Jevgenyij Popov
Gogol és Puskin: a kétfejû sas
Egynek minden - a többinek semmi: így van ez már évszázadok
óta nálunk, Oroszországban. Cár, komcsik, lumpenek, az ég tudja ki, de valaki
mindig ül a nyakunkon. Így van ez az irodalomban is: egynek minden, a többinek
semmi - most például Puskin az
Isten, a többinek kuss. De én most csakazértis szegény
Gogol-ért ejtenék, merõ szakmai
szolidaritásból, néhány keresetlen szót: aki amilyen csapnivaló költõ volt,
olyan kiváló próza- és drámaíró, aki nemcsak a Revizort és a Holt lelkeket
alkotta meg, hanem a gyönyörû Leveleket is barátaihoz, amiért is az Õrjöngõ
Visszarion (azaz Belinszkij, akit Okudzsava csak poros sisakos komisszárnak
titulált) oly kegyetlenül leszúrta, azzal vádolva, hogy „misztikus
eltévelyedések lepték meg”, mintha csak nagy klasszikusunk illetlen hangokat
eregetett volna az orosz-szovjet realista irodalom dicsõ és fénylõ
székesegyházában.
Szóval most Puskin, és csakis Puskin a sláger: Puskin neve habzik a
szappanreklámokban, sõt még csokoládé is kapható, papírján a híres sorral: „Él
bennem a csodás pillanat”. Jó, persze, Puskin most volt kétszáz éves, Gogol meg
csak 190 lenne, akkor is, hadd emlékezzek meg most róla, Gogolról, néhány
„csendes szóval”, miként annak idején kortársa és földije, Tarasz Sevcsenko is
tette, ne legyen olyan hideg és rideg neki a koporsóbeli magány.
Mert ha Puskin számunkra a
nyugalom, a harmónia megtestesítõje, akkor Gogol az orosz tágasság szimbóluma,
azoké a végtelen tereké, amelyeket „jó volna leszûkíteni” - ahogyan a Gogolt s
Puskint követõ harmadik nagy zseni,
Dosztojevszkij fogalmazott. De
Gogol neve jelképezi azt a nagy
orosz fertõt is, amely a 20. századra kozmikus méreteket öltött, s amelyet oly
tömören fejez ki az orosz közmondás: „Ha nem vétkezel, feloldozást sem
nyerhetsz.”.
Szegény, szegény Gogol! Ha sejtette volna rövid élete alkonyán (43 évet élt
csupán), hogy hiába veszi oly halálosan komolyan Oroszországot és önnönmagát,
nemhogy a koporsóját - még születésnapját se hagyják békén: születése napja a
kalendárium-váltás ördöge folytán a szolid március 20-ról április 1-re, a
bolondok napjára került át. Ha tudta volna, hogy szomorú emlékmûvét, amelyen
lehajtott fõvel szemléli közönséges figurái hadát, egy hátsó udvar sötét zugában
rejtik el - abban a házban, ahol a reményvesztett író a Holt lelkek második
részét égette el -, miközben a Gogol bulvár legforgalmasabb helyére egy derûtõl
majd kicsattanó, hetyke Gogolt állítanak ki, aki mintha épp most lépett volna be
a Komszomolba, vagy épp most kapta volna meg élete elsõ kiemelt
élelmiszer-fejadagját.
De meglehet, sejtette õ mindezt elõre. Sok mindent tudott, sok mindent látott -
miként a varázslók, jósok, jövendõmondók, egyházi tiltások ellenére tisztátalan
erõkkel cimborálók. Róla is azt állítják, az ördöggel incselkedett: amikor
koporsóját 1931-ben felnyitották, szavahihetõ tanúk szerint az OLDALÁN feküdt,
nem pedig hanyatt, ahogy belerakták. Ezek szerint élve temették el, ahogy õ maga
megjósolta - hangzott a szavahihetõ tanuk végkövetkeztetése, akiket azonban ma
már nem lehet ellenõrizni. De minek is: a legenda sokkal érdekesebb a
valóságnál.
És persze ezekrõl a legendákról leginkább maga Gogol tehet.
Mint ahogy õ tehet arról is, hogy teremtményei mostanában egymás után kelnek
életre, s népesítik be az irdatlan volt szovjet birodalmat: Hlesztakovot a
Dumában érdemes keresni, Manyilovot a kormányban, Csicsikovot meg - tudják azt
maguk is, hogy hol. Megvan a helye az újorosz vadkapitalizmusban
mellékfiguráinak is: Szelifán a kocsis, hajléktalan és kéreget, Petruska, a
lakáj, Cipruson vett dácsát és ott éli világát, Kopejkin kapitány õrzõ-védõ
céget vezet, Szobakevics kormányzó egy isten háta mögötti helyen, Pljuscskin
bankigazgató, Nozdrjov beállt a komenistákhoz, Korobocska állandó lakhelye meg
Izraelben van - ugyan hova is menne máshova?
A Holt lelkeket Gogol 33 évesen fejezte be, annyi idõsen, mint Jézus Krisztus
volt megfeszítésekor. Hogy változnak az idõk: egy 33 éves író ma még
hátulgombolós pisisnek számít, Gogol meg ekkorra bõven túlteljesítette a
remekmû-termelési tervet, s már épp arra készült, hogy a szent jelszavak - a
pravoszlávia, egyeduralom és természetesen a népiség - hármas-oltárán
feláldozott mûveivel ejtsen ámulatba bennünket. Természetesen, még halálának éve
is szökõév volt. Hah, ez sem jött össze neki!
Bár, ha más szempontból nézzük a dolgokat, az ünnepelt jubiláns, Puskin, még
rosszabbul járt: jóval hamarabb, már 37 éves korában elhunyt, s ráadásul
külföldön se járt soha. S ne hagyjuk említés nélkül
Lermontov-ot, aki ugyancsak nem
látta a külhont, ráadásul már 27 évesen megölték a Kaukázusban (amelyet persze -
mai módi szerint - tekinthetnénk akár külföldnek is).
Bezzeg Gogol! Ha rövid hazalátogatásait nem számítjuk, kerek 12 évet töltött
odakinn, 1836-tól 1848-ig, miután persze még nagyobb patriótaként tért meg
Oroszföldre, mint amekkora valaha volt. A Holt lelkeket például Rómában fejezte
be, elõtte megfordult a svájci Vevey városkában, amely mellesleg arról is
nevezetes, hogy Gogol
híres-nevezetes rajongója és követõje, Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov is itt
van eltemetve (és ismét csak mellesleg, Nabokovnak is most lenne jubileuma, a
100. születésnapja). Élt aztán a mi Gogolunk a világ fõvárosában, Párizsban is,
amely persze nem a legjobb hely egy orosz patriótának, még akkor se, ha nem
bilincsbe verve, repülõgépen utasítják ki. Ifjúkori utazásai Lübeckbe,
Travemündébe, Hamburgba vitték, ahol - miként késõbb megemlékezett róla - a
holdat kovácsolják, de „igen csapnivalóan” - tette hozzá éles kritikával. Eme
ifjúkori út emlékét õrzi a Hans Küchelgarten címû grafomán zsenge, melynek
megmaradt példányait szégyenpírban égve vetette szerzõje tûzbe, hogy aztán
költõi kudarcára ismét Némethonban keressen gyógyírt.
Én pedig azt mondom Önnek, drága Nyikolaj Vasziljevics, kár szégyenkeznie.
Biztosíthatom, hogy nem csak mi, orosz prózaírók bújtunk ki az Ön köpönyegébõl,
hanem mai orosz költõk hosszú sora is joggal tekintheti önmagát eme
szégyenlett-megtagadott Hans déd- és ükunokájának. Mert olyan sorok vannak
benne, amelyet méltán irigyelhetetett jó száz évvel késõbb az orosz abszurd, az
Oberiu köre, aztán Csukovszkij, Iszajev, s hogy ne menjek messzire, kiváló
barátom Dmitrij Alekszandrovics Prigov.
Titkokkal teli kincsestár ez a poéma, mint ahogy titkokkal teli Gogol rövid, de
gazdag élete is. Nem az olyan pletykák rengetegével övezett, sötét kérdésekre
gondolok, mint például hogy miért nem alapított családot, meg hogy mi lett az
özvegyével. Más, termékeny talányokon érdemes elmélkedni: mi is az oka annak,
hogy oly fergeteges sikert arat azokban az országokban, ahol tombol a korrupció,
határtalan a disznóság, ahol meg kicsit szemérmesebben lopnak, csalnak,
hazudnak, jóval kevésbé népszerû. Vagy: mi az oka annak, hogy a véreskezû Miklós
cár halálra röhögte magát a Revizor címû komédián, ahelyett hogy jó pár évre
sittre vágta volna a vakmerõ szerzõt „a társadalmi rend rágalmazása” miatt?
Vagy: miként történhetett meg, hogy az ifjú Gogol még azzal hencegett, hogy „mi
aztán nem jártunk semmiféle egyetemre”, 24 éves korában pedig már professzorrá
nevezték ki? Vagy: miféle átkot hagyott örökül a világhírû rajzfilmesre, Jurij
Norstejnre, aki immár vagy három évtizedbe belebújt a gogoli köpönyegbe,
Oroszországot körbeérné a rajzfilm-nyersanyag, amit megcsinált, mégsem tud
kivergõdni belõle, hogy befejezze? Különös, furcsa eset.
Különös, furcsa figura ez a mi szegény Gogolunk, de nagyon jó ember. Tisztelte a
cár, Lenin, Sztálin, nagyra tartották a bolsevikok, a kommunisták, a mai
demokraták. Szeretjük mi, egyszerû emberek is, nagyon. „Virágozzék minden virág”
- mondta nagyon helyesen Mao Ce-tung, de mi, hozzátesszük, hogy nekünk mégiscsak
Gogol és Puskin a legfontosabb. Úgyhogy legjobb, ha egyszerre ürítjük
poharainkat mindkettejükre: kicsit elõbb persze, Gogolra, aztán Puskinra, aztán
mindkettõjükre mint a „Jószándék” nevû kft. egyenlõ jogú képviselõire. Igyunk
tehát, de harapnivalóra már nem érünk rá: „Itt az idõ, társak, gyerünk”.
Elõttünk Gogol és
Puskin, eme igazi kétfejû sas: s
mindkettõ rajtunk tartja a szemét.
KISS ILONA FORDÍTÁSA