Élt Thébaiban egy házaspár, Daiphantos és Kleodiké. Két gyermekük volt, Eritimos és Pindaros. Eritimos Artemis istennő szolgálatának szentelte életét, egész nap az erdőt járta vad után, Pindaros pedig Apollón kedveltje volt. Még gyermek volt Pindaros, amikor egyszer Thespiaiba ment szülővárosából. Meleg nyári idő volt, a nap tüzesen sütötte a mezőket. Pindaros elfáradt és lepihent útközben egy lombos fa árnyékába. Amint ott pihent, elnyomta az álom, és olyan édesen aludt a fa alatt, hogy a szája is tátva maradt a nagy gyönyörűségtől. Azt álmodta, hogy a szája telidestele lett döngicsélő méhekkel, mint valami nyüzsgő méhkas. De akkor csodálkozott csak igazán, amikor felébredt. Mert amit álmodott, igaz is volt félig-meddig. Egy eltévedt méhecske addig röpködött ide-oda a virágok és az alvó gyermek között, amíg telehordta elnyílt ajkait mézzel. Azóta ömlött Pindaros ajkairól méznél is édesebben az ének. Daiphantos, aki maga is szépen tudott játszani a fuvolán, ebből a csodából megértette, hogy a fiából, mire megnő, nála is híresebb művész lesz. Egy darabig maga tanítgatta, de Pindaros olyan gyorsan tanult, hogy Daiphantos hamarosan kifogyott a tudományából. Elküldte hát fiát egész Görögország legnagyobb muzsikusaihoz, hadd tanuljon tőlük, szedje magába mindenünnen a szépszavú ének tudományát, mint a méh a virágokról a mézet. És Pindaros minden tanítójától tanult valamit. Mire megnőtt, ő lett Görögország leghíresebb énekese. Dicsőséges hősök, híres, nagy királyok vetekedtek érte, hogy Pindaros énekelje meg a dicsőségüket. És ő mindenkiről énekelt, aki valami szép tettével kivált a többi ember közül. A görög ifjak minden negyedik esztendőben összegyűltek Olympiában, hogy ott Zeus nagy ünnepén versenyjátékokat rendezzenek. Pindaros is ott volt mindig, és a bajnokok legszebb jutalma az volt, hogy Pindaros énekelte meg a diadalukat. Történt egyszer, hogy Delphoiban Apollón ünnepére özönlöttek a zarándokok, drága ajándékokkal, hibátlan kosok százaival áldozni az istennek. Köztük volt Pindaros is, de üres kézzel. Gúnyosan kérdezték tőle a többiek : - Hát te ugyan mit áldozol Apollón istennek? - Egy hálaéneket - felelte Pindaros felemelt fejjel, mert tudta, hogy a szépszavú emberek zengő, bölcs szavakkal áldozhatnak az isteneknek. De csak nevették őt a zarándokok. Hanem Apollón isten Pindaros áldozatát fogadta a legszívesebben, és elrendelte, hogy a papok nap mint nap, mielőtt bezárják a templomot, kiáltsák fennszóval az oltár mellől: - Pindaros jöjjön, mert hivatalos az isten lakomájára! És Pindaros együtt lakomázott Apollónnal és a delphoi-i papokkal az áldozati állatok húsából. Trónszéke is volt a templomban s abba senki más nem ülhetett, hogy mindig készen várja Pindarost, s ha Pindaros eljött, abban ülve zengte himnuszait Apollón isten dicséretére. Pant is énekkel tisztelte meg, és ez az ének úgy megtetszett a kecskelábú, nevető pásztoristennek, aki maga is gyönyörűen tudta a pásztorsípot fújni, hogy megtanulta Pindaros énekét és azt énekelte, arra táncolt, amikor elvonult a hegyi nymphákkal a Mainalos hegy és a Kithairón között. Az istenek szerették, az emberek tisztelték Pindarost, így ért szép öregséget. De még késő aggkorában is, két leánya karján, elment mindenhová, ahol hős férfiak diadalait magasztalhatta. Nyolcvanesztendős volt már, amikor megjelent álmában Persephoné, az alvilág királynője, és így szólt hozzá : - Minden istenek közt csak hozzám nem irtál himnuszt egész életedben. Nemsokára jóváteheted mulasztásodat, ha majd elérkezel az én birodalmamba. Tíz nap múlva - éppen az argosi ünnepi játékokon vett részt - meg is halt Pindaros. Argosi máglyán hamvasztották el, de két szép leánya hamvvederbe gyűjtötte drága hamvait és hangos zokogás közben vitték haza Thébaiba.
Élt Thébaiban Pindarosnak egy öreg rokona, aki nagyon szerette Pindaros énekeit dúdolgatni. Sugárzó arccal fogadta az öregasszony a két gyászoló leányt és elmondta, hogy éjszaka milyen csodálatos álmot látott. Pindaros jelent meg előtte és elmondta új énekét, Persephoné himnuszát, melyben Hadés aranygyeplőjét is megénekelte. Reggelre kelve le is írta az anyóka Pindaros alvilági énekét s megmutatta a két leánynak, akik megvigasztalódva letörölték a könnyeiket. Mert halhatatlan a szépszavú költő, amint halhatatlanul száll szájról szájra az ének. Arra a házra, amelyben Pindaros lakott, ezt írták Thébai lakói : - Pindaros, a költő házát fel ne gyújtsa senki se! S a költő halála után is nagy tiszteletben tartották, mint szent zarándokhelyet. Még az ellenség is megkímélte, és száz évvel később, mikor a világhódító Nagy Sándor felégette Thébait, meghagyta a katonáinak, hogy Pindaros házára mint a szemük fényére vigyázzanak.