NARRÁTOR: a színházművészetben a drámai cselekményen kívülálló drámai személyiséggel nem rendelkező szereplő, aki prózaian közli a nézőkkel a nem ábrázolt de a megértéshez szükséges részleteket

NATURALIZMUS: irodalmi és festészeti irányzat a 19. század második felétől - képviselői egyaránt szembefordultak a realizmus korabeli válságával és a romantika üres moralizálásával, s a pozitivizmus filozófiája jegyében a valóság aprólékos megfigyelését, kísérletező feltárását tűzték ki célul. Bölcseleti, természettudományos hátterében a pozitivizmus, a darwinizmus, az átörökléstan, Taine miliőelmélete áll. Elsősorban a prózában jelentős. Elméleti alapját Zola: A kísérleti regény című tanulmánya adja. Legjelentősebb művészi teljesítménye Zola: Rougon-Macquart ciklus. Az embert szociális körülményeitől és génjeitől meghatározott lénynek tartja. Kitágítja az ábrázolhatóság határait a társadalmi periféria, a nyomor, a szexualitás és betegség ábrázolásával. Stílusára a fotografikus és fonografikus hűség a jellemző. (Maupassant, Strindberg, Dreiser, Bródy Sándor, Móricz a háború végéig)

NATURBURSCH: Naturburs. Német. A XIX. századi osztrák vígjátékokban meghonosodott komikus típus;  faragatlan fickó, akit szókimondó természetesség jellemez. Irodalmunkban Garay János elbeszélő költeményének, Az obsitosnak főhőse, Háry János tart vele rokonságot. A XX. században Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcija, Tamási Áron Ábelje és Nyíró József Uz Bencéje mutat naturbursch vonásokat - bár ennél mindhárman árnyaltabb, gazdagabban ábrázolt figurák. Tisztán parlagias változatában Gárdonyi Géza korai elbeszéléseinek és népszínműveinek hőse, Göre Gábor állítja elénk ezt a típust

NATURIZMUS: Francia költészeti iskola a 19. század végén, amely a Mallarmé-féle szimbolizmus hermetizmus-a ellen lázadt, a mindennapi élet és a természetesség felé fordult.

NEOKLASSZICIZMUS: azon 19-20. századi művészeti irányzatok elnevezése, amelyek a historizmus jegyében az antik vagy a klasszicista művészet formaelveihez való visszatérésre törekedtek

NEOLOGIZMUS: nyelvújítás. Neologizmusok azok az új szavak, kifejezések amelyekkel a nyilv, a társadalmi viszonyok és a gondolkodás fejlődésével párhuzamosan, állandóan gazadagodik. Fajai a következők: 1. Fogalmi neologizmus - új fogalmak jelölésére 2. Jelentésbeli neologizmus - régi szónak új jelentése 3. Formai neologizmus - egy szónak addíg nem hasznlt alaktani formája.

NEOREALIZMUS: Az olasz irodalomnak és művészetnek a szerzők és művek hovatartozása miatt több iskolára, irányzatra oszló jelenségegyüttese. Kezdetei a két háború közötti időszakra, az 1930-as évekre nyúlnak vissza, teljes kibontakozása pedig a II. világháború befejezését követő évtizedbe, 1945 és 1955 között a prózairodalom és a filmművészet megújulásával megy végbe. A neorealista alkotók újraértelmezik a realista ábrázolást; a műalkotás és a társadalmi-történeti valóság közötti összefüggést tartják szem előtt. Legfőbb filmművészeti képviselői: Luchino Visconti, Vittorio de Sica és Roberto Rossellini. A neorealizmus legfőbb irodalmi alkotása: Alberto Moravia: Egy asszony meg a lánya.

NÉPBALLADA: az epikus verses népköltészet műfaja, a ballada népi megfelelője, illetve előzménye.

NO - DRÁMA: Japán énekes táncos dráma. A japán színjátszás panteista - mindent istenítő - kultikus eredetű, mint majd minden nép alakoskodó szokása, tánca és színjátszása. A japán színjáték a sintoista és buddhista szokásokból fejlődött ki. A sintoizmus nemcsak a japán lélek derűs kedélyvilágát, hanem az abból kiáradó csodálatosan változatos művészeti megnyilatkozásokat is megmagyarázza. A japánok a természeti jelenségekben, a dolgokban magát a tárgyat s a benne feltételezett szellemet egyformán imádják. A víz istene és a víz között, a sintoista felfogás szerint nincs különbség. A japán színjátszás ősi formáját a kagura-nak vagy vazaoki-nak nevezett táncot enélkül nem érthetjük meg. A kultikus eredetű japán táncművészet a sintoista elemeken kívül az idők folyamán a buddhizmus sugallta táncelemekkel is gazdagodott. A japánok a VI. században ismerték meg a buddhizmust, mely felébresztette bennük az érdeklődést a kínai műveltség iránt. A kínai műveltség pedig hellenisztikus elemeket is közvetített a japánoknak. E sokféle hatás eredményezte, hogy a japán színjátszás végtelenül változatossá fejlődött. A VII. században már a legkülönfélébb kultikus hangszerekről, táncokról, zenekarokról tudunk. A tánc és a zene nemcsak a szertartások főeleme volt, hanem a mágiában is jelentős szerephez jutott. Ilyen varázstánc a sambazo. A IX. századból ismeretes a japán lélek derűjét, szelíd kedélyét kifejező sirabiosi-tánc, a komikus elemekben bővelkedő sarukagu és a falusi életet dicsérő dengaku. A X. században történt dinasztikus válság a katonai szellem uralomra jutását eredményezte. Ekkor már teljes és végleges a buddhizmus térhódítása Japánban. A bonzok (papok) azonban nem tiltják el a sintoista eredetű táncokat. A denkagu soha eddig nem tapasztalt népszerűségnek örvend. A XII. században hivatásos zenészek játékára táncolják a fizetett táncosok a dengakut, melyek előadási helye már nem kizárólagosan a pagoda udvara, hanem a folyók partjai is. A XIV. század első felében pedig az énekes táncos játéknak egy új fajtájáról tudunk, melynek elemei között megtaláljuk mind a hindu, mind a kínai pantomimika hatását. Az új énekes-táncos drámának megjelenése döntő jelentőségű a japán színjátszás történetében. Az új műfaj neve nogaku, melyet röviden NO néven emleget a színháztörténet. A no már nem japán nemzeti eredetű játék. Népszerűsítői pedig bonzok voltak, akik a harcosok tetteiről szóló dalokból, a heijokuk-ból átvettek néhány motívumot és beleszőtték a no-ba, melynek előadására külön termet építettek. Ez volt az első sajátos japán színház. A színpadot három oldalról láthatta a néző. Olyan volt, mint egy magánlakás előrenyúló terasza, melyet egy galéria hosszabbított meg a lakosztályok felé. A teraszt néhány lépcső kötötte össze az udvarral, ahol a nézők sorakoztak.  A no főszereplője a site, álarcot viselt. A főleg koreografikus jellegű, énekes no-k előadása közben a színészek burleszkszerű jeleneteket is előadtak. Ezeket kiogen-nek nevezték.

NOUVEAU ROMAN: új regény vagy antiregény, a legújabb francia próza egyik irányzata, mely a tárgyi világ részletező, objektív ábrázolására törekszik s tudatosan kerüli a jellemábrázolást, az egyénítést ( Robbe-Grillet, Sarraute, Michel Butor )

NYOMATÉK: több értelemben használt verstani kifejezés. Eredeti jelentésben hangsúly, mely egyben nagyobb hangerőt is feltételez. Újabb értelmezés szerint: a beszédben résztvevő izmok fokozott tevékenységével azonos, emellett csak másodlagos a nagyobb hangosság és a magasabb hangfekvés. Második jelentésben az időmértékes vers arszisza; egy vagy több szótagra kiterjedő nyomatékos verselem, meghatározott időtartamú nyomaték.

NYUGAT-EURÓPAI VERSELÉS: A magyar verstanban olyan időmértékes versformákat sorolunk ide, amelyek eltérnek az antik versidomtól. A klasszikus verslábakat megőrizte, de mellőzte a szigorúan megkötött metrikai rendű sorfajtákat és strófákat, amelyek a görög és a római verset jellemezték. Főként keleti hatásra megjelent a rimelés, új strófafajták, versalakzatok, meghatározott műformák alakultak ki. A nyugat-európai nyelvek általában alkalmatlanok az időmértékes verselésre, ezért pl. a jambikus lüktetést hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakoztatásával pótolták. A franciáknál pl. a sorszótagszám és a soron belüli sormetszet, a hangsúly és a rím lett a fő versalkotó elem. A magyar nyugat-európai verselés fő kezdeményezői nálunk a XVIII. századi költők - Ráday Gedeon után Kazinczy és köre s Csokonai Vitéz Mihály. Kifejlesztése főképp Vörösmarty, Petőfi és Arany nevéhez fűződik; fejlődése, alakulása mindmáig tart. Jelentős fejlődésen ment keresztül a Nyugat első nemzedékének időmértékes verselési gyakorlatával és elveivel - Ady tudatosan kombinálja a hangsúlynyomatékos versritmussal. Szabó Lőrinc tovább oldja a jambusok egyhangú lüktetését, s egyre több egyéni felfogású változatuk alakul ki a nyugat-európai formáknak. Nagy László pl. Ady felfogását fejleszti tovább poliritmikus formáival, mások a szabadvers irányában mozdítják el. A magyar nyelv különösen alkalmas a versformák változatos alkalmazására, így a nyugat-európai verselésnek továbbra is tág tere nyílik nálunk. Terminológiai viták folyhatnak arról, hogy a „nyugat-európai verselés" elnevezés találó-e vagy sem - ez honosodott meg a rímes időmértékes verselés jelölésére.

Vissza

copyright © László Zoltán 1998 - 2013
e-mail: Literatura.hu