Daphné

DAPHNÉ

Apollón első szerelme Daphné volt, a Péneios folyó leánya, akit nem a vak véletlen, hanem Erós kegyetlen haragja hozott eléje.
A délosi isten, büszkeséggel telve el a Pythón-sárkány legyőzése után, meglátta a Szerelem istenét, amint görbe íját éppen felajzotta.
- Pajkos gyermek, mi dolgod e hősi fegyverrel? - kérdezte tőle. - Az én vállamra illik az ilyen, aki biztos kézzel tudok vele sebeket küldeni a vadakra és az ellenségre. Csak az imént is leterítettem nyilaimmal Pythónt, a dögvészt lehelő szörnyeteget; ki tudja, hány hold földet takart be egyszerre dagadozó testével, amint elnyúlt! Te elégedj meg fáklyáiddal és örülj, ha evvel csip-csup szerelmek lángját lobbanthatod fel, de ne törj az én dicsőségemre.
Csak nevette Aphrodité fia:
- A te nyilad, Phoibos, utolér mindenkit, de az enyém téged.
Így szólt s fürgén szelve szárnyaival a levegőt, egyszeribe ott volt a Parnassos árnyékos ormán. Ott kivett tegzéből két nyilat: az egyik horgas és csillogó hegyben végződött, a másik tompa volt és ólom nehezítette a szárát. Az egyik szerelmet kelt, a másik szerelmet űz, emezt a Péneios nymphájába lőtte, amavval Apollónt érte velőkig.
Szerelmet fogott az isten tőle. De még a szerelem nevétől is futott a nympha, csak az erdő sötétjének és a vadászzsákmánynak örült és a szűz Artemis-t akarta követni; haját is egyszerű szalag tartotta össze. Kezét sokan kérték, de ő elfordult kérőitől, nem akart férfit ismerni és a járatlan berkeket kereste. Atyja vőt és unokákat hiába várt tőle, ő hallani sem akart a menyegzői fáklyáról; ha szó került rá, szép arcát szemérmes pirosság futotta el. Hízelgő karjával fonta át ilyenkor atyja nyakát és úgy kérte, hogy követhesse Artemis példáját. Péneios engedett, de nem engedett a saját szépsége.
Csak meglátta Phoibos s heves szerelemre lobbant Daphné iránt. Mint a könnyű szalma, vagy mint az útszéli kerítés, ha túlságosan közel vitte vagy virradat után elhajította mellette fáklyáját a vándor, úgy lángolt az isten, úgy égett a keble és reménységgel táplálta szerelme tüzét. Nézte elszabadult, nyakára leomló fürtjeit a lánynak, nézte csillagként fénylő két szemét, kezét, karját, de az könnyű szellőnél sebesebben futott tova s nem állt meg, hiába hívogatta Phoibos:
- Péneios nymphája, állj meg, maradj nálam, nem vagyok ellenség, maradj, ne félj tőlem, mint bárány a farkast, szarvas az oroszlánt, sast remegő tollal a galambok félik. Szeretlek és azért űzlek itt az erdőn. Ne fuss hát előlem! elesel, megsérti tüske a lábadat, és én volnék oka fájdalmadnak. Göröngyös a föld ott, ahol futsz, ne fuss hát, és lassítok én is. Kérdezd, hogy ki vagyok, kinek megtetszettél: nem a hegy lakója, nem vagyok én pásztor. Nem tudod, könnyelmű, nem tudod, kitől futsz, akkor nem is futnál. Delphoi földje és Klaros és Tenedos és Patara királyi palotája nekem szolgál, Zeus az én apám, általam nyílik meg a belátók előtt, ami lesz, ami volt és ami van, és általam csendülnek össze a dalok a húrokkal. Biztos az én nyilam, hej, csak egy nyíl talál ennél biztosabban, az, amely gondtalan keblemben sebet ütött. Az orvosság az én találmányom, segítő istennek hív a földkerekség, a füvek gyógyító erejének én parancsolok. De jaj, a szerelmet füvek nem gyógyítják; s nem használ magamnak, bár mindenki másnak használ tudományom!
Beszélt még többet is, de Péneios leánya remegve futott előle és otthagyta félig mondott szavaival. Futtában még szebb volt, amint a szél lebegtette ruháit, és a könnyű szellő hátrafelé fújta lobogó fürtjeit.
De az ifjú isten sem vesztegette ott tovább gyöngéd szavait hiába, ő is nekieredt és futott, amerre szerelme hajtotta. Mint a vadászeb, ha nyulat látott meg a réten, ez a zsákmányt, az a szabadságot keresi, az egyik beéri, és a mohó fogak közül ugrik el már a másik: így volt az isten és a szűz, egyiket a remény, a másikat a félelem tette fürgévé. Mégis, az üldözőt szerelme szárnyai vitték lankadatlan, már-már utolérte a menekülőt, és lehelete a leány nyakán elomló fürtöket érte. Ez ereje hagyottan sápad el, üldözője győzött, és a leány a Péneios habjaira tekint:
- Segíts, atyám - kiált -, Föld anyám, te nyílj meg, vagy változtasd el vesztemet okozó szép leányalakom!
Alig volt ideje szavát bevégezni s már nehéz zsibbadás fogta el tagjait, lágy kebleit gyönge faháncs vette körül, haja lombbá, karjai ágakká fejlődtek, imént még gyors lába gyökeret vert, csak régi szépsége maradt változatlan. De Phoibos még így is szerette. Törzsére tette jobb kezét - a friss kéreg alatt még érezte, amint a leány keble megremeg - s karjával átölelte az ágakat, megcsókolta a fát, de még a fa is visszahúzódott a csók elől.
És megszólalt az isten:
- Hát ha nem lehettél az én hitvesem, mégis az én fám leszel. Homlokomon, lantomon, tegzemen mindig téged foglak viselni, babérfa. S amint az én ifjúi fejemen örökké nyíratlanok a hajfürtök, te is mindig hordozni fogod örökzöld lombjaid büszke koronáját.
Bevégezte Apollón, és imént nyert ágaival intett rá daphné, a "babérfa", és ingatta lombkoronáját, mintha a fejével bólogatott volna.

További információk a témáról és minden egyébről:

Vissza