APOLLÓN Zeus mint az "istenek és emberek atyja" a legfőbb isten. De a görögség életében nem az ő kultusza, hanem Létótól származó fiáé, Phoibos Apollóné viszi a legnagyobb szerepet. Jellemzően jut ez kifejezésre mindannyiszor, mikor a keleti világgal kerül szembe. Igaz, hogy Homérosnál a trójaiak pártján áll, de Hérodotos, a "történetírás atyja", Kroisos, a lyd király ajkára Apollón ilyen megjelölését adhatja már: "a hellének istene". Így, minden további jelző nélkül, csak Apollón nevezhető meg. Szentélye Delphoiban, hová mindenünnét elzarándokolnak a görögök, a Zeus tiszteletére rendezett olympiai játékokhoz hasonlóan a törzsekre, apró városállamokra tagolt görög nép egységének egyik hatásos biztosítéka. Apollón tisztelete minden görög törzs sajátja. Benne látták megtestesülve azt, ami meggyőződésük szerint a görögöt a "barbártól" megkülönböztette : a szellem nemes szabadságát. Ennek a ragyogó tisztaságnak égi képe a nap, mely örök messzeségből, tüzes nyilak gyanánt szórja sugarait a földre.

 Maga nem érintkezik a földdel, sem a föld alatti sötét világgal soha: Apollón is hekatos, az örök "messzeséges" és hekébolos, a "messziről nyilazó". Ezüst íja sokszor küld halált az emberekre, de ő maga elfordítja tekintetét a halál beszennyező közelségétől. Apollón eredetileg nem azonos a nappal, nem azonos Héliosszal sem, a kizárólagosan Napistennel, ki fényes szekéren járja reggeltől estig az égboltot. De lényének, a ragyogó tisztaságnak és a földi dolgoktól való örök távolságnak a nap legszembetűnőbb megmutatkozása, s idővel háttérbe is szorította Héliost, illetőleg ennek vonásait is a maga alakjába olvasztotta. Görög földön a nap sem pusztán az áldást sugározza alá; a délvidéki kánikula gyilkolni is tud, szárazságot és járványt hoz, perzselő sugaraival rögtöni halált okoz. Apollón alakja azt is kifejezi, hogy a nap ragyogó sugarainak ezt a kettős erejét azonosították a szellem világosságának kíméletlenségével. Mert a szellem nemes szabadsága azt is jelenti, hogy élesen tud különbséget tenni érték és álérték között. Tudja, mi az, amivel szemben odaadó, áhitatos tisztelet kötelezi és mi az, amit el kell vetnie, ami ellen küzdenie kell, kíméletlenül, az ezüstdíjas Apollón harcos erejével. Ugyanilyen kíméletlen szigorúsággal kell önmagunkat is megítélnünk. Gnóthi seauton: "ismerd meg magadat", ez a delphoi-i jóshely parancsa. Emberi gyarlóságaink felismerése is következik ebből. Valamennyi görög isten közül mindenesetre a "messzeséges" Apollón alakja fejezi ki a leghatározottabban azt a felfogást, hogy az istenek és az emberek világa között áthidalhatatlan a távolság.
Kettős neve a görögség érzése szerint istenségének ezt a két oldalát nevezi meg, Phoibos = "ragyogó", s az Apollón nevet már ókori magyarázók "pusztítónak" értelmezik. Ez a kettősség jut kifejezésre szent állataiban is, a ragyogó tisztaság képviselőjében, a hattyúban és a kegyetlen farkasban. Ha íját feszíti meg, félelmetes a tekintete. Még az istenek is megrettennek, mikor vállán az ezüstíjjal s tegzével, melyben a nyilak zörögnek, végigmegy Zeus olymposi palotájában. Mindnyájan felugrálnak székeikről, csak Létó marad nyugodtan, elveszi fia fegyvereit, elzárja a tegezt, a felajzott íj idegét megereszti és az íjat felfüggeszti az oszlop arany szegére. Úgy vezeti atyja trónjához és leülteti, Zeus nektárt nyújt neki aranyserlegben, a többi isten csak akkor mer leülni, és Létó boldogan nézi, hogy az ő fia az íjat viselő, erős isten. A biztos kezű íjász átható tekintetével ábrázolja az istent az ún. Belvedere-i Apollón. De Apollón kezébe nemcsak az íj illik; mint a Múzsák karvezetőjét, a Musagetést, a lant is megilleti. A görög felfogás szerint íj és lant rokon szerszámok. Hozzáértő kézben az íj felajzott idege is úgy pendül meg, mint mikor mesteri énekes pengeti a lant húrjait, zengő hangot ad, a fecske énekéhez hasonlót, viszont a jó ének úgy talál célba, mint a biztos kezű íjász nyila. Íj és lant: a megfeszített ideg mindkettő, és mindkettő a távolság szerszáma. Az egyik az ellenség pusztító nyilát hozza el a messzeségből, a másik a távoli szépségeket idézi, kép és szobor földhöz hasonló kézzelfoghatóságától nagyon különböző, messzire elhangzó zenét. Mindkettő a "messzeséges"
isten lényegéhez tartozik. Nem minden muzsika tartozik tehát Apollón hatáskörébe, hanem csak a húros hangszer, melynek élesebben körvonalazó, tiszta zengését egyenesen ellentétben állónak érezték a fuvola és a síp lágyabb, elmosódóbb hangjával. Ez utóbbit keletiesnek, barbárnak tartották; a görögségen belül főleg Dionysos világában ismerték el jogosultságát. Apollónnal, a lant istenével mindenesetre szemben áll Marsyas, a mitikus fuvolás, kit egyszer phrygiai, tehát keleti pásztornak mond a mítosz, másszor pedig satyrosnak, szatirnak, tehát Dionysos kísérőjének. A sípot Pallas Athéné találta fel, de mikor megszólaltatta, felfújt arca miatt Héra és Aphrodité kinevették, mire eldobta az arcát elcsúfító hangszert az Ida hegyén. Itt talált rá Marsyas s addig játszott rajta, míg Apollónt is versenyre merte hívni. Apollón győzött - a Múzsák vagy Pallas Athéné voltak a bírák - és elevenen megnyúzta a vakmerőt. A verseny nem pusztán Apollónnak és Marsyasnak a mérkőzése, hanem a két hangszeré. Apollón avval igazolja a lant fölényét a síp fölött, hogy, ha fordítva tartja, akkor is tud játszani rajta, míg a sípnak csak egyik végébe lehet fújni, és a lant pengetésél énekelhet is, míg a sípon játszani és énekelni egyszerre lehetetlen volna. A második próbatétel különösen figyelemreméltó : a lant értékét az intellektuális tisztaság apollóni világában az is igazolja, hogy az emberi éneket kísérő lant pengése racionálisabb a szavakra át nem fordítható sípszónál. (Sajátságos, hogy a képzőművészeti emlékek egy részén az illusztráló művész mégis Marsyas kezébe is lantot ad !) Apollón lantja a pásztorok igénytelen hangszerével, a nádsíppal szemben védi meg elsőbbségét Midas mítoszában. A barbár Phrygia királya, Kybelé istennő fia, esztelenségét már barbárokhoz méltó kapzsi kívánságával is megmutatta. Dionysos, mikor kedves tanítóját, Silénost vezette vissza hozzá Midas, jutalmul egy kívánsága teljesítését ígérte. Midas azt kívánta, hogy amihez csak ér, változzon arannyá, s mindaddig, míg maga Dionysos fel nem oldozta a varázs alól, enni, inni sem tudott, mert ha ő hozzányúlt, étele és itala is arannyá változott. Mikor Pan, a kecskelábú, kecskeszarvú pásztoristen pásztorsípjával büszkélkedve, versenyre hívta ki Apollónt, csak ez az ostoba, barbár király adott Apollón lantjával szemben Pan sípjának elsőbbséget. Meg is bűnhődött érte: Apollón szavára szamárfülei nőttek. Apollón, a "messzire nyilazó", a járvány és a hirtelen halál okozója, de mint Paian, ő adja a gyógyulást is. A thériomorfizmus ősi emlékeire utal Lykeios és Smintheus mellékneve, a görög lykos (= "farkas") és sminthos (= "egér") szavakból. Ő tehát a félelmetes Farkas-isten és a pestist nagy távolságokra terjesztő egerekhez, patkányokhoz, valamint más rágcsálókhoz hasonlóan pusztító Egér-isten, de ő az is, aki védelmet nyújt az embereknek a halálos veszedelmekkel, betegséggel és a termést pusztító egérvészszel szemben is. Megilleti tehát a Lykoktonos (= "Farkas-ölő") jelző is; a baljóslatú Smintheus nevet, amelynek hangos kimondása az Egér-istent teljes borzalmasságában idézi fel, a büntető istent engesztelő szertartások keretében, illetőleg főleg Apollón Smintheus kisázsiai szentélyeihez fűződő hagyományokban már korán "Egérölőnek" értelmezik. Ezt a kettősséget fejezi ki a jóslat, amelyet Apollón papnője, a Pythia adott Télephosnak, Héraklés és Augé fiának, amikor Akhilleus dárdája megsebesítette : "Aki a sebet ütötte, az fogja meggyógyítani." Apollón és Korónis fia Asklépios, a gyógyítás istene, akinek különösen epidaurosi szentélyébe zarándokoltak sokan gyógyulást keresve. Asklépios leánya, Hygieia, az "Egészség" megszemélyesítése; szelíd tekintetű szűznek ábrázolják, gyakran csészével a kezében, amelyből apjának szent állatát, a gyógyító istenség jelképét, a kígyót itatja. Magának Apollónnak isteni hatáskörében egyébként a gyógyulás és a bűn szennyének az eltörlése gyakran ugyanannak a kedvező fordulatnak két oldala; ő hozza a gyógyulást a betegségre általában, ő hozza különösen az őrületre a tisztulást, s ami görög felfogás szerint ehhez egészen hasonló állapot, a vérbűn súlya, az Erinnysek, a lelkiismeret mardosásait felkorbácsoló, kígyó hajú istennők üldözése alól a feloldozást, mint katharsios, "megtisztító. Tiszteletének elismert középpontja Delphoi volt, Közép-Görögországban, a Parnassos déli oldalán. Itt, ahol a hagyomány szerint a föld köldöke van, kezdetben Gaia bocsátott jelentőségteljes álmokat azokra, akik e helyen háltak meg. Majd leánya, Themis, a "törvény" istennője osztott jóslatot. Themist a Föld másik titánleánya Phoibé, a "ragyogó" Létó anyja szorította ki, ez pedig unokájának ajándékozta születésekor a jóshelyet. Apollón, ki mint Phoibos, nagyanyja nevét is viseli, már a negyedik jósistenség e helyen. Csak nehéz küzdelmek árán tudta birtokba venni a nagyanyjáról reászálló örökséget. Ötnapos korában megöli az útját álló Pythón nevű sárkányt és e diadal emlékére alapítja meg jóshelyén az eleinte nyolc-, majd négyévenként ismétlődő versenyjátékokat, a Pythiát. Delfin alakját öltve magára, mint Apollón Delphinios, krétai hajósokat csalogatott ide, hogy mint papi törzs szolgálják őt. (A népetimológia Delphoi nevét is evvel a mítosszal magyarázta.) Ezek a hajósok zendítenek rá az első paianra, az Apollón isten csodatevő erejét magasztaló énekre. A Pythón-sárkányon vett diadala után felment Zeushoz az Olymposra, az istenek és emberek atyja az ő kérésére szüntette be a jóslaterejű álmokat, hogy ezzel is kedves fia tiszteletét gyarapítsa: a jövendőre kíváncsi emberek gyűljenek össze Apollón trónja köré és az istentől várják bizalommal a jóslatot. Delphoi volt a görögség legnagyobb tekintélyű jóshelye; nemcsak a görögök keresték fel, hanem barbár fejedelmek is, gazdag ajándékokat, háromlábú aranyszékeket és üstöket (tripusokat), áldozati edényeket és más ezekhez hasonlót hozva a jóslatért. A jósnő, a Pythia, mielőtt jóslatot adott, nemcsak Apollónhoz, hanem Zeushoz is imádkozott, mert Apollón mint