|
1968-ban alakult angol zenekar. Jon Lord billentyűsök; Ian Paice dob; Nick Simper basszusgitár; Rod Evans ének. |
Egy új stílusú, különleges hard rock
csapat megalakításának az ötlete eredetileg egy híres brit zenész, Chris Curtis
agyából pattant ki, aki az akkoriban meglehetősen népszerű The Searchers
tagjaként zenélgetett. Londoni lakása számos olyan helyi muzsikus-híresség
gyülekezőhelyéül szolgált, mint például Danny Laine, David Knights, vagy
-természetesen- Jon Lord, a nagyon tehetséges fickó, a klasszikusok szerelmese,
és egy rakás rockzenekar tagja. Azon bandák közt, ahol Jon játszott, volt egy, a Flowerpot
Men nevű, amelyik nagyon befutott a Let's Go to San Francisco című dalocskával; a Flowerpot
Men-ben játszva találkozott emberünk egy óriási The Pirates rajongóval, Nick
Simperrel, és... -nos, alighanem ki lehet találni a folytatást,- elhatározták,
hogy innentől fogva együtt zenélnek. Ráadásul Curtis mesélt mindkettőjüknek egy
virtuozitásáról elhíresült gitárosról, akit Ritchie Blackmore-nak hívtak
(néhány év alatt eléggé közismertté vált ez a név...), Hamburgban élt, és
éppen rengeteg felesleges kapacitással rendelkezett. Röviddel később ezeket az
embereket ott találjuk a próbateremben, első ötleteiken dolgozva, azonban, hogy ne
legyen minden tökéletes, Curtis-szel kapcsolatban mindjárt az elején komoly személyi
problémák merültek fel. Persze azonnal kirúgták. Csatlakozott viszont hozzájuk a The
Maze szimpatikus, csendes dobosa és énekese -Ian Paice és Rod Evans-
úgyhogy a ma 1. felállásként ismert összeállítás végül is nagy nehezen beindult,
mégpedig a következőképpen: Jon Lord (billenyus hangszerek), Ritchie
Blackmore (gitár), Ian Paice (dob), Rod Evans (vokál) and Nick
Simper (basszusgitár). 1969-ben Simper és Evans távoztak: az új
énekes és basszusgitáros,
Ian Gillan és Roger Glover az Episode
Six-ből kerültek a Purple-be. Annyi kezdettől fogva bizonyos volt, hogy új
színeket hoztak a banda zenéjébe: Gillan hangja és Glover dalszerzői
tehetsége nagyon is jól jött a zenekarnak. Az élet úgy hozta, hogy e felállás
minden LP-je a rocktörténelem fontos pontjává vált (különösen érdekes volt az
első koncertfelvételük, a klasszikus és hard rock zene keveréke, a Concerto for Group
and Orchestra. Persze a többi négy stúdióalbum sem az a kimondottan felejthető darab:
a Speed King, a Fireball, a Smoke
on the Water, a Lazy, a Space
Truckin`, vagy a Woman from Tokyo című szerzemények minmáig a rockzene
csúcsait jelentik). Sajnos, újabb személyi problémák adódtak a zenekaron belül - ez
volt az oka annak, hogy Ian és Roger elhagyták a bandát. Gillan
és Glover 1973-as távozása után Jon, Ritchie és Ian új
énekes és basszusgitáros után néztek. Az új tagok, David Coverdale és Glenn
Hughes szokatlan és új színt hoztak a Purple zenéjébe: Hughes a fekete
zenék szerelmese volt, és befolyása jól hallható a 3. és 4. felállás valamennyi
dalában. Mindazonáltal ez az új hangzás is nagyon jó volt, tisztességesen fogytak a
lemezek, azonban Blackmore nem állhatta a dolgot, és 1975-ben -egy rakás
belháború után- végül is távozott. Az új gitáros, Tommy Bolin nagyon benne
volt a jazz-zenében: ennek következtében a Purple eredeti hangzásvilága
többé már nem volt hallható. Noha az új album, a Come Taste the Band a maga nemében
kitűnően sikerült, Bolin és Hughes komoly drog-problémákkal
küzdöttek, és így a zenekarnak állandóan gondjai voltak a színpadon. Ez a
felállás jelentette a Deep Purple fennállása első periódusának végét:
1976-ban Tommy Bolin tragikus körülmények között, heroin-túladagolás
következtében elhunyt. 1984-ben a banda történetének új fejezete kezdődött: az
eredeti 2. felállás újra összeállt. Blackmore és Gillan között
azonban a változatosság kedvéért újabb gondok akadtak (Ritchie ugyanis minden
és mindenki fölött uralkodni akart a zenekaron belül); ez vezetett végül ennek a
felállásnak is a végéhez. 1989-ben Gillan elhagyni kényszerült a
zenekart. Gillan távozása után 1989-ben megjelent a Masters and Slaves az ex-Rainbow énekessel Joe Lynn Turnerrel. 1993-ban
újra összeállt a legendás II. felállás, a pletykák szerint a dalokat már Turnerrel
rögzítették, majd Gillan visszatérte után újra felvették az éneksávokat. A turné
közepén Blackmore kiszáll, a turné végéig Joe Satriani helyettesíti.1995-ben Ian
Gillan, Glover, Lord, Paice mellett új gitáros lép fel: Steve Morse.
Azóta is folyamatosan, ám változó felállásban koncerteznek, új korongokat
jelentetnek meg, de ez immár csak a legenda életbentartását célozza. Igazi
sikereket csak Blackmore ér el a reneszánsz/rock ötvözetet játszó Balckmore's
Night nevű formációjával.
Az együttes hivatalos honlapja: DEEP-PURPLE
Nagylemezek |
Shades of Deep Purple (1968) Book of Teliesyn (1969) Deep Purple In Rock (1970) Stormbringer (1974) Come Taste The Band (1975) Powerhouse (1977) Live In London (1982) Scandinavian Nights (1988) Knetworth Fayre (1992) Under The Gun (2001) Rapture Of The Deep (2005) Essential (2011) |
Deep Purple (1969) Concertoo For Group and Orchestra (1970) Machine Head (1972) Who Do We Think We Are (1973) 24 Carat Purple (1975) Made In Europe (1976) The Anthology (1985) The House of Blue Light (1987) Slaves and Masters (1990) Bananas (2003) Live At Montreux (2007) Icon (2012) |
copyright © László Zoltán 2000 - 2013
e-mail: Literatura.hu