A VÍZÖZÖN A Gilgames eposz nyomán |
Összegyűltek az istenek és elhatározták, hogy vízözönt bocsátanak a bűnös
világra. Ott volt Anu, az istenek atyja, Enlil, az istenek királya, követük, Nimurta,
a háború istene és Ennugi, az alvilág fejedelme. De ott volt a fényes szemű Ea is, a
bölcsesség istene, aki szerette az embereket és ő elárulta a jámbor Utnapistinek,
hogy mit terveznek az istenek. . - Ubara-Tutu fia - mondta Utnapistinek az isten -,
rombold le házadat és építs bárkát helyette, ne törődj vagyonoddal, örülj, ha
életedet megmentheted. De a bárkába vigyél magaddal mindenféle élőlényt ! Felelt
Utnapisti az istennek : - Megértettem szavaidat és aszerint fogok cselekedni. De mit
mondjak a városban a népnek és a város véneinek, ha látják készülődésemet?
Akkor így oktatta ki Ea az embert, akinek a megmentését elhatározta: - Mondd nekik
ezt: "Úgy látom, Enlil, Nippur istene megharagudott reám, ezért nem maradhatok
itt tovább a ti városotokban, Enlil földjén. A tenger szent vizére szállok, hogy
Eánál, az én uramnál lakozzam. De reátok gazdagság esőjét bocsátják az istenek,
amelynek nyomán bővebb lesz az aratás." Másnap hajnal hasadtával hozzá is
látott Utnapisti a munkához úgy, ahogyan Ea meghagyta neki. Az ötödik napon már a
bárka alakját is megtervezte, százhúsz könyök magasra a falakat, százhúsz könyök
szélesre a tető szegélyét, hat emeletet épített, kívülről hét, belülről kilenc
osztatút. Napnyugta előtt készen állt a bárka, Utnapisti búcsúünnepet tartott,
áldozatot mutatott be az isteneknek és borral meg hússal és olajjal kínálta a
népet. Majd megrakta a bárkát, felhordott rá mindent, amije csak volt, ezüstöt és
aranyat és mindenféle állatot. Felvezette a bárkára egész családját és
nemzetségét és mindenféle mesterembert velük. Samas, a napisten így jelölte meg az
indulás idejét : - Egyik este majd az, aki a sötétséget bocsátja a világra,
búzaesőt hullat : akkor lépj a bárkára magad és reteszeld be jól az ajtaját!
Eljött ez az idő: aki a sötétséget bocsátja a világra, egyik este búzaesőt
hullatott a földre, de hamarosan olyan sötét fellegek borították el az eget, hogy
Utnapisti félt rájuk feltekinteni. Fellépett a bárkára, elreteszelte az ajtaját és
rábízta magát minden vagyonával együtt Puzur-Amurrira, a hajósra. Hajnalra fekete
felhőből mennydörgött Adad, a vihar istene, előtte jártak hegyeket és völgyeket
átlépve az istenek követei, Sullat és Hanis; Irragal, az alvilág istene leszakítja a
pilléreket, Nimurta, a háború istene elsodorja a gátakat, az Annunaki nevű alvilági
istenek fáklyát ragadnak és borzalmas fénnyel árasztják el a messzi vidéket. Adad
felhatol az égig és mindent homályba takar és szétzúzza a földet, mint hitvány
cserépedényt. Magukat az isteneket is félelemmel töltötte el a rettenetes vihar,
fölmenekültek az égbe Anuhoz és úgy kuporodtak le a fal mellett, mint megriadt
kutyák. Istar, a széphangú istennő üvöltött fájdalmában: - Hogy is járulhattam
hozzá az istenek tanácsában ehhez a pusztításhoz! Hiszen én magam szültem az
embereket, s most mint a halak nyüzsögnek a tengerben !
Hat napon és hat éjszakán át tartott a vihar, a hetedik napon aztán elcsitult az
irtózatos erejű déli szél, elnyugodtak a tenger hullámai is és visszahúzódtak
partjaik mögé. Utnapisti egy kis nyíláson kitekintett, és könnyek öntötték el az
arcát, amikor látta körös-körül a pusztulást. A vihar elcsitult, de addigra az
egész emberi világ a földdel vált egyenlővé a vízözönben. A bárka a Niszir
hegyen állapodott meg, s a Niszir hegy szorosan fogta, a bárka nem ingott meg, de
tovább sem tudott menni napokig. Így telt el további hat nap és hat éjszaka. A
hetedik napon azután Utnapisti kiengedett egy galambot a bárkából, a galamb kirepült
és visszatért hamarosan, mert nem talált magának sehol pihenőhelyet. Kiengedett akkor
Utnapisti egy fecskét, a fecske kirepült és visszatért hamarosan, mert nem talált
magának sehol pihenőhelyet., Kiengedett végül Utnapisti egy hollót, a holló
kirepült és látta, hogy a víz apad, talált is hamarosan, mit faljon - és nem is
tért vissza többé. Ekkor Utnapisti kiengedte a bárkából az élőlényeket a világ
négy tája felé, és áldozatot mutatott be a hegyormon az isteneknek. Megérezték az
istenek az áldozat illatát és jöttek rá, akár a legyek. Jött Istar is és felemelve
drága ékszereit így szólt: - Halljátok istenek, amint nem felejtem a drága ékkövet
a nyakamon, nem felejtem el ezeket a napokat soha. Jöjjenek az istenek mind az áldozati
lakomára, de Enlil maradjon távol, mert ő az, aki a vízözünt elhatározta és az én
embereimet pusztulásba döntötte.
De megjött Enlil is, és látta a bárkát és harag töltötte el a szívét : - Hát
mégis megmenekült egy éiőlény ! Pedig nem lett volna szabad egyetlen embernek sem
életben maradnia ! Szólt hozzá Nimurta : - Ki más tudna ilyen tervet kieszelni, mint
Ea? - Megszólalt Ea is, és ezt mondta Enlilnek : - Hogy is lehettél olyan
meggondolatlan, hogy vízözönbe borítsd az egész világot ? Aki bűnös, az
bűnhődjék, de Utnapistinek ne akard immár a vesztét. Ahelyett, hogy vízözönt
bocsátottál volna a világra, támadhatott volna oroszlán vagy farkas az emberekre,
hogy pusztítson közöttük. Ahelyett, hogy vízözönt bocsátottál a világra,
támadhatott volna éhínség az emberek között, vagy megtámadhatta volna. őket Irra,
a pusztító járvány istene, és ez is megritkíthatta volna soraikat. Egyébként nem
én magam árultam el a nagy istenek titkát, én csak álmot bocsátottam rá, és ő,
legbölcsebb ember, ebből olvasta ki. Most pedig döntsetek róla kedvezően ! Így
szólt Ea és belépett a bárkába, kézen fogta Utnapistit és így vezette ki őt a
szárazföldre, feleségével együtt. Ott aztán letérdelt Utnapisti is, meg a felesége
is, kettejök közé állt Ea, megérintette homlokukat és megáldotta őket : - Ezelőtt
ember volt Utnapisti, de mostantól fogva Utnapisti is, meg a felesége is hozzánk,
istenekhez váljék hasonlóvá ! Lakozzék Utnapisti a messzeségben, a folyamok
torkolatánál ! És akkor az istenek elvezették Utnapistit messze, a folyamok
torkolatához, és meghagyták neki, hogy ott lakozzék.
További információk a témáról és minden egyébről:
copyright © László Zoltán 1999 - 2010
e-mail: Literatura.hu