PALINDROM: olyan szórejtvény, amelyben a rejtett szónak visszafelé olvasva is van értelme: zár - ráz, Léda - Adél, illetőleg olyan mondatrejtvény amelynek az értelme visszafele olvasva is ugyanaz: Indul a görög aludni.

PAMFLET: gunyoros hangú, többnyire személyeskedő jellegű vitairat, gúnyirat.

PANASZDAL: a költői megnyilatkozás egyik legáltalánosabb típusa, mejben a szerzőt mindíg valamilyen fájdalom készteti megszólalásra. Egyik formája, a halottsirató már sok ezer évvel ezelőtt, a költészet legősibb csírái között kialakult. A régebbi időkben dallamhoz kapcsoltan élt, a későbbiekben azonban kialakultak tisztán irodalmi változatai is.

PARABOLA: a mindennapi életből merített, erkölcsi tanulságot példázó elbeszélés

PARADIGMA: minta, példa. A nyelvészetben ragozási példa, illetve valamely szókategória elemeinek vertikális sora. A tudományelméletben az előfeltevéseket meghatározó kérdésirány, melyet az adott értelmező közösség tagjai osztanak.

PARADOXON: feloldhatatlan ellentmondás - ellentmondó fogalmak meglepő hatású egyesítése. Pl. Arisztotelész tétele: "Akinek sok barátja van, annak egy sincs" - logikátlannak tűnik, mivel a második mondat ugyanazzal a szóval tagad egy összefüggést, amellyel az elsőt állította. Csakhogy a szavaknak több jelentésük van és a paradoxon arra kényszerít, hogy válogassunk közöttük. Gyakori a paradoxon az erős érzelmeket közlő, szerelmi vagy vallásos-misztikus lírában: "Ha nem ejtesz fogságba, sosem leszek szabad" (John Donne)

PARAFRÁZIS: valamely előre megadott szöveg kibővítése magyarázó vagy művészi célzattal, főként a német romantikus költők szerettek parafrázisokat írni egymás költeményeire

PARALELIZMUS: párhuzamosság - gondolatritmus. Egymást követő mondatok, mondatpárok szerkezeti és jelentésbeli analógiáján alapuló költői forma. A párhuzamosság elvén alapul a finnugor népek költészete, és nyomokban fellelhető a magyar népdalokban, balladákban is. A párhuzamos szerkesztés az ókori Kelet költészetének alapvető formai sajátsága. Hasonló formai elvekre épülnek az óegyiptomi intelmek, szerelmi énekek, a sumér és akkád mitikus eposzok, templomhimnuszok, sirámok, a hettita népi imák, a biblikus elbeszélések és énekek. A párhuzamosság az arab verses prózának is egyik formai alkotóeleme, s megfigyelhető a kínai filozófikus lírában is. A görög és római varázsszövegek, a mágikus, vallásos vagy jogi tételeket tartalmaz római énekek szerkezetét az analóg vagy ellentétes párhuzamosság határozza meg.

PARNASSZIZMUS: a 19. század második felében Franciaországban a romantikával szemben fellépő költői irányzat amely a formai tökély és a személytelen költészet programját hirdette egy pesszimista történelemfilozófia jegyében ( Gautier, Leconte de Lisle ). Az elnevezés a Parnasszus hegy nevéből ered, itt laktak a görög mitológia szerint a Múzsák és Apollon.

PARÓDIA: ellendal, eltorzított dal. Valamely jól ismert mű, műfaj vagy stílus gunyoros, komikus hatású utánzása. Az eredeti alkotásokban összeforr egymással a lényeg és a forma, tartalom és stílus: a paródia szétválasztja ezt a két réteget, önnállósítja a stílust, s miközben eszközeit felnagyítva utánozza, funkciójuktól idegen tárgy, téma közlésére használja. A paródia úgyszolván egyidős a költészettel. Az  i.e. VI-V. században keletkezett Békaegérharc már a homéroszi eposzkultúrát parodizálja. Szintén egy egész műfajt állít pellengérre Cervantes Don Quijote-ja: a lovagregényt. A magyar irodalom utolérhetetlen parodistája Karinthy Frigyes. Az Így írtok ti nemcsak szerzők modorát utánozza, hanem műfajokét, irányzatokét is. A kortársak nem véletlenül olvasták ki belőle az első alapos stíluselemzést a Nyugat nagy, úttörő nemzedékéről.

PÁROS RÍM: a szomszédos rím egyik fajtálya, melyben a sorvégi rímhívóval a következő sorvégi felelő rím csandül össze. Rímképlete: AA

PASSIÓJÁTÉK: a húsvéti liturgikus drámából kinőtt misztériumjáték irodalmi igényű formája a 10. századtól a 16. század végéig, először latin nyelven, később népnyelvi változatokban Krisztus életét és halálát dolgozta fel

PASTICHE: egymástól eltérő stílusrétegek, elemek keveredése a műben, parodisztikus céllal. A szó melynek eredeti jelentése csiriz, a különböző szerzők, korszakok, irányzatok jellegzetességeinek összeragsztására utal, ebben a vegyítettségben különbözik az egységes paródiától. Olyan stílusjáték mely a fölidézett stílusfajták nevetségessé tételéz is szolgálhatja de a mű alkotóelemévé is válhat.

PÁSZTORI KÖLTÉSZET: bukolika - az irodalomnak a pásztori életformát, a természet ölén élő egyszerű emberek idilli életét eszményítetten ábrázoló ága - eredete az antik költészetre nyúlik vissza, a reneszánsz idején éledt újra, s a rokokó udvari költészetében élte virágkorát

PÁSZTORJÁTÉK: az ókori eklogával és bukolikus költészettel rokon verses, dramatikus játék, színpadi műfaj, mely a vidéki életet eszményítette s a reneszánszban dívott leginkább

PÁTOSZ: szenvedés, szenvedély. Esztétikai minőség, mely az emberi konfliktusokkal, mély vágyakkal, fölemelő törekvésekkel és fájdalmas kudarcokkal való együttérzésből fakad. Retorikai, stilisztikai kifejezésmód, amely erőtelyes, szélsőséges jelentésű szavakkal, éles ellentétekkel, kitartó halmozással és fokozással érzékelteti a szerző vagy szereplő személyes elkötelezettségét a rárgy iránt. A pátosz műfajmeghatározó minőség is lehet, otthonosabb az ódában, a tragédiában, a rapszódiá-ban mint a vígjátékban vagy az epigrammá-ban.

PENTAMETER: két egymástól sormetszettel elválasztott hémiepészből (-UU-UU-) álló időmértékes verssor a görög és római költészetben. Klasszikus szabálya szerint az első hémiepészben mindig csak egy helyen állhatott a két rövid szótag, de nem volt megkötve, hogy ez melyik legyen, a másodikban metrikai megfelelés nem lehetett. Képlete: -UU-UU-|| -UU-UU-| .Az ókori metrika öt lábból álló ritmusegységnek fogta fel, innen származik elnevezése is (penta=öt).

PIKARESZK REGÉNY: a kalandregénynek a 16. századi spanyol irodalomban keletkezett válfaja, lazán összefüggő epizódokból áll amelyek a kalandor hős csínytevéseit mutatják be

PIRRICHIUS: a görög fegyvertánc szóból ered. A görög-római verselésben két rövid szótag egymásutánja UU. Önálló verslábként nem fordul elő az antik költészetben csak helyettesítő lábként szerepel főként jambus és trocheus helyett.

POÉTIKA: a költészet elmélete, amely a költészet mibenlétével, fejlődésével, a költői műfajokkal, tartalmi és formai sajátosságaikkal, nyelvi kifejezőeszközeikkel foglalkozik - tágabb értelemben a szépirodalom elmélete

POSZTMODERN:  Az összefoglalóan modernként megjelölt korszakot felváltó irodalomértelmezés, poétika és létszemlélet együttesének jelölésére a posztmodern fogalma használatos. A 'modern utáni' jelentésű korszakmegjelölés nem pusztán időbeli sorrendiségre utal, hanem arra a szituációra is, amelyet utániságként vagy megelőzöttségként írhatunk körül. A posztmodern irodalomszemléletnek ugyanis egyik jellemzője, hogy szakít az eredetiség romantikus gyökerű programjával. A romantika a művészi alkotást lényegében teremtésként értelmezte, olyan tevékenységként, amely az egyszeri individuum originális, megismételhetetlen megnyilvánulása. Bár a művészszerep és az alkotás ilyen emelkedett, ünnepi felfogása fokozatosan veszített jelentőségéből a modernség időszaka alatt, az alapvetően a szubjektumot középpontba helyező irodalomértelmezés és poétika mégis továbbélt. A posztmodern radikálisan átértékelte a műalkotás természetéről vallott nézeteket ebben a vonatkozásban is. A kortárs irodalomértés az eredetiség romantikus koncepcióját puszta mítoszként értelmezi, s minden új műalkotásra korábbi szövegek újraírásaként tekint. A mű tehát nem individuális alkotás, hanem az irodalmi hagyomány által mindenkor befolyásolt, meghatározott produktum. A posztmodern irodalomértelmezés különösen nagy jelentőséget tulajdonít a nyelvről vallott nézeteknek, s ezen a téren is jellegzetesen eltér a modern nyelvelméletektől. A modern nem szakad el a nyelv instrumentális felfogásától, ami lényegében egy olyan nyelvi modellt feltételez, mely szerint a nyelv csupán közvetítő szerepet tölt be. Egy nyelvtől független tudattartalmat a beszélő átfordít a nyelvi jelrendszerre, s ezt a kódot a befogadó visszafordítja egy nyelvtől lényegében független tudattartalomra. A nyelv ebben a modellben tökéletesen uralt eszköz, amely a gondolat szolgálatában áll, s amely legfeljebb csak annyiban problematikus, hogy elég pontosan képes megragadni tudattartalmakat vagy sem. A posztmodern a nyelvnek ilyen értelmezését alapvetően elhibázottnak tartja, s rámutat arra, hogy a nyelv nem elsősorban közvetíti, hanem megalkotja, létrehívja tudatunk tartalmait. A nyelv alapvetően meghatározza, hogy mit vagyunk képesek gondolni, hiszen a világról alkotott képzeteink a nyelv által, a nyelvben konstituálódnak. Ennek alapján megfogalmazható az a paradoxonként ható tétel, mely szerint nem mi használjuk a nyelvet, hanem a nyelv használ minket

POZITIVIZMUS: polgári filozófiai irányzat a 19. században - fő képviselői: Comte, Mill, Spencer - mint metafizikusat eleve félretolta a lét és a tudat viszonyának kérdését, a spekulatív dedukció helyett az egzakt indukció módszerére szavazott s azt vallotta, hogy a tudománynak nem feladata a tények magyarázata, csupán a leírása - Spencer az esztétika területén a szépség problémáját a biologista esztétika jegyében vélte megoldhatónak, a művészet lényegét a játékösztönből vezette le - Az irodalomtörténeti pozitivizmus a francia Taine nevéhez fűződik. Alapelve az, hogy nem rendszert hanem módszert akar adni az irodalom és művészettörténeti kutatásokhoz. A lényeg a a művészi jelenségek létrejöttének értelmezése. Erre szolgál Taine-nél a "három erő"-re való visszavezetés. Eszerint a művészi jelenségek létrejöttének végső tényezői:
1. A faj : az öröklött, szerzett és tovább örökített tulajdonságok rendszere
2. A környezet: a földrajzi, társadalmi, éghajlati és történelmi körülmények
3. Az időpont: melyben az alkotás létrejött

PRAGMATIZMUS: 20. századi idealista filozófiai irányzat mely főképp az angolszász országokban terjedt el - fő képviselői: Peirce, James és Dewey - az anyagot az emberi érzetek összességeként határozza meg s az igazságot a gyakorlati hasznosság függvényévé teszi - a művészet feladatát az esztétikai gyönyörszerzésben ( szenzuális, emocionális és intellektuális gyönyörök ) jelöli meg

PRERAFFAELITÁK:  fiatal angol festők és irodalmárok egyesülése, amelvet 1848-ban W. H. Hunt, J. K. Milláin és I. J. Rossetti alapított. Koruk merev akademizmusával szemben a preraffaelita festők a Raffaello előtti olasz mesterek őszinteségét, tisztaságát és egyszerűségét eszményítették. Minden későbbi festészetet elvetettek, kivéve az 1810 körül Rómában letelepedő osztrák és német ,,nazarenus" festőkét, akiknek romantikus, misztikus, de ugyanakkor aprólékosan valósághű művészete erősen hatott rájuk. A preraffaeliták a művészet és az erkölcs között szoros összefüggést feltételeztek, s gyakran fordultak ,,felemelő" témákhoz. A tartalom fontosságát vallották: szerintük a művészetnek mindig mondania kell valamit, s olyan erőteljesen, ahogyan csak lehetséges. A preraffaelita költészetet a szándékolt egyszerűség jellemzi, a vizuális és hangzási érzékletességre való törekvés, az archaizálás, valamint a dekorativitás igénye. A versek gyakori témája az ősz, a hanyatlás, a halál s jellemző a vallásos nyelvezet használata.

PRÓZAKÖLTEMÉNY: prózavers - rövid terjedelmű, lírai hangú költői mű, amelynek semmiféle verses formája nincsen

Vissza

copyright © László Zoltán 1998 - 2013
e-mail: Literatura.hu