Argonauták

AZ ARGONAUTÁK

Pelias királynak, Iólkos urának, azt jósolta az isten, hogy uralkodását senki más nem fogja háborgatni, csak az egycipős ember.
- No - gondolta a király -, ilyen csudát még úgysem láttam világéletemben, afelől alhatok nyugodtan. Teltek, múltak a hónapok, Poseidón isten ünnepe közeledett. Pelias fényes áldozatra készült, és meghívta hozzá országa előkelőit, meghívta közöttük hős unokaöccsét is, Aisón fiát, Iasónt. Iasón a közeli erdőben vadászott, de most sietve igyekezett a városba, hogy eleget tegyen a király hívásának. Hóolvadás volt éppen a hegyekben, innen is, onnan is megdagadt patakok futottak le a völgybe és az Anauros folyóba vitték a vizüket, hogy az már majd kicsapott a medréből. Zúgva rohant tova a megáradt folyó, s amint odaért Iasón, látja ám, hogy egy öreg anyóka áll a partján. Ijedten pislogott jobbra-balra szegényke, s hogy megpillantotta az ifjú daliát, megszólította siránkozó szóval: - Hallod-e te nemes vadász, átvinnél-e engem a túlsó partra? Mikor eljöttem hazulról, még magam is át tudtam lábalni a folyón, de míg odajártam, úgy megáradt, hogy nem tudok hazatérni egyedül a kunyhómba.
- Szívesen átviszlek, öreganyó - mondta Iasón, és mindjárt vállára vette az anyókát és átvitte a folyón. A megvadult habok belekapaszkodtak a bokájába, a lába szárába, de nem tudták elsodorni, mert Iasón erősen állt a lábán.
Alighogy átjutottak szerencsésen a túlsó partra, eltűnt az anyóka hirtelen, és a fehérkarú Héra jelent meg Iasón ámuló szemei előtt. - Én voltam az anyóka, akit megsegítettél - mondta az istennő -, és azért jöttem az Anauros partjára öregasszony képében, hogy próbára tegyem az emberek jóságát. Sokáig ácsorogtam a parton, sok embert kértem meg, hogy vigyen át a túloldalra, de mindenki szívtelenül ment el mellettem, amíg te meg nem érkeztél. S még föl sem ocsúdott Iasón a csodálkozásból, hát villámlott messziről, megdördült az ég, és a mennydörgés szavában Zeus atya hívta haza
feleségét. A fehérkarú istennő ment is már vissza az Olymposra. Iasón pedig folytatta az útját a város felé. Akkor vette csak észre, hogy egyik saruja az Anaurosban maradt. - Most már hiába fordulnék vissza érte, ki tudja, hová sodorták azóta a
habok gondolta magában, meg aztán sietnie is kellett, hogy el ne késsen Poseidón isten ünnepéről. Peliasnak, mihelyt megpillantotta Iasónt, félig mezítláb, fél lábán saruval, egyszeribe eszébe jutott a jóslat, hogy uralkodását senki más
szóhoz sem tudott jutni sokáig, de aztán megkérdezte Iasóntól : - Mit tennél te öcsém, ha király volnál, avval az emberrel, akiről a jóslat mondja, hogy meg fog ölni téged? Nem sokat gondolkodott Iasón a feleleten, mondta gyanútlanul, amint éppen eszébe jutott : - Én bizony azt parancsolnám neki, hogy hozza el nekem az aranygyapjat. - Mert mindenki tudta, Iólkosban is, másutt is, hogy az aranygyapjat Aiétés, a kolkhisi király, éjjel-nappal tűzokádó sárkánnyal őrizteti. - No hát - mondta erre Pelias király -, magad mondtad ki magadról az ítéletet. Indulj csak útnak azonnal és hozd el nekem Kolkhisból az aranygyapjat. Álmában sem gondolt erre Iasón, de mit volt mit tennie egyebet, ha egyszer a király éppen ezt parancsolta. Öreg szülei máris mint halottat siratták meg, amint meghallották, hogy hová készül. De Iasónnak nem jutott rá ideje, hogy siránkozzék. Gyorsan megácsoltatta a hajót, hogy az a tengeren át elvigye Kolkhisba. Argosnak hívták a mestert, aki elvállalta, hogy megépíti, ezért nevezték el a hajót Argónak, azaz Argos hajójának. Maga Pallas Athéné, a szép mesterségek böles istennője tanította Argost az ácsmesterségre, és ő is hozott neki fát Dódónából, Zeus jóstölgyei közül. Mikor elkészült a hajó, Iasón maga köré gyűjtötte a