Herbert George
Wells
(1866 - 1946)

H. G. Wells 1866-ban, a Kent megyei Bromleyban született. Megannyi önéletrajzi elemet hordozó regényeiből jól ismerjük az életét, attól kezdve, hogy édesapja krikettjátékkal tett szert különjövedelemre, egészen addig, hogy édesanyja ott lett házvezetőnő, ahol leánykarában cselédeskedett:
Az ifjú Wells 1880-ban egy windsori posztókereskedésben helyezkedik el tanoncnak, majd utána gyógyszerészinas lesz Midhurst-ben. Olvashatni is a patika leírását a későbbi nagyregényben, a Tono-Bungay-ban. Wells elébb latin különórákat vesz, mint aki végleges hivatásul választotta a gyógyszerészetet, majd mégis otthagyja a patikát, beáll egy rőfösüzletbe. Később tanítóskodik, majd egy ösztöndíjjal bejut a dél-kensingtoni természettudományi kollégiumba, ahol T. H. Huxley professzor tanítványa lesz. Hihetetlen mennyiségű olvasnivalóval birkózik, végül azonban megbukik geológiából: így újra tanítónak áll, majd 1893-tól független újságíró és író.
Első sikerét utópikus-fantasztikus regényeivel érte el. Sorozatának nyitánya, az Időgép különös mű. A negyedik dimenzióban tesz utazást, s a jövőbe kivetített szatirikus társadalomképet rajzol. Biológiai tanulmányai nyomán Wells úgy képzelte, hogy a parlagon hagyott emberi energia elkorcsosul.
A regény ennek az elkorcsosodásnak a története.
802701-ben, az aranykor hatalmas palotáiban, konfliktus nélküli boldogságban élnek az eloik. A föld mélyében, iszonyú gépek között dolgoznak a gonosz morlockok - a társadalom e két rétegét mintha a közöny falai választanák el egymástól. A föld gyomrának lakói ugyan a paloták népének húsával táplálkoznak; de a földfeletti semmittevők nemigen törődnek azzal, miből származik a jólétük.
Látszatra nagyon komor, sötét és kilátástalan utópia ez. Megfejtését azonban értették a kortársak: nem szabad belenyugodni az adott élet viszonyaiba, a változáshoz alkalmazkodni kell, sőt magát a változást sürgetni, mert különben a merő biológiai fejlődés uralma következik el és olyan falanszter támad, mint amilyen az Időgép utasának szeme elé tárul. Wells igazi Huxley-tanítvány - de még megtoldja Huxley "etikai gondolatát" a saját külön álláspontjával. Világképében folytonos küzdelmet folytat az emberi értelem az állati ösztönnel. Wells nemcsak az ösztönök uralmától, hanem az elszabadult értelemtől is félti az emberiséget. Feltalálói nemegyszer átlépik az etikum határát; az állatból embert faragnak anélkül, hogy az értelemből fakadó erény képességeit is rájuk ruháznák. Erről szól különben Wells 1896-ban közzéadott regénye, a Doktor Moreau szigete is. Az a fiatalember, aki egy csendes-óceáni útján hajótörést szenvedett és az Ipecacuana gőzös fedélzetére kerül fel, melyen Doktor Moreau szállítja különös kísérleti állatait - tudatosan idézi vissza irodalmi ősképét, Swift-et. S ugyanúgy egy szigetre vezet az útja, ahogyan a Gulliveré - csak itt a bennszülöttek helyét különös rabszolgák veszik át, állatokból formázott emberi lények, akik babonásan tisztelik a felsőbbrendű embert.

Doktor Moreau szigete

Doktor Moreau szigete

Mi ez az emberállat? A kínzókamrában felsőbbrendűvé operált élőlény. Bizonyíték-e Mling alakja a test vagy a lélek primátusa mellett? Wells közzétett egy nyilatkozatot a Doktor Moreau szigetének mondandójáról. Ebből is az sugárzik, amire már az Időgép kapcsán utaltunk: Wells egy kettős kétely pesszimizmusát hirdeti. Mind az ösztön, mind az értelem elszabadulhat megfelelő etikum nélkül: "Az emberiség lassan csiszolódik megfelelő alakba állati vadságából, és eközben állandó konfliktus támad az ösztön és a fegyelmező parancs között. E parancs tenné lehetővé, hogy a veleszületett erény megbújjon az értelemben. De ami Moreau szigetén történik, kész katasztrófa: Moreau szörnyei esetében szó sincs konfliktusról ösztön és értelem között, mert étvágyuk kielégítésén túl magasabb szellemi igényük egyáltalában nincs. Külső kényszer hatására mozognak, amely ha megszűnnék, elpusztulnának."
A kettős bizalmatlanság hol az ösztön, hol az értelem veszedelmeire figyelmeztet. Wells úgy látja, hogy biológiánk fejlődése világtörténelmileg sem fejeződött be. Nem vagyunk többek, mint magas értelmi fokra fejlődött állatok; erkölcsünk nem szervülhetett testünkhöz, eszünkhöz. A társadalom egyébként is gyanakvással néz a különcre és az idegenre. Mindazokra, akik a haladás előőrsei, vagy a civilizáció szörnyetegei. A láthatatlan ember (1897) egy dél-angliai faluban mutatja be Griffint, a váratlanul felbukkanó idegent. Gyilkossá válik, eszelős varázslóvá: hatalmas tudása van, de ezt elvesztegeti. Wells itt feltehetően a "felsőbbrendű ember" ideáljával száll szembe.

Van azonban olyan regénye (Az istenek eledele), amelyben az óriássá növesztett embereket, a nálunk szebbeket és jobbakat mindenki gyanakvással és bizalmatlansággal fogadja. Wells büszkén nyilatkozhatta: "A könyv a sorozatos átalakulás fantasztikus leírásával kezdődik, amelyet a tudomány idéz elő és az új, hatalmas lények hősies küzdelmével végződik a világ számtalan apró, jelentéktelen kis emberkéjével szemben. Senki sem látta a könyv mély értelmét. Bizonyos, hogy kissé meglepte néhány olvasóját. Mulattak óriás darazsaimon és óriás patkányaimon, de nem látták meg igazi jelentőségét."
Nehéz egységes gondolatot kihüvelyezni Wells kilencvenes években közzéadott, esztendőnként sorjázó regényeiből. Hiszen itt egy regényíró tollán kitágult a világ valóságos világegyetemmé, melyet tudományával meghódít az ember. Érthető, hogy ez felidézőjében hol elragadtatott bizakodást, hol komor aggodalmat kelt. Wells elvont eszmékkel közelíti meg a tudományos haladás és a társadalmi egyenlőség gondjait. Eklekticizmusa azonban nem teszi lehetővé, hogy egységes választ kínáljon a felmerülő kérdésekre - egyébként is oly hosszú és sokrétű a kérdések sora, hogy talán nem is a válaszért fogalmazódtak. Mindenesetre érdemes felfigyelni arra, hogy itt a tudományos-fantasztikus utópiákban megbújik valamelyes társadalmi szatíra is. Wells fejezte ki azt a világérzést, hogy míg a tudomány öles léptekkel halad előre, a társadalmi viszonyok megcsontosodtak, megmerevedtek.

Ez egyik legérdekesebb, máig is eleven utópiájának, A világok harcának (1898) sugallata. A közfigyelmet amúgy is foglalkoztatta - Flammarion könyve nyomán - az a kérdés, van-e élet a földön kívül. Wells nem késlekedett a válasszal, s egy regényben rajzolta meg a Mars-lakók földrejövetelét. Különös extrapoláció: itt a Mars pusztul el, azért hagyták el lakói. S e pusztulástól űzve érkeznek meg éppenséggel Surrey mezőire az első "űrcilinderek", s bennük a hatalmas, szürke, medveméretű, bőrük nedves csillogásáról fölismerhető, hatalmas sötét szemükkel világító Mars-lakók.

Világok harca

Világok harca

Hogyan védekezhet ellenük egy maroknyi ember Surrey-ben?
Követséget küldenek a békés együttműködés érdekében. S őket pusztítják el a Mars-lakók rettenetes hősugárral. A marsbeliek szörnyű hadigépezettel közelednek - számol be róla az elbeszélő szemtanú. Ő ad különben annak a tüzérnek is otthont, aki egyedül élte túl az iszonyú csatát. Wells - aki egyébként alig ügyelt regényei formai arányára - itt érdekesen váltogatja az elbeszélő szemszögeket. Az elbeszélő testvérének, az orvosnövendéknek a szavai festik később a londoni támadást. Hit és kétkedés - vajon igaz-e a Mars-lakók jövetele? S aztán a menekülés, amely pompás leírásban jeleníti meg a végveszélybe jutott Londont. Egymás ellen fordulnak az emberek, nincs kormány, nincsenek intézmények, nincs rendőrség, megáll a vasút, kavarog a tömeg a Temze hajóinál. Nincs menekvés.
A Mars-lakók sosem alszanak, s persze nemiszerveik sincsenek. Gondolataikat telepátia útján közvetítik vagy dudáló, sípoló hangon adják egymás tudtára. A Mars-lakók nem esznek, nem emésztenek, hanem más élőlények vérét fecskendezik be vénáikba. És végül, hogy az utópia teljes legyen, végigkísérjük a Mars-lakók pusztulását is. Olyan baktériumok okozzák halálukat, amelyek a földi halandókra nem ártalmasak.
Talán ez a motívum árulja el Wells gondolatának lényegét.

Az elszabadult értelem is olyan szörnyetegeket bocsát a világra, mint a Mars-lakók, akiknek egész testük elsorvadt, csupán agyuk és kezük fejlődött mértéktelenül. Ha a kor jelképkódját megfejtjük, és lebontjuk mai fogalmunkra, azt hirdeti e motívumok sorában Wells, hogy valamilyen módon úrrá kell lennünk a könyörtelen evolúción. Az erkölcstől fegyelmezett értelem uralkodjék a nemek és az egyének harca fölött - hangzik ki Wells utópiája a regény cselekményéből. S ugyanakkor az is, mennyire képtelen kimunkálni a századvég a természeti is a szellemi, az anyagi és az erkölcsi összefüggését. Tudományos optimizmusa mögött mindig ott rejtezik a félelem a jövőtől, mintha ezen az ellentmondásos felfogáson átütne az is, hogy milyen körülmények között öltött hétmérföldes csizmát az emberiség: visszájáról mintegy, s csak kikövetkeztethetően ott az elidegenedés, a torz kapitalista viszonyok rajza. Wells világnézetében csakugyan testet ölt a századvégi liberalizmus minden erénye és gyengesége.

Ezt követte 1905-ben: Kipps, egy jámbor lélek története.
Az önéletrajzi motiváltságú társadalmi regénye voltaképpen a tudományos utópiák kiegészítői. A Kipps arról szól, hogy a társadalmi életben nem érvényesülnek tisztán az evolúció vagy az etikum törvényei: átadják helyüket annak, ami minden filozófiai vagy társadalmi determinizmus ellensúlyozója: a véletlennek. Arthur Kipps, a jámbor lélek egy rőfösüzletben tanonc, miként hajdan H. G. Wells is az volt. Egyszer csak egy biciklista fellöki az utcán: s ugyanez a biciklista, egyébként híres író, közli vele a jó hírt, hogy Arthur Kipps hatalmas örökséghez jutott. A hajdani rőfössegéd azonban nem tud, s talán nem is akar élni a szerencséjével. Mulatságos figura a rátarti előkelők körében, s hiába is udvarol gazdag menyasszonyának, sohasem lehet belőle művelt ember - mint ahogy Wellsen is élete végéig mulattak azon, hogy a szóvégi néma e-ket "cockney-módjára" kiejtette. Visszavonul hát - a véletlen szorítására persze - a gazdag menyasszonytól, s megadón fogadja, hogy a menyasszony bátyja furfangosan a vagyonából is kiforgatja. Egy kis cselédlányt vesz el, s maradék pénzén könyvesboltot nyit.
Kipps sorsának rajza lázít az előkelők ellen és belenyugvást hirdet a köznapi embereknek.  Mert lehetséges a lázadás, ahogyan a regény magyar címe is hirdeti - ha az ember szakít a múltjával, kibújik régi énjéből és a kispolgári létforma helyett a tisztes munkát választja. Mr. Polly, a vegyeskereskedő, a boldogtalan házasság és az üzleti csőd elől menekül. Felgyújtja üzletét és távol otthonától elszegődik egy kocsmába. Az új környezetben Polly felnő új feladatához. Erős, módos, bátor emberré válik. S amikor hazalátogat egykori kudarca színhelyére - fél évtized múltán -, megrökönyödve tapasztalhatja, hogy életbiztosításából felesége jólmenő üzletet nyitott, s a hajdani vegyeskereskedő emlékét is feledés borítja.
Tanulság? Mindig van tanulság: az angol regény puritán-didaktikus öröksége még Dickens-nél és Thackeray-nál is kísértett; felerősödött pedig a századfordulón a tudományos elméletek hatására. A tanulság az, hogy a kisember is kiszabadulhat adott környezetéből. Más kérdés persze, hogy a kisember útja újabb, s talán éppily kötött viszonyok közé vezet: Wells szabadságfogalma világtörténelmi léptékben kissé tág volt, a társadalom egyes rétegeinek ábrázolásában egy kissé szűkös.
Még egy fontos regénye említendő, mért ez koronázza legjobb társadalmi regényei sorát. 1909-ben adja közzé a Tono-Bungay-t. Hőse, George küszködő, tudományos ambíciójú fiatalember nagybátyjával, Ponderevoval indul küzdelemre az érvényesülésért. A Tono-Bungay, a nagybácsi házi laboratóriumában előállított csodaszer mindkettejüket gazdaggá teszi: ám az álmodozó patikus egy fantasztikus házat építve tönkremegy, s vele George is, aki aztán mindkettőjüket kimenekíti az országból. A bácsi léghajón menekül, a tudós hadihajón, melynek ágyúi Angliát a végső megsemmisüléssel fenyegetik.

A Tono-Bungay-ben Wells megkísérelte egybeolvasztani a társadalmi regényt az utópikussal. Két emberi természet rajza erre az ürügy: az álmodozóé és a tudósé, az érzelmesé és a racionalistáé. Ők képviselik azt a két erőt, amelynek összebékítése talán az emberiség jövőjét szolgálhatná.
Érdemes még arra is néhány szót vesztegetni, hogy a tudományos utópiák mellett milyen társadalmi jövendőt idézett fel Wells. Wells eklekticizmusa sikeresen űzte ki a tudományos utópiákból szociál-darwinizmus sötétenlátását. Ugyanakkor felszívta - éppúgy, mint kortársa, Bernard Shaw - Nietzsche tanítását a kiválasztott emberről, s ezt oltotta át a Huxley-tól tanult etikus evolucionizmusba. A világ vezetését kiválasztott értelmiségiekre, úgynevezett szamurájokra kell bízni. Ezek az emberistenek megválthatják a jövendőt. A szamuráj az egyetemes ember - az aviatikus és a vegyész, a technikus és a filológus. A hatalmat annak a kezébe kell adni, aki méltó rá. A jelen emberi lét csupán nyersanyaga annak, amilyen az élet lehetne. A tudomány kirajzolja a jövő lehetőségét, de a tudomány eszméinek érvényesítését a megfelelő emberekre kell rábízni. "Mi, akik a jövő polgárai vagyunk, úgy járunk-kelünk ennek a színjátéknak a közepén, mint az óceánjáró utasai, akik elhaladnak egy kikötő előtt, ahová egyes-egyedül csak a rossz kormányzás miatt nem tudnak behatolni. Ha meg is tudnám találni a kapcsolatot a legtöbb emberhez, akik ma a világ ügyét intézik, nincs hatalmam ahhoz, hogy valamennyiüket egyesítsem."
Ezért hát a szamurájok hatalmának szükségessége, ezért, hogy Wells három hatalmas könyvben a világtörténelem, a gazdaság és a biológia történetét és jövőjét körvonalazta. Ez enciklopédiákkal éppúgy, mint politikai szereplésével egy új írótípus is megjelenik Wellsben - a világpolgár, a riporter, a tudós és a művész egy személyben. Gazdasági világállamának jövőjét ugyan hiába jósolta, de megannyi technikai jövendölése valóra vált. Wells könyveiben olvashatni először tankokról és teherautókról - melyek akkor még utópiának számítottak -, légiháborúról és génsebészetről. E jóslatok mellett persze elfeledjük, mi mindent jövendölt, ami nem teljesedett. Mindenesetre itt egy eleven szellem próbálta fogni a megismerhető világot. Jelentősége természetszerűleg kisebbedett az időben, de mint az a realizmus egyik utolsó utóvédharcosa, mint a tudományos-fantasztikus regény egyik úttörője, határozott, s immár megdönthetetlen helyet vívott ki a világ irodalmának történetében.

Ungvári Tamás

Vissza

copyright © László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu