S

Gyors és hatékony tájékoztatást szeretnél?!
Minőségileg kifogástalan szolgáltatást?!
Használd a mellékelt keresőt:

SKOLASZTIKA: XI–XIII. századbeli filozófiai irányzat, gondolkodásbeli módszer, melyet a tények, jelenségek közti rendkívül erős ok-okozati összefüggés megteremtése, a gondolatok egymásra épülése jellemez. Ezt a gondolkodási és bizonyítási módszert az iskolákban, egyetemeken tanították, innen az elnevezés.
Hit és tudás viszonyában árnyaltabban foglal állást, nem kizáró, hanem egymást feltételező tényezőkről beszél:
“Credo ut intelligam, intelligo ut credam” (Hiszek, hogy tudjak, tudok, hogy higgyek)
A skolasztika atyja: Szt. Anzelm (1033–1109). A skolasztika fejedelme: Aquinoi Szt. Tamás (1224–1274). Összefoglalója és rendszerezője a középkori filozófiának (tomizmus, neotomizmus). Főműve: Summa teologica. Merev hierarchikus világkép jellemzi, mely szerint a világ az élettelen anyagtól jut el az abszolút és tiszta szellemig (Istenig). Az ember középen helyezkedik el a maga anyagi és szellemi voltával. Társadalomképét is a hierarchia határozza meg, mely a nincstelen jobbágytól terjed az uralkodóig. A hierarchiában elfoglalt hely nem minősíti az embert. Az alattvalónak kötelessége szolgálnia a felette állót, annak viszont kötelessége gondoskodnia az alattvalóról. A hierarchia alapvetően kizárja a társadalmi mobilitást (mozgást), de megadja a belső békét és harmóniát az embernek. Aquinoi Szt. Tamás: Isten bizonyítékai (Istenhez vezető öt út):
1. mozgás
2. létesítő okság
3. kontingencia (esetlegesség elve)
4. a különböző létkötelességi fokozatok
5. a célszerűség elve

SORMETSZET: A verssor metrikai képletét tagoló szünet.A szünetek a verssort két vagy több részre bontják, ezáltal is fokozva a vers ritmusát.

SORSTRAGÉDIA: A tragédiának az a fajtája, amelyben a hős bukását nem a jelleme, hanem - a görögök hite szerint - a körülmények eleve megszabott, elkerülhetetlen láncolata, a sors megmásíthatatlan rendelése okozza.

SPLEEN: a világfájdalom egy sajátos megjelenési formája, rosszkedv, levertség: a XIX. -XX. századi költészet egyik alaptémája. Nem a mű unalmasságát jelenti, hanem életérzést, a főhős mélabúját, esetleg cinizmusát. A világirodalom gyöngyszemei közé tartoznak a spleen irodalmi kifejeződései, különösen a romantikus és szimbolista lírában, valamint a modern francia regényben (pl. Byron elbeszélő költeményeinek számos hőse, Puskin Anyeginje és Baudelaire költészete).

SPONDEUS: időmértékes versláb, alapképlete: - -

STANZA: általános értelemben, versszak - itáliai eredetű strófa, nyolc, egyenként 11 szótagos hangsúlyos jambikus sorból áll, rímképlete abababcc

STILIZÁLÁS: a művészet egyik egyneműsítő eljárása, amely jellemző a művészi általánosításra, elvonatkoztatásra - főleg a szimbólikus-allegórikus művészetekben jelentkezik

STÍLUS: íróvessző. A gondolat kifejezésének módja írásban vagy élőszóban. Az a sajátos mód, ahogyan gondolatainkat, érzelmeinket a nyelvi eszközök megválogatásával kifejezzük. A stílus fogalma azonban messze túlterjed a nyelvi, irodalmi kifejezésen; adott élethelyzetben egyének és közösségek jellemző cselekvésmódját is jelenti.

STURM UND DRANG: A fiatal Németország szellemi mozgalma a XVIII–XIX. század fordulóján. Az elnevezés Klinger 1755-ös hasonló című drámájából ered. Radikális szakítást jelent a merev klasszicizmussal, mindenfajta kötöttséggel, a szabadság és az énkultusz jegyében. A drámában intenzív cselekményvezetés, mozgalmasság, fordulatosság jellemző. Önmagában maradandó értéket a mozgalom nem hozott, de szinte mindenkit megérintett a XVIII. század végén a német kultúrában ( Herder, Goethe, Schiller ).

SÜRÍTÉS: a műalkotás intenzitását növelő eljárás, amely tartalmilag a tipikusság megteremtésével, formailag pedig a tartalom megkívánta legkifejezőbb formai elemek kialakításával azonos

 

SZ

SZABADVERS: olyan versszerű sorokba tördelt költemény amelynek szabályozott versritmusa nincsen - verstanilag kötetlen formát jelent -

Walt Whitman: Hallom Amerika dalát

Hallom Amerika dalát, hallom sokféle szent énekét,
A kézművesekét, mindegyik aszerint dalolja a magáét,
hogy jókedvű-e vagy komoly,
A magáét dalolja az ács, miközben a deszkáját vagy
a gerendáját méri,
Azt dalolja a kőműves, amikor munkájához készülődik vagy
abbahagyja a munkáját,
Azt a révész, ami az életéhez vagy a csónakjához tartozik,
dalol a fedélzeti matróz a gőzhajón,
Dalol a cipész, miközben a munkaszékén ül, a kalapos,
miközben áll,
Hallom a favágó dalát, a szántó béreslegényt, ahogy reggel
elindul, vagy ahogy délben megpihen, vagy amikor lemegy
a nap,
Az anya gyönyörű dalát, vagy a dolgozó fiatal asszonyét,
vagy a leányét, aki varr vagy mos,
Mindegyik azt dalolja, ha férfi, ha nő, amihez köze van, és
nem egyebet,
Napközben azt, ami a nappalé - és éjjel hallom a robusztus,
vidám sihederek csapatát:
Erőteljes, zengő dalaikat dalolják, ahogy csak a torkukon
kifér.

( fordította Szabó Lőrinc )

Amit ma, pontosabban Whitman óta szabad versnek nevezünk, valójában a mediterrán-kisázsiai kulturális térség hagyományos költői formanyelve; mindenki számára megközelíthető lelőhelye a Biblia, jelesen az Ószövetség; annak mögöttes téridejében földereng az ősiség kultúrája. Az óhéber verselésnek egyik formaeleme az a fajta gondolatritmus, amelynek két tagja a sorkezdeti szavak ismétlése a sorvégeken. Továbbá: a sorkezdeti szavak ismétlése a következő sor ( mondat ) elején. A hosszú századokon át uralkodó rímet kiiktatva, Whitman versnyelve alapeszközei közé sorolta az alliterációt, az úgynevezett strukturális betűrímet. Pl.:

“Tegnap hőség volt. Kövér nők kóválygó fejjel, lihegve legyezték magukat. Sovány nők sápadtan hevertek hencsereken vagy lustán libegtek mint liliomok a langyos tó vizén.”

A gondolatritmus és az ismétlés a retorika, az ékesszólás formaeszköze is. Whitman leleménye és fortélya abban áll, hogy az ősi formaelemekkel az időszerű, elméje, szeme, érzékszervei számára közvetlenül tapasztalható valóságot lényegítette verssé. Whitman hatása óriási, páratlan az újkori világlírában. A szabad vers neki köszönhetően lett a huszadik században a költészet köznyelve. Már a múlt század végén ( 1887 ) megjelenik Franciaországban Gustave Kahn szabad verseinek gyűjteménye, s nincs nemzeti irodalom Európában, ahol már az avantgarde robbanása előtt ne tűnt volna föl a szabadverselők, jelentős, nagy formátumú költőinek egész sora. Az elmúlt évszázad alatt a szabad vers szétágazott: a whitmani típusú parttalan mellett kialakult a kötött formaelemeket furfangosan rejtegető alakzat. De korántsem a formán fordult meg minden: “A régi fajta versben a ritmikai erő nagy mértékben befolyásolja a tartalmi jelentést; most ez utóbbi egy egyre szabadabbá váló ritmus formájában fejeződik ki, amely így fokozatosan alkalmazkodik az érzelemhez. E között a forma és a köznapi beszéd között ma már nem metrikai konvencióknak való alávetettség jelenti a különbséget, hanem az, hogy a szavak egy bizonyos elrendezéséből keletkező ritmus pontosan megfelel e szavak és tartalmak érzelmi árnyalatának.” Rég nyilvánvaló, a szabad vers is kötött forma, csak éppen mások a kötöttségei, mint a rímes-metrumos versalakzatoknak. A vers mindig egyfajta önként vállalt, sajátos fegyelem szerinti beszéd.

Fernando Pessoa: Üdvözelet Walt Whitmannek

Hahó, hahó !
Innen Portugáliából, minden földkorszakkal elmémben,
köszöntelek, Walt, köszöntelek, testvér a világegyetemben,
én, monoklival és szűk zakóban.
Jól tudod, Walt, én nem vagyok méltatlan hozzád,
elegendő köszöntenie téged, hogy valaki méltó legyen hozzád.
Én a naplopókkal rokon, kinek könnyen kornyad kedve,
a fajtádhoz tartozom, s ezt jól tudod, értelek s szeretlek
téged,
s ha ismerni nem ismertelek, hisz halálod esztendejében
születtem,
mégis tudom, ismertél és szerettél, s ez megnyugtató.
Tudom, ismertél engem, megnéztél és megvizsgáltál,
tudom, ami vagyok, neked köszönhetem, akár
tíz évvel születésem elött a brooklyni komphajón,
vagy a Rua de Orón fölfelé menet, mindenre gondolón
csak éppen a Rua de Oróra nem,
S amiként te éreztél, úgy érzek én is mindent; állunk
kéz a kézben,
kéz a kézben, Walt, kéz a kézben és táncolunk
lelküknkben a világmindenséggel.

( fordította Szász János )

SZAPPHOI VERSSOR: Szappho leszboszi görög költőnőről elnevezett időmértékes sor; az úgynevezett lagaoedi versek egyike. 5 trocheus-i ütem, a 2. rendszerint spondeus, a 3. ciklikus daktilus.

SZARKAZMUS: Csípős, maró gúny, a keserű irónia legkiélezettebb formája. Már az antik retorika mesterei is sűrűn alkalmazták szónoklataikban.

SZATÍRA: az enyhébb humorral szemben a komikum élesebb fajtája, az alantasság kategóriájába tartozó, negatív jelenségek bírálata a gúny eszközeivel, ami gyakran torzítással, fantasztikummal párosul - ha az alantasságba a fenség elemei vegyülnek, a szatíra groteszkbe csap át. Legáltalánosabb módszere az arányok megváltoztatása: egyes vonásokat kiemel és felnagyít, másokat viszont eltörpít. (Lásd: Swift Gulliver-jében)

SZATÍRJÁTÉK: szatírdráma - ókori görög, komédiázó színjátéktípus, mely a lónak öltözött szereplők, a szatírok főszerepet játszó kórusától kapta a nevét

SZCENÁRIUM: forgatókönyv. Részletes irodalmi és technikai terv, film vagy előadás elkészítéséhez, a színészi munka, szöveg és az operatőri valamint a technikai teendők leírása.

SZECESSZIÓ: a századforduló ( 1890-1910 ) jellegzetes művészeti irányzata - az akadémizmussal és historizáló művészetekkel szemben egységes, valamilyen művészeti ágat átfogó új stílust kívánt meghonosítani - felfokozott stilizálás, gazdag növényi vagy geometrikus ornamentika, vonalkultusz, a lokálszínezés, szimbolizálási és allegorizálási hajlam jellemezte - bizarr, misztikus, csodás témák vonzották, dekadens életérzésnek adott hangot egyfajta beteges, elvont szépségideál jegyében, túldíszített formanyelvvel. A magyar elnevezés a latin ‘kivonulni’ szóból ered. A német elnevezések (Jugendstil, Blumenstil) az újítójellegére, illetve a virágmotívumra utalnak. Az olasz elnevezés ‘arte nuovo’ és a francia l’Art Nouvelle szintén az új művészet nyitányaként értelmezi. Világképi jellemzője a polgári lét unalmából, egyhangúságából való elvágyódás, tényleges vagy elképzelt kivonulás, az otthontalanság érzet, a mesterséges élmények keresése (alkohol, kábítószer), a felfokozott és túlfűtött erotika, az átesztétizált halálvágy. Formavilágára az erős díszítettség, a növényi és állati ornamentika, a keleti és folklórelemek használata, a motívumok indázó gyűrűzése, az erőteljes és dekoratív színek (arany, vörös, méregzöld, fekete) jellemző. Elsősorban az építészetben és iparművészetben hozott létre jelentős alkotásokat, az irodalomban mint a századforduló törekvéseinek összefoglalása jelentkezik

SZEMANTIKA: a nyelvtudománynak a nyelvi formák jelentésével és a jelentések változásával foglalkozó ága, illetve a szemiotika azon ága amelyik a jelek és a jelölt tárgyak, a jelek és jelentés közötti viszonyokat tanulmányozza

SZEMIOTIKA: általános jeltudomány, amely a jelhelyzet általános modelljével, valamely tárgy, dolog, tulajdonság jellé válásával, a jelek osztályozásával, a jelelméleti törvényszerűségek meghatározásával foglalkozik

SZEMLÉLETESSÉG: valamely elvont, bonyolult vagy ismeretlen jelenségnek könnyen érthetővé, elképzelehetővé tétele. Legfontosabb eszközei a képes kifejezések, azaz a szóképek (metafora, szinesztézia, megszemélyesítés, allegória, szimbólum stb.)

SZENTIMENTALIZMUS: irodalmi irányzat a 18. század második felében - a felvilágosodáson belül a szubjektivitás rejtett mélységeinek feltárásával a romantika felé nyitott utat - uralkodó műfaja a líra és a regény, kivált a napló és a levél-regény ( Richardson, Sterne, Rousseau )

SZENZUALIZMUS: sensus = érzés, benyomás latinul. Ismeretelméleti tan. Szélsőséges hirdetői szerint csak az érzékszervek által szerzett tapasztalatok és a velük igazolt állítások fogadhatók el. A szenzualizmusra minden művészet nagymértékben támaszkodik, de támaszkodik a fantáziára, az absztrakcióra ( elvonatkoztatás ) is. Az alkotó általában nem csak az érzékszervek által szerzett tapasztalatokra támaszkodik, hanem arra törekszik, hogy a mű hatásában az érzéki tapasztalatok gondolati feldolgozása is végbemenjen. A szenzualizmussal ellentétes felfogás az intuicionizmus.

SZÉPHISTÓRIA: a 16. századi magyar históriás énekek novellisztikus verses műfaja, profán, többnyire szerelmi tárgykör, szórakoztató jelleg, lélektani motiváció jellemzi

SZIMBOLIZMUS: a múlt század második felében Franciaországban kialakult költői irányzat - kiáltványát Moréas fogalmazta meg 1886-ban - első nagy mestere Baudelaire volt, aki utolérhetetlenül alkalmazta költészetében a szinesztéziát - Rimbaud és Verlaine által képviselt szárnyában legtöbbször a tudattalan nyomult a tudat helyébe, míg Mallarmé intellektuálisabb volt, tudatosan építette szimbólumait, melyeket az egész szimbolizmus főleg a görög mondavilágból és a középkori legendákból merített - a szimbolisták fő törekvése az, hogy a valóságot a megértetés helyett egy-egy lelkiállapoton keresztül mintegy megéreztessék. Ennek elérésére a szimbólumokkal élnek, sőt egész rendszert alkotnak, s ezáltal kiterjesztik a költői lehetőségek körét. A szavaknak általában nem a fogalmi jelentése fontos számukra, hanem mindaz az érzés, hangulat, sejtelem, amit, éppen a bonyolult asszociációk révén, felébresztenek. Ezenkívül kiaknázzák a nyelv zenei elemeit is.

Paul Verlaine: Költészettan

Zenét minékünk, csak zenét,
ezért a versed lebegőben
ragadd meg a lágy levegőben,
amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
és megvetőn dobd a zenének,
mert édes a tétova ének,
s a kétes olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek
és déli, reszkető verőfény,
s a langyos őszi ég merő fény,
kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,
és semmi Szín, koldusi ékül,
ó, fuvola s kürt összebékül,
e síma álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,
baj lenne ha versedbe hagynád,
az ötletet, e durva hagymát,
melytől könnyez a szent Azúr.

Szónoklat? Törd ki a nyakát
és jó, ha izmod megfeszíted,
pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,
sükez gyerek, oktondi néger,
babrál olcsó játékszerével
s kongatja a szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát !
Legyen a vers egy meg nem álló
lélek, mindig új vágyba szálló,
mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,
hajnalban, az ideges szélben
mentákra üljön észrevétlen...

A többi csak irodalom.

( Kosztolányi Dezső fordítása )

A szimbolista lírikusoknak igen széles az eszköztáruk. Kedvenc eszközük a szinesztézia, azaz a különböző érzékterületek benyomásainak összekapcsolása. A “színes hallás” mintegy előlegezése “ama távoli óráknak” mikor az összes művészetek teljes közösségben olvadnak össze. Rimbaud szerint az A fekete, az I kék, az O vörös, az U sárga. Így beszél aztán a szimbolista líra “fekete csendről”, “hideg kékről”, “meleg barnáról”.

A hagyományos költői jelképek a költő számára már primitívek, a kereszt, a kard, a liliom már túl közhelyes, leszűkíti a fogalom asszociációs mezőjét. A baudelaire-i szimbólum szuggesztívebb, a költő által önkényesen megteremtett, s nem a logikus, hanem az analógiás gondolkodás eredménye, tehát nem a külső hasonlóság jegyei dominánsak, hanem a hozzájuk fűződő asszociációk. A szimbolista költő képhasználata tehát különösen egyéni és eredeti, de homályosabb is, nem mindig követhető.

A szimbolisták keresik az új szókapcsolatokat. Ez az új nyelv hozza létre a metaforikus jelzők sokaságát. ( Pl. “Selyembevont bokákkal borzong már a merengés, s fázó cimpákkal szívja az elmúlás szagát.” )

A szimbolista költő úgy véli, hogy míg a világosság a hiányzó mélység jele, a homály már önmagában költői. Ezért szeretik a többértelműséget, a sejtelmes homályt, a különleges életérzések megörökítését. Vonzódnak mindenhez ami beteges, halálközeli s úgy érzik, hogy ami hulló, az az izgalmas, az egészséges pedig költőietlen.

Ady Endre: A halál rokona

Én a halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kísértetes, intő hívását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket,
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki cslódott,
Aki rokkant, aki megáldott,
Aki nem hisz, aki borús:
A világot.

Én a halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

SZIMBÓLUM: hagyományos értelemben az allegória párja, a jelképes művészi ábrázolás egyik fajtája - valamely gondolat, eszme, fogalom jele, jelképe, melynek a képzettársítás folytán gazdag jelentésbeli, érzelmi, hangulati töltése van

SZIMULTANIZMUS: a modern művészet egyik eljárása, térben egymástól távoli, de egyidejű események, illetve időben távoli de rokonítható jelenségek egyidejű ábrázolása

SZINDRÓMA: Görög eredetű szó. Tünetek összessége egy betegségben. Az orvosi kifejezést az esztétikában és kritikában is használják, amikor egy mű valamilyen hibák, torzulások, gyöngeségek jeleit együttesen viseli magán.

SZINEKDOKHÉ: görögül: együttértés. A metonímia egyik fajtája: faji kapcsolaton alapuló szókép: a nem és a fajta nevének fölcserélése. Pl. "Ömlik a vér száján és orrán a vadnak."

SZÍNÉSZPARADOXON: Diderot által megfogalmazott elv, mely szerint a színésznek hideg fejjel, józan mérlegeléssel kell az érzések, indulatok illúzióját keltenie, személyileg a legtökéletesebb nyugalommal kell művészileg a legérzékenyebbnek lennie

SZINESZTÉZIA: különböző érzékelési szférákhoz tartozó jelenségek szerves egységére épülő költői kép, melynek alapja az, hogy olykor az érzéki ingereket nemcsak a nekik megfelelő, hanem más érzékszervek is közvetítenek - különösen a szimbolizmus alkalmazta

SZINOPSZIS: Áttekintés, összefoglalás. Valamely irodalmi mű, film vagy színmű kivonata.

SZONETT: itáliai eredetű versforma - alapformájában két négysoros és két háromsoros versszakból áll - leggyakoribb rímképlete: abab abab cdc dcd vagy abba abba cde cde - nevezetes a Shakespeare által kialakított formája is, strófatagolás nélkül ababcdcdefefgg rímképlettel - a szonett első világhírű mestere, Petrarca, a szerelem és a gondolat, az érzések és indulati hullámzások változékony menetét tizennégysoros, kristállyá csiszolt szonettekben foglalta össze.

Ha nem szerelmet, akkor hát mit érzek?
És ha szerelem ez, minő, miféle?
Ha jó, miért van oly halálos éle?
Ha rossz, e gyötrelem miért oly édes?

Miért sírok-rívok, önként ha égek?
S ha kénytelen, mit ér a könnyek éje?
Élő halálnak kéjes szenvedése,
miért ölelsz, ha én egyet nem értek?

S ha egyetértek: nincs ok fájdalomra.
Mély tengeren, kormánytalan bolyongok
egy gyönge bárkán, összevissza szélben.

Tudásom oly kevés, a bűnöm oly sok,
hogy nem tudom magam se, jó mi volna:
fázom hő nyárban, s égek puszta télben.

Tizennégy sor a vers, tizenegy szótag mindegyik sora, a dallama szerint emelkedő ritmusú, rövid-hosszú szótagok váltakozásából épülő jambus. Rímképlete: abba, abba, cde, dce.

A rímképlet azt mutatja, hogy a tizennégy soros szonettnek két határozottan tagolható része van - az azonos építkezéssel összefogott első nyolc sor, és az ölelkezően egybekovácsolt záró hat sor. Petrarca versében ezúttal a vers első részének minden mondata kérdőjellel végződik: az indító nyolcas a szonettben rendszerint exponáló, bevezető. Kérdez, jellemez, ellentéteket vázol fel. A záró hat sor viszont feszültségoldó, csattanószerű. Fordít a versen, a kérdéseket állításokkal válaszolja meg, az ellentéteket megbékíti. “Miért ölelsz, ha én egyet nem értek?” - ezzel a kérdéssel végződik az első nyolcas - “s ha egyetértek”...kezdődik a befejező hat sor: világos tagolás, a fordulat.

A szonettbe tematikailag sokminden belefér, de építkezése, szerkesztése a legtöbb témához hasonló gondolkodásmódot, indulatmenetet feltételez. Minden szonettben ott a nyitány pontos jellemzése, és a feloldásra törő zárótétel, a kóda. A kéttételes szerkezet a legtöbb szonett váza és tartópillére.

A Petrarcatól elterjedt szonett, országonként és költők szerint némi átalakuláson ment át. Az angol szonett, mely Shakespeare tollán érett magas tökélyre, gondolatában és formában külömböző típust képvisel.

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér,
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindíg szomjazom.

A gyönyörű versben formailag tüstént feltűnik az utolsó sorpár éles, csattanós csengése - ahogy kizengeti és összefoglalja a verset. Petrarca szonettjének tagolása két négysorosra - két kvartettra, illetve ottavára, és két háromsorosra - terzettre osztotta a verset. Shakespeare a metszetet három keresztrímes kvartett és egy összefoglaló rímpár közé húzza. A vers egy hosszabb, ellenpontozással, csaknem zenei kontrapunktikával készült bevezető tételre - és egy epigrammatikusan csattanós zárókódára osztódik. Ez a megoldás a feszültséget, az ellentmondások izgalmát növeli, majd hirtelen, mintegy váratlanul kioldja.

SZTOICIZMUS: görög filozófiai iskola ( i.e. 4 - 6. századi ) mely természetfelfogását tekintve naiv materialista volt, s különösen etikájával, az élnitudásról vallott felfogásával hatott - a rendületlen nyugalom elvét hirdetve megvetette az érzelmeket és szenvedélyeket, a harmonikus szépséget állította előtérbe - később a rómaiaknál vált népszerű felfogássá az “őrült császárok korában”

- fő képviselője ebben a korban Seneca aki a keleti bölcseletből átvett befelé fordulással egészítette ki a sztoicizmus tanait -

SZÜRREALIZMUS: nagyhatású avantgárd irányzat a húszas évektől a negyvenes évekig - legmarkánsabban a festészetben jelentkezett két változatban: az egyik fotografikusan naturalisztikus elemekből komponálta vízióit ( Dali ) a másik viszont ősi, mitikus jelképekből alkotta meg kompozícióit ( Miro, Klee ) az irodalomban leginkább a lírában jelentkezett ( Éluard, Breton ) - a két világháború közötti emberi-társadalmi kríziseket a keleti miszticizmus, a bergsonizmus, s főként a freudizmus hatása alatt a ráció elvetésével, az irrealitásnak autentikus valósággá emelésével reagálta le - Breton 1924-ben az első szürrealista kiáltványban a pszichikai automatizmust nyilvánította alapvető alkotómódszernek s ehhez járult a hallucináció, vízió, az álom, a fél éber képzettársítás kultiválása, a groteszk és az abszurd központi fogalommá változtatása -

Paul Eluard: Omló narancs hajad

Omló narancs hajad a világ nagy űrében,
Mély csöndtől súlyos és homályos lomha tükrök
Űrében, hol pucér kezem képed kutatja.

Szíved formája képzeletbeli,
S szerelmed elveszett vágyaimra hasonlít.
Ó, ámbra sóhajok, álmok, tekintetek.

De nem voltál mindig velem. Emlékezetem még ködös
Attól, hogy láttalak, amint jössz s távozol.
Az idő is szavakkal szól, mint a szerelem.

( Rónay György fordítása )

A józan racionalitásra, a világ biztos átláthatóságára, kiszámíthatóságára, tervezhetőségére építő, a hétköznapok esztétikáját szolgáló konstruktivizmussal egyidőben jelentkezik a valóság felettit ( sur = felett ) kereső szürrealizmus. A szót Apollinaire már 1906-ban leírta, majd 1917-ben írt burleszkjét, a Tiresias emlőit nevezte szürrealista drámának. André Breton fogalmazta meg 1924-ben A szürrealizmus manifesztuma című röpirat tételeit: “A szürrealizmus a gondolkodás diktátuma az értelem ellenőrzése nélkül, és túl minden esztétikai vagy optikai kérdésen. Azaz: az álmok, sejtelmek, látomások világát fölébe helyezi a valóságnak, hisz az álom mindenhatóságában, a freudi lélekelemzésnek abban a tételében, hagy az álmok igazabb világunkat, őszintébb énünket jelentik.”

A szürrealizmus nem szakít az ábrázolással, de annak tárgyát a le nem írható, konkréten nem érzékelhető élményekből, a révületből veszi. Képei tehát reálisak, részletezettek, a belső látás hitelét teremtik meg - de gondolati tartalmuk, jelentésük az irreális világába kalauzol. Ezért hangzik el a szürrealistákkal kapcsolatban oly gyakran a fantasztikus, bizarr jelző.

Bergson intuicionizmusa, szubjektivizmusa ott van eszmei hátterében az irányzatnak, de érdekli a paranoia, a hisztéria, a delírium egyaránt. A lírában mindez a kép és szókapcsolatok teljes fölszabadításához, a logika fegyelmét kiiktató automatikus írásmódhoz vezetett. Az ösztön, a rejtelem rögzítésére lett alkalmas a kalligramma ( képvers ), melyet Apollinaire indított útjára. A szimultaneitás, a montázs, a kollázs, a fekete humor az irodalom mellett a filmben és a festészetben is kifejezőeszközzé vált. Az irányzat elveiből adódóan az alkotók gyakran elvetik a központozást, széttörik a mondatot, viszont szívesen élnek a jelzőbőséggel, a meghökkentő metaforákkal, metonímiákkal s az oximoronnal.

Juhász Ferenc: Virágok hatalma

Ó hold-lepény fehér gőzében merengő Nárciszok,
mint a tűnődés gyenge szárnyán kinyílt szerelmes alkonyok,
fogalmak, amik a gyenge, lágy merengés talaján kihajtanak,
csókok, amik a szerelmes ágy fény-foltos falára vetik árnyukat,
édes-gondolatok, amik a gond fém-sajgásából kiszállnak
és illatos-méhüket ölelik szelíd, növényi lepke-szárnyak,
vagytok-e más csillagon is, e földtől köröskörül odább,
a megmérhetetlen messzeség mélyén, a lárva, báb-
csillagok rétjein, idegen holdak króm-habjában fürödve,
lélekző sejtekkel, ragacsos hónaljjal, buján gőzölögve,
hisz ez a föld a nagy tejút egy szélső vérbokra csak,
létével érzi, nem tudja bár a csigolya-húrt, a gerincvonalat,
s ha új csigolya nő az idő farkában, feltűntök-e ott,
mint sápadt, szomorú, nem-vándorolt partraszállt-vándorok?

A szürrealisták azt tartják legfontosabb feladatuknak, hogy kiszabaduljanak a logikai sémák és kategóriák, az erkölcs és a törvények ketrecéből, sőt érzékszerveik észleleteitől is függetleníteni akarják magukat, minthogy ezek az embert közvetlenül a külvilágnak rendelik alá. Le kell ráznunk - mondják - a racionalizmus logikai bilincseit, a társadalmi és szexuális tilalmak erkölcsi bilincseit, a “jó ízlés” és az “illem” esztétikai bilincseit, egyszóval a lelkiismeret, a kritikai szellem és a nyelv bilincseit, és fejlesztenünk kell fogékonyságunkat a szokatlan és a csodálatos iránt, mert csak így válhatunk képessé, hogy felfogjuk az addig figyelembe nem vett, okkult erők megrendítő jelentkezését a hétköznapok világában.

Szerintük az álom érthetetlen sugallatai, a költészet vagy a humor ötletszerű asszociációi, a körülmények különös összetalálkozásai, az előérzetek, az “objektív véletlen” megnyilvánulási formái alkotják azt a köldökzsinórt, amely a csoda világával, gyermekkorunk paradicsomával köt össze bennünket. Ezt a paradicsomot eljátszottuk, amikor eltűrtük, hogy körénk fonódjék a konvenciók és kategóriák hálója, s világunkat átlátszatlan s áthatolhatatlan fallá változtassa, válaszfallá köztünk és a szürreális között. ( Szürrealizmus a képzőművészetben )

 
 
 

Vissza

copyright © László Zoltán 1998 - 2013
e-mail:
Literatura.hu