hősöket egész Görögországból. Eljött Orpheus, az isteni énekes, eljött Zeus két ikerfia, Kastór és Polydeukés, meg Boreas fiai, aztán Théseus és Péleus és még sokan mások. Jött Héraklés is, óriási léptei alatt csak úgy döngött a föld, s mikor a hajóra lépett, megszólalt az Argó, hogy Héraklés súlyát alig bírja a hátán. Vele volt kedves apródja is, Hylas. Ezek voltak az Argonauták, azaz az Argó hajósai. Az estét még a kikötőben töltötték, búcsúlakomával, vidám poharazással. Szülők és testvérek, hitvesek és gyermekek is eljöttek, hogy még egyszer lássák a veszedelmes kaland előtt a hősöket, eljöttek Iasón öreg szülei is sűrű könnyhullatással. Lejött a hegyekből, hegyi barlangjából Kheirón is, a bölcs kentaur, sebesen nyargalt lólábaival a kikötő felé, miközben emberi karjaival már messziről magasra emelte kis növendékét, Akhilleust, hogy útra készülő atyjától, Péleustól elbúcsúzzék. Lakoma mellett Orpheus játszott a lantján, és elénekelte az aranygyapjas kos történetét, Phrixos és Hellé menekülését, aztán eloszlott a nép a kikötőből, és a hősök pihenni tértek. Csak Iasón nem aludt. Megszólalt a hajó: - Ugye, csodálkozol, hős vezér, hogy a szavamat hallod? De Pallas Athéné a dódónai bölcs tölgyek közül hozott fát, hogy abból faragjon ki engemet Argos, ezért én beszélni is tudok, a jövőt is látom, és útközben majd mindig megjelentem neked előre a veszedelmeket. Máskülönben el sem érnél Kolkhisba, annyi veszedelem les a hajósokra a tengeren. Hajnalban szedjétek fel a horgonyt és induljunk útnak, amíg kedvező szél fúj. Úgy is tett Iasón. Korán felébresztette társait, felszedték a horgonyt, két kézre fogták az evezőket és elindultak. Mindenkinek előre kijelölt helye volt az evezőpadokon, csak Orpheusnak nem, mert őt felmentették az evezés munkája alól, hogy egész úton a lantját pengesse és énekeljen a hősöknek. Tiphys pedig a kormány mellett ült.
Hajnalban indultak, de azért tele volt néppel a kikötő. Az itthon maradottak könynyes szemmel integettek búcsút a hősöknek.Útközben összetört az evező Héraklés kemény markában. Éppen Mysia partjai felé közeledtek, itt megpihentek a hajósok, és Héraklés kiszállt, hogy kedvére való fát keressen evezőnek. Vele ment Hylas is. Hát amint mennek befelé a parton, egy gyönyörű szarvas bukkant fel. Hylas mindjárt az íja után kapott és űzőbe vette a pompás vadat. Héraklés még biztatta is kedves apródját, aztán ő másfelé fordult, ment be az erdő sűrűjébe. Gondolta, majd mire Hylas elejti a zsákmányt, ő is megtalálja, amit keres, és ráérnek akkor találkozni újra, hogy együtt térjenek vissza a hajóra. Hylast pedig hívta-hívogatta maga után a szarvas. Hol előtűnt a fák között, hol újra felbukkant, Hylas mindenütt a nyomába. Így értek egy tisztavizű forráshoz, és Hylas lihegő melle nem bírta tovább a futást. Hát a szarvas hirtelen elmerült a forrás vizében és a habok közül csodálatosan szép nympha bukkant fel. Csillogó haja szétomlott a víz színe felett, mintha a hold sugarai játszottak volna a hullámokkal. Letérdelt Hylas a forrás mellé, kifáradt a szarvasűzésben, és a forrás friss vizével akarta felüdíteni magát. A víz fölé hajolt, és akkor pillantotta meg a nymphát. Az most is őt hívta-hívogatta, kiterjesztette karjait és úgy vonta le maga után a kedves fiút. Félig magától ment Hylas, félig a nymphá húzta le, és mindketten eltűntek a forrás kristályos mélyében. Közben Héraklés is talált kedvére való kőrisfát, gyökerestül kiszakította a földből, egészben a vállára kapta, és aztán körülnézett, kereste Hylast, de sehol sem találta. - Hylas ! Hylas ! Hylas ! - kiáltozta Héraklés, hogy az egész partvidék rengett bele. De Hylas nem felelt, mert akkorára már a nymphák foglya volt. Amíg Héraklés kedves apródját kereste, felszedték a horgonyt a hajósok és tovább hajóztak Kolkhis felé. Már jó messze jártak, amikor észrevették, hogy Héraklés és Hylas hiányoznak. Kapkodtak jobbra- balra, volt, aki újra a part felé akarta terelni a hajót, mások siettették előre Kolkhis felé. Két pártra szakadt a hajó népe, és már majdnem hajba kaptak, mikor felbukott a habok közül Glaukos, Néreus bölcs szavú szolgája, és így szólt a hajósokhoz : - Ne is próbáljatok visszafordulni Héraklésért, mert Zeus akarata ellen volna, ha magatokkal vinnétek Kolkhisba. Más feladat várja: a tizenkét nagy munkát kell elvégeznie Eurystheus szolgálatában. Hylast pedig egy szépséges nympha szerette meg, férjül választotta, és már le is vitte magával a forrás kristályos mélyébe. Ebben megnyugodtak az Argonauták. Megbékélt a két párt és egyetértésben hajóztak tovább, evezőjükkel verdesve a bíborszínű habokat. Héraklés pedig mérföldes léptekkel folytatta útját, éppen a Hesperidák aranyalmáit kellett megszereznie Eurystheus számára.
Thrakia partjait is érintette az Argó. Egy öreg jós élt ebben az időben Thrakiában, Phineusnak hívták, akit az istenek vaksággal büntettek, mivel elárulta az embereknek azt is, amit Zeus titokban akart tartani. A vakságot még más csapás is tetézte : ahányszor csak terített asztalhoz ült Phineus, a hárpiák (harpyiák), Zeus szárnyas kutyái, a magasból az ételére szálltak, jó részét befalták, és amit meghagytak, azt is bepiszkolták, hogy már messziről bűzlött. Így a szegény Phineus nem jutott egyetlen jóízű falathoz sem. A tenger partján várta már Phineus az Argonautákat, mert vak szemével is látta a jövőt, és tudta, hogy ők hozzák meg számára a szabadulást. Boldogan hallgatta a közeledő evezőcsapásokat, és boldogan fogadta a hősöket.
- Szabadítsatok meg, derék hősök, a hárpiáktól - kérte esengve, és elmondta, hogy mennyit kell szenvednie tőlük. Hozzátette azt is, hogy a jóslat Boreas két fia kezéből ígért neki szabadulást. Boreas két fia, Zétés és Kalais ott voltak a hősök közt, és mert fürgék voltak, mint maga Boreas, az északi szél, vállalkoztak is arra, hogy segítenek az öreg Phineuson. Hozták a terített asztalt Phineusnak, hát jöttek is mindjárt a hárpiák: ami jó falat csak volt az asztalon, megkaparintották maguknak, a többit
meg bepiszkolták, hogy a szegény Phineusnak az orrát is be kellett fognia, ha le akart nyelni egy falatkát. S ez is csak arra volt jó, hogy éppen éhen ne vesszen. De Boreas két fia sem volt rest, üldözőbe vették a hárpiákat, a Strophas szigetekig kergették, és ott is csak azért hagyták nyugton őket, mert esküvel fogadták, hogy nem fogják többé Phineust zaklatni. Nem győzött hálálkodni Phineus. Hozatott is mindjárt ételt-italt magának és jóllakott kedve szerint, aztán útravaló jó tanácsot adott az Argonautáknak. Mert hátra volt még a Planktai petrai, a két "Bolygó-szikla". Ezek a sziklák folyvást ide-oda járnak a tengeren, ha élőlény kerül közéjük, összecsapódnak, és szétmorzsolják, mint valami óriási malomkövek, azután újra szétválnak. De az Argonauták, Phineus tanácsát követve, egy galambot küldtek előre; a két szikla összecsapódott, szétmorzsolták a szegény kis galambot, s miközben újra szétváltak, az Argó szerencsésen átsurrant közöttük. Most már hamarosan elérkeztek a Phasis folyó torkolatához, Kolkhisba. Ott a nádas elbújtatta az Argót, Kolkhis lakói észre sem vették. Nem is háborgatta a hősöket senki, a hosszú út után jólesett pihenniök. Ezt az éjszakát átaludták, hogy erőt gyűjtsenek, mert tudták, hogy a java még csak ezután következik. Addigra Héra istennő már kezébe vette a dolgokat, mert megemlékezett Iasón jámborságáról. Szólt Pallas Athénének is, és együtt tanakodtak azon, hogy és mint segítsék meg Iasónt?
