Hadés

HADÉS

Hadés vagy Aidóneus, a láthatatlan isten, mélyen a föld alatt uralkodik, örök elszigeteltségben az istenek és az élők világától. Az ő sisakja láthatatlanná tesz, az ő birodalmába nem hatol napsugár, a földrengés idején maga Hadés is retteg, hogy felszakad a föld, és birodalma feltárul az élők szemei előtt. Más hagyományok szerint nem függőleges irányban - mélyen a föld alatt -, hanem vízszintes irányban - a messze nyugaton, amerre a nap lenyugszik - kell azt a mérhetetlen távolságot elképzelni, mely a holtak birodalmát az élőktől elválasztja. A kétféle elképzelés sokszor keveredik egymással, anélkül, hogy az ellentmondások kiegyeztetésére gondolnának : a halál nagy titkaival szemben sokkal tehetetlenebbnek érzi magát a hivő, hogysem az ellentmondó képzetek ellenőrzésére vállalkozni merne. Az alvilág bejáratát különböző helyi hagyományok a föld különböző nyílásaihoz, mély szakadékokhoz, sötét tavakhoz fűzték, némelyek szerint Lakedaimón déli hegyfokánál, a Tainaronnál van ez a bejárat, mások szerint "ahol a madár sem jár" : az alsó-itáliai Aornos ("madártalan", latinosan : Avernus) tónál. A halottak testéből eltávozó lélek a halott alakját őrzi, de testetlenül, mint az árnyék. A halál után az Akherón folyóhoz érnek a lelkek, Hermés pykhopompos vezeti őket odáig. Kharón, az alvilág révésze, csak azokat veszi csónakjába, akiket hozzátartozóik annak rendje s, módja szerint eltemettek. A temetés szokása különböző időkben és helyeken különböző volt, mégis a történeti görögségben a halottégetés uralkodott az elhantolás felett. A hamvakat hamvvederbe gyűjtötték, ezt esetleg eltemették és sírdombot hantoltak föléje. Akik vízbe fúltak, vagy akiknek a holtteteme más okból nem volt hozzáférhető a kegyeletes rokonok és barátok számára, azoknak legalább szimbolikus sírdombot emeltek hazájukban, ez volt a kenotaphion, "üres sír", mely Kharónt jobb híján szintén kielégítette. A halott szájába pénzdarabot, obolost tettek, hogy ki tudja fizetni Kharónnak a révpénzt. Az alvilág bejáratát háromfejű kutya, a Kerberos őrzi. Alvilági folyók gyanánt még Léthét, a "feledés" vizét említik (aki iszik belőle, elfelejti földi életét), valamint a Kókytost, a "jajveszékelés" folyóját, és Styxet, az alvilágot áttörhetetlen erővel elhatároló folyót, melyre esküdni a legszentebb, legmegtörhetetlenebb esküvésnek számított.
Hadés az alvilág királya, Persephoné a királynéja. Az ő uralmuk alatt élnek az alvilági lelkek, az örömtelen sötétben. "Inkább lennék a legutolsó napszámos, akármilyen szegény ember szolgálatában, mint király valamennyi halott fölött" - mondja Akhilleus lelke az alvilágba élve leszálló Odysseusnak. De a misztériumokon kívül is volt vigasztalóbb tanítás a halálról. Az alvilági igazságszolgáltatás a bűnösöket kegyetlen büntetésre ítéli, de a jámbor emberek leikei számára nyitva áll az út a Boldogok Szigete felé, vagy az Élysion asphodelosszal benőtt mezőire, ahol Éósnak, a Hajnalnak a szerelmese, Orión, a híres vadász űzi a vadat, és általában minden lélek halála után is régi kedvteléseivel foglalkozik. A beavatottak számára boldog elnyugvás a halál, a beavatatlanok az alvilágban is örökké kielégítetlenek maradnak, rostában hordják a vizet és lyukas hordót töltögetnek; ez a misztikus tanítás a halálról. A misztériumokba való beavattatás telost, mindennek boldog "befejezését" ígéri, tökéletes kielégülést. Abban a vallásos felfogásban viszont, mely nem a misztikus élményre, hanem az igazságra, bűn büntetésére, jámborság jutalmazására alapítja a világ rendjét, ugyanez a mítosz más értelmezést kap. Az örök nyugtalanság, minden törekvés halálos meghiúsulása, az örökkévaló kielégítetlenség a nagy bűnösök tipikus alvilági büntetése. Danaos ötven leányát nagybátyjuk, Aigyptos ötven fia üldözte szerelmével. Danaos hiába menekült Libyából a Pallas Athéné segítségével épített hajón Argosba, a gyűlöletes rokonházasságtól nem tudta megoltalmazni leányait. Végül is tőrt adott mindegyiknek, hogy a kikényszerített nászéjszakán öljék meg férjüket. Úgy is történt, csak Hypermnésira kímélte meg férje, Lynkeus életét, mert gyöngéd szerelem ébredt benne iránta; ezért kettejöknek mint a hitvesi szerelem példaképeinek szenteltek utóbb templomot. A többire haláluk után rettenetes büntetés várt: Danaos férjgyilkos leányai, a Danaisok vagy Danaidák az alvilágban lyukas hordóba hordják a vizet örökké. Sisyphos, Korinthos egykori királya, ki, míg élt, az idegeneket meredek szikláról a tengerbe lökte, az alvilágban örökké visszagördülő sziklát hengerít a hegyre. Tantalos, a lydiai Sipylos királya, Pelops és Niobé atyja, Zeus kedveltje volt, és halandó létére az istenek lakomáin vehetett részt. De, hogy próbára tegye az istenek mindentudását, saját gyermekét vágta le és tálalta fel az isteneknek. Az istenek felfedezték a szörnyű tettet, feltámasztották a szétdarabolt fiút és a kegyetien apát megbüntették. Más hagyomány szerint az istenek lakomáiról elcsent nektárral és ambrosiával merte halandó barátait kínálni. Örök szomj és örök éhség lett a büntetése az alvilágban: térdig áll a vízben, de ha lehajol, szomjas szája elől szétfutnak a habok, fölötte gyümölcstől roskadó ágak, de ha utána nyúl, elérhetetlen magasságba emelkednek. Oknos kötelet fon, mely soha nem készülhet el, mert mire elkészülne, felfalja a szamara. A legsúlyosabb büntetések színhelye gyanánt különben legtöbbször az alvilágnál, Hadésnál, illetőleg Hadés birodalmánál is mélyebben fekvő Tartarost említik. Itt szenved Tantalos mellett Ixión, a lapithák királya, Peirithoos atyja, ki Hérára merte a szemét vetni, amiért avval büntette meg Zeus, hogy örökké forgó tüzes kerékhez kötöztette. Itt szenvedtek a legyőzött titánok és Tityos, Gaia óriásgyermeke, kit Apollón és Artemis nyilai öltek meg, mert anyjukat, Létót, akarta bántalmazni. Örök kín a büntetése : máján szünet nélkül két keselyű lakmározik.

További információk a témában és egyebekben:

Vissza