K

K

Nem sikerült a nyomára bukkannod a
keresett információnak?!
Ha a mellékelt keresővel próbálkozol nem
érnek csalódások:

KABARÉ: franciául kocsma, csapszék. A XIX. században Párizsban kialakult, majd onnan Európa-szerte elterjedt egyveleg: szatirikus, humoros, szórakoztató műsor, a legkötetlenebb drámai műforma. A műfaj magyar gyökerei 1690-ig nyúlnak vissza. A sajátos "pesti kabaré" 1907-ben jött létre a Bonbonniere megnyitásával. Konferansziéja Nagy Endre volt aki megteremtette magyar nyelven az irodalmi szintű kabarét az addíg uralkodó német orfeum ellenében.

KAKOFENIZMUS: rosszat mondás. Indulat hatására rosszabbító kifejezések, azaz semleges és közömbösebb hangulatú szavak helyett durvábbaknak a használata. A kakofemizmus az eufemizmus ellentéte, de ritkább jelenség nála. pl.: Petőfi: Mit nem beszél az a német,
Az istennyila ütné meg!

KALANDREGÉNY: A regény egyik alfaja. Középpontjában a hős kalandjai, hőstettei, fordulatokban gazdag megpróbáltatásai állnak, a középkori lovagregények, a népkönyvek, a pikareszk történetek a kalandregények változatai.

KARDAL: az ókori görög lírának a kultikus körtáncokból kifejlődött egyik ága - a dráma egyik forrása, előzménye - kardal ünneplő költemény, mely a lelkesültség érzéséből fakad és melyet a hagyomány dithürambosznak nevez. Eredete szerint a dithüramb kultikus, vallásos akár a himnusz; a bor, a szüret istenét dicsőítette. Ötvenszemélyes kórus adta elő az oltár körül táncolva Dionüszosz ünnepén. Első költője, tudomásunk szerint az időszámításunk előtti 600. esztendő körül élt Arión, aki a korinthoszi kényúrnak, Periandrosznak mutatta be dithüramboszát a bor ünnepén. Arión tagolta a versét: előénekre, s felelgető, a kórusból megszólaló antistrófára: ez a forma, drámai szerkezetével az antik tragédia csíráit hordozta. A dithüramb első költői közül említsük meg Pindaroszt, Szimonideszt és Bakkhülidészt. Ez utóbbi hat töredéke őrizte meg talán legszebben a lázas, derűs, zaklatott és mámoros érzések ősi formáját.

Édes kényszer
árad a serlegből, szívet melegítő,
ébresztve reményt boldog szerelemre,
dionysosi drága ajándék.

Magasba röpíti a férfi gondolatát,
mint lebben a fátyol: város fala nyílik
s mindenki felett a királyt már érzi magában.

Arany ragyogás, elefántcsont fénye betölti a házát,
tengeren át kincses rakománnyal
Aigyptos gabonáját hozza hajója:
annak, ki iszik, szárnyat kap a lelke.

A szárnyaló lélek formája a dithüramb; a szilaj jókedv vagy mámoros keserűség alakítja. S természetes, hogy az újkor költői közül a romantikusok fedezték fel újra, a szeszély, a szertelenség megkereste a zaklatottság hagyományos formáját. Schiller és Goethe kezén megéledt a dithüramb. A magyar költészet XIX. századában is nagy poéták csiszolták, korszerűsítették. Csokonai Bacchusa még az istenség latin nevével is céloz rá, hogy játékos kedvvel használja az ókori örökséget; Petőfi Szeretlek kedvesem című verse pedig alighanem az egyszerű bordalok közül a dithüramb felfokozottságát, kedélyállapotát tükrözi. S itt a leghíresebb magyar példa, Vörösmarty Fóti dala is - ez a nagy lélegzetű ünneplő vers, mely már első strófájában felszabadultan vidám és emelkedett:

Fölfelé megy borban a gyöngy;
Jól teszi.
Tőle senki e jogát el
Nem veszi.
Törjön is mind ég felé az
Ami gyöngy;
Hadd maradjon gyáva földön
A göröngy.

A vidám hangütéssel a költő sort kerít a gúnyolódásra, és a tespedt magyar természetet csúfolja. Ez a mozzanat mutatja, hogy az ősi formán mily bátor szellemmel tágított Vörösmarty. A dithüramb a romantikában éppúgy kitágult s gazdagabb tartalom befogadására lett alkalmas, mint a himnusz. Ez utóbbi az elégia felé tartott. A dithüramb a csúfolódó szatirikus versek hagyományát is magába foglalta. A dicsőítés csak akkor ölthet tiszta dithürambi formát, ha az eszmény felhőtlen és egyértelmű, s zavartalan az öröm. A modern költő ilyen érzelemre ritkán talál rá, ezért bővíti a formát iróniájával.

KATARZIS: a művészet alkotásai által a befogadóban kiváltott nagy mélységű hatás - az antik esztétikában megtisztulás jelentésű fogalomként használták - a katarzis a befogadót az önérdek nézőpontjának felfüggesztésére és az egész emberi nem érdekével való azonosulásra készteti -

KECSKERÍM: játékos rím, melyben a rímszók kezdő mássalhangzói egymással helyet cserélnek -

Kosztolányi Dezső: Háztartási alkalmazott halála
Megölte lassanként a szepszis
e dézsás, rocskás, bögrés, tepszis
cselédet.
De ezt kiáltja most a szkepszis
felétek:
Bezzeg, ha vitte volna Thepszis
kordélya, hát megmentik ezt is,
s feléled.

KÉPVERS: kalligramm, calligramme : olyan vers melynek írásos formája képi ábrázolást nyújt - A késői görög költészet is ismerte, majd e reneszánsz újította fel, de kedvelték a barokk kor költői is. Az ábrázolt alakzatok, javarészt szimbolikus jelentőségűek. Az avantgárd irányzatokban sűrűn előfordul: a kirajzolt alakzatok ekkor már egyénibbek és bonyolultabbak. Apollinaire egy teljes kötetet szentel a képverseknek. A magyar irodalomban Kassák, Babits, Radnóti és Weöres is írt képverset, de ez főleg avantgárd korszakukra jellemző. Egész ciklust állított össze ilyen verseiből Nagy László Képversek és betűképek címmel. Nem tekinthető képversnek az olyan költemény, amely betűformáival, a szavak és a mondatok közötti üres helyek megtervezésével, tehát csak nyomdai eljárásokat alkalmaz.

KETTŐS VISSZATÜKRÖZÉS: a művészi tükrözésnek az a formája, amikor a műalkotás vagy annak egyes elemei nem közvetlenül a külső valóság jelenségeinek tükrözésével fejezik ki lényegi mondanivalójukat, hanem valamely már mimetikus elvontsággal egyszer tükröző tényező újbóli tükrözésével -

KLASSZICIZMUS: a 17-18. századi művészet egyik uralkodó irányzata - társadalmi bázisa az abszolút monarchia keretében végbemenő polgári fejlődés, a polgári ízlést az udvar-arisztokratikus ízlésével ötvözi - stiláris eszménye az antik példák követése, világosság, szabatosság, mértéktartás, elmélete mereven normatív volt, megkövetelte, hogy a művész aprólékosan meghatározott szabályokhoz igazodva alkosson -

A reneszánsz két ellentétes irányban hatott a gondolatra és a művészetekre: egyrészt felszabadította és szertelenségek felé ragadta, ez a barokk; másrészt szigorú formák közé szorította, ez a klasszicizmus. A klasszicizmus művészeti irányzata szoros kapcsolatban volt a racionalizmussal. A korabeli felfogás szerint a művészet is úgynevezett normatív szabályokra épül. A normát az antikvitás, elsősorban a római kultúra mintái szolgáltatják. A felszín alatti feszültségek korában élő polgár az ókori, klasszikus művek harmóniáját, nyugalmát szeretné átélni. A kor művésze és műélvezője Augustus békés Rómájába képzeli magát - könnyen teszi, hisz a világ és annak törvényei szerinte tértől-időtől függetlenül változatlanok. Európa-szerte egymással kapcsolatot tartó “Arcadi-körök” létesülnek, a világpolgár mindenütt otthon van. Nemzeti és koronkénti sajátosságok kifejezése helyett a klasszicisták Vergilius és Horatius világának újrateremtésén fáradoznak. A klasszicista normativitás a műfajok világában is érvényesül: a legmagasabb rendű az eposz és a tragédia. Ezután következik az óda, annak tanító célzatú, horatiusi változatában. Kedvelt műfaj volt az episztola és a tanító állatmese , valamint az allegorikus pásztoridill is. A klasszicizmus teljes pompájával a franciáknál teljesedik ki, ezért is nevezik a XVII. századot Grand Siecle-nek. A Nagy Század irodalmának társadalmi háttere is igen összetett. A kor költője, aki számára Boileau Art Poetique-jét írja, az “udvarnak és városnak” akar tetszeni, vagyis az arisztokráciának és a polgárságnak. A világirodalom valamennyi korszaka közül ez a leginkább udvari jellegű. Most válik a művészet alapvető törvényévé a bienséance, az irodalmi illedelmesség. A költőnek kerülnie kell minden olyan szót, helyzetet és gondolatot, amely nyerseségével sérthetné az előkelő közönség kifinomult és érzékeny ízlését; gondosan száműznek mindent, ami trágár, tudálékos vagy parasztos. A város, a most először szóhoz jutó nagyburzsoázia ízlése is az udvarhoz idomul, sőt igyekszik túl is szárnyalni azt kifinomultságban: a legfőbb “kényeskedők” polgári származásúak. De ugyanakkor a polgári józanság is jelen van, mely előkészíti a racionalizmus diadalútját. Az udvar és a város mellett a harmadik legfontosabb tényező a király személye. A francia virágkort XIII: Lajos, Richelieu és Mazarin kora készíti elő, de igazán akkor kezdődik el, amikor XIV. Lajos maga veszi kezébe az uralkodást, tehát 1660 körül. A Nagy Század fénye a Roi Soleil, a Napkirály fénye. A Grand Siecle irodalmát a spanyoltól és a többi korabeli irodalomtól elsősorban racionalizmusa különbözteti meg. Az észelvűség, amely a dolgok értékét azon méri, mennyire felelnek meg az ész, a helyes gondolkodás törvényeinek. A filozófiában ez az elv Descartes fellépésével, az ő “Gondolkozom, tehát vagyok”-jával ül diadalt s a századirodalma is Descartes jegyében áll. “Toute la dignité de l’homme est en la pensée”, az ember minden méltósága a gondolatban van, mondja Pascal. Boileau a költészet szabályait a raison, az ész nevében szögezi le. Amint illik egy racionalista irodalomhoz, a program előbb volt meg, mint a mű, az Akadémia előbb, mint a költők. A francia Akadémiát Richelieu bíboros alapította, 1634-ben volt első ülése, törvényesen 1637-ben alakult meg. A Grand Siecle büszkesége a dráma. Ez a francia klasszicizmus legigazibb, legteljesebb műfaja.

A francia színházépület a labdajátékra szolgáló termekből alakult ki, tehát már eredetileg is egy fokkal előkelőbb, mint a népi, sőt kocsmai gyökerű angol és spanyol színpad. A XVII. századi nagy színházak, az Hotel de Bourgogne és a Palais Royal-beli színház főurak védnöksége alatt állnak, akárcsak az angol színtársulatok; de nem kell puritán hatóságokkal küzdeniük, a színészek az egész társadalom kedvencei. Az előkelő nézők fent a színpadon foglalnak helyet, ilymód közösséget vállalva a színészekkel. A nagy párizsi színtársulatok, mint amilyen Moliére-é, nemcsak a városban játszanak, hanem időnként az udvar előzz is vendégszerepelnek vagy vidéki kastélyokba utaznak látogatóba. Az udvar és a kastélyok leginkább a balettel egybekötött színműveket kedvelik, ilyenekben maga XIV. Lajos is fellép. A női szerepeket kezdettől fogva nők játsszák; a színpadon nem hangzik el semmi olyan, ami a női fület sértené. Ily módon a színjátszás állandó eleven kapcsolatban áll az udvari szellemmel és természetes, hogy annak hordozója lesz. A francia dráma művészi szemszögből is előkelő, mert maximális igényű. Az udvari mértéktudás szelleme száműz minden rikító színt, minden hisztériát. E dráma művelői undorral kerülik az olcsó hatásokat. Az események a színpad mögött játszódnak le, mint a görög drámában s így a színésznek nem is áll módjában akrobatikus számokkal ripacskodnia. A színész szigorúan csak a költő tolmácsa; a dráma csak dráma és nem mutatvány.

Az előkelő hangulatot növeli a “distance” a távolság pátosza is: a francia dráma a klasszikus ókorban játszódik vagy esetleg messze országokban, törökök közt, mert azok épp olyan távoliak mint az ókor. Mint udvari emberekhez, mint egy abszolút monarchia polgáraihoz illik, szerző, néző és kritikus ma már szinte mulatságos gonddal ügyel a játékszabályok betartására. Ez a játékszabály az úgynevezett hármas egység.