jósistenség Zeus akaratának a hirdetője. Imádkozott Dionysoshoz is, ki mindennemű önkívületi állapot fölött uralkodik, valamint a Kórykion-barlang meg a források nympháihoz és a tenger rejtelmes mélyének királyához, Poseidónhoz. Maga is a rejtelmes mélységekből előtörő Kassótis-forrás vizéből ivott, úgy merített erőt a jósláshoz. Csak imája végeztével ült a háromlábú székbe, várva a jóslatot kérő embereket, akik kockavetéssel kisorsolt rendben közeledhettek. A tripus egy nyílás fölött állt, a jósnő babérlevelet rágcsált és a nyílásból felgőzölgő párolgást szítta magába, úgy várta az "isten megjelenését", azaz a föld mérges felgőzölgésének belélegzése következtében beálló önkívületi állapotot. Mikor már félig elvesztette öntudatát, töredezett szavakat mondott. Mellette papok álltak, a töredezett szavakat ők egészítették ki, mondatokba fűzték és legtöbbször versbe - hexameterekbe - öntötték. A jóslat így is homályos, kétértelmű (loxon) maradt, innen Apollón Loxias mellékneve. Valóságos találós mesék a Pythia jóslatai. Aki okos és felfogja rejtett értelmét, annak törekvéseit siker koronázza, aki félreérti, menthetetlenül elbukik. Athén polgárainak például azt a jóslatot adta a Pythia, hogy favárak fogják megvédeni városukat a perzsák ellen. Themistoklés megértette, hogy a favárakon hadihajókat ért a jóslat, megerősítette Athén hajóhadát és Salamisnál tengeri csatában győzte le a perzsákat. Kroisosnak viszont vesztét okozta a jóslat: "Ha Kroisos átkel a Halys folyón, nagy birodalmat tesz tönkre", izente a lydek királyának Apollón papnője. Kroisos a jóslatban bízva átkelt a Halys folyón, Kyros ellen, de a saját birodalmát tette tönkre vele. Ilyen és hasonló történetek nemcsak a jóslatok kétértelműségére, hanem a jóshely politikai szerepére is utalnak. Ezzel kapcsolatban nem ok nélkül éri több esetben a papokat az elfogultság vagy éppen a megvesztegethetőség vádja. A Parnassoson, Delphoi közelében a Múzsák is otthon vannak. Mert Apollónt mint a költészet istenét a kilenc Múzsa kíséri; a jósistenhez tartoznak a Sibyllák, akik különböző szent helyein jósolnak, egyikük - a Múzsák neveltje - Delphoiban is. Apollón tisztelőinek híres zarándokhelye még Delos szigete, a legkisebb sziget a Kyklasok között, mely úgy jutott ehhez a dicsőséghez, hogy szállást adott az üldözött Létónak, mikor az gyermekét várta. Volt olyan hagyomány is, hogy Délosnak azelőtt állandó helye sem volt, úszó sziget, mely csak Apollón születésekor vert gyökeret. A Kynthos hegy oldalában a pálmafát is mutogatták, melyhez Létó támaszkodott, mikor Apollón megszületett. A sziget szent terület volt, a halállal nem volt szabad érintkezésbe jutnia, ezért a haldoklókat Délos szigetéről a közeli Rhéneia szigetére vitték. Már ősi időkben versenyjátékokra gyűltek itt össze az iónok, és a hagyomány szerint Homéros tanította a délosi leányokat Apollón himnuszára. Athénből évről évre jött zarándokhajó a szigetre. A monda szerint Athént szörnyű adó kötelezte Minós krétai királlyal szemben: tizennégy ifjat kellett évről évre Pasiphaé félig bika alakú szörnyszülötte, a Minótauros számára küldenie, mindaddig, amíg Théseus királyfi, aki vállalta, hogy őt is küldjék el a tizennégy halálra szánt ifjúval, meg nem ölte a labyrinthosban a Minótaurost. Azt a hajót, melyen 'Théseus a krétai utat megtette, mint Apollón szent hajóját őrizték, mert az ifjak, mielőtt elindultak, Apollónhoz imádkoztak és megfogadták, hogy ha az isten megmenti őket, el fognak zarándokolni Délosba. Théseus megmentette társait és megszabadította a véres adótól hazáját; fogadalmát Athén népe hűségesen megtartotta. Évről évre elküldték a hajót s míg ez odaért Délosba, attól a pillanattól kezdve, hogy az útrakész hajót Apollón papja megkoszorúzta, Athénben nem volt szabad halálos ítéletet végrehajtani.  