Ottlik Géza

Ottlik Géza

(1912 - 1990)

A felsőozorai és kohanóczi Ottlik nemzetség az ősi magyar nemesi családok nagy tekintélyű sorába tartozott. Tábornokok és magas rangú állami tisztviselők akadtak nemzedékeikben. Ez érteti meg, hogy az írástudó otthonban nevelkedett fiút katonatisztnek szánták. Középiskoláit katonai alreál- és főreáliskolákban töltötte, hogy egy életre elmenjen a kedve a kaszárnyai fegyelemtől, majd múlhatatlan krónikása legyen a katonai nevelés embertelenségének. Aki 1912-ben született, az 1922-ben került középiskolába és 1930-ban érettségizett. Ez volt a Horthy-korszak "bethleni konszolidáció"-nak nevezett időszaka. Odakint a Trianon-csonkította országban a forradalmak zűrzavara után egy Nyugat-Európához alkalmazkodó rend-áhitat egyensúlyigényében kiformált sajátságos álliberális áldemokrácia illúziójában a nagybirtok és nagytőke összebékítésével létrehozott, viszonylagos nyugodalmat kialakított társadalmi képletet igyekezett megvalósítani. Ebben a képletben az uralmi rend okos miniszterelnöke kezet foghatott a háborgásból megszelídült kisgazdavezérrel is, a kiegyező szociáldemokrata pártvezetővel is. A családi otthon franciásangolos kultúrával nagypolgári-nyugati szellemben humanista nevelést adott, miközben a hadseregben és a katonai iskolákban tovább élt az Osztrák-Magyar Monarchia vakfegyelem-szelleme. Ottlik Géza, a művelt nagypolgári és dzsentriörökséget magával hordó fiú együtt élte át a humanista emberségesség és a katonaiskola örökölt embertelenségének együtthatását. Idővel ez a kettősség lett élete főművének tanúvallomása. Addig azonban évtizedeknek kellett eltelnie, hiszen amikor főműve, az "Iskola a határon" megjelent (1957) már 45 éves volt, mögötte negyedszázadnyi novella, tanulmány, kritika és szinte megszámlálhatatlan műfordítás. És ahhoz, hogy olyan író legyen, amilyen lett, nem volt elegendő az életszemléletét eldöntő katonai neveltetés, ahhoz arra is szüksége volt, hogy utána minden addiginak hátat fordítva matematika-fizika szakos tanári diplomát szerezzen, hogy angol nyelven írt, a bridge-játék kombinációs lehetőségeiről szóló könyvével a kártyajáték tudományának nemzetközi tekintélyű szakembere legyen, hogy regényfordításaival a legszínvonalasabb irodalmi közvetítőnek tudják a nyugati és a magyar irodalmak között.

