Luigi Pirandello
IV. Henrik

A történet vázlatosan így foglalható össze: egy húsz év előtti farsangon arisztokrata fiatalok úgy ünneplik a mulatság idejének beköszöntését, hogy történelmi jelmezes, lovas felvonulást tartanak. Bármelyikük felöltheti magára bármelyik király, császár, pap korhű öltözékét, de az adott szerepet a felvonulás után tovább kell játszania, azaz meg kell tanulnia, tudnia kell, hogy jelmezéhez milyen élettörténet tartozik. Az arisztokrata aranyifjúság egyik feltűnően komoly, értelmes, nagy indulatokra képes és nagy érzelmektől hevített tagja, aki reménytelenül szerelmes Ma-thilde őrgrófnőbe, amikor megtudja, hogy az őt folytonosan megszégyenítő, kinevető grófnő Mathilde toszkánai őrgróf-nő szerepét választja (a névhasonlóság miatt), kijelenti, hogy akkor ő IV. Henrik lesz. Mert a XI. században élő Henriket VII. Gergely pápa oly sokszor megalázta, még Canossa-járásra is kényszerítette, hogy ennek a pápának a barátnője, a történelmi Mathilde így lehetőséget kap arra, hogy könnyűszerrel tovább játssza ellenségeskedő szerepét. A felvonuláson azonban „Henriket" a lova ledobja a hátáról, s olyan tragikusan megsérül, hogy most már valóban mindig IV. Henriknek képzeli magát. A Henrik sérülése óta eltelt két évtized után Mathilde őrgrófnő, a szeretője, Belcredi, a lánya és egy elmegyógyász társaságában megjelenik abban a kastélyban, ahol Henrik, mint német-római császár, megfelelően beöltöztetett s a történelmi színjátékra kioktatott személyzet körében őrültként él. A dráma ott kezdődik, amikor ez a különös társaság megérkezik a „palotába", azzal a céllal, hogy végleg kigyógyítsa - egy pszichológiai kísérlet segítségével - Henriket tébolyából.
A túlságosan lassú, túlságosan sejtelmes első felvonásban, amelyben indokolatlanul széttöredezetten, a néző kíváncsiságát kissé erőszakoltan felcsigázva rakódik össze az előtörténet, persze végül minden lényegeset megtud a néző, ami még a „császár" megjelenése előtt elengedhetetlen, - és kirajzolódik előtte (ha aprólékos mozaikmódszerrel is) a látogatók jelleme és célja is. Megismerkedhet Mathilde grófnővel, a negyvenöt év körüli, örökké nyughatatlan, vibráló, jó karban lévő szépasszonnyal, akinek húsz évig talonban tartott lelkiismerete, kesernyés élettapasztalatainak nyomására, most ébredt fel régi szerelme miatt, s most szeretne mindent jóvátenni, az újrakezdés reményében. Ezt a felületes, örökös csillogásra vágyó asszonyt azonban most sem az emberi tisztesség hajtja Henrik „megmentésére", hanem a kíváncsiság, s talán némi kacérság, amelyben az ifjúság visszaidézésének illúziója is felsejlik. (Nem véletlen, hogy Henrikkel való első találkozásakor kizárólag arra figyel, felismeri-e Henrik, hogy emlékezteti-e őt valamire, s az „őrült" király csípős megjegyzéseit mindig ebből az örök női szempontból mérlegeli.) Hogy nem szánja mélyen Henriket, annak legfeltűnőbb bizonyítéka, hogy beleegyezik a pszichológus által kiagyalt embertelen játékba. Ha ugyanis feltételezik, hogy Henrik nem őrült, akkor a kísérteties élőképpel olyannyira megijeszthetik ezt a két évtizede visszavonultan, magányosan élő, őrültet játszó, s ebből következően érzékeny idegzetű embert, hogy az ismét meg-tébolyodhat. Ha viszont azt tételezik fel, hogy Henrik valóban őrült, akkor az efféle sokkolással egy pillanatra talán visszahozhatják az életbe, - de becsapják, s nyomban el is veszik tőle mindazt (az ifjú nőt, a szerelmet), amiért visszatért a „normálisok" közé, s ilyenformán lelkileg még jobban tönkre tehetik. (Erre egyébként, a kísérlet megtörténtekor - a hirtelen valóban kissé megzavarodott Henrik utal is!) Mathilde-dal érkezik megunt, épp ezért idegesítő, folyton bohóckodó, ostoba és nagyképű szeretője, Belcredi lovag, aki annak idején szintén részt vett a felvonulásban, s aki már akkor is riválisa volt a mélyen érző, de ezt titkolni igyekvő, szerencsétlen IV. Henriknek. A dráma végül is e miatt a jelentéktelen, „madárfejű" figura miatt pördül meg önmaga körül, s halad a tragikus végkifejlet felé. Mert a lovag volt az, aki addig ingerelte Henrik lovát, amíg az megbokrosodott, s ledobta lovasát. (Bár ezt a jelenlévők közül - Henriken kívül - senki nem tudja róla.) - A jelentősebb figurák sorából - hisz a többiek: Frida, Di Nolli és a szolgák kizárólag a fonák helyzet, a környezet bizarrsá-gának érzékeltetésére szolgálnak - a reménytelenül buta orvost vázolja fel még néhány markáns vonással az író, akinek szánalmas gyógykezelési ötlete Henrik időérzékének visszanyerése céljából (hogy megelevenítse, egyszerű behelyettesítéssel, a falon függő „Mathilde-képet", s e sokk által megrendítve Henriket, megszüntesse téveszméit) - a laikus nézőben is elképedést szül. A dráma folyamán ezek az alakok változatlanok maradnak, legföljebb machinációik túlságosan körülírt részleteivel hívják fel magukra a figyelmet. Az expozíciós tudnivalók közlése után az író minden figyelmét Henriknek szenteli. Henrik a körüljárható centrum, az író elmélkedéseinek szócsöve, s Pirandello kórlélektani tapasztalatainak próbaköve.
A fokozott várakozást az váltja ki személye iránt, hogy elterjedt gyógyulásának a híre. Most, ezekben a történelmi maskarákba öltöztetett szembesítési próbálkozásokban az az állandó kettősség vibrál, vajon rájuk ismer-e, mert ha igen, akkor már gyógyult, vagy netán ez a felismerés őrjön-gését váltja ki. Az állandó bizonytalanság ad Henrik szavai nak is különös jelentőséget. Az őt megfigyelő, drámán belül mozgó szerepek számára éppúgy szorongatóak a párbeszédek, mint a néző számára, akit az író folytonos mondat- és mozdulatelemzésre kényszerít, bár Henrik viselkedését s az őrültség látszatába burkolt mondatait kezdettől fogva gyanúsan értelmesnek találhatja. A festett hajjal és bohócosan festett arccal megjelenő „császár", bármennyire korhűen igyekszik is viselkedni s a formák betartásával üdvözölni az előtte szintén jelmezben álló „barátokat", Belcredi felismerésekor alig-alig tudja elfojtani indulatát. Egy Henrik császár által gyűlölt püspökkel azonosítja, s a megfélemlített lovag tétova segélykérését éppúgy megfigyeli és szóvá teszi („Kár kacsingatni, atyám, a hercegnőre!"), mint ahogy régi szerelme, Mathilde tágra nyílt és megrendült szemeit. Élvezi a képtelen szituációt, és gyönyörűséget találva benne, okos elegyítéssel váltogatja a józanság és a tébolyultság jeleneteit. Felfedezi Mathilde festett haját, s cinkos hunyo-rítással elmélkedik arról, hogy a halandó ember semmiképpen sem akar belenyugodni a változásba, az öregedésbe. Pedig mi az akarat: semmi... „Ön, főtisztelendő atyám, akart megszületni? Én nem... És a két határkő között, amelyek egyformán függetlenek akaratunktól, mi minden történik velünk, amit nem akarunk, és amibe kénytelen-kelletlen mégis belenyugszunk." De nem elégszik meg azzal, hogy csak általános, filozofikus fejtegetésekkel mondja ki a rákényszerített őrületről gondolatait, hanem utal arra is, hogy tudja, ki a szerencsétlenségének oka. Hisz Belcredihez ilyen szavakat intéz: „Miképp is történhetett, hogy elkövetett olyasmit... Igen, azt - értjük egymást! (Ó, legyen nyugodt, nem árulom el senkinek!...)" Henrik tehát, ha rejtetten is, de mindenkinek a tudomására hozza, hogy nem igazán őrült, mert mindenre emlékszik, mindent tud (ez azonban a nézőnek nem hangzik ennyire világosan), de azt is sejteti, hogy most már a továbbjátszáson kívül nincs másra lehetősége, mert közben eltelt az ifjúság, s hiába él benne még mindig fájdalmasan a szerelem, meg kell szabadulnia a változatlan időtől: „nem tudok megszabadulni ettől a varázslattól (mutat a régi képre)... szakítson le onnan engem, s támasszon életre, hadd éljem már ezt az én szegény, koldus életemet, amelyből ki vagyok zárva ... Nem lehet az ember örökké huszonhat éves, asszonyom." A megszabadulás vágya tehát elfogja Henriket, s ettől a pillanattól kezdve szeretné letépni a ráragasztott álarcot s véget vetni a játéknak. Először arra gondol, hogy ehhez a nagy komédiához, a mások megalázásához, mely a kíméletlen „kinn-élőket" félelemmel tölti el - társakat keres magának. A magányos játék már nem kedvére való. Ezért leplezi le önmagát szolgái előtt. Hiábavaló életének meg-bosszulását így látja megvalósíthatónak. A hozzá betörő külvilág nem kelti fel benne azt a vágyat, hogy ismét közéjük tartozhasson. És hiába tudja már csaknem egy évtizede - hirtelen gyógyulásától -, hogy ő eredendően ahhoz a XX. századi világhoz tartozik, amelynek küldöttei, a repülőgépek nap mint nap elszállnak a feje felett, hiába tudja, hogy élvezhetné a civilizáció adta kényelmes villanyfényt - időközben a mécsest szokta meg, a túl nagy világosság megvakítaná. Elszokott a XX. századtól, s időközben felfedezte sivár lélektelenségét is. Az eddig benne élő halvány visszatérési vágyat is összetörik most benne barátai, mert szánalmasan képmutatók: „És még úgy tesznek, mintha szánalomból tennék, hogy fel ne zaklassák ezt a boldogtalant, aki kívül van már a világon, kívül az időn, kívül az életen!" Belülről küszködik ezekkel az új benyomásokkal, de abban bizonyos, hogy nem akar még egyszer olyanná lenni, amilyenné mások akarják formálni, azok, akik „minden percben megkövetelik, hogy a többiek olyanok legyenek, amilyennek ők akarják", Ez alatt az önleleplezés alatt - amikor szolgái hihetetlenül és értetlenül néznek rá, mert nem tudják eldönteni, hogy immár a normálisak vagy az őrültek közé sorolják be -döbben rá minden eddiginél jobban, hogy az őrültség meg-játszásának mérhetetlen előnye van: félnek tőle, emiatt hatalma van, s végül is minden úgy történhet, ahogyan ő akarja. Mindenkit kinevethet és megalázhat, ha kedvében áll. Ugyanakkor jól tudja azt is, hogy az ő fölénye, az ő okossága, az ő véleménye a világról sem abszolút igazság: „Nem állítom, hogy azért, mert »igaz«. Légy nyugodt... semmiről sem állítom, mert semmi sem az!" A dolgok örökös kétségbevonása, a már-már őrültségig hajszolt intellektualizmus valóban kevéssé tenné alkalmassá Henriket a józan élet újrakezdésére. De Pirandello nem annyira hideg gondolkodó, hogy csupán észokokkal akarná megmagyarázni Henrik jellemét és viselkedését. Tudja, hogy ez alatt a keményre égetett zománc alatt eleddig -tehát sem az őrültség előtt, sem azóta - soha be nem vallott érzelmi okok is közrejátszanak Henrik sorsdöntő hezitálásában. Mert Henrik azt tartja a valóban őrjítőnek, hogy érzelmeiben megalázták: „ezerszer jaj nektek, ha belemerültök, mint én, és beleláttok abba a szörnyűségbe, ami igazán megőrjíti az embert! Ha ott álltok valaki mellett, a szemébe néztek - és olyanokká lesztek, mint a koldus az ajtó előtt, ahova sose lesz jussa belépni! De ha beléptek is - folytatja most már teljesen elméletien a fejtegetést -, már nem ti lesztek a ti belső világotokkal, ahogy azt ti látjátok, tapintjátok, hanem egy magatoknak ismeretien valaki, s olyanok, ahogy ez a másik az ő áthatolhatatlan világában lát és tapint benneteket" - rekeszti