Ha Balzac-ról elmondhatjuk, hogy a polgári élet felemelkedésének nagy összefoglalója, Thomas Mannról ugyanennyi joggal mondhatjuk, hogy a polgári élet lehanyatlásának nagy összefoglalója. Nem kívülről mondott ítéletet; polgár volt, tudatosan és öntudatosan, az is maradt mindvégig: belülről állapította meg és ábrázolta, hogy az a burzsoázia, amely a XIX. század elején átvette a világhatalmat, a maga képére formálta a világot, már három nemzedékkel utóbb hanyatlani kezdett, és a XX. században megérett az elmúlásra. Még van, még jó ideig el is élhet, de történelemformáló szerepének vége, sem külső indoka, sem belső életereje nincs már. Thomas Mann a polgári kilátások lezárulásának legnagyobb polgári megfogalmazója s egyben a XX. századbeli széppróza egyik legnagyobb, már életében klasszikussá emelkedett alakja.

Nagy polgári hagyományú lübecki patríciuscsalád leszármazottja volt. Noha ifjúkorától fogva szívta magába a klasszikus kultúrát, a sokoldalú műveltséget, érettségije után annak polgári rendje és módja szerint kereskedőembernek indult. Gyakornok lett egy biztosítótársaságnál, habár közben amolyan magánérdeklődésből bejárt az egyetemre a legkülönbözőbb órákat hallgatni. Utána elküldik világot látni és gyakorlati tapasztalatokat szerezni. Bátyjával, Heinrichhel együtt évekig él Itáliában. Egyikükből sem lett kereskedő, az elődök példája és igénye szerint. Heinrich Mann is hamarosan hátat fordított a tisztes patríciuséletnek, igen jó író lett belőle is, aki semmiben nem emlékeztetett öccse művészi magatartására, s ha jelentőségben nem érte el a hamar remekírói rangra emelkedő ifjabbik testvért, maga is belenőtt a század német klasszikusai közé.

Thomas Mann útja egyenes és töretlen volt. Huszonöt éves korában A Buddenbrook család című nagyregényével világhíres író. Korai novelláival kivívja a nagy íróművésznek járó köztiszteletet. Az első világháború kezdetén még nem ismeri fel az imperializmus lényegét, és hisz a német törekvések történelmi igazságában. De az értelmetlen vérözön az o számára is meghozza a kiábrándulást. És A Varázshegyben a polgárság beteg voltát ábrázolja, szinte enciklopédikusan foglalva össze a polgári gondolkodáslehetőségek kilátástalanságát. Az eddig forma szerint politikán kívül élő író a fasizmus erősödésével felismeri a művész közéleti elkötelezettségét, harcosan áll szembe a fasizmussal, és Hitler uralomra kerülése után emigrációba megy. Amerikában az antifasizmus nagy hatású szószólója, nemcsak írásban, hanem személyesen, a rádión keresztül képviseli az embertelenné vált németséggel szemben az emberséges németséget, a nagy humanista hagyományok németségét. A két világháború közt írja legnagyobb szabású művét, a négyrészes bibliai regényt, a József és testvéreit. Már 1929-ben Nobel-díjat kapott. A fasiszta Németország viszont megfosztja állampolgárságától és díszdoktori címétől. A háborútól kezdve gyötri a németek világtörténelmi felelősségének kérdése. Erről szól a háború után megjelent regénye, a Doktor Faustus. Az ötvenes években hazajön Európába, de Svájcban telepszik le, mert — úgy véli — akár az egyik, akár a másik Németországban élne, az jelképesen állásfoglalás lenne a másikkal szemben, márpedig magát régóta — és igen indokoltan — az egész német nép kifejezőjének tartja. Utolsó esztendeiben írja meg az Egy szélhámos vallomásait, amelynek témája már régóta foglalkoztatta képzeletét. A regényt két kötetre tervezte, de csak az első készült el. Így is kerek egész. Nyolcvanéves korában halt meg Zürichben. A világ minden részében úgy búcsúztatták, mint a kor legnagyobb íróját.

Életműve óriási. Indulásától kezdve olyan rendszeresen dolgozott, mint egy lelkiismeretes tisztviselő. A nap pontosan megszabott óráiban ott ült íróasztalánál, hogy elvégezze a magára rótt napi feladatot. Nagy regényei mellett kisebb terjedelmű regényei, novellái, tanulmányai, publicisztikai művei, levelei s egyéb művei — amelyek között még egy szép dráma és verses apróságok mellett egy ezer hexameterre terjedő nagy költemény is akad — hosszú könyvespolcra terjedő köteteket töltenek be. Ezek a művek kivétel nélkül aggodalmas gonddal szövegezettek; Thomas Mann a német nyelv egyik legnagyobb stilisztája, híresen bonyolult körmondatai a művekből kiszakítva is mint apró műremekek élnek. Prózája olykor átcsap a ritmizált esengés-bongásba. Nála szemléletesebben és zeneibben még nem írtak német prózát. És ez a próza, amely magában hordja a kor egész emberségének gondjait, benne a németség gondjait s mindenekelőtt a polgárság önkritikus gondjait, valahonnét a magasságból, ironikus mosollyal szemléli a meglátott és ábrázolt tragédiákat. Mann alkata általában nem humoros, csak a végső remekműben, az Egy szélhámos vallomásaiban ereszti szabadjára a mindig is benne lappangó nevettetést. Nem is szatirikus, a mosollyal inkább megért, mintsem elmarasztal. Pontosan az irónia, a kívülről-felülről figyelő fanyar mosolygás jellemző magatartására.

Korábban, az indulás éveiben főképpen a művész helyzete és sorsa érdekli. Ez a művész kívül áll a polgári világon, de szenved is a kívülállása miatt. Még Buddenbrookék családi krónikájában is fontos mozzanat a művészi alkat és a polgári alkat elkülönülése. Ez nyilván az író saját problémája volt, aki a családi hagyomány ellenére sem tudott kereskedőemberré válni. A Buddenbrook-regény azonban már főtémáját, a polgári hanyatlást ragadja meg. Négy nemzedék története ez, az erős lelkű és keménykezű, vagyont gyarapító dédapától a vagyont őrző nagyapán keresztül a lelkiismeretes családfő, Thomas Buddenbrookig, aki már nem hisz a saját polgári létének értelmében, hiszen felnőtt egy újabbfajta, tülekedőbb polgárság — az imperializmus korának burzsoáziája —, amely mellett a régi polgári erkölcsök értelmüket vesztették. A negyedik nemzedék azután már képtelen az életre. A dédunokából művész lenne, ha volna ereje felnőni, de testében sincs már ellenállás, és az első súlyos betegség elviszi. — Ez a családregény méltó befejezése a XIX. század realista polgári regényirodalmának. A század utolsó évében készült el.

A nagy életművet pontosan tagolják a nagyregények. Ámbár ha sose írta volna meg fő műveit, kisebb regényeivel és novelláival akkor is a század legjelentékenyebb íróművészének és stilisztájának mondanók. Helyét mégis az öt nagy regény határozza meg.

A Varázshegy betegségregény, egy tüdőszanatóriumban játszódik, ahol mindenki beteg, nem is hisznek az egészséges ember létében, és ahol a különféle alakok, különféle véleményeikkel a reménytelenül beteg polgárságot példázzák. Itt az emberek megfeledkeznek az időről. De az idő nem feledkezik meg róluk. Jön a világháború — az első —, és a regény sokféle befolyásnak kitett hősét, Hans Castorpot kiráncigálja az időtlenségből. A katonai behívóval végződik a céltalan vitákba torkolló időtlenség. Epikus cselekménye alig van a műnek: eszmék, érzelmek, indulatok játéka, amelyből kikerekedik a polgári magatartás- és gondolkodáslehetőségek körképe.

A József és testvérei az ótestamentumi történet felidézése, de úgy, hogy a kultúrák kialakulásának és alakulásának látomásává szélesül. Hiteles régiségtan és játékos képzelődés, feledhetetlen alakok és kalandos történetek, történetfilozófia és mélylélektan, mélységes emberség és fenyegető embertelenség kavarog ebben az óriásepikában.

Legkomorabb regénye a Doktor Faustus. Jelképes történet Németország útjáról. Egy nagy tehetségű muzsikus végzetes fertőzést kap, amely elhatalmasodik szervezetében. Amikor a fasizmus uralomra kerül, elméje elborul; és amikor a szovjet hadak körülveszik Berlint, meghal. Az egész régi világ elmúlásának szimbóluma ez. Az embernek való élet már csak a túloldalról várható, azoktól, akik elgázolják ezt a világot. Ezzel tulajdonképpen be is fejeződik Thomas Mann ítélete arról a polgárságról, amelyből származott, és amelyet szeretett.

De mint a görög tragédiák után a feloldó szatírjáték, következett a vidám regény: Egy szélhámos vallomásai. Ez is polgárregény, illetve polgári magatartásról szóló regény, hiszen amikor a burzsoázia már túlélte magát, csak a szélhámos lehet igazi polgár, vagy úgy is mondhatjuk, hogy polgári eredményeket már csak szélhámos módon lehet elérni. Itt Thomas Mann iróniája nemegyszer igazi komikumba csap át, és a nagy mester élete legvégén megmutatta, hogy humoristának is van olyan jó, mint tragédiák ábrázolójának, eszmék megfogalmazójának vagy az ido mélységei felidézőjének.

Már életében is kétségtelen volt a halhatatlansága.