A katonai neveltetés két ellentétes irányú és tartalmú magatartást formált ki egész életére. Az egyik az idegenkedésnél is erőteljesebb ellenállás mindenfajta függőséggel, fegyelmező kényszerrel szemben. A másik a szigorú fegyelmezettség ennenmaga iránt. Modora, véleményeinek megfontoltsága, a szívélyes barátságosság és a távolságtartás másokkal - felületes ismerősökkel és jó barátokkal szemben egyaránt - és fogalmazásának példás szabatossága együtt is, külön-külön is a régi típusú "katonás rend" eszményét idézte, miközben igazi "civil" eszmény szerint tudott függetlennek lenni mindenfajta előírástól. A katonái középiskola után, amikor 19 éves korában - 1931-ben - első írásai megjelentek különböző folyóiratokban, és úgy fordított hátat addigi tanulmányainak, hogy matematika-fizika szakos egyetemi hallgatóként egy olyan gondolkodás-ismeretképzelet alkotta világba lépett, amely merőben különbözött az otthon úri szabályörökségétől is, a katonai "drill"-eszménytől is, már kikristályosodott - vagy kristályosodni kezdett - jellemét meghatározó egyénisége. Ennek alighanem az volt a lényege, hogy se politikai magatartásában, se erkölcsi-esztétikai véleményeiben, se stílusában nem volt semmiféle szabályrend kollaboránsa, se lázongó ellenfele. Aki valamelyest is ismerte, tudta, hogy nagyon is meg volt korról korra a maga véleménye, soha semmiféle rendszer nem tudta a magáénak, de ellenségének sem. Leszámítva persze a fasizmust. Az alapvető humanizmus látszategyezséget sem köthetett a nyílt, vallott és túl látványos embertelenséggel. A fasizmusnak ellenfele volt, de megtartva saját véleményeit, az előkelő szenvtelenség álorcája mögött eltűrten, még némi tisztelettel is övezetten együtt tudott élni Horthyékkal is, Rákosiékkal is, Kádárékkal is. Ha tudta, hogy amit éppen írni akarna, az már vagy még nem kell az érvényes kultúrpolitikának, akkor klasszikusokat fordított (kitűnően), a bridge elméleteivel foglalkozott, a játékokban rejlő matematikai problémákkal játszott el. Ezekből is tudott annyi megélhetésre valót keresni, hogy kihúzhatta addig, amikor már megint szalonképes (illetve ügyészképes) novellát, kisregényt, esszét vagy kritikai tanulmányt közölhetett. És közben igen hosszú munkával, választékos szabatossággal felépítette a főművet: az "Iskola a határon"-t.

A regény a „talált kézirat" régi formai megoldását alkalmazza. Medve naplórészlete azonban terjedelmileg igen kis része a műnek, mert a kézirathoz Both Benedek hosszú kommentárt fűz, kijavítja, ő is elmondja emlékezetből a történetet (magát a művet). A keretes forma korlátozza a mindentudó elbeszélő kompetenciáját. Balassa Péter esztéta feltételezése szerint a rejtélyes kézirat esetleg a mű „negyvenes évekbeli változata is lehetne".
Az elbeszélés nehézségei című bevezető rész fordulatot hozott a magyar regény történetében: a későbbi írónemzedékek tanúságtétele szerint e mű helyezte át a hangsúlyt a történet elbeszéléséről magára az elbeszélés problematikájára. Évtizedekkel megelőzve a magyar olvasók elvárásait, Ottlik itt gondolta végig először azt, hogy elmondható-e a történet. A kézirat korrigálásával foglalkozó elbeszélő a hiteles megszólalás lehetőségeit keresi, eközben negatív tapasztalatokat szerez a nyelvről. Kételyei nyelvfilozófiai szkepszissé érlelődnek, belátja, hogy a „legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagy gondolkozni sem". Az önreflexió szintjén a mű regény a regényről vagy a regényírásról. A címbeli „határ" szó nemcsak országhatárt jelent, hanem a hallgatás és a megszólalás közti határterületet is kijelöli. A regényben gyakori a néma kommunikáció, a deformált beszéd, a kifacsart szó. A szereplők egy lassan holt nyelvvé váló hermetikus csoportnyelv utolsó ismerői, elnémulnak, mert „a végső lényeg a hallgatás táján van". Hang nélkül, szótlanul is értik egymást. „Ilyen értelemben a nyelv mint téma is megjelenik a regényben... A nyelv tematikus szerepe a legközvetlenebb emberi válság-kérdéshez kapcsolódik: Medve hite illetve hitetlensége az emberi kommunikációban lét-probléma, és mint ilyen, nyelvi" (Balassa Péter).
A történetet évtizedekre eltávolítja a keret, Szeredy és Both Benedek beszélgetése az uszodában, 1957-ben és egy évvel később, valamint egy 1944-es epizód. Medve Gábor, a hátrahagyott kézirat szerzője 1957-ben már nem él, csak annyit tudunk, hogy nemrég halhatott meg. Halála idejét és körülményeit a mű nem adja meg. Mindannyiuk legfontosabb közös élménye a katonai alreáliskolában, egy megnevezetlenül hagyott kisvárosban, a nyugati határszélen együtt töltött három év (1923-1926).
A Monarchia hagyományait őrző iskola hétköznapi élete klasszikus fejlődésregény témája is lehetne, de ez a közeg nem az értékek hagyományozásának színtere, a felismerések a hivatalos és informális hatalmi központokkal való konfliktusok során születnek. A lázadás és az önkéntes alkalmazkodás (Medve csuklógyakorlata a ködben) bonyolult összjátéka adja a személyiség autonómiájához nélkülözhetetlen tapasztalatok összességét, a főszereplők itt a belső függetlenség végleges állapotába kerülnek, s a későbbiekben is megőrzik magukban a „szabadság enyhe mámorát" és a világ „keserű ismeretét". Ezért lehet a regény témája a kezdődő kémtörténet vagy a szereplők életútja helyett „az a három év, ami van, és nem telt el".
Medve kézirata Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből vett latin nyelvű mottóval kezdődik („Nem azé, a kinek arra akaratja vagyon, sem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené"). Az idézet két részlete az első és a harmadik rész címe (a másodiké Sár és hő). E bibliai mondattal Kálvin a kiválasztottságot és a predesztinációt, az eleve elrendeltetést igazolta, mások az isteni kegyelem jelenlétét hangsúlyozták. A regényben ütközik az emberi felelősséget és szabadságot alapvetően másként értelmező két felfogás.
A regény hármas tagolódása az Isteni Színjátékra utal. A megvilágosodással véget ér a pokoljárás. Az epilógus - csendes hajóút a Dunán, csillagos nyári éjszakán - otthontalan hazatalálás, „annak a határnak a fölismeréséből és a megértésből fakad, hogy a valódi, végső elfogadás az, hogy »mindez így megy tovább«, és nem az, hogy »ez így nem mehet tovább«" (Balassa Péter).
A határszéli kisváros múltja Kőszegével azonosítható. Végvár volt, ahol hat évvel a mohácsi vész után megállították a törököket. A város múltja (fontos utalások vonatkoznak erre, Medve is egy régi ház feliratából másolta a Pál apostoltól vett mottót) sajátos, Balassiig visszavezethető szolgálatetikára kötelezi a szereplőket. Életükbe „valami régi... végvári szolgálat-tudatot és rendet visz bele". A regény felidézi az érdem szerinti nemesség „hiánytalanul eltűnt tökéletességét" (Balassa Péter). Medve példája - visszamegy a szökésből, nem megy haza anyjával - azt mutatja, hogy szabadon is lehet szolgálni. Megalkuvás nélküli magatartása azt sejteti, hogy korai halálát is ez a következetesség okozhatta.
Az ostrom fontos helyet foglal el a közös emlékezetben. Ez az esemény indítja el a szereplők küldetéstudatát felépítő történelmi hitvallást: „Fura dolognak látszik a nyugati határ szélén védeni egy kis várat a belülről jövő töröktől, amikor az ország már elveszett, s az ellenség itt már éppen kifelé menne. Nem is lett volna értelme, ha a védők nem tudják, hogy a hazájukon kívül még egy sokkal kisebb és egy sokkal nagyobb hazájuk is van; s ezt mind a kettőt megvédtek: a városukat, ahol születtek, és a világrészüket, ahol senki sem borotválta a koponyáját".
A harmadik év vége felé az iskola a mohácsi csata négyszázadik évfordulója ünneplésére készül. A győztesek eltűntek, a vesztett csaták emlékét csak a túlélők őrzik. A vereség-etikát a mű, nem sokkal a befejezés előtt, minden pátosz nélkül a magyar történelem legfontosabb tapasztalataként foglalja össze: „megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak".

Nem önéletrajzi regény ez, de teljes egészében, környezetével és változatos alakjaival saját élményből származik. Nem egy olvasónak az volt a véleménye, hogy az osztrák klasszikus, Robert Musil "Törless iskolaévei" példája és előképe volt Ottlik regényének. Mások úgy vélték, hogy az irodalmi emlékeinkből méltatlanul kiesett Balla Borisz "Niczky növendék" című, hasonló témavilágú regénye hatott már a katonaiskolákkal szakító fiatal Ottlikra. Hiszen a nála mintegy évtizeddel idősebb, a katonaélettel ugyanúgy meghasonlott Balla Borisz egykor ugyanabba a kőszegi katonaiskolába járt, ahol később ő találkozott a nevelési módszerekkel és azok lélektorzító hatásával. Valójában Ottlik csak sokkal később találkozott Musil életművével, benne Törless katonaiskolás ifjúkorával is. A nagy osztrák író még hazájában is csak évekkel halála után vált az irodalom felfedezettjévé, nálunk a hatvanas évek derekán kezdték tudomásul venni, amikor Ottlik regénye már rég sikeres olvasmány volt. Ő maga is mondotta, hogy alkalma sem volt, hogy Musil hathasson rá, holott sohase tagadta, hogy a külföldiek közül sokat tanult a francia Marcel Proust-tól, André Gide-től és az angol nyelvű amerikai Hemingway-től (ennek nagy hírű remekművét, az Öreg halász és a tenger-t ő fordította egyenértékű remekművé magyarra). Balla Borisz regényével pedig az volt a helyzet, hogy tényeket nem kellett tanulnia belőle, minthogy a személyes élmények és emlékek sok mozzanatban azonosak voltak. Balla is gondos, jó stiliszta volt, de Ottlik hozzáállása a mondatszerkesztéshez és a bekezdés építkezéséhez merőben más, fejlettebb is, elegánsabb is. Lélekábrázolása is sokkal árnyaltabb. És merőben különbözik Ottlik humanizmusa, az emberi méltóság feltétlen tisztelete Balla nyomasztó pesszimizmusától, amely nem is lát más utat a folytonos megszégyenítéssel fenyegető külvilág elől, mint az öngyilkosságot. (Balla Borisz a háború után végleg elhagyta Magyarországot, Amerikában egyetemi tanár volt, irodalmunkból a neve is kikopott, pedig a két világháború közt a jelentékenyebbek közé tartozott: egykor a kitűnő katolikus folyóirat, a "Vigilia" alapításában is részt vett.)

Ottlik életműve igen kicsi, holott szakadatlanul dolgozott. Műfordításainak száma sokkal nagyobb, mint eredeti műveié. De regénye, kisregényei, novellái, tanulmányai, kisebb esszéi és kritikái együtt beleférnek öt nem túl terjedelmes kötetbe. De az aggodalmas pontosság, a magamagával folytatott alkudozás minden szóért, és a meg nem alkuvás sem gondolkozásban, sem stilisztikában felettébb munka- és időigényessé tette ezt a lankadatlan értéktermelést. - Műveinek jellege: lélektani. Az emberek egymás közti viszonyainak, köztük nem utolsósorban a végtelen arcú szerelemnek, a cselekedet erkölcsi megítélésének világa ez. A magánélet értéke, vonzó és riasztó mozzanatai, tehát - habár társadalmon belül játszódó események ezek - merőben politikamentes témakör. Olyan korban, olyan egymás után következő korszakokban, amikor hivatal, kritika és ezek következtében sajtó és kiadó mindenekelőtt politikát várt el az irodalomtól. A senkivel se kollaboráns és senkivel sem ellenzékieskedő Ottlik - ha néha évekig is szürkeségbe húzódott - itt is megtalálta a lét lehetőségét, majd a létjogosultságot, idővel a József Attila-, végül a Kossuth-díjjal jelzett teljes elismerést. Amikor 79 éves korában meghalt, felettébb kis életművével már afféle élő klasszikusnak számított. Ez az esztétikai érték feltétlen győzelme volt a politika felett is, a népszerű irodalmi silányságok felett is.

Vissza