtségébe hetykén csilingelt bele a villanyos-csengő.
Lucien Bezard összekapkodta jegyzeteit, könyveit, begyömöszölte őket fekete bőr serviettejébe és lehágott a katedráról.
Jó estéket bólogatva, ide-oda tekintgetve, kirohant a teremből, karon fogta egyik kedves hallgatóját, akit szeretett az ő "csélá"-jának nevezni és cipelte magával versenyfutáshoz hasonló sétájára.
A vékony ember, aki Maupassant nem egy normand-tárgyú elbeszéléséhez szolgálhatott volna modellül, most idegesebb, dithyrambikusabb volt, mint egy évvel ezelőtt.
Mert időközben Becker F. Ágost megvált a francia katedrától, amit helyetteseként Lucien Bezard-ral töltöttek be "további rendelkezésig."
A kollégiumi órákon folyt incselkedésekhez hozzájárult most az egyetemi perolálás, hogy egyesülten szaggassák a túlfeszített tudományos izgalmaktól úgyis folyton remegő idegeit.
- Mit szól az én Csélám az előadásomhoz?
A barátja, aki hozzá volt már szokva, hogy úgy beszéljen Lucien Bezard-ral, mintegy hindu növendék pap a feljebbvaló lámájával, így szólt
- Nekem érdekes volt a Láma szava, de a többiek nem tudom, mit szóltak hozzá, nekik talán unalmas is lehetett.
- Hagyja el, azok nagyon is hozzá vannak kötözve az Élet Kerekéhez, ami hol föl, hol le, veti, hajtja őket. Baj, hogy egy idő óta én is igen rá vagyok kötözve. Nem élhetek az elmélkedés, a köldöknézés kontemplatív örömeinek.
A cséla nevetett.
Lucien Bezard ekkor már, mindössze négy éves budapesti tartózkodásának a felén túl, nem volt a Kollégium tanára. Nem bírván a két állás terhét, ettől vált meg, mert nem éppen befolyástalan helyről, határozott biztatást kapott a tanszék elnyerésére. Ekkor megvallotta, bizalmas embereinek, hogy minden ambíciója egyetemünk francia tanszéke felé hajtotta, már amióta itt van. Csakhamar másoknak is elmondta és hamarosan mindenki tudta a kis szürke ember szándékát.
- Mondja, Csélám, ha egy hallgató elújságolja a mai előadásomat valahol, nem kaparhat ki belőle valami vádat ellenem?
- Vádat?
- Szokták. Ne csodálja. Mondják, azt híreszteli egypár honfitársam, hogy nem is vagyok francia, hanem német.
- Gratulálok.
- Franciául se tudok.
- Szép.
- Ámító vagyok, sőt - zsidó.
- De miért?
- Szegény Cséla, mert ha már nem lehet az övék a konc, legalább másé se legyen.
- Mit mond a méltóságos úr, a Láma pártfogója?
- Azt, hogy tisztázzam magamat, mutatkozzam be illetékes helyeken, vigyek okmányokat...
- Nos?
- Nem, feleltem a Pártfogónak.
- Nem haragszik?
- Dehogynem. Mondta, tönkre teszem magam. Az áskálódók szavai hitelre találnak esetleg a minisztériumban, rontják a hatást az egyetemi tanács előtt.
- Jó embere a Lámának a Pártfogó!
Lucien Bezard fürkésző, ferde pillantást hajított a csélára a cvikkere mellől.
- Nem gondolja?
- De igen. Mondja, miért pártfogolja a méltóságos úr annyira a Lámát?
Ugyanaz a kérdő pillantás.
- Mert én azt hiszem, hogy a Pártfogó inkább más elől elszerezni, mint Bezard nagy tudományának megszerezni óhajtja a diadalt.
- ...?
- Sokat ír most a Láma, hol a Budapesti Szemlében, hol az Egyetemes Philológiai Közlönyben, hol egyebütt látható a neve.
- Ne is mondja a Cséla, azok a cikkek nagyobbrészt gyöngék. De kell, ezt már kell!
- A Pártfogó akarja! Nem jó vége lesz ennek.
Lucien Bezard hihetetlen idegessé lett. Hirtelen megállt egy kis papírkereskedés előtt, végigfutotta szemével a kirakatot, rámutatott egy sikamlós képre és nehezen nevetett.
A cséla nem szólt többet a dologról.
Beszéltek egyébről, a filozoptriexekről, Kiplinről, sok másról. Gyorsan, lázasan sokat. Látszott a lámán, hogy kereste a teljesen messze álló gondolatokat; szabadulni akart a rögeszmétől, a katedrától.
Mikor a rohanás után tojásrántottát és vörösbort vacsoráltak a Három hordó-ban, sok tréfa, gúnyolódás után Lucien Bezard hirtelen szólt:
- A cikkek arra valók, hogy ebben a Franciaországban kiáltóbbá tegyék tudományos munkáim szavát. Időt kell nyerni. Egy évig helyettes leszek. Mondjuk, két évig. Azalatt dolgozom apróságot, nagy dolgot, mindenfélét. Aztán egész szépen megválaszthatnak. A méltóságos úr ki akarja böjtölni a két ellenséges tábort... Lehet, hogy mást választanak meg. Akkor hazavonulok és Privatgelehrter leszek.
- Hátha mégis pályázatot hirdetnek?
- Akkor nem pályázom... Nem hiszem. A méltóságos úr azt mondta, nem lesz pályázat... Csapás lenne... Nem hiszem. De a Cséla tudja, hogy hallgatni kell erről.
Hirtelen elkezdett mosolyogni, felugrott s az ajtó felé sietett.
A cséla hátrafordult. Most lépett be egy katona-barátja az étterembe. Neki szólt a megtiszteltetés.
Pár szót váltottak az ajtónál s Lucien Bezard szemmel láthatólag rosszkedvűen jött vele vissza az asztalhoz.
Makacsul hallgatott és igen gyorsan evett. Egypárszor majd megfulladt. Köhögés után nevetni igyekezett és tréfálkozott. A következő percben megint elmerülve, szórakozottan hajított a szájába egy-két falatot, vagy löttyintett egy korty bort.
Mikor a tiszt távozott, a cséla Lucien Bezard felé fordult:
- Már megint valami rágalom...?
- Tas de brigands! Kellner, zahlen!
Fizettek, öltöztek és rohantak. A kapuban elbúcsúztak. A cséla sokáig nézte, amint hatalmas léptekkel kattogtatja az elhagyott utca csöndes gránit-kockáit az Élet Kerekéhez annyira odaláncolt láma.

De az író Laczkó mellett sohase szabad és nem is lehet megfeledkezni a tudósról. Nyelvtudományi tanulmányai, nyelvművelő cikkei és rádióelőadásai ugyanúgy hozzátartoznak életművéhez, mint híresen lelkiismeretes műfordításai, amelyekkel francia remekműveket tolmácsolt.
És külön helyet foglalnak el Laczkó Géza változatos műfajú műveinek sorában azok a kis esszék, amelyeket az egykori Kultúra Könyvkiadó életrajzsorozatának kis kötetei elé írt. Ezt a sorozatot ő szerkesztette: nagy írók tanulmányai voltak nagy írókról vagy nagy történelmi alakokról. Kitűnő, igen hasznos és nagyon érdekes sorozat volt. És valamennyi kis kötet elején mint bevezető olvasható Laczkó Géza csillogó stílusban megírt, mindig nagyon eredeti gondolatokat felvető elmélkedése nem a szerzőről, hanem arról az alakról, akiről a szerző szól. Talán ezek a rövid írások a legeslegjobb művei; egyesül bennük Laczkó Géza tudós tájékozottsága, emberábrázoló képessége, fegyelmezetten bravúros stílusa, s mindemellett lírája is: saját alanyi viszonya a felidézett alakon keresztül a világ jelenségeihez. Tudásának határtalanságát és egyéni érzelemvilágát az olvasó jobban megérti belőlük, mint személytelen önéletrajzából. Az ismeretterjesztés és a vallomás egysége ilyen mértékben és ilyen stiláris színvonalon talán egész irodalmunkban nem valósul meg ezen kívül ilyen izgalmat keltő érdekességgel. Lehetséges, hogy főművének tekintenők, ha egyszer ezek a kis esszék végre egységes kötetbe gyűjtve jelennének meg.
Kétségtelen: nem a nagyközönség írója, még legkitűnőbb novellái is a művelt, az irodalmi árnyalatokat érzékelő és értékelő kisközösségnek adnak igazi művészi gyönyörűséget. Nincs meg benne az igazi nagy elbeszélők sodró lendülete. Történelmi regényei a szélesebb olvasóközönség számára kifejezetten nehéz olvasmányok, olykor valósággal nyelvészeti műveltség kell igazi élvezetükhöz. Értekező prózája, különösen azok a kis esszék élvezetesebb irodalmi olvasmányok, mint szépirodalmi művei. Igazi intellektuális író. De léte, illetve jelenléte irodalmunkban olyan színvonalat képvisel, amely rangban mégis a Nyugat-nemzedék legjobbjainak körébe sorolja, és nélküle nem is lehet megrajzolni a nagy nemzedéknek teljes szellemi arculatát

Hegedűs Géza

Vissza