PHILÉMON ÉS BAUKIS |
|
Phrygia dombjain egy hársfa mellett áll egy tölgy, és
alacsony fal veszi körül a kettőt. A közelben mocsár van, egykor lakott föld, de
most csak búvármadarak és szárcsák nyüzsögnek benne.
Emberi alakban járt egyszer Zeus és vele volt
Hermés is, hírnöki pálcával, de
szárnyak nélkül, hogy senki rá ne ismerjen. Ezer házhoz is bekopogtak, hogy
szállást kérjenek mint fáradt vándorok, és ezer ajtót zártak be előttük; csak
egy ház volt, amely befogadta őket. Egyszerű kis kunyhó, szalmából és nádból
volt csak a teteje, de a jámbor Baukis anyó és Philémón apó ebben a kunyhóban
töltötték el közös fiatal éveiket, itt is öregedtek meg együtt és szegénységükön
avval könnyítettek, hogy megelégedetten viselték és soha nem is akartak
gazdagabbaknak látszani. Csak ők ketten voltak az egész háznép, nem volt úr és
szolga, egymásnak parancsoltak és egymásnak fogadtak szót.
Amint a kedves házitűzhelyhez érkeztek az égi istenek és átléptek a küszöbön,
fejüket lehajtva, hogy bele ne verjék a szemöldökfába, Philémón apó széket
húzott oda, hogy azon pihentessék meg fáradt tagjaikat, és a szorgos kezű Baukis
egyszerű szőttest terített rá. Eztán felszította a tegnapi parazsat, száraz
falevelekkel és fakéreggel táplálta és addig szöszmötölt vele öreges
mozdulatokkal, amíg lángra lobbant. Száraz ágakat hordott le a padlásról,
felaprózta és a kis rézüst mellé vitte. Férje főzelékfélét hozott be a gondosan
öntözött kertből, Baukis azt tisztogatta, míg Philémón apó a füstölt oldalast
emelte le kétágú villával a gerendáról, a sokáig takargatott jó falatból leszelt
egy darabkát és forró vízben puhította meg.
Közben elbeszélgettek, hogy észre sem vették a múló órákat. Lágy kákából meg
fűzfaágakból ütöttek össze kényelmes kerevetet, és betakarták ruhákkal, melyeket
maguk számára csak ünnepnap szoktak leteríteni. Igaz, hogy ezek is ütött-kopott,
öreg darabok voltak: fűzfa kerevetre éppen illő takarók.
Hozzáláttak az istenek, lehevertek az asztal mellé, melyet az anyóka
nekifohászkodva, remegő kézzel helyezett oda. De az asztal egyik lába rövidebb
volt a többinél, egy cserépdarabbal kellett megtámasztani. Akkor aztán viruló
mentafűvel illatosították be a terítéket, egyszerű olajbogyót, őszi somot,
cikóriát, édes gyökeret és túrót szolgált fel az anyóka és hamuban sült tojást,
mindent szegényes cserépedényben. Majd ezüstserleg és sárga viasszal bekent
bükkfakupa került az asztalra. Hamarosan a főtt étel is elkészült, utána megint
bort hoztak, és mindenféle gyümölcsöt raktak lapos kosárkákba, diót, fügét,
datolyát, szilvát meg illatos almát és a bíbor színű venyigéken szedett
szőlőfürtöket. A közepébe lépesmézet tettek, és a jóságos tekintetek, a
vendéglátó szíves szándék feledtették a szegénységet.
Hanem a lakoma közben, ha kiürült a serleg, magától telt meg újra, s meglepetten
látta az öreg házaspár, hogy a boruk nemhogy fogyna, még emelkedik is az
edényben. Megrendülten álltak a csodálatos látvány mellett, kezüket imára
terjesztették ki, mert felismerték a csodáról vendégeikben az isteneket és
remegve kértek bocsánatot, hogy csak ilyen egyszerűen és szegényesen vendégelték
meg őket. Volt még egy libájuk, a kis tanya féltve őrzött, egyetlen jószága, a
hajlékukba tért isteneknek azt akarták levágni. De bizony a ludacska fürgén
emelgette a szárnyát, az ő tagjaik meg már nehezek voltak az öregségtől; sokáig
kapkodtak utána hiába, el is fáradtak bele, de az csak mindig kiszökött a
markukból. Végül is az istenek felé futott, mintha menedékért fordult volna
hozzájuk, mint oltalomkereső. Azok oltalmukba is vették a szárnyast,
megtiltották, hogy levágják az öregek, és így szóltak:
- Valóban istenek vagyunk és az egész környék el fogja venni méltó büntetését.
De titeket megkímél a közelgő vész, csak kövessétek lépéseinket és menjetek fel
a hegy tetejére.
Szót fogadtak mindketten, botra támaszkodva indultak a hosszú útra és
felvánszorogtak a hegyoldalon. Egy nyíllövésnyire voltak még a csúcstól, mikor
visszanéztek. Akkor már az egész környéket mocsár árasztotta el, csak az ő házuk
emelkedett ki a vízből. Amíg ezen csodálkoztak és rokonaik, szomszédaik sorsát
siratták, az az öreg ház, amely ezelőtt két gazda számára is kicsi volt,
templommá változott, oszlopok álltak a gerendázat alá, a szalmatető sárga
arannyá változott, az ajtón szép domborművek, és márvány fedte a padlózatot. És
szelíd szóval így szólt hozzájuk Kronos fia:
- Mondjátok meg, jámbor öregek, mi a kívánságtok.
Összenézett Philémón a feleségével, néhány szót váltottak, s közös kívánságukat
az öregember terjesztette az istenek elé:
- Engedd, hogy a te papjaid legyünk és a te szentélyedet őrizhessük, s mivel
szép egyetértésben töltöttük egész életünket, egy órában érjen mindkettőnket a
halál, hogy ne kelljen látnom soha hitvesem sírját, és hitvesemnek se kelljen
engemet eltemetnie.
Kívánságuk teljesült; ők gondozták a templomot, amíg csak éltek. S mikor már
leteltek a számukra kiszabott évek, történt, hogy a szent lépcsők előtt álltak
éppen, a templomi szolgálatot végezve. Egyszerre csak leveleket vettek észre
egymáson, mindkettőjük arca fölött lomb nőtt s már alig volt rá idejük, hogy
utoljára elköszönjenek egymástól.
- Isten veled, én hitvesem - mondták éppen egyszerre, s akkor már sűrű lomb
takarta el az ajkukat is. Baukis hársfává, Philémón tölgyfává változott. Egymás
mellett álltak s gyakran aggattak koszorút ágaikra jámbor kezek. Az arrajárók
pedig elmondták:
- Gondjuk van a jámborokra az isteneknek, és akik az isteneket tisztelik, maguk
is tiszteletre találnak.
További információk a témáról és minden egyébről:
copyright ©
László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu