"Nem
csak a disszonancia lehet progresszív zene."
1971-ben alakult angol progresszív rock zenekar. Eredeti felállás: Peter Bardens billentyűsök; Doug Ferguson basszusgitár; Andy Latimer ének, gitár, fuvola; Andy Ward dob, ütőhangszerek. |
A progresszív zenei paletta egyik
nagyszerű formációja, a hetvenes-nyolvanas évek meghatározó bandája a Camel,
annak ellenére, hogy nem tudtak olyan széleskörű népszerűségre szert tenni mint
a Pink Floyd, a
Yes vagy a Genesis.
Az együttes eredete a The Brew nevű trióra vezethető vissza, melyben Andy
Latimer, Doug Ferguson és Andy Ward játszottak együtt. 1971-ben csatlakozott
hozzájuk a Them
egykori billentyűse: Peter Bardens, akivel kiegészülve megalakult a Camel. Első
fellépésükre még abban az évben sor került, a Vhisbone Ash előzenekaraként.
1973-ban az MCA lemeztársasághoz szerződtek és kiadták, eléggé visszhangtalanul
maradt első korongjukat. Gyorsan kiadót váltottak és a 74-es Mirage
már nemcsak a kritika de a közönség tetszését is elnyerte. Ekkor már kezd
kialakulni a zenekar jellegzetes hangzásvilága, a sok dallamot felvonultató,
szimfónikus és jazzes elemek keveredésére épülő űrrockkos sound, amihez érdekes
színfoltként társult a fuvolajáték.
Az igazi nagy áttörés 1975-ben
következik be amikor megjelenik a The Snow Goose című, Paul
Gallico novellája alapján készült koncept album. A Camel ezzel egyből az
érdeklődés középpontjába került és feljutott a Bilboard 200-as listájára is. A
korong zenei anyagával a banda fellépett a Royal Albert Hallban a London
Symphony Orchestra társaságában. A Moonmadness folytatta a
sikersorozatot, kritikusok és közönség egyaránt lelkesedtek érte, de ez volt az
eredeti felállás utolsó nagylemeze. Doug Ferguson távozott az együttesből,
helyét Richard Sinclair (ex-Caravan) foglalta el, valamint csatlakozott hozzájuk
Mel Collins szaxofonos. Ebben a felállásban készítették a Raindances
című albumot, mely a nagy siker ellenére már mutatta, hogy komoly ellentétek
feszülnek Bardens és Latmer között, akik zeneileg kezdték nem kiegészíteni,
hanem túljátszani egymást. Ebben a feszült légkörben jött létre az ujabb koncept
album a Breathless melynek vezérvonala a jazz elemeire épül és
a kritika szerint az együttes legjobb lemeze.
A távozó Bardens helyére
Latimer egyből két billentyűst szerződtetett, ami nagyban meghatározta az új
hangzást: ez már a space-rock korszak kezdete.
1981-ben egy újabb koncept
album következett a Nude, amely Hiroo Onoda japán katona igaz
történetét dolgozza fel, aki évekkel a II. világháború befejezése után is őrizte
a rá bízott objektumot, nem tudván, hogy a háború már rég befejeződött. A korong
elsősorban Latimer csodálatos gitárjátékára épül és színvonalban még a nagy
alkotásaik közé tartozik.
Sajnos a folyamatos tagcserék ettől kezdve már
állandósulnak, egyedül Latimer az aki az eredeti Camel szellemiségét viszi
tovább. Az 1984-es Pressure Point megjelenése után a Camel
felfüggeszti tevékenységét és hét évig még csak nem is hallani róluk. Aztán
1991-ben Andy Latimer ismét akcióba lendül és új tagokkal megjelenteti a
Dust And Dreams című albumot, mely
John Steinbeck
regénye alapján készült. Innentől kezdve a recept nagyjából adott, néhány éves
hallgatás után egy-egy újabb stúdióalbum, melyek ha nem is egetrázóak, de
stabilan hoznak egy magas zenei színvonalat. Közülük kiemelkedik a 2002-es
A Nod And A Wink című lemez, mely mindezidáig az olykor
tetszhalottnak tűnő de folyton feltámadó Camel utolsó, eredeti anyagot
felvonultató albuma.
Hogy lesz e még folytatás azt nem tudhatjuk, de a Camel
működéséről már ma is elmondható: nagy hatást gyakoroltak a rockzenére, nem
csupán közvetlen követőik (Cairo, Eloy, Freudiana stb.) miatt, hanem mert a
progresszív zenében elfogadtatták a dallam létjogosultságát.
A CD-k online megvásárolhatók, csupán a lemezborítóra kell kattintani!
copyright ©
László Zoltán 2012
e-mail: Literatura.hu