A délosi Apollón ünnepe éppen a vérbűntől tisztította meg a várost. Klarosban, a kisázsiai ión partvidéken, a monda szerint Mantó, Thébai híres vak jósának, Teiresiasnak a leánya, alapította meg Apollón jóslatot adó szentélyét. Apollón tehát több, mint Hélios. Az a világosság, melyet az ő nevéhez fűztek, nem pusztán a természet világos oldala. A szellem világában is az ő hatáskörébe tartozik mindennemű élesen látás, elsősorban az az élesen látás, mely a jóst és a költőt a közönséges embertől megkülönbözteti. De mindenképpen az ő világosságot követelő istenségéhez illik, hogy az esztendőnek az a fele az öv é, melyben a természetben is a derű uralkodik. Minden ünnepe tavasz és ősz közé esik, télen át a messze északon, a hyperboreiosok békeszerető mesés népe között tartózkodik. Nyárra tér csak vissza aranyszekerén, mely elé hattyúk vannak fogva. Mikor a nyár felragyog, megjelenik az isten, és nyári dalt zeng a költők lantja az ő tiszteletére. Énekelnek a pacsirták is az istennek, s mintha a madarak dala szólna a költők lantján is. Énekelnek a fecskék és a kabócák - valamikor ezek is mind emberek voltak, de most nem emberi sorsukat éneklik meg, hanem minden daluk az istent hirdeti. Ezüst hullámokban csurran a Kastalia forrás és a Képhisos bíbor habjai magasra tornyosulnak: a víz is megérzi az isten jelenlétét. Így énekelte meg Alkaios már i. e. 600 körül Apollón megjelenésének, epiphaniájának tavaszi ünnepét; a lesbosi költő háladala elveszett, csak prózai átírását őrizte meg Himerios császárkori rétor egyik beszéde. Ugyancsak Apollón kultuszával s egyben az évszakok váltakozásával állt kapcsolatban a Hyakinthia ünnepe, amelyet főleg a Spártához közel eső Amyklaiban tartottak meg az egész városra kiterjedő látványos külsőségek között, a nyár közepén. Az ünnep alapításának legendája - aetiologiai mondájaszerint egy Hyakinthos nevű ifjút mindenki másnál jobban szeretett Apollón, s kész volt minden tudását és tehetségét megosztani vele. Az íj és a lant kezelésére tanítgatta, be akarta avatni a jövendőmondás titokzatos mesterségébe, s már-már felengedte hattyú- fogatára, hogy bejárja vele a tájakat, amelyeken maga is szívesen tartózkodott. De testgyakorlás közben egyszer Apollón messze ívben elhajította a diszkoszt, s Zephyros, a nyugati szél, féltékenységből eltérítette pályájáról a korongot, ez nekivetődött Hyakinthosnak és halálra sebezte. Keservesen megsiratta a szerencsétlenül jártat az isten, s gyönge testét nem engedte át egészen az enyészetnek : Hyakinthos teteméből bíborszínű virág fakadt, amely a tavaszi napéjegyenlőség idején évről évre kinyílik, s szirmain a kedves fiút sirató isten jajszava olvasható: AI, AI. Hyakinthosnak jácintnak" - nevezték el az emberek ezt a kora tavaszi, a természet megújulását jel- képező virágot, s Hyakinthiának a nyári ünnepet, amelynek első napján évről évre mély gyászban siratták el a halál által kora ifjúságában elragadottat, a második és harmadik napon pedig feltámadásának, illetőleg mennybemenetelének biztos reményében ujjongó körmenetet tartottak, és vidám lakomát, amelyben a rabszolgák is részt vehettek. Nem nehéz Apollón akaratlanul halált okozó diszkoszában a Hyakinthia ünnepe idején, nyár derekán a legperzselőbben égető Nap korongjára ismerni; a virágszerű szépségében korai halált szenvedő ifjú az elhaló növényzetre utal, amelynek halála azonban az új élet - az őszi termés és a tavaszi virágfakadás - ígéretét rejti magában. Éppen ezért helyezi jogosan a római császárkori görög szerző, Philostratos, többek között Adónisszal egy sorba Hyakinthost. A keleti eredetű Adónis ünnepe, az Adónia is, főleg természetmitológiai utalásai tekintetében, egybevethető a Hyakinthiával.

További információk a témáról és minden egyébről:

Vissza

copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu