TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ |
Fura figura volt, olyan, mintha egy Tersánszky-regényből lépett volna elő.
Hosszú, sovány, kócos férfi, akin az új ruha is úgy lógott-lengett, mintha
rongyokat viselne. Kérkedett irtózatos testi erejével, néha társaságban
felkapott egy karosszéket a benne ülő emberrel együtt, és kinyomta a magasba.
Egy ültében megivott több liter bort, anélkül, hogy a mámor legcsekélyebb jele
látszanék rajta, közben pedig áradtak belőle a mulatságosnál mulatságosabb
történetek. De ha éppen nem ivott, akkor is egy kicsit mámorosnak látszott, és
az utcán, összetalálkozva egy akár felületes ismerőssel is, hangosan szidta a
fennálló rendet, azt a rendet, amely éppen hatalmon volt. Közben művészi szinten
játszott gitáron is, fuvolán is, de ha kellett, értett bármelyik
zeneszerszámhoz, és ha éppen nem volt pénze, elment zenebohócnak.
De aki írásait olvasta, tudta, hogy a század egyik legnagyobb magyar prózaírója,
a magyar nyelv egyik legköltőibb stilisztája,
Jókai és Krúdy
óta irodalmunk legtermékenyebb szerzője. És aki mindezt tudta felőle, az azt is
tudta, hogy igazán jó író nem írt még annyi felületes, gyenge, összecsapott
művet, mint ő. Folyton pénzre volt szüksége, és írta, ami éppen eszébe jutott,
remekműveket és hevenyészett műveket vegyesen. De aki nagyon jól ismeri, az azt
is tudja, hogy legelhibázottabb írásai is tele vannak remekműbe illő
részletekkel.
Aki pedig asztalhoz ült vele, hogy elbeszélgessen erről-arról, s ital közben
filozófiai elméletektől erotikus anekdotákig mindenre sor került, az elámulva
vette tudomásul, hogy ez a nagyon színes képzeletű, isteni csevegő valójában
nagyon művelt, a maga körül gomolygó világot nagyon jól értő, rendkívül józan
eszű, férfiasan bátor, az emberségességért nemcsak lelkesedő, hanem bármikor
életét is kockáztató férfi. Ráadásul szemérmes, a maga erényeiről nem szóló
férfi.
Kiformált magának egy különös életformát, amelyben becsülhette magát. Akárcsak
legismertebb hőse, Kakuk Marci, a csavargó álarcában, ha kellett, kivetetten, ha
kellett, megalázva, védte az emberi méltóságot.
Úri fiúnak indult. Valamikor szeretett volna festő lenni, de közhivatalba
kellett lépnie. Iskolái után jegyzőgyakornokként kezdte az életet. De sehogyan
sem ízlett neki a kötött élet, s hamar megutálkozott a hivatali ügyektől. A
vidéki fiatalúr erotikus hangú novellákat kezdett írni, s beküldte egyenest a
Nyugathoz, ahol meg is jelentek. Majd egyéb budapesti lapok közölték írásait.
Igazi tehetség volt, az irodalom azonnal tudomásul vette.
Az első világháborút különböző arcvonalakon az első sorokban harcolta végig, és
közben megírta az első igazi magyar háborúellenes regényt. A Viszontlátásra
drága... 1916-ban jelent meg. Kitűnő, történelmi képében nyomasztó, lélektani
ábrázolásában bravúros írásmű a háború esztelen rombolásáról, lélek- és
erkölcsgyilkos hatásáról. Ezzel a nem nagy terjedelmű regénnyel Tersánszky a
magyar irodalom jelentős jelenlevőinek sorába emelkedett.
A forradalmakhoz nem volt kapcsolata. De az egész Horthy-korszak alatt gyanús ember volt a hivatalok
szemében. Bele is akaszkodtak a legkülönbözőbb írásába, nemegyszer
erkölcstelenség címen. Erre lehetőséget adott férfias, nyílt erotikája. A testi
szerelem változatainak nagy ábrázolója kezdettől fogva. Tudja, hogy nem is
ábrázolható hitelesen az ember, ha nem mutatjuk be szerelmi életében is.
A húszas években formálta ki Kakuk Marci alakját, akinek kalandjairól azután
regények és elbeszélések hosszú sorát írta. A Kakuk Marci-ciklus Tersánszky
főműve. Nem önéletrajzi figura, de maga Tersánszky nemegyszer viselkedett később
Kakuk Marci módon. Kakuk Marci csavargó, védi függetlenségét, vállalja akár a
közmegvetést, csak hogy magamagát becsülhesse. Kívülről léha munkakerülő,
belülről a megalázó munka kritikusa. Kalandjainak sorozatából Magyarország
körképe kerekedik ki. Körülötte felvonulnak a különösnél különösebb alakok, akik
a valóság típusainak mulatságos, néha tragikomikus változatai. Kakuk Marci egy
ízben még választási kortesnek is felcsap, hogy kalandja alkalmat adjon
betekinteni az úri közéletbe. Anarchisztikus alak, de nem anarchista, nem is
cinikus: az emberi értékek őrzője a vállalt társadalomkívüliségben. Míg mögötte
kísérője és kísértője, Soma, az igazi cinikus-anarchista típus különös
megtestesítése.
A Kakuk Marci nem nagyregény, hanem kisregények áradata. Tersánszky igazi műfaja
ez a kisregény, vagy ha úgy tetszik, hosszú elbeszélés. Tucatszámra ontotta
ezeket a műveket, szokása szerint tökéletes művészi alkotásokat és elnagyolt
vázlatokat vegyesen.
A harmincas években kabarékban lépett fel mint gitár- vagy fuvolaművész, majd
saját társulatot szervezett, és kialakított egy irodalomból és zenéből
szerkesztett, sajátosan művészi, egyszerre mulattató és kritikai színpadi
műfajt. Mert izgatta a színpad is. Ezt észrevette Hevesi Sándor, a kor nagy
rendezője, és rábeszélte, hogy írjon színdarabot. A kísérlet kitűnően sikerült.
Tersánszky megírta a Cigányok című zenés komédiát, amelynek zenéjét is ő
szerezte. Ezzel a játékkal tulajdonképpen feltalálta a sokkal később divatos
musical commedyt.
Érdekes, hogy a siker ellenére Tersánszky alig-alig folytatta a drámaírást,
illetve jórészt megmaradt a színpad mellékes műfajainál, a kabarénál, a
gyermekek. számára írt játékoknál (mert mesemondónak is kitűnő volt), majd már a
felszabadulás után az is kiderült róla, hogy nagyon jó bábjátékokat tud írni.
(Egy kéziratban maradt színjátékát halála után találták meg és mutatták be.)
A felszabadulás után sajátos helyzetbe jutott. Alkotóerejének teljességében volt
még, ötvenhét éves korában kezdődött az a világ, amelyért ifjúkora óta
lelkesedett. De írói-emberi modora egyáltalán nem felelt meg a felszabadulás
utáni első évtizednek. Született ellenzéki volt és szenvedélyes botránkoztató.
Szeretett ellentmondani, nem hallgatta el a jelentéktelenebb kis hibákat,
gúnyolódott a félszegségeken. Ez pedig sehogyan sem illett a felszabadulás utáni
első évek pátoszához. A személyi kultusz ideje alatt pedig egyenest
anarchizmusnak hatott Tersánszky nevetve csapkodó kritikája. Ezekben az években
főleg az ifjúsági irodalomba szorult. Csak az ötvenes évek második felében
kezdték lassanként újra tudomásul venni, hogy a most már öregedő, majd
megöregedett író a magyar irodalom élő klasszikusa. De ekkor kezdte is megkapni
az elégtételt. Ekkor kezdtek megjelenni összegyűjtött műveinek kötetei, egységes
kiadásban. A kritika egyre figyelmesebben fordult írói egyénisége és életműve
felé.
Amikor nyolcvanéves korában meghalt, már tudta, hogy mások is tudják, milyen
egyéni hangú, halhatatlanná emelkedett alakja a magyar irodalomnak. De igazi
méltó méltatása máig sincs. Túl szabálytalan jelenség, túl nagy és túl vegyes az
életműve is. Még várnia kell, hogy jöjjön egy értő és nagy türelmű kritikus vagy
irodalomtörténész, aki pontosan kijelöli helyét a XX. század magyar irodalmában.
Talán az fog kiderülni egy ilyen alapos elemzésből, hogy a két világháború közti
negyedszázadnak Móricz és
Krúdy mellett ő volt a legnagyobb magyar prózaírója.
copyright © László Zoltán 2005 - 2010
e-mail: Literatura.hu