Hogy az 1942-ben megjelent regény, a Le Silence de la mer (A tenger csendje) írójának álneve mögött valóban új író rejtezik, szinte senki sem hitte el. A mű megjelenésekor is, de egészen a háború végéig valamely ismert írót gyanít a kritika meg az olvasó a Vercors név mögött. A mű rangját már a találgatások során felmerülő nevek is jelzik: Georges Duhamel, Roger Martin du Gard. Sőt, a regény kirobbanó sikere után még az olyan vállalkozó szellemű irodalmárokban sincs hiány, akik magukat Vercors-nak mondják.
Csupán évek múltán derül ki, hogy az író neve, aki a Grenoble-tól délnyugatra fekvő alpesi fennsík nevét kölcsönözte magának: Jean Bruller, és Párizsban született 1902. február 26-án, apja pedig - akinek megható regényében, a La Marche á l'Étoile-ban (Út a csillagok felé) állít emléket, magyar származású volt.
Ha íróként nem is tűnt föl a háború előtti művészvilágban, Jean Bruller „prózai" foglalkozása - 1922-ben villamosmérnöki diplomát szerzett - sem volt jellemző rá. Tuniszi katonai szolgálata után elsősorban a képzőművészetnek szenteli magát: kiváló grafikus, erről budapesti kiállításán a magyar közönség is meggyőződhetett. Katonaéveinek élményei azonban beszűrődnek olyan - nagyon is kezdő kézre valló - írásokba, mint a Vingt ét une recettes de mort violente (Az erőszakos halál huszonegy praktikus receptje), vagy az 1929-ben írt „lélektani kedvtelések", amelyeknek a nem kevésbé hátborzongató Un homme coupé en tranches (A felszeletelt ember) kötetcímet adja, avagy az 1932-től a háborúig rendszeresen, Relevés trimestriels (Negyedévi lajstrom) címmel megjelenő huszadik századi Emberi Színjáték. Ezekben az írásokban azonban olykor-olykor már felcsillan a szatirikus ábrázolás készsége, amely most még elsősorban rajzalbumaiban ölt testet, mint például a jelentősebb, az 1926-ban megjelenő Hypothése sur les auteurs de peinture-ben (Hipotézis a festmények szerzőiről).
Vercors 1948-ban így vallott első remekművének és egyben íróvá válásának körülményeiről: „1941-ben azért ragadtam tollat - először életemben -, és azért írtam meg A tenger csendjét, mert senki sem tette, és mert valakinek rá kellett szánnia magát." Igaz, Vercors ezzel a művével vált íróvá, ám kristálytiszta stílusú remekművét a félig-meddig titkolt előtanulmányok segítették megszületni. „Az 1940-es év döntően kettéválasztotta életemet: előtte grafikus voltam, utána író lettem" - írja Vercors budapesti grafikai kiállításának katalógusában. S a nagy fordulat műve: A tenger csendje.
Az 1940-es visszavonulás idején Jean Bruller Erié-ben, Vercors vidékén telepszik le, ahol egy évig kétkezi munkásként dolgozik egy asztalosmesternél. Az Editions de Minuit, az illegalitásban működő kiadó egyik alapítójának, Pierre de Lescure-nek tanácsára azonban esténként írogat, így születik meg A tenger csendje, s a mű írójának neve: Vercors.
A regény, helyesebben kisregény - de novellát is mondhatnánk, hisz az egész mű alig harminc lapnyi terjedelmű - csaknem klasszikus stílusban megírt megragadó epizód az Ellenállás korából. A történet „történelmi lecke": sok illúziója volt a húszas években, hogy elképzelhető a német-francia barátság, „amely lehetetlenné tenne Európában mindenféle háborút". Von Ebrennac figurájában az író az „eszményi német"-et jelenítette meg, aki a „német jószándékban" hisz, sőt ezt akarja elhitetni francia környezetével is. Vercors a mű születéséről írt emlékezésében a novella megírásának közvetlen indítékát egy párizsi kávéházban, a megszállás idején, véletlenül kihallgatott német párbeszédben látja, amit barátjától Jacques Vallette-től hallott: „Hagyni kell a franciákat, hadd ringassák magukat illúzióikban. Ahhoz, hogy megsemmisítsük őket, először le kell vágni karmaikat. Hát nem érti, hogy rászedjük őket?"
Vercors elhatározza, hogy az illúziók bukását elsősorban az „eszményi német" illúzióinak szétszakításával ábrázolja, hiszen ezt a németet, aki őszintén hisz egy „boldog Európában", a nácizmus valódi céljainak feltárulása a porba sújtja majd. „így, hónapokig, s jóhiszeműleg igyekszik majd meggyőzni francia barátait a német jószándékról, míg végül is felfedi, hogy végzetesen becsapta őket... Mit tesz végül a német, amikor önhibáján kívüli szélhámosságát be kell majd vallania? Egy pillanatig arra gondoltam, hogy maga is fellázad a gonosz vállalkozás ellen, s magával ragadja vendéglátóit is. A két fiatal szerelme akkor napvilágot láthat, megnyilvánulhat.
De ez a happy end rögtön irodalmiasnak, mesterkéltnek tűnt számomra, történelmileg hamisnak... Lázadni képtelen lévén, nem lesz számára más út, mint a halálba rohanni feletteseiért, akiknek gonoszsága elrémíti. Amikor a lány mindezt megtudja, az egyetlen szó az »isten hozzád«, amelyet az utolsó pillanatban elrebeg, egy képtelen és sebzett szerelem alamizsnája lesz csupán" - írja Vercors a mű kiélezett lélektani alaphelyzetéről, amely szerencsésen tükrözi a megszállt ország helyzetét, a kényszerű behódolásból, a szép szavakból és a visszájára fordított tettekből éppen kilábaló Franciaország hangulatát. A tenger csendje, Vercors első regénye ugyanabban az évben jelenik meg, mint Camus Közöny-e, s a párhuzam ezzel még nem ér véget; ugyanolyan gyorsan kapja szárnyra a világhír Vercors-t, mint tizenegy évvel fiatalabb kortársát. A tenger csendjét a világ szinte valamennyi nyelvére lefordították, kínai, arab és perzsa nyelven is megjelent. Azonos a gyors siker legfőbb titka is: mindkét író olyan művet alkotott, amelyet az olvasóközönség szinte már várt, amelynek meg kellett jelennie, mert pontosan a kor emberének életérzését fejezte ki. A különbség annyi, hogy Camus regénye a háborút közvetlenül megelőző és az azt követő évek generációjának várakozására felel, Vercors kisregényének közvetlen aktualitása időben viszont jóval körülhatároltabb: A tenger csendje a megszállás korát fejezi ki, még pontosabban annak azt a rövid szakaszát, amikor az ellenállók és behódolok közötti szakadék még nem nyílt meg: az 1941-es évet.
„A németek nem járkáltak az utcákon fegyverrel á kézben, nem kényszerítették a polgári lakosságot arra, hogy kitérjenek előlük a gyalogjárón, a metrón átadták helyüket az idős asszonyoknak, és elérzékenyültek, ha gyermeket láttak. Korrekt viselkedést diktáltak nekik, és ők korrektül is viselkedtek, félénken és óvatosan"-írja Sartre a Szituációkban.
A szigorúan zárt szerkezetű, szűkszavúságával is sokatmondó műben semmi felesleges nincs. Letisztult, visszafogott hangvételével a francia klasszikusok legjobb hagyományainak követője Vercors - s ebben is Camus rokona. De az angolszász regény ihletése is könnyen felderíthető, jóllehet Katherine Mansfield vagy Joseph Conrad közvetlen hatása helyett a közös őst, a csehovi novellát sejthetjük a kisregényben. Az egyszeri történet túlnő keretein: a cselekmény színhelye alig meghatározható - valószínűleg Délnyugat-Franciaországban, a tengerparthoz közel játszódik. Ez a térbeli meghatározatlanság a szimbolika egyik árulkodó ismérve. Valóban, a színtér maga Franciaország. Ugyanígy szimbólummá válik a főszereplő lány is. Nemes hallgatásával a megszállott országot jelképezi, de az olvasó erre egy pillanatig sem gondol, míg a történet varázsa tartja fogva. A mesélő unokahúgának - bár se nevét, se életkorát nem ismerjük - egész lénye akaratot és bá- torságot, hazafiságot és büszkeséget sugároz: eleven, húsvér alak, nem pedig elvont eszme vagy magatartás absztrakt képviselője.
Ezzel a nemesveretű remekművel Vercors a Mérimée óta oly sok kitűnő elbeszélőt felsorakoztató francia novella legjobb művelői közé emelkedik.
A tenger csendjei továbbra is álnéven, továbbra is az Éditions de Minuit-nél megjelenő novellák követik. A tónus azonban megváltozik, a hangvétel súlyosabb, az elbeszélések atmoszférája komorabb. Az ok a történelem felgyorsulása lesz; az ellenállás szükségessége egyre sürgetőbbé, a Pétain-kormány árulása mind nyilvánvalóbbá válik - s a leleplezésben nem kis része maguknak az íróknak van, akik előtt immár nem a hallgatás vagy együttműködés, hanem a megalkuvás vagy ellenállás alternatívája áll.
A Vercors irányítása alatt álló Éditions de Minuit köré csoportosuló kis írócsoport az utóbbit választja. Az Ellenállás évei alatt több mint huszonöt kötetet, mintegy negyven művet - köztük Aragon, Elsa Trióiét, Éluard műveit - teszi közkinccsé az illegális nyomda révén. De a háború és a deportálások megtizedelik a csoportot. Az eltűntek valamennyien Vercors ismerősei, barátai, mint Saint-Exupéry, a pilótaíró, Saint-Pol Roux, a mártírhalált halt költő, a szürrealistaként feltűnt Max Jacob és Robert Desnos.
Vercors emberi tisztaságát és határtalan becsületességét bizonyítják eltűnt társai emlékének állított sorai, amelyekben saját ekkori tevékenységéről is vall: „... ezalatt az idő alatt én minden este saját ágyamban aludtam, a Párizsban töltött heti »munka« után hazatérve családomhoz vidékre, ahol laktam.
Semmi sem »történt« velem, semmi olyan, ami említésre méltó lenne. Sohasem kellett, mint Emmanuel d'Astrier barátomnak, vagonokban, egy rakás cipő alatt megbújnom, vagy éjszaka egy törékeny bárkáról tengeralattjáróra szállnom."
Ha a közvetlen veszély el is kerülte Vercors-t, illegális munkáját állandó rettegésben végezte, minden percben kitéve az elhurcolásnak, letartóztatásnak.
Az 1943-ban írt Út a csillagok felé-akárcsak az 1947-ben keletkezett L'Imprimerie de Verdun (A Verdun-Nyomda) - az antiszemitizmus lélektipró bűneit s a „rossz lelkiismeret" keletkezését boncolgatja, keresve az utat egy emberibb, testvéri magatartás felé.
Thomas Muritz, moravai cseh fiú olvasmányai révén gyermekkora óta Franciaország szerelmese. Egy kicsit Von Ebrennac rokona, de csak Franciaországért lobogó érzelmeiben. Származása, sorsa más úton veti az antiszemita rend ellen lázadó zsidó fiút a szellemi szabadság áhítozott fővárosába; gyalog vág Párizsnak, hogy azután előbb egy könyvkereskedőnél dolgozva, majd saját kiadót alapítva igazi franciává váljék. Miután fia az első világháborúban meghal Franciaországért, ő maga 1940-ben, a megszállás alatt ugyanarra a sorsra jut, mint A Verdun-Nyomda hősének családja: deportálják. S a narrátor mindkét esetben mindazok szégyenét érzi, akik tehetetlenül szemlélik az emberi méltóság porba-tiprását: „Talán soha többé nem tudok már oly tiszta örömmel gondolni Franciaországra, mint valaha. Oh, nem Franciaország miatt. Emiatt a tekintet miatt" - olvassuk az Út a csillagok felében, míg A Verdun-Nyomda író-mesélője a Dacosta család tragédiája láttán válik mindazok szimbólumává, akik tehetetlenül, megszégye-nülten veszik tudomásul emberi gyengeségüket: „Azontúl semmi. Tönkrekínzott teste valahol Auschwitzban. A gyerekekről semmi hír. Kétségtelen, hogy szintén elpusztultak. Az anyjukról sem tudok. Azt mesélik, hogy Cassinónál fogságba esett. Arra a gondolatra, hogy ta lálkozhatunk, végigborsódzik a hátamon a hideg. Néha szinte kívánom, hogy ne jöjjön többé vissza. Bizonyos dolgokban szégyenletesen gyáva vagyok."
Ez a probléma azután sohasem hagyja el Vercors tollát: mi hát az ember voltaképpen? S a kérdés egy mái síkkal párosul az 1944 júliusában írt L'Impuissance (Tehetetlenség) című novellájában: van-e értelme a művészetnek, amikor „az egész földkerekségen mészárolnak és gyilkolnak" ? Renaud Houlade hiába szegezi a háború embertelenségével szembe végtelen humanizmusát és szenvedélyes igazságkeresését. A történelem csak negatív tanítással szolgál számára; az író pedig lesújtó véleményét az emberről pesszimista, saját maga által sem követett, nem is követhető erkölcsi leckével toldja megri „Egyedül a művészet tartja bennem a reményt. A művészet megcáfolja Renaud-t. Láthatjuk, az ember valóban elég mocskos állat. Szerencsére a művészet, az önzetlen gondolat megváltja.
És mégis, e nap óta elvesztettem az olvasás örömét, De ennek magam vagyok az oka: nekem rossz a lelkiismeretem. Képeim, könyveim előtt lesütöm kicsit a szememet. Mint a tolvaj, aki még nem edződött meg, és nem tudja nyugodt szívvel élvezni összerabolt kincseit."

Hogy Vercors mennyire távol állt attól, hogy a művészetet valóban menedékként tekintse, arra egyik legkitűnőbb kötete, a Les Yeux ét la lumiére (Szemek és fények) jó példa. Központi problémája a megalkuvás nélküli őszinteség és az irodalom pártossága, így az egyik novellának költő-hőse a megszállás kellős közepén nem hajlandó a L’art pour l'art elefántcsonttornyába zárkózni, visszautasítja az öncélú költészetet. A háború utáni évek sem kevernek derűsebb színt az író palettáján. Az ország ugyan már felocsúdott béna kábultságából, próbálja felejteni a borzalmakat - s vannak, akiknek ez túlságosan gyorsan sikerül -, Vercors nem felejt. Megmarad Franciaország „élő lelkiismeretének", ahogyan barátai nevezik. Újra meg újra figyelmeztet : ha ki is fulladt a harag, a veszély nem múlott el. 1945-ben beszédet intéz az amerikaiakhoz, amelyben a hirosimai bombázást ítéli el, ugyanakkor a német újra-felfegyverkezés ellen is többször felemeli szavát.
A Les Armes de la nuit (Az éjszaka fegyverei) részben már a felszabadulás után játszódik, de tematikailag a megszállást idéző novellákhoz tartozik. Ha a mesélést és a történést elválasztó idő nőtt is, a lidércnyomás nem csökken.
Pierre Cange, a koncentrációs táborból megtért lázári hős környezetének legnagyobb megdöbbenésére nem képes, nem is hajlandó beilleszkedni az új életbe. Méné" külése családjától, Nicole-tól, különös viselkedése bizonytalan találgatások forrása lesz, mígnem Pierre felfedi szörnyű titkát: a megszállás alatt az SS pribékek arra kényszerítették, hogy saját kezével hajítsa a tűzbe még eleven deportált-társát. Ettől kezdve ő maga halottnak érzi magát, mert „aki meghal, az még ember marad", de benne a lelket ölték meg. „Mit tehet az ember a könyörtelen érzés ellen, amelyet Pierre ezekkel a szavakkal fejezett ki: »Elvesztettem emberi mivoltomat« ? Ki segítheti hozzá, hogy visszaszerezze - hacsak ő maga nem... Mit remélhetünk? Nem tudom. Nem tudom. Nem tudom."
A feleletet az író három évvel később a La Puissance du Jourban (A nappal hatalma) adja meg. Pierre Cange meggyógyul; az író mintegy felmenti, pillanatnyi megingásának nem lehet az ára önbecsülésének végérvényes elvesztése. De az ember mibenlétének problémája továbbra sem hagyja nyugodni Vercors-t. Művészetében az emberi természet definíciójának kérdése központi helyet kap.
Ebben a témakörben egyik legeredetibb írása a Les Animaux dénaturés (Tropikomédia). A Tropikomédia tematikájában ugyan szervesen illeszkedik Vercors mű-vészi törekvéseinek egészébe, a mű mégis új oldaláról is megismerteti íróját: élcelődő, Voltaire Candide-jára vagy Huxley Szép új világjáia emlékeztető ironikus szellemességgel fűszerezi mondanivalóját. Az oknyomozás Vercors diákéveihez vezet. Kevesen tudják, hogy a grafikus Jean Bruller zenésznek sem volt utolsó. S minthogy zongoratudása szórakoztató készséggel is párosult, barátjával, Paul Silva Coronellel még music-hallban is fellépett. Igaz, hogy a közönség kifütyülte őket, az is igaz, hogy ugyancsak közösen írt humoros regényüknek sem volt sikere, noha Vercors humora elementáris. Aki látta rajzkiállítását, végiglapozta albumait, elolvasta a Tropikomédiát, ebben egy pillanatig sem kételkedik, jóllehet ekkorra már Vercors humora közelebb áll Swift-éhez, mint a rajzoló Jean Bruller-éhez.
Douglas, a Tropikomédia hőse fantasztikus kísérletet tesz: mindenáron el akarván érni az Ember fogalmának meghatározását, Ausztráliából Angliába visz egy félig majom, félig ember nő-tropit, majd annak gyerekét anyakönyvezteti és megöli. A bűnügyi eljárás során ahhoz, hogy Douglas ártatlanságát vagy bűnösségét bizonyítani lehessen, kétséget kizáróan meg kell állapítani: „...emberek-e a tropik, vagy majmok. Douglas bűnös-e, vagy üdvös cselekedetet vitt végbe ?" A szakértők hosszas, „tudományos" magyarázatai természetesen csak arra alkalmasak, hogy a regény végén Frances, a női főszereplő összefoglalja: „A tropik ügye egy dologra legalább megtanított bennünket: »embernek lenni«, ez nem valami elviselendő állapotot jelent, hanem olyan méltóságot, amelyért meg kell harcolni."
A regény mondanivalója ezekben a mondatokban teljesedik ki, s az itt fölhangzó nemes pátosz már-már súlytalanná teszi több kritikus - részben jogos - bírálatát, miszerint Vercors állat és ember, külvilág és emberi természet között mechanikus módon szakadékot lát. Amit bírálni lehet és kell is Vercors-nál, inkább az, hogy a társadalmi bajok orvoslását - moralista hagyományokhoz híven - háttérbe szorítja nála az elvontabb, örök, az ember természetében rejtező rossz boncolgatása.
Időben ugyan távolabb áll a Tropikomédiától az 1961-ben megjelenő Sylva, témájában és hangulatában azzal alkot egységet.
Ez a mű is érzékelteti: Vercors elsősorban novellista. Szinte azt mondhatnánk, minél rövidebb lélegzetű a vercors-i mű, annál tökéletesebb.
A Ce jour-lá (Azon a napon) című - egyik legrövidebb - novellájában nincs egyetlen felesleges szó sem. Az elbeszélés néhány oldala arról szól, hogy egy apa elveszti feleségét, fia pedig édesanyját. De a kisfiú sze méből legördülő „harmatcseppekben" három félresik-;
lőtt élet tragédiája sűrűsödik össze.
A Le Radeau de la Méduse-ben (A Medúza tutaja) úgy tűnik, a moralizáló Vercors ezúttal háttérbe szorul, hogy a társadalom és az egyén konfliktusát helyezze előtérbe. Kár, hogy a kezdetben széles társadalomrajznak látszó kép végül is morális mozgatórugók vizsgálatára szűkül. Az „átkozott költőről", az „enfant terrible"-ről kiderül, hogy alapjában véve konformista hajlamai vannak, és a látszólag polgári szemléletű hősből, Rémiből, partizánparancsnok lesz. Minthogy a ma emberének összeütközése a mai társadalom erkölcsével a mű margójára szorul, a végső soron a benső fogantatású, az „emberi természetből" fakadó problémákhoz az egész mű csupán túlméretezett keretnek látszik, hacsak nem annak illusztrálása a regény, hogy az egyéniséget semmi sem képes megváltoztatni.

Ha csupán A tenger csendje kerül ki Vercors tolla alól, akkor is a modern francia irodalom egyik nagyjaként tartanánk számon. (Kétségtelen ugyan, hogy kisregényének művészi sikerét máig sem tudta felülmúlni.) Vercors főerőssége a novella, amelyben szerencsésen ötvöződik az elkötelezett író pártossága és az emberi sors örök problémái iránti vonzalma. Bár időnként ez tereli Vercors figyelmét az elvontabb moralizálás felé, műveiben azonban sohasem az elszigetelt lény intézi „gyötrő kérdéseit az éghez", hanem a történelem viharába lökött, emberi méltóságáért küszködő ember. Igaz, hogy a felelet sötét színekkel festi az ember múltját - Vercors témakörét ismerve ez természetes is -, jelenéről leginkább az Ellenállás idején szól, jövőjét pedig nemigen faggatja.
De Vercors A Medúza tutajával  arra az útra lépett, amely talán a regény válsága helyett a regény újjászületését fogja igazolni, a jelen problémái elől nem menekülő, hanem a visszásságokkal szembenéző, koráért felelősséget érző alkotó elkötelezettség jegyében.

Magyar Miklós

Vissza

copyright © László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu