Aiszóposz: A farkas és a bárány

A farkas megpillantotta a bárányt, amint a folyónál vizet ivott, és valamilyen jól hangzó ürüggyel bele akart kötni, hogy megegye. Ezért, bár ő állott fennebb, azzal vádolta, hogy felkavarja a vizet, és nem hagyja őt inni. A bárány ezt felelte, ő csak az ajka hegyével érinti a vizet, különben is lennebb áll, s felfelé nem zavarhatja fel a vizet. Ekkor a farkas más váddal hozakodott elő: “ Ám tavaly apámat szidalmaztad!” A bárány azt válaszolta, hogy akkor ő még meg sem született. A farkas ekkor így szólt: “Ha sohasem fogysz ki a mentségekből, akkor is megeszlek!”

A mese azt mutatja, hogy mit sem ér a jogos önvédelem azok szemében, akik arra határozták el magukat, hogy jogtalanságot cselekedjenek. ( fordította Bodor András )

Az évezredes fejlődés során az állatmesében szereplő csodás elemek lassanként elszakadtak a természettől, erkölcsi tartalommal telítődtek, a jó vagy a rossz jelképeivé lettek, s kimondatlanul vagy kimondottan tanító célzatot nyertek. Ily módon lett a mese, a népi bölcsesség egyik legrégibb megjelenési formája; hősei az állatok, madarak, rovarok, növények, amelyeknek környezetében az ember élete évezredeken át lefolyt. Ezek az állatmesék általános az erkölcsi igazság szemléltetésére szolgálnak, s ezért bennük nem a csillogó forma, hanem a közérthető tartalom volt a lényeges.

Rőzsét vitt egy szegény Favágó. A sok ágtól
Görnyedten, a gallyak s évek súlya alatt
Nyögdécselve bizony nehézkesen haladt.
S vityillója felé igyekezett a jámbor.
Végül aztán, mikor már nem bírta tovább,
A fát ledobta, s elgondolta nyomorát.
Mióta él, ugyan milyen örömöt ért meg ?
Van ezen a kerek földön nála szegényebb ?
Sokszor nincs kenyere, és nincs nyugta soha.
Asszony, népes család, adó és katona,
Hitelező, úrdolga rágja.

Nagyobb nem is lehet már nyomorúsága.
A Halált hívja. Az nyomban ott is terem,
Kérdezi tőle, mért hívatta.
“Azért, hogy segítsd föl nekem
Ezt a kéve gallyat - szólt az Öreg -, no rajta!”
Híres orvos a Halál;
Ne moccanjunk mégsem érte.
Addig jó, míg van mi fáj:
Ez az ember jeligéje.

( Rónay György fordítása )

A világ bármely tájékán keletkezett tanítómesék szerkezete érdekes módon azonos:

1. helyzetrajz

2. a szereplők párbeszéde

3. a párbeszéd erkölcsi tartalmát szemléltető cselekmény

4. az erkölcsi vagy gyakorlati tanulság

Az előadás menete, részletessége, a tanulság megfogalmazása szempontjából két fő típus különböztethető meg világosan:

a.- A nyugodtabb, részletezőbb előadású, terjedelmesebb s gyakran több tanulságot is tartalmazó ős- és népköltészeti fabulatípus. Ide sorolhatók az afroázsiai és európai népek, valamint az indiánok és eszkimók népköltészetében található tanítómesék. Ezek erősen magukon viselik a nép mesemondó, mesélő kedvének nyomait, noha írásbafoglalásukig az évezredek lefosztották a részletező leírásokat, epikus részleteket, s mind erőteljesebb szerephez juttatták a tanulság felé siető párbeszédet.

b.- A tudatos írói szerkesztőművészetre valló, a helyzetet és szereplőket legtöbbször csak utalásszerűen megemlítő, a párbeszédet minimumra csökkentő, sőt a tanulság levonását a hallgatóra, olvasóra bízó ezópusi mese s az európai irodalomnak belőle kibontakozó meseköltészete.

- a római poétikában, kitalált epikai keret

A felvilágosodás antifeudális mozgalom és eszmerendszer, mely Nyugat-Európában a már gazdasági hatalomhoz jutott polgárság politikai hatalmát készíti elő. A XVII. században Angliából és Hollandiából indult el, a XVIII. században Franciaországban bontakozott ki. Kelet-Európában a feudalizmus elleni mozgalmat a lassan polgárosodó nemesség vezeti. A felvilágosodás akkor születik meg, amikor a racionális bírálat az élet egészére kiterjed. A XVII. századtól Newton új alapokra helyezett fizikája készíti elő a világnézeti fordulatot. Hobbes például a létharcot tekintette az ember természetes állapotának. Általánossá válik az előítéletek elleni harc, az egyház bírálata, bizonyos fokú vallásellenesség.

A felvilágosodás az ésszerűséget, a természetességet, az emberhez méltó létet és a társadalmi igazságosságot hirdeti. A belőle kibontakozó francia forradalom eszméi lesznek: szabadság, egyenlőség, testvériség.

Az irányzatok története a futurizmussal kezdődik. ( futuro = jövő )

1909-ben adta ki az önmagát addig francia költőnek tekintő F.T. Marinetti olasz folyóiratában az első kiáltványt: “Megállapítjuk, hogy a világ nagyszerűsége új szépséggel gazdagodott, a sebesség szépségével... Egy versenyautó, kirobbanó lélegzetű kígyókhoz hasonlatos vastag csövekkel díszített motorházával... szebb mint a Győzelem istennőjének szamothrakéi szobra...”

Itt a gyökere a futuristák dinamizmus- és sebességkultuszának, a gép, a mozgás, a lendület istenítésének. Ezt hirdeti Russolo az Egy automobil dinamizmusa, Carra: Úszónők, Severini: Táncosnő, Balla: A pórázon vezetett kutya dinamizmusa című képe egyaránt. Marinetti Óda a versenyautomobilhoz című verse lírában képviseli e szemléletet.

A megszakított sorok, a ziháló felkiáltások, indulatszavak, a töredezett strófák, a profán és a lírai hangnem keverése, a merész metaforák érzékeltetik a géppel a természet fölött magát úrnak érző ember szédületét. A mindennapokban a vonat, a villamos, a mozi terjedése, a tempó gyorsulásának élménye párosul az einsteini relativitáselmélet és a bergsoni időfogalom megjelenésével tudományos téren. E hatások késztették Marinettit a sűrített közlésre: “Tegnap meghalt az Idő és a Tér”.

A láthatáron, a jövő képében ott a világméretű háború lehetősége is. A balkáni konfliktusok a hatalom közvetlen ígéretei az olaszoknak - a futuro így jelenti majd Marinettiék csoportjának a háború igenlését, később a fasizmus mellé sodródást.

T e egy acél-faj szilaj istene,
nagy messzeségtől részeg Autó,
ki rémülten zörömbölsz és vicsorogva harapod a zablád!
Hámor-szemű, iszonyú, japáni isten,
te lángon és olajon élő,
te messze csillagokért égő,
feloldom ördöngös, töfötölő szíved
és óriás pneumatikod, hogy táncolj,
ujjongj a nagyvilág fehérlő ujjain.
És meglazítom érc-fékjeid, robogj,
robbanj ki részegen a szabadító Végtelenbe!...

Ökröndöző és ugató lármádra...
nézd, az alkonyuló Nap is nekilendül,
véres lihegéssel futni kezd
a szemhatár peremén...
Ott lenn üget az erdők mélyein... nézd!

Hajrá, jó démon, tiéd vagyok egészen... vigyél,
süket a föld, a nesz hiába rezzen,
vak az égbolt, csillag hiába lobban,
sarkantyúzón a lázam és a vágyam,
karddal verem érc-paripámnak orrát!...
És minden pillanatban hátrahajlok,
hogy érezzem - a tarkóm beleborzong -
a szél pihés, hízelgő simítását.

Kecsegtető, varázsos messze karok!...
Ó szél, ez a te mohó lihegésed
megmérhetetlen Végtelen, mely elnyelsz!...
Ah! Ah!...fekete malmok bicegve sietnek,
mint hogyha futnának utánam hártya-szárnyikkal
hatalmas lábakon...

Ott a Hegyek, most az utamra dobják
szendergő frissességük köpenyét.
Ott! Ott! nézd... annál a baljós fordulónál!...

Hegyek, ó szörnyű Állatok, ó Mamutok,
kik lomhán totyogtok, görbítve iszonyú hátatok,
már túlhaladtalak titeket... a semmibe rogytok,
a köd zavarába!...És alig-alig
hallom a döngést, a buta zöngést,
mérföldlépő csizmátok messzi zuhogását!...

Azúrköpenyes, friss, messze hegyek!...
Holdfénybe derengő drága folyók!...
Homályos lankák! Az őrült szörny rohan
és elhagy benneteket is... Csillagok, én Csillagaim,
halljátok a futását, a durva zúgását,
acéltüdeje örökös pöfögését?
Én állom a versenyt... ti Véletek, én Csillagaim!...
Gyorsabban!...még gyorsabban!...előre! hajrá!...
Lazítsd a féket!...Nem bírod?...Törd le!...
Hadd zúgjon a motor, vágtasson a gépem!
Hurráh! A mocskos földet elhagyom!...
Szabad vagyok, az űrbe röpülök,
az ég arany ágyán,
a Csillagok szikrázó végtelenjén.

( Kosztolányi Dezső fordítása )