John Osborne
(1929 - 1994)

    John Osborne akkor lépett az brit színházi élet porondjára amikor az angol színjátszás virágkorát élte, de drámairodalmuk tejesen megfeneklett, és kortárs drámaként a színházak jobbára csak amerikából importált színműveket játszottak. A Nézz vissza haraggal (magyarul: Dühöngő ifjúság) 1956-os sikere megváltoztatta az angol színházat, elíndítva azt a teljes megújulás útján. Egyáltalán, Osborne neve egybeforrt az "angry young man" (dühös fiatalok) mozgalommal, mely egyike volt a II. világháború utáni nagy művészi lázadásoknak, és legfőképpen a társadalomban meglévő valós problémákkal történő szembenézést hírdette.
Élete, életvitele is lázadás a polgári rend, a monarchia megkövesedett, áporodott erkölcsisége ellen. Londonban született, apja reklámgrafikus és John igen erős szálakkal kötődik hozzá, korai halála igencsak közrejátszott abban, hogy erős ellenszevvel fordult környezete felé. Apja életbiztosításából iratkozott be a Belmont College-ba, de renitens, lázongó magatartása miatt (megütötte az igazgatót), el kellet hagynia az iskolát. Visszatért Londonba és újságírással próbálkozott, majd színésznek állt. Itt fedezte fel magában a színház iránti elkötelezettséget és kezde el drámaírói szárnyait bontogatni. Első színdarabját The Devil Inside Him (Belébújt az ördög), 1950-ben írta, Stella Linden színésznővel együtt, aki Osborne barátja, mentora és egyik első nagy szerelme volt.
Következő darabját szintén társszerzőként, Anthony Creightonnal közösen írta: Sírfelirat George Dillonnak. Ez a jó színpadi érzékről tanuskodó darab a polgári környezetben, a pénzt követelő család kényszerítésére megalkuvó fiatal drámaíró bukásáról szól, azzal a példázatszerű tanulsággal, hogy a művésznek, ha alkotó akar maradni, meg kell őriznie integritását, különben a társadalom elzülleszti. A konformizmus erkölcsileg deklasszál, mondják a szerzők.
Londonban 1956-ban mutatkozott be színészként és még ugyanebben az évben az English Stage Company színre vitte a Dühöngő ifjúság című darabját, Tony Richardson rendezésében. Ezzel kezdetét vette egy olyan együttműködés mely mindkettejüket a siker és a világhírnév felé röpítette, a Stage Company-t pedig a kortárs brit dráma egyik központjává tette. A siker azonban nem jött egyszerre. A bemutató közönsége hűvösen fogadta az előadást és egy héten keresztül potyajegyesekkell kellett feltölteni a nézőteret. A kritika egy része fanyalgott, a fiatalabbak viszont felismerni vélték a darab lényegét. A The Observerben Kenneth Tynan így írt: "Abban egyetértek, hogy a Dühöngő ifjúság valószínüleg csak egy kissebség ízlését elégití ki. De  voltaképpen az a fontos, mekkora is ez a kissebség. Én körülbelül hatmillió-hétszázharmincezerre becsülöm - ennyi húsz és harminc közötti ember él ebben az országban. És ezt a számot bizonyára felduzzasztják a többi korcsoportból érkező menekültek, akik szeretnék pontosan tudni: mit is érez, mit is gondol kortársuk, ez a dühös fiatalember. Nem hiszem, hogy bárkit is szeretni tudnék, aki nem kívánja látni a Dühöngő ifjúságot. Az évtized legjobb darabja."
De lássuk konkrétan mi is ez a harag, ez a dühöngés ami a darabból sugárzik: "Azt hiszem mi már nem áldozhatjuk fel életünk igaz ügyért, a mi nemzedékünk. Megtették ezt értünk a harmincas-negyvenes években, amikor mi még kölykök voltunk... Nekünk már nem maradt jó, igaz ügy egy sem. Ha majd jön a mennydörgés, és mindnyájan odaveszünk, hát akkor sem a régi divatú, nagyszabású eszmékért ontjuk majd a vérünket. Csupán afféle Szép Új No-köszönöm-elég-közepes dolgokért. Körülbelül olyan céltalanul és dicstelenül, mintha egy autóbusz alá léptünk volna le a járdáról."
A Dühöngő ifjuság műfaja tételdráma, mely a naturalista dráma technikáját állítja egy tézisszerű mondanivaló szolgálatába. Osborne egy gyilkos és öngyilkos közérzet leletét állítja színpadra: a modern társadalom gépezetébe csavarként beépült ember, az established man elformátlanodásának, dehumanizálódásának, konveciók áldozatául esésének drámáját.A dühös kiálltás, a harag ez ellen az intézményesített elszemélytelenedés ellen szól. A darab főhősében, Jimmy Porterban egy nemzedék vélte felfedezni önmagát, azt a fiatalembert, akinek alkotó energiáit mozgosító eszmék és célok híján tétova, destruktív erővé romlasztja az establishment légköre.

Nézz vissza haraggal

Nézz vissza haraggal

A darab világsikerét, nagymértékben biztosította az 1959-es filmváltozat, melynek főhősét Richard Burton játszotta, Tony Richardson rendezésében, és egyike a brit újhullámos film (free cinema) nagyszerű alkotásainak.
Következő darabjában, A komédiás-ban, egy önbizalomhiánnyal küszködő, ötvenes évekbeli Nagy-Britannia elevenedik meg. Főhőse egy sikertelen komédiás; Osborne a varietészínházi hagyomány leáldozását metaforaként használja és a nemzet hanyatlását kívánja vele érzékeltetni. A színdarab "megrendelésre" készült: ugyanis a Dühöngő ifjúság egyik előadásán jelen volt a kor legünnepeltebb színészeinek egyike, Laurence Olivier de nem túlságosan tetszett neki a darab. Hamarosan azonban újra kénytelen volt megnézni. Olivier éppen filmet forgatott és a forgatásra partnernőjét Marilyn Monroe-t elkísérte akkori férje Arthur Miller, aki kortárs angol drámát szeretett volna látni, és bár Olivier tiltakozott, mégis az English Stage Company előadását nézték meg. Olivier-t magával ragadta Arthur Miller lelkesedése a darab iránt, így amikor az előadást követően találkoztak a szerzővel, a kiváló színész felkérte Osborne-t, hogy írjon számára egy darabot. Ez lett A komédiás, mely színpadi és filmváltozatban is Tony Richardson rendezésében látott napvilágot.
1961-ben a reformáció vezéralakjáról szóló eposzi hangvételű drámával jelentkezett, és bebizonyította, hogy nagyszerű "lázadó hős" szerepeket képes írni. A háromfelvonásos színmű Luther életének közel harminc esztendejét fogja át: az első képben az Ágoston rendi szerzetbe való belépésekor látjuk, az utolsóban családja körében. Kettős küzdelem őrli fel életét és energiáit: első a bűnre hajló természet aszkétikus megfegyelmezése: a tökéletességre, a szuverén egyéniség megteremtésére törés megendítő folyamata. Majd a már elnyert személyiségtudat birtokában, az individuumot korrumpálni akaró környezettel vívott harc.
Közben újab világsikert könyvelhet el, mivel a Fielding regényéből készített Tom Jones forgatókönyvét Oscar-ral jutalmazták 1963-ban. Plays for England címen jelentette meg következő két drámáját, a The Blood of the Bambergs (Bamberg vér), valamint az Under Plain Cover-t (Egyszerű álca). Az első a királyi hatalom szatírája, míg a második egy vérfertőző párkapcsolatot ábrázol, melynek résztvevői a hatalom és a megalázkodás játékát játsszák.
A következő színmű, az Inadmissible Evidence (Elfogadhatatlan tanúvallomás) egy Arthur Miller igényű, a Bűnbeesés után-hoz hasonló nagy analízis egy erkölcstelenséggel, közmegbotránkoztatással vádolt ügyvédről, aki a bizonyítási eljárás során egyszerre vádlott és védője önmagának. Az ember elszemélyte-lenedésének folyamatát ábrázolja, mely automatikusan vezet a személyiségnek az ösztönvilág problémái közé szorulásáig. Az A Patriot for Me (Nekem való hazafi) központi szereplője egy homoszexuális osztrák tiszt az I. világháború előtti időszakból, egy másik hanyatló birodalomból. Az Alfred Redl valóságos történetén alapuló színdarab rámutat a nonkomformizmus veszélyeire. A darab elnyerte az Év Legjobb Színdarabja díjat.
A 80-as években elsősorban televíziós forgatókönyveket ír és megjelenteti önéletrajzi regényét két kötetben. 1994-ben, cukorbetegsége szövődményeinek következtében hunyt el.
Mára már kikristályosodott, hogy Osborne bár nem tartozik a huszadik század legnagyobb drámaírói közé, munkásságának, írói tevékenységének jelentősége korszakalkotó, ami nélkül a modern dráma és színház elképzelhetetlen.
"...aki nem nézte végig valakinek a halálát, a szüzesség súlyos nyavalyájában szenved...Tízéves koromban egy álló esztendeig néztem, hogyan haldoklik az apám. Spanyolországból tért vissza, a polgárháborúból, tudja. Ott úgy elbánt vele néhány istenfélő úriember, hogy nem sok ideje maradt hátra. Mindenki tudta ezt- még én is tudtam...Igen, de én voltam az egyetlen, aki törődőtt vele...A családját zavarba hozta az egész ügy. Zavarba hozta és bosszantotta. Ami anyámat illeti, hát ő csak azt tudta leszűrni belőle, hogy hozzáment egy emberhez, aki úgylátszik, mindíg a rossz oldalon áll. Anyám szívvel-lélekkel a kissebséghez húzott, feltéve, hogy ez a kissebség az előkelő, nagyvilági társaság..."

Osztovits Levente írásának felhasználásával

Vissza

copyright © László Zoltán 2010 - 2013
e-mail: Literatura.hu