A XX. század magyar szépprózájának mindmáig Móricz Zsigmond a legnagyobb képviselője. Jelentősége a regény- és novellairodalomban csaknem olyan méretű és olyan hatású, mint Adyé a költészetben. Elbeszélő művészete mellett a hazai drámairodalom megújítója, legjelentékenyebb publicistáink egyike, és egész mellékesen, költőként a legjobb magyar gyermekversek szerzői közé tartozik.

Lassan érlelődő művész volt, harmincéves koráig kereste magát, mondanivalóit, kifejezőkészletét. De attól kezdve, hogy a Hét krajcár novelláskötetével (1909), majd Sárarany című regényével (1911) belerobbant az irodalomba, nemcsak elismert nagy jelentőségű író, de központi alakja a magyar szépprózának, aki hamarosan túlemelkedik a körülötte keletkező indulatos vitákon, és rendkívüli tehetségét, ábrázolókészségét és hatását kezdeti ellenfelei is kénytelenek elismerni.

A tiszántúli Alföldről érkezett, a vidéki társadalom keresztútjairól indult: apja feltörekvő, gazdagodó parasztember volt, anyja elszegényedett famíliából származó úri kisasszony. Az apai elődök nehéz munkájú falusi szegények, az anyai elődök papok és egyéb értelmiségiek, de még bárónő is akad a családfán. Az évszázadok óta ellenzékieskedő kálvinista magyarok minden rétegének hagyománya találkozott Móriczéknál, ahol a paraszti többre vágyás eleve igényelte, hogy az értelmes fiú igenis értelmiségi pályára menjen. Móricz Zsigmond azonban sokáig nem találja meg saját továbbfejlődésének világát. Középiskoláit kitűnő református kollégiumokban (Debrecenben, Sárospatakon) végezte, ezeknek az emléke tér majd vissza a serdülő- és a kamaszkort ábrázoló regényeiben, többek közt a Légy jó mindhaláligban, amelyek egyszerre kitűnő korképek, és a fejlődéslélektan művészi dokumentumai. Jó műveltségű ifjúként keresi a továbbfejlődés útjait. Előbb családi hagyományok alapján papnak indul, de hamarosan ráébred, hogy ez mennyire nem neki való. Átmegy jogásznak. Majd a bölcsészkarral próbálkozik. Mindez egyre tágítja műveltségét és világismeretét, anélkül hogy életcélt adna. Közben már nagyon is próbálkozik írással, egyelőre Jókai és Mikszáth hatása alatt. Végre újságíró lesz Budapesten, de a szerkesztőségekben is sokáig csak mellékes feladatokat lát el, például gyermekrovatnál dolgozik (de ennek köszönhető gyermekverseinek kitűnő kötete, az Erdő-mező világa). Közben azonban két döntő irodalmi hatás éri. Megismeri Bródy Sándort, aki személyében is, műveivel is segíti, hogy saját útjára találjon. Bródy hangsúlyozottan naturalista (habár az ő naturalizmusa még nagyon is közel marad Jókai romantikájához), a naturalizmus pedig akkor művészileg is, politikailag is a haladást jelentette: az igazság kíméletlen feltárását, még akkor is, ha a részletek hitelessége el is nyomta a realista összképet. De a korszerű realizmus-hoz akkor a naturalizmus-on át vezetett az út, és Zola volt a világirodalmi példakép. Minálunk a korán meghalt Justh Zsigmond kísérletezik először a zolai lélegzetvételű naturalizmussal, és Bródy Sándor formál művészi programot belőle. Móricz Zsigmond felismeri, hogy azt a világot, amelyet pesti írótársainál sokkal jobban ismer, kell könyörtelen igazságigénnyel ábrázolnia. Ehhez pedig nagy művészi segítség Ady költészete. Adyval összebarátkoznak, ő Adyban látja a követendő példaképet, a kor vezéregyéniségét; Ady pedig hamarosan felismeri Móriczban az ő művészi céljainak megfelelő szemléletű és méretű prózaírót. Ady hatására jut el Móricz a forradalmiság közelébe. Ő is a "magyar ugar"-t akarja ábrázolni: az elmaradottságot, a fullasztó légkört.

És végre annyi kísérlet után porondra lép. Lelkesedés és szitkozódás fogadja. Költői valóságlátását durvának, sőt trágárnak látják azok, akik megrettennek az igazságtól. Valójában most következett be a teljes szakítás a népszínművek idillizáló faluábrázolásával. Ezt előkészítette Mikszáth, és már megkísérelte Gárdonyi, megközelítette Tömörkény és Bródy, de egészen ők sem tudtak szabadulni az idill, a szelíd megszépítés oly sokáig kötelező szabályától. Igaz, nekik nem is volt annyi saját hagyományuk és saját élményük a paraszti indulatokról, mint Móricz Zsigmondnak. Móricz belülről ismerte a szegényparasztot is, a gazdagodó parasztot is, a vidéki értelmiséget is, a vidéken maradt dzsentrit is. Regényeiből és novelláiból lassanként kibontakozott a falusi és kisvárosi Magyarország mindaddig fel nem tárt, hiteles képe, mozgalmasan, izgalmas helyzetekben, hiteles típusok áradatában. Az egyének feledhetetlen emlékeket adó hitelességéhez járul az az élmény, hogy mindegyik Móricz-alak az olvasó személyes ismerőse lesz, akinek érti minden lélekrezdülését: Móricz a mi irodalmunk egyik legkitűnőbb pszichológusa, s éppen azért oly hiteles a társadalomképe, mert hiteles alakok magatartásán keresztül bontakozik az olvasó elé.

Az első tíz év áradó műveiben a részletekben nemegyszer aprólékos, a mindennapok sötét mozzanatait is részletesen tárgyaló, a szenvedélyekre és indulatokra erős reflektorfényt vetítő naturalizmus az uralkodó. Ezért is szokták olykor felületesen Móriczot egyértelműen beskatulyázni a naturalisták közé. De a két világháború közé eső szakaszban ez a részletező naturalizmus háttérbe szorul a társadalomkép erősen kritikai szellemű realizmusa mellett. A típusok is általánosabb érvényűek lesznek. E két korszak közé esik a forradalmak kora. Ady meghal, de Móricz vállalja az örökséget: ott áll a forradalmak mellett. Volt is elég gondja-baja utána, de nem tartott a Nyugat többségének egyezkedő, kibúvókat kereső visszavonulóival. Kezdetben ő is a Nyugathoz tartozik, mint Ady. Babits-csal mindvégig megmarad személyes jó barátsága. De 1933-ban a Nyugattól kiválik. Sikeres író, meg tud élni; a liberalizmust sokáig tartani tudó Est-lapok örülnek, hogy Móricz a munkatársuk. Van tehát módja, hogy tanulságai alapján kibontakoztassa művészete javát: a magyar világ nagy realista körképét. Ekkor írja legkitűnőbb regényeit, amilyen a Rokonok, az Úri muri, vagy amikor a múlt felé fordul, akkor felépíti az Erdély regényhármasát, a magyar történelmi regényirodalom egyik legfőbb művét. Csak úgy ontja a regényeit. Rendkívül érdekesen ír mindig, tudja, hogy az epika lényege a cselekményesség; nyelve gazdag és sokízű; stílusa erőteljes, de ha kell, finoman költői. És a regények mellett áradnak a novellák. Remekművek százával. Móricz a legnagyobb magyar novellisták egyike. Sokak szerint novellistának még nagyobb, mint regényírónak. Feszülten drámai kis képek ezek a rövid történetek. S együtt a magyar valóság óriási körképe. Ezt a körképet egészíti ki a számos riport. Móricz mindvégig szenvedélyes újságíró, örökké járja az országot, és jegyzeteli, amit lát. Nem egy szépirodalmi műve riport fogantatású, de nem egy riportja felér egy-egy nagy novellával. Mindezek közben kísérletezik fiatalkorától mindhaláláig a színpaddal. Nem egy regényét maga dramatizálja, de ír egyenesen a színpad számára is. A két világháború között a színházban is ő jelenti a realista igényt.

Ahogy pedig a történelem a fasizmus felé fordul, s ő látja a világveszedelmet, úgy ismeri fel egyre jobban, hogy a jövő csakis a szegényparasztságban és a proletariátusban remélhető. Hangja egyre kritikusabb, majd forradalmibb lesz (Rózsa Sándor-regények), és figyelme a proletárvilág felé fordul (Csibe-novellák, Árvácska). Amikor a második világháború kitört, Móricz Zsigmond szinte a maga személyében jelentette az irodalmi szembenállást, a demokratikus jövő előkészítését. Nagyon óvatosan állt ki (másképpen nem is lehetett író számára), de egyértelműen. A népi írók balszárnya ugyanúgy benne látta a nagy példaképet, mint a polgári baloldal, és jelentőségét elismerte az illegális munkásmozgalom is. De a háború végét már nem érte meg: a vérzivatar kellős közepén, 1942 őszén halt meg.

Életműve óriási. Élő, népszerű, nagy közönségű író, akárcsak Jókai vagy Mikszáth. Hatása sokféle irányban mutatható ki; nemcsak a népi írókra, akik mesterüknek vallják, hanem úgyszólván minden realista hazai törekvésre. Vele kezdődött el a mi regény-, novella- és drámairodalmunknak az a fejezete, amely még most is tart.

Vissza