Legfőbb művészi előkelőségét a francia dráma egy olyan elvnek köszönheti, amely a kortársakban elég kevéssé tudatosodott: a szükségszerűség elvének. Corneille nagy darabjaiban és Racine valamennyi darabjában kiküszöbölte a véletlent a cselekmény irányításából. Minden szükségszerűen következik az eleve adott körülményekből és a szereplők jelleméből. Nincsenek vad meglepetések, deus ex machinák. A darab az első szótól az utolsóig racionálisan, következetesen, belső törvényének megfelelően gombolyodik le az orsóról. ( Klasszicizmus a képzőművészetben )

KÓDEX: a rómaiaknál, viasszal bevont fatáblákból összefűzött könyv - középkori kézzel írott könyv - gyakran képzőművészeti értékű képekkel, miniatúrákkal illusztrálták, díszítették, elsősorban a a fejezetkezdő nagybetűket, az iniciálékat.

KOLLÁZS: a mindennapi életből vett szövegek ( élőbeszéd, újsághír stb. ) beillesztése a szépirodalmi műbe, illetve az ilyen szövegekből összeállított mű -

KOMÉDIA: drámai műfaj, amely a világot a komikum, a nevetés eszközeivel ábrázolja. Értékrendje szinte mindíg az ellentmondásokra épül, látszat és valóság, értékes és értéktelen, szó és tett ellentéte képezi az alapját. A komikus hatást bizonyos emberi hibák nevetségessé tétele vagy a színpadi szituációkban rejlő félreértések, az ábrázolt élethelyzetek humora okozza.

KOMIKUM: esztétikai minőség, lényegi jellemvonása az, hogy valamely, önmagát szabadnak-szépnek mutató személy vagy jelenség belső korlátozottsága, alávetettsége, rútsága váratlan kontraszt jellegű csattanóval lelepleződik -

KONFLIKTUS: a műalkotásban ábrázolt, egymással szemben álló erők összeütközése, összecsapása -

KONSTRUKTIVIZMUS: a 20. század első harmadában létrejött nonfiguratív képzőművészeti irányzat - orosz avantgardista irodalmi irányzat a húszas években, a futurizmus hatása alatt állott - Képzőművészeti, művészetfilozófiai, esztétikai és irodalmi irányzat. Alapelve a természet és kultúra szembeállítása. Felfogása szerint a természet értelmetlen rendezetlenségével szemben az emberi kultúrát a szervezettség és fegyelmezett rend jellemzi. A művészet célja, hogy új tárgyakkal szaporítsa az egyszer s mindenkorra adott és állandó természetet. Célja továbbá, világ és ember elvonatkoztatott újjáteremtése, konstruálása. Le akarta bontani a merev határt az autonóm és alkalmazott művészet között, s a művészetet alárendeli a mindennapoknak. Elsősorban az absztrakt művészettel rokonítható, de sokrétűen függ össze a többi avantgárd irányzattal is. Képviselői: Moholy-Nagy László, Malevics, Mondrian, illetve a holland de Stijl csoport. Építőművészetben a Bauhaus.

KOZMOPOLITIZMUS: világpolgári szemlélet, mely a művészetben az általános emberi problémák előtérbe állításában, az osztályjelleg és a nemzeti jelleg háttérbe szorításában jelentkezik -

KÖLTŐI KÉP: olyan irodalmi kép amely a kettős visszatükrözés sajátos eszközeivel, legtöbbször a költő érzelmeinek közvetítésével, tükrözi a valóságot, s így áttételes, szimbolikus-fantasztikus kifejezésmód, látomásszerű ábrázolás jellemzi - a költészet intenzitásnövelő eszközei közül a legfontosabbak egyike -

KÖLTŐISÉG: prózai, epikai és drámai művészeti formákban a költészet sajátos intenzitású eszközeinek alkalmazása, feszes, tömör, fantáziadús ábrázolásmód - rokon vele a líraiság, ellentéte a prózaiság -

KÖZÉPKOR: az európai társadalmi fejlődésnek az 5-14 század közé eső szakasza - esztétikája a kor filozófiai-teológiai elveinek sajátos keveredése - az építészetet, szobrászatot, festészetet a mechanikai mesterségekhez sorolta s alacsonyrendűnek tekintette, e fölé helyezte az úgynevezett szabad művészeteket ( retorika, grammatika, költészet, zene ) - azt tanította, hogy a legmagasabb rendű művészet az embernek az a képessége, hogy lelkében felemelkedjék az istenhez ( anagógia - felfogásuk sarkpontja a szépség isteni eredete, a szépet és a jót, az esztétikumot és etikumot teljesen azonosnak tartotta ( Szent Ágoston, szent Tamás ) - Középkornak az európai társadalmi fejlődésnek azt a kb. egy évezredig tartó korszakát nevezzük, amelynek kezdetét a Nyugat-Római Birodalom bukásától számítunk. Ekkor indult meg a hűbéri társadalmi rend kialakulása. A hűbéri rend politikai, társadalmi, gazdasági fejlődésével együtt alakult ki a középkor műveltsége. Ennek összetevői: az ókorból öröklött műveltségi anyag, az egyházi műveltség és a népvándorlás során fokozatosan önálló állami léthez jutó “barbár” népek törzsi műveltsége. A korszak világképének középpontjában Isten és az ő világa áll. A középkori ember a természeti világ Istentől való rendjét öröknek és változatlannak tartotta, és ugyanilyennek hitte a társadalmi rendet is, hiszen az ember is része a természetnek. A hűbéri láncban mindenkinek Istentől rendelt, változtathatatlan helye volt, hasonlóan a mennyei világ rendjéhez.

A profán és a szent ebben a változatlannak hitt rendben annyira összefonódott, hogy minden emberi eseményt vallásos megnyilvánulás kísért. Nem csupán a születésnek, a házasságkötésnek, halálnak voltak hozzárendelt szertartásai, de még a legmindennapibb cselekedeteknek, egy utazásnak, látogatásnak vagy egy munka elvégzésének is megvoltak az őket kísérő áldásai, formulái, szertartásai.

650-től majdnem 800-ig a kontinens nyugati részén a kereszténység jóformán alig élt szellemi életet. Az új nemzetek nyelve, a francia, német, olasz, spanyol még születőben van. Az egyetlen irodalmi nyelv a latin - de még a papok sem tudnak rendesen latinul. A kereszténység már-már egy leegyszerűsített Krisztus legendává és néhány rosszul értett szertartássá zsugorodik össze. Csak egy-két nagy királyi egyéniség küzd itt-ott, a századok mélyén, az általános sötétség ellen.

A Róma bukását követő kulturális visszaesés után, a XI. században indult igazi fejlődésnek az egyházi irodalom. Első jelentős alkotásai a Mária és a szentek életét elmesélő legendák voltak. A középkori szentek közül a legtöbb legenda Assisi Szent Ferenc tetteihez kapcsolódott. Szent Ferenc maga is költő volt, Naphimnusza indította el a ferences költészetet, melynek legkiemelkedőbb alakja Jacopone da Todi, a Stabat Mater költője.

A középkori irodalom tagoltsága
Hivatalos vagy egyházi művészet:
Színhelye: kolostorok, monostorok
Művelői, terjesztői: papok, egyházi személyek
Műfajok szerint:
a.) epika:

1. prédikáció, ima:
Halotti Beszéd és Könyörgés (XII. sz. vége) Az első összefüggő magyar nyelvemlék.
Laskai Osvát két latin nyelvű prédikáció-gyűjteménye. Stellárium = csillagkoszorú; Pomérium = gyümölcsöskert
Temesvári Pelbárt prédikációgyűjteménye
2. legenda (=olvasandó):
Általában szentek életét dolgozza fel, népszerűvé válásával egyre gyakoribbak benne a vándormotívumok, ennek egyik oka, hogy korán kiadják két nagy gyűjteményét:
Legenda aurea (=Arany legenda)
Catalogus sanctorum (=Szentek gyűjteménye)
Később ezek alapján állítanak össze legendákat.
3 típusa van:
– acta-jellegű: Száraz, leíró; a szenttéavatási jegyzőkönyv kivonatához áll közel (Turzó Gábor: Advocatus diaboli = az ördög ügyvédje).
– vita-jellegű: Élet, életrajz.
– legenda-típusú: Belletrisztikai elemekkel dúsított.
Magyarországi latin nyelvű legendák: Szent István major (nagy legendája), Szent István minor (kis legendája) (utóbbi kettő együtt: Hartvig-legenda); Szent Gellért legenda
Magyar nyelvű legendák: Érdi-kódex (XVI.sz.) szerzője: Karthauzi Névtelen; a késő-középkor legnagyobb formátumú alakja; Margit-legenda (Ráskai Lea másolata 1510-ből)
3. visio (=látomás):
Túlvilági jelenést ír le a gyönyörködtetés vagy elrettentés szándékával. pl.: Visio Philiberti (=Fülöp látomása)
4. exemplum (=példa, példázat): Erkölcsi tanító szándékú történet. pl.: Exemplum mirabile (=Csodálatos példa)
5. certamen (=viaskodás, viadal): A Test és Lélek, Angyal és Ördög vetélkedése az ember üdvéért.
6. haláltánc:
A drámai műnemmel érintkező műfaj. A késő-középkorban, a nagy pestisjárványok idején vált népszerűvé. Élete utolsó percében a halál mindenkit fölkér egy utolsó táncra, miközben a fölkért elmondja elkárhozásának történetét. A halál egyetemességét és demokratizmusát hirdeti.

b.) líra:
himnusz:
A legnépszerűbb középkori lírai műfaj, különösen a Mária-himnuszok. Kiemelkednek az ún. ferences himnuszköltők. (gyűjteménye: Amor sanctus: Babits Mihály válogatása és fordítása)
Ómagyar Mária-siralom 1300 körül:
Egy franciaországi latin nyelvű himnusz magyarítása; az első összefüggő magyar nyelvű költemény. Bár fordítás, a kiérlelt költői eszközök, nyelvi fordulatok arra utalnak, hogy nem lehetett “társtalan mű” a korabeli magyar lírában.

c.) dráma:
1. Az egyetemeken, a jelentősebb iskolákban folytatódik az antik hagyomány, az ún. “iskoladrámák” keretében.
2. Újfajta dráma- és színháztípusok jönnek létre, melyek nem folytatják az Arisztotelész-en alapuló hagyományt. A kiindulópont a szent mise (tragikum + dialógus) és a nagyobb ünnepkörök (karácsony, húsvét, pünkösd). A templomban való színjátszásnak illetve dramatizálásnak a profán (=hétköznapi, világi) elemek megjelenése vetett véget, s ezzel a dráma a piactérre került. (A középkor színjátszása)

Típusai:
– passiójáték:
Jézus szenvedéstörténete és halála. Egész közösséget megmozgató, többnapos rendezvény.
– misztériumjáték:
Bibliai történetet, elsősorban a Genezist adták elő.
– mirákulum:
Többnyire szentek életét feldolgozó történet.
– moralitás:
Az erkölcsjobbítás szándékával allegorikus alakok szerepeltetése (Buja, Jóság, Hiúság).
Előadásmód – színpad:
állványszínpad (3 szintes: pokol, édenkert, menny; 20 m magas lehetett)
kocsiszínpad (vagy a kocsit húzták a nézők előtt, vagy a nézők vonultak el a kocsik előtt)
Naturalisztikus, illúziókban gazdag, fejlett színpadtechnika
3. Késő-középkori vásári komédia:
Rögtönzött komédia; állandó szereplők, melyek alapvető emberi jellemvonásokat hordoznak (Pulcinella, Harlekin, Dottore, Capitano).
- commedia dell'arte
– farce

KRITIKAI REALIZMUS: A XIX. század elején, elsősorban a francia irodalomban keletkezett irányzat, amely a valóságot összefüggéseiben s aprólékosan visszatükröző ábrázolásával, a jellemző típusok, helyzetek bemutatásával élesen bírálta a kor társadalmi jelenségeit.

KUBIZMUS: avantgardista képzőművészeti irányzat a 20. század elején, amely új térszerkesztési módot teremtett - valójában megmaradt a figuratív ábrázolás keretein belül, motívumait azonban plasztikai jellé ( kocka, gúla, gömb ) absztrahálta - első teoretikusa Apollinaire -
Idő: 1907. (Picasso: Avignoni kisasszonyok) – 1920.
Jellemzői: A jelenségeket geometriai formákra bontani, lehántani a dolgok esetleges, véletlenszerű külső formáját, és felfedezni belső törvényszerűségeit.
Korszakai:
1907–09: analitikus kubizmus. A formák már geometrikusak, de még nincs végleges szakítás a perspektívával, noha több nézőpontú az ábrázolás.
1910–12: szimultán kubizmus. A tárgyak síkra kivetítve, barnásszürke elemek konstrukciójaként jelennek meg.
1913–20: szintetikus kubizmus. Dekoratív kompozíció, mozgalmas ritmus, gazdag színkészlet.
Kiáltványa: Apollinaire: Kubista festők című írása (1913.) Festészet: előfutár – Cézanne, Seurat; képviselői – Picasso, Braque, Gris.
Szobrászat: Archipenko, Brancusi, Duchamp

Vissza