Gömöri György

Lírakörüli jegyzetek

(Petőfitől Pilinszkyig)

1.

   A „Szeptember végén”-t az egyik legszebb magyar versként tartjuk számon, alighanem joggal. Sokan betéve tudjuk, s néha idézzük is másnyelvű ismerőseinknek: – Idehallgassatok, ha szép magyar szót akartok hallani! Első versszaka valóban elbűvölő, még akkor is, ha az ötödik sorban a gyanútlan olvasó néha rosszul hangsúlyozza az „ifjú” szót, mert helyesen ez a szó állítmányként áll, tehát: „még ifjú / szívemben a lángsugarú nyár”. Még az, hiszen Petőfi, bár már itt-ott felfedez ősz hajszálakat („a tél dere”), még csak huszonegynéhány éves. Mai fogalmaink szerint nagyon fiatal.
   Igenám, de ha figyelmesen végigolvassuk a verset, ezt az olyannyira telten-csodálatosan zengő verset, s megértjük üzenetét, megborzadunk. Ez a vers végletesen egocentrikus, hiszen benne a költő sírontúli, szinte vámpirikus ragaszkodással azt követeli kedvesétől (fiatal feleségétől), maradjon hozzá hű még halála után is. Illetve nem annyira hozzá, mint a nevéhez! S hogy nyomatékosabbá tegye: súlyos és a szeretett lény jövőjét mintegy előre meghatározó kérését, kínos retorziót helyez kilátásba: „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt / Fejfámra sötét lobogóul akaszd / Én feljövök érte a síri világból / Az éj közepén, s oda leviszem azt...” Hátborzongató szöveg, kissé (a Petőfi által nem ismert) Edgar Allan Poe szellemében. Igen, mondhatnánk, ez nem a realista, hanem a vadromantikus Petőfi, aki itt a teljes odaadás, a sírontúl (is) létező szerelem mítoszával zsarolja Júliáját.
   Egy lírai költőtől sok minden kitelik; az epikus és józanabb Aranynak ilyesmi eszébe sem jutna. Viszont figyeljünk csak az idézett fenyegetés első sorára, abban is egy szóra: „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt...” Ha az „egykor” helyett „akkor” vagy „majdan” állana, vagy ha a feltételezett halál után „hamarosan” állana, még lenne, ami mentené Petőfit, hiszen a túl rövid gyász „nem illik” még ebben a korban. S jóllehet, Szendrey Júlia esetében a botrányt az okozta, hogy a gyászév elteltével azonnal férjhez ment, hosszú távon az özvegyet is meg lehet érteni: apró gyerek van a háznál, magányos nőknek az anyagi gondjai is megnövekszenek... De Petőfi tiltásában az „egykor” nem a halál utáni egy-két évre, hanem (olvasatomban) egy egész életre vonatkozik. Ez pedig szinte átoknak megfelelő követelés. A költőt egyáltalán nem érdekli a Kedves későbbi boldogulása, vagy boldogsága, csak az, hogy ha nincs vele, akkor is maradjon meg özvegy Petőfinének.
   Szendrey Júlia akaratos és szenvedélyes természetű nő lehetett; amikor már biztosra vette, hogy Sándora nem kerül elő, tüstént hozzáment egy tanáremberhez. A közvélemény ezért elítélte, Arany például megírta a keserű „A honvéd özvegyé”-t. Az új férjnek Júlia szült három gyereket, de Krúdy Gyula szerint mindhármat még gyermekkorukban elvesztette, s végül férjét is elhagyta; magányosan halt meg a józsefvárosi Zerge (ma Horánszky) utca egyik házikójában. Negyven évesen! Boldog élete volt? Nem hiszem. De Petőfi kegyetlen tiltása és a saját (non-konformista, vagy csak elkapkodott) döntése miatt örökre rajta maradt a hűtlenség – nem egészen megérdemelt – bélyege.

2.

   Újraolvasom a „Szondi két apródját”. Nagy vers, s nekünk, akik annyiszor voltunk a történelem vesztesei, megrendítő. Ugyanakkor olyan vers, ami ékesen tanúsítja költészet és valóság, képzelet és tények különbségét. Arany forrása alighanem Tinódi Lantos Sebestyén históriás éneke volt, a „Budai Ali basa históriája”. Ebben az énekben a „vitéz” és „bölcs” jelzőkkel felruházott basa (aki egyébként herélt is, de ez nem változtat bölcsességén, sőt!) nem egy, hanem nyolc magyar várat vesz be hadjárata során: „Drégel” csak egy a nyolc közül és korántsem a legfontosabb. Tinódi negyvenhat sort ír erről az eseményről, ebbe belefoglalja a „két énökös apród” dolgát is. Az apródokat Szondi György, a vár parancsnoka azzal a kéréssel küldi Alihoz, hogy a török vezér tanítsa őket „vitézségre”. A sikeres ostrom után Ali Szondit szépen, rangjához illetően illően eltemetteti. Minden a korabeli lovagiasság szabályai szerint történik. Más alkalmakkor Tinódi méltatlankodva jelenti, ha a török megszegi adott szavát (például, amii párszor megtörtént, szabad elvonulást ígér, majd mégis lemészárolja a magukat megadó katonákat), de ilyesmiről itt nincs szó, sőt, feltehetjük, Ali valóban jól bánt az apródokkal, hisz Szondit is tisztelte, rendesen eltemettette. És mégis – Aranynál éppen ez a két kivételezett, az öldöklésből szerencsésen megmenekült két apród énekli meg Szondit, méghozzá úgy, hogy azzal héroszi magasságba emeli a kis Drégely parancsnokát. Azóta a vár úgy él tudatunkban, mint egy nevezetes végvár, afféle mini-Szigetvár; pedig hát vacak egy kis váracska lehetett, ha négy ágyúval és hat tarackkal napok alatt szét tudták lőni.

3.

   Változik tehát az események értékelése, kiterebélyesedik a költői ihlet által elültetett legenda. Egyszer régen, még az ötvenes évek közepén hallottam a „Szondi két apródját” Kohut Magda előadásában – csodálatos volt, megkönnyeztetett. Persze akkor már sokszor olvastam a verset, egyes sorait kívülről tudtam. Nemcsak nagy vers, de hihetetlenül mondható-kizengethető verszene ez.
   Viszont a nyelv szüntelenül változik, s ez kihat még erre a ma már klasszikusnak tekinthető versre is. Hány mai középiskolás, vagy érettségizett fiatal tudja még az Arany János által természeteseként használt „kelevéz” szó jelentését? Annyit talán még sejtenek, hogy itt fegyverről lehet szó, hiszen ez a „kelevéze ragyog vala balján” sorból kideríthető (bár nem mindenkinek olyan kedves ez a sor, mint Dávidházi Péternek), de már azt, hogy lándzsát jelent, nemigen tudják. Azután itt van a hegy „meredélye”. Csak a vers mikrofilológiai olvasatából derül ki, hogy itt a hegy lejtőjére gondolhatott Arany – ebben egyébként az Értelmező szótár is megerősít. Másutt a költői szabadság, pontosabban a retorikus beszédmód sajátos példájával találkozunk: a „serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs” kitételben, amelynek varázsa nem egy tikkadt magyarórát megélénkített. Ebben a sorban a „pálma” nyilván nem magát a pálmafát jelenti, hanem vagy a pálmadiót, vagy – és ez a legvalószínűbb – a pálmafáról szedhető datolyát (a Bibliában a „pálma” általában datolyapálmát jelent). Csak így illik bele a nyalánkságok listájába, amellyel a szultán birodalma várja az engedelmes apródokat. Ami a „serbet”, illetve a „sorbet” szót illeti, az Aranynál üdítő italt jelent (a magyarban ez a szó mindmáig kissé egzotikus); a mai angolban viszont „sherbet” formában mindennapi szóvá lett, fagylaltot jelent, az ice-cream könnyebb fajsúlyú párját, s persze az angolba is a törökből vagy a perzsából (Omar Khájjam?) került be.

4.

   Egy kései Pilinszky-versben olvasom ezt a sort: „Csak jóság van, és nincsenek nemek”. Ez nekem a „Ravensbrücki passió”-t idézi, ezt a három versszakos, megrendítően tömör háborús verset. Amelyet, (bár Pilinszkyt nemigen szoktunk fordítani), lefordítottunk angolra Clive Wilmerrel és pár hete fel is olvastuk az ELTÉ-n. A felolvasást hosszú vita követte. Függetlenül egyéb technikai problémáktól, a más nyelvre fordító azonnal szemben találja magát egy problémával: a „Ravensbrücki passió”-ban nincsenek nemek. Ez lehetne véletlen is, ha nem tudnánk, hogy Ravensbrück, a német koncentrációs táborok egyik legszörnyűbbike, női tábor volt.
   Így hát az, aki „kilép a többiek közül, / megáll a kockacsendben”, minden valószínűség szerint nőnemű. Fiatal lány, vagy asszony. A vers egyáltalán nem utal fizikai alakjára, s noha a „fegyencfej” kifejezés inkább kelti férfi képzetét, ha rabokról, fegyencekről beszélünk, a nemet nem szoktuk érzékeltetni. Itt tehát a háttérinformáció segítségével vizsgálhatjuk a verset: a ravensbrücki rab (akit a „passió” szó mégis Jézushoz hasonlít) nem férfi, de már nem is egészen nő. Olyan személy, akit a börtönőrök bizonyos értelemben megfosztottak nemétől.
   Vagyis: „csak gonoszság van, nincsenek nemek”. Az egyetemes gonoszság pedig éppen személyiségétől próbálja megfosztani az embert. A hitleri (és persze a sztálini) koncentrációs táborok gyakorlata reifikálta, igyekezett géppé, illetve tárggyá változtatni az embert. Hiszen az egyén nem csupán halhatatlan lelkénél fogva egyedi: partikularitását teste, neme és bőrének színe is meghatározza. A rabruha viszont elszürkít, elszemélytelenít. A gyilkosok célja az, hogy előbb elszürkítsék, majd megalázzák, tárggyá alacsonyítsák, végül megsemmisítsék az egyént. S ebben a versben éppen az a félelmetes, hogy pontosan ezt jeleníti meg: hogyan reifikálódik a tömeggyilkos Államnak, Hatalomnak végsőkig kiszolgáltatott individuum. Akinek nemét a versben nem érzékeljük.

Cambridge, 1998. december

Vissza