Volt Aiétés királynak egy hajadon leánya, Médeia, aki varázslónő hírében állott. A két istennő azt eszelte ki, hogy Médeia segítségét kell megnyerni Iasón számára. - Menjünk Aphroditéhez - mondta Héra -, kérjük meg, szóljon a fiának, Erósnak, hogy lője nyilát Médeia szívébe és gyújtsa szerelemre Iasón iránt. - Ehhez én nem értek, nem ismerem Eróst - felelte Athéné, aki sohasem volt szerelmes -, de ha te gondolod, nem bánom, menjünk Aphroditéhoz. S fel is keresték a szerelem istenasszonyát, és kérték, hogy szóljon Erósnak az ő ügyükben.- Vásott, rossz fiú az - felelte bosszúsan Aphrodité -, akárkire inkább hallgat, mint tulajdon édesanyjára. A minap már annyira felbosszantott, hogy haragomban az íját meg a nyilát is össze akartam törni. Hát nem ő kezdett el fenyegetőzni, hogy megbánom még, ha megteszem? De a ti kedvetekért megpróbálom, talán most az egyszer szót fogad nekem. Kereste a fiát, de nem találta sehol. Kereste mindenütt, odahaza, az Olympos termeiben, míg végre rátalált Zeus virágos rétjén. Ott hevert a fűben és Ganymédésszel, Zeus kedves kis pohárnokával kockázott. Ganymédésnek, szegénynek, már-már sírásra görbült a szája, mert mindig Erós nyert. Erósnak bezzeg tele volt a marka és jóízűen kacagott. Eppen akkor ért hozzájuk Aphrodité. - Mit nevetsz, kis gonosz ? - kérdezte, és megveregette fia pufók arcát. - Tán csak nem csaptad be megint a pajtásodat? Erós semmit sem felelt, csak nevetett, nevetett, szája körül csengve bugyborékolt a kacagás. Aphrodité előadta, hogy miért jött. De előbb szép ígéretekkel nyerte meg az elkényeztetett gyermeket. - Hallgass rám, kisfiam, kérni fogok tőled valamit, és adok is majd valami szépet, ha megteszed. Neked adom azt a labdát, amely Zeusé volt, mikor még gyermek volt az istenek és az emberek atyja. Evvel játszogatott mindig, amikor még Krétában nevelkedett. Hűséges dajkája, Adrasteia készítette számára, s mondhatom, hogy ilyen szép játékot még férjem uram, Héphaistos sem fabrikált neked soha. Aranyköröcskék, égszínkék csíkok vannak ráfestve, s meglásd, ha labdázol vele, fénylő barázdát von maga után, mint a hulló csillag. Ezt adom neked, ha Aiétés kírály hajadon leányában szerelmet ébresztesz Iasón iránt, de minél hamarabb, mert tudod, kedvesebb a szolgálat, ha gyorsabb. Ráállt az alkura Erós, de még odafúrta fejét anyja kebléhez, és követelte, hogy adja oda előre a labdát. De Aphrodité hajthatatlan maradt: - Megkapod a labdát, de előbb csak tessék nyilat lőni szépen Médeia szívébemondta mosolyogva, és megcsókolta a fiát. Erós összepréselte a kockákat, amikkel játszott, aztán anyja ölébe szórta mindet hogy vigyázzon rá, amíg ő odalesz. S azzal fogta az íját, aranyövvel felcsatolta nyilakkal teli tegzét, leszállt a magas Olymposról, és elindult Kolkhisba. Ezalatt az Argonauták is felébredtek a kolkhisi kikötőben. Iasón