Ki gondolná, hogy egy megerőltető gyalogtúráról is el lehet nevezni egy bandát. A Supertramp 1970-es létrejötte ezt bizonyította. A Roger Hodgson és Richard Davies által alakított együttes eleinte igen megszokottnak számító rhytm and bluest játszott. A saját szerzeményű de más stílusában előadott számok nem keltettek feltűnést, kedvenc feldolgozásuk, Muddy Waters: Hochie Coochie Man -je pedig nem volt újdonság a hallgatóság számára. A Supertramp első két lemezén nem tudta az ősök árnyékát átlépni, így nem hívták fel magukra a közönség figyelmét. Ez a sikertelenség 1972-ben az együttest válságba sodorta. Távozott a dobos és a gitáros, Hodgsonék azonban folytatták a zenélést. Megtalálták az utódokat, sőt öttagúvá bővültek John Helliwell szaxofon, ének; Dougie Tomson basszusgitár; és Bob Siebenberg csatlakozása révén. A harmadik album azonban csak 1974-re készült el. Az új tagok jó hatással voltak az együttesre. Így készült el a Crime Of The Century, ami meglepetésszerűen óriási lemezsiker lett. A zenészek egy olyan új, szokatlan stílust teremtettek, amit nem lehet csak úgy egyszerűen megnevezni. A zene lényegében arra épült, hogy egyszerre legyen bonyolult és dallamos. Ezt a többszólamúsággal, a hangszerek virtuóz játékával és a jól megválasztott, meglepő belépésekkel érték el. Mivel a zenekarban több jó hangú énekes is volt, a Supertramp megtehette, hogy a dalok hangulatához illő hangot válassza ki, míg a többiek csak a kíséretet adták. A lemez mindenki által dicsért felvétele a Dreamer című szám, amely a koncertek kedvelt darabja lett. A következő album a Krízis? Miféle krízis? ismét profi munka. A Supertramp a zeneileg igényesebb rétegek kedveltjévé vált. A színpadon is maximálisan igyekeztek stúdióminőséget nyújtani. Az együttes az 1977-es lemezzel nem tért el a már kialakult iránytól. Az Even In The Quietest Moments a "Nagy Mű" előkészítésének tekinthető, de arra már Amerikáben került sor. 1979-ben a Supertramp kiadta legnagyszerűbb, legismertebb alkotását, a Breakfast In America -t. Ez az album tartalmazza a Supertramp minden jellegzetességét és kvalitását. Meghatározó a zongora (szintetizátor) szerepe, a szaxofon érdekesen formálja a dallamot, a gitár teszi teljessé a hangzást, míg a ritmushangszerek keretbe foglalják és irányban tartják a zenét. A lemezen az énekesek is kitettek magukért. A legismertebb, legkedveltebb számok a Goodby Stranger, a Logical Song és a Just Another Nervous Wreck. A listákra felkerült még a Take Long Way Home és természetesen a címadó dal, a Breakfast In America:

Nézz a barátnőmre, ő az egyetlen, aki az enyém
Ez nem sok egy barátnőtől és úgy tűnik nem is lesz több
Nézd meg Amerikát, nézd meg a lányokat Kaliforniában
Remélem igaznak fogod találni,
De én ott nem tudok sok mindent csinálni.

Az együttes az amerikai kaland után Párizsba látogatott egy dupla élőlemez erejéig. Ez az album, a Paris, a legjobb koncertlemezek egyike amely valaha készült. A Supertramp fellépéseinek egyik érdekessége volt, hogy ülő közönségnek játszottak, mintha színházban lenne az előadás, így a megnyugtató zene másképpen ragadta magával a közönséget, mint egy szédítő gitárszoló. A Breakfast In America sikerét a következő albumukkal már nem tudták megismételni, bár természetesen az is profi munka. A zenekar tagjai között azonban feszültség keletkezett. Nem tudták eldönteni, hogy mit is lenne jó csinálni. ez alatt a vergődő időszak alatt nem is készült új korong. 1984-ben Roger Hodgson kivált az együttesből és szólókarriert kezdett. Első szólólemezén a divatnak hódolt, csupán a hang emlékezetett a régi szép időkre. Hodgson távozásával a megoldást egy nagyobb hírű, tapasztaltabb zenész, David Gilmour vendégszereplése jelentette egy időre. A PINK FLOYD vezetője nemcsak a gitárját hozta magával, de számtalan jó ötletével is hozzájárult ahhoz, hogy az együttes Brother Where You Bound című lemezét a rajongók még jobban élvezhessék. A lemez megjelenése után megszűnt a Supertramp. 1988-ban a nagy felállás tagjai újraalakították az együttest, és megjelentettek egy koncertalbumot. Ez a vállalkozás azonban csak önámítás volt, és a Supertramp másodszor is feloszlott. Minden kétséget kizáróan a 70-es és a 80-as években a Supertramp volt az egyik legjobb minőségű rockzenét játszó együttes. Ők uralták a rádiókat és olyan kitörölhetetlen dallamok repítették őket a világhírnév felé, amelyek a földkerekség egyetlen lemezgyűjteményéből sem hiányozhatnak. 1997-ben ismét összeálltak és egy frenetikus koncerten Budapesten is bemutatkoztak. Azóta  a Supertramp Davies-el a középpontban tovább működik, koncerteznek néhanapján új korongot is kiadnak de ez már csupán lecsengése egy nagyszerű pályafutásnak.

Vissza/Back

 copyright © László Zoltán 2000 - 2011
e-mail: Literatura.hu