maga mellé vette néhány társát és bement a városba. A többieket a kikötőben hagyta, hogy ügyeljenek a hajóra, amíg ő visszatér. Utközben Héra istennő vigyázott Iasón lépéseire. Sűrű ködöt bocsátott rá és társaira, hogy senki meg ne lássa őket, amíg nem jelentkeztek Kolkhis királyánál, és háborítatlanul érjenek a városba. Csak Aiétés király palotája előtt oszlott el a köd fölöttük. Gyönyörű volt Aiétés palotája; maga Héphaistos építette. Pompás kert vette körül, magas szőlőtőkék zöldellő ágai fonódtak sűrű lugasba, és alattuk négy patak csörgedezett, egyikben tej folydogált, a másikban bor, a harmadikban színméz, a negyedikben pedig kristálytiszta víz. Igaz, hogy Iasón nem ért rá sokáig bámulni a tömérdek szép látnivalót. Sietett a király elé és előadta, hogy mi járatban jött hős társaival messze Görögországból Kolkhisba. Éktelen haragra gerjedt Aiétés király. - Mit? Még hogy az aranygyapjat adjam ki nektek? Takarodj tüstént a szemem elől, arcátlan! Azt hiszed, nem tudom, hogv nem az aranygyapjúért jöttél, hanem az országomból akarsz kiforgatni? De Iasón nem hagyta annyiban. - Nem úgy, uram, királyom, nem jöttünk mi csak úgy könnyelmű kalandra a te országodba. Isten küldött engem, meg az iólkosi király kegyetlen parancsa. De ha kiadod az aranygyapjat, te is jól jársz vele, mert hűséges, vitéz szövetségeseket nyersz bennünk. Mert mindnyájan kiváló hősök, akik velem jöttek, mindnyájan istenektől származnak. Szeget ütött a dolog Aiétés király fejében, és így szólt Iasónnak: - Ha igazat beszélsz idegen, és csakugyan istenektől származtok, akkor kiadom az aranygyapjat, mert magamnál derekabb vitéznek szívesen engedek. De tegyünk próbát előbb. Érclábú bikáimat ha te is járomba tudod fogni, és fölszántva velük Arés isten mezejét, a sárkányfogakat ha te is el tudod vetni, ha a sárkányfogveteményt estére le tudod te is aratni, nem bánom, az aranygyapjat is elviheted. Elbúsult erre Iasón, földre szegezte a tekintetét egy darabig, de aztán mégiscsak felemelte fejét. - Kemény dolgot kívánsz - mondta, és bátran a király szeme közé nézett.
- De én elvállalom, és lesz ami lesz. Szerencse, hogy ekkorára a pajkos Erós már elvégezte, amit rábízott Aphrodité. Médeia is ott állt atyja trónusa mellett és ragyogó szemmel hallgatta Iasónt. Erós észrevétlenül nyilat röpített a szívébe, és a kolkhisi királyleány egyszeribe szerelmes lett a nemes idegenbe. S mikor Iasón elhagyta a termet, Médeia is utána lopózott. Először-is varázsírt adott neki, hogy avval kenje be a testét meg a pajzsát meg a fegyvereit, attól sebezhetetlen lett Iasón és törhetetlenné a fegyverzete. Akkor aztán kioktatta, hogy miként kell igába fogni az érclábú bikákat, hogyan kell elvetni a sárkányfogakat, s ami a legnehezebb volt, hogyan kell learatni a sárkányfogveteményt. Másnap reggel kivonultak mindnyájan Arés mezejére.

Ott volt Aiétés király a családjával, és ott volt Iasón is az Argonautákkal. Hozták az érclábú bikákat, azok rúgtakkapáltak kegyetlenül és hegyes szarvukkal döfködték Iasónt, de arra a napra már sebezhetetlenné tette a hőst a varázsír, amit Médeiától kapott. Még a pajzsa sem tört el, mert Iasón azt is gondosan bekente a varázsírral. Így aztán könnyú volt az eke elé fogni a bikákat, föl is szántotta velük egykettőre Arés mezejét. Ekkor Aiétés király teleöntötte Iasón sisakját sárkányfoggal. Iasón bevetette vele a mezőt. Hát még a mező végére sem jutott s a mező elején bújt már ki a földből a sárkányfogvetemény: először egy nagy fej, vállak, karok, törzsek, itt is egy, ott is egy szörnyű nagy óriás bukkant fel a göröngyök közül. Iasón sietett előre, és szórta tovább a sárkányfogakat, de közben folyton hátra pislogott, hogy nem támadják-e már hátba az óriások. Mikor mind kibújtak a földből, Iasón fogott egy hatalmas nagy kősziklát, és amint Médeia kioktatta, azt hajította az óriások közé. Azok nekiestek a nagy darab kőnek, mint a kutyák a koncnak, marakodtak rajta, verekedtek érte, úgy, hogy Iasónnak könnyű dolga volt velük. Csak a kardját kellett fognia, és egyszeribe lekaszabolta vele az óriásokat, mint ahogy a szántóvető lekaszálja a gabonát. Dúlt-fúlt Aiétés király mérgében, mikor estére jelenti neki Iasón, hogy Arés mezején le van már aratva a sárkányfogvetemény. Sejtette mindjárt, hogy tulajdon édes leánya segítette az idegent. Médeiának nem volt többé maradása atyja királyi palotájában. Éjnek idején, mikor mindenki aludt, felkelt ágyából, felöltözött gyorsan, megcsókolta ágyát, az ajtófélfákat, levágott egy hosszú fürtöt a hajából, s azt az ágyán hagyta. - Isten áldjon, anyám - suttogta magában -, magam helyett csak ezt a hajfürtöt hagyom neked. Mennem kell, szöknöm kell atyám palotájából és az idegen hőst kell követnem. - És lábujjhegyen kilopózott. Lement a kikötőbe, megkereste Iasónt, és fellármázta a hajósokat: - Fogadjatok be magatok közé, mentsetek meg Aiétés bosszúja elől, és meneküljetek magatok is, mert Aiétés nem tartja meg a szavát, és nem akarja kiadni még most sem az aranygyapjat. De én elvezetlek, hős vezér, Iasón, Arés ligetébe, megszerzem neked az aranygyapjat, csak te esküdj meg nekem, hogy feleségül veszel. Iasón megesküdött Zeus atyára és Hérára, a házasságot védő istennőre, hogy mihelyt hazaérnek Görögországba, feleségül veszi Médeiát. Akkor aztán Médeiával együtt elhagyta a hajót és az éj leple alatt felkeresték Arés ligetét. Sötét volt még a liget, de az aranygyapjú a magas tölgyfa ágai közül már messziről sugárzott feléjük, mint valami aranyos felhő, mikor a felkelő nap tűzpiros sugarai beragyogják. A tölgyfa tövében hevert a sárkány, örökké éber szemekkel, és rettenetes sziszegése betöltötte a levegőt. A szájából pedig tűzpatakok áradtak. De nem azért volt varázslónő Médeia, hogy ne tudjon elbánni a sárkánnyal. Imádkozott Hekatéhoz, az éj királynőjéhez, a varázslat istenasszonyához, aztán ráolvasott a sárkányra, mire az megszelídült és hagyta, hogy a királyleány borókafenyő frissen lemetszett ágát varázsnedűbe mártva, behintse vele a szemét. Ettől aztán úgy elaludt, hogy hortyogásától visszhangzott az egész környék. Iasónnak sem kellett több. Leakasztotta gyorsan az aranygyapjat a tölgyfáról, megfogta Médeia kezét, és szaladtak vissza a hajóra. Amerre mentek, az aranygyapjú ragyogó sugárkévével világította be az utat előttük. Felszedték a horgonyt az Argonauták és sebesen elhajóztak Kolkhisból. Mire Aiétés király felébredt, nem találta többé sem az aranygyapjat Arés szent berkében, sem a görög hajósokat a kikötőben. Nosza, ő is útnak indította gyorsan legfürgébb hajósait és meghagyta nekik kemény paranccsal, hogy vissza se jöjjenek, amíg elő nem kerítik Médeiát és az aranygyapjat. Éppen a phaiákok szigetországánál érték utol Aiétés király emberei az Argonautákat. De az Argonauták Alkinoos király vendégei voltak, nem lehetett csak úgy nekik rontani. Ezért Alkinoosnál jelentkeztek a kolkhisiak és jelentették, hogy Aiétés király követeli vissza Médeiát és az aranygyapjat.
Alkinoos bölcs és igazságos király volt. Most is meghallgatta a kolkhisiakat is, meg az Argonautákat is, és aztán így ítélkezett :
- Az aranygyapjú Iasónt illeti, mert megszolgált érte avval, hogy igába fogta az érclábú bikákat, bevetette sárkányfoggal Arés mezejét, és le is aratta estig a sárkányfogveteményt. Nehezebb a döntés Médeia dolgában. Ha már feleségül vette Iasón, akkor őt illeti, de ha még hajadon, vissza kell küldeni atyjához. Hallotta Arété királyné is férje ítéletét, s mert látta, hogy Médeia igazán szereti Iasónt, okos cselt eszelt ki. Gondolta, minek kell Görögországig várni? - megülhetik szépen a phaiákok szigetén is a lakodalmat a fiatalok. Gyorsan összehívta a násznépet és összeadta annak rendje és módja szerint Iasónt és Médeiát. Mire sor került volna rá, hogy Médeiát visszaküldjék atyjához, már Iasón felesége volt, és így őt kellett követnie Görögországba. A kolkhisi követek nem is mertek többé Aiétés király színe elé kerülni. Egy részük a szomszéd szigetekre ment és ott alapított új várost magának, mások meg Alkinoos királyt kérték, hogy ha már így áll a dolog, fogadja be őket a phaiákok közé. Vezérük, Apsyrtos, Aiétés király fia, kitartott Médeia üldözése mellett, de életével fizetett. Az Argonauták pedig megköszönték szépen a phaiákok vendégszeretetét és hajóztak tovább Görögország felé. Kolkhistól a görög partokig sok veszedelem leselkedett rájuk a hosszú tengeri úton. Utjukba estek a seirének is, ezek a gyönyörű, de gonosz lények, akik szépséges énekükkel csábítják magukhoz a hajósokat a sziklás zátonyra, ahol összetörik a hajó, és a hajósnép menthetetlenül a tengerbe pusztul. De az Argonauták rá sem hederítettek a seirének bűvös-bájos énekére, hiszen velük volt Orpheus, és ő még a seiréneknél is szebben tudott énekelni. Énekelt is egész idő alatt, hogy a hajósoknak eszükbe se jusson a seirénekre figyelni. A Skyllát és a Kharybdist is látták, ott trónolt a két gonosz pára egy- egy magas sziklán, örvénylővé tették a tenger vizét maguk alatt, és úgy lesték, hogy a hajósokat falánk fogaik közé kaphassák. De az Argonautáknak itt sem esett bántódásuk, mert Néreus leányai, a tenger jóságos istennői, a fehérlábú Thetis vezetésével ringatózó vállaikra emelték a hajót és úgy suhantak vele tovább a Skylla és Kharybdis között. Thetis még arra is ráért, hogy a hajón ülő halandó férjének, Péleusnak integessen, csak azt kötötte a lelkére, hogy másnak ne szóljon arról, amit látott. Végre hazaértek Iólkosba. Szomorú hír várt Iasónra: míg ő odajárt Kolkhisban, Pelias király halálba üldözte öreg szüleit. Iasón bosszút állt értük; az aranygyapjat még bemutatta a királynak, de aztán Médeia segítségét kérte s ez kegyetlen csellel Pelias leányait tette saját atyjuk akaratlan gyilkosává. Így teljesedett a jóslat, hogy az egycipős ember vet véget Pelias király uralkodásának. De betelt Aiétés király végzete is. Alighogy elvitték az aranygyapjat Kolkhisból, haddal támadt rá az öccse, Persés, és elhódította tőle az országát. Sok év múltán Médeia, anélkül, hogy felismerték volna, hazatért, megölte a trónbitorlót, és atyját visszahelyezte jogaiba.

További információk a témában és egyebekben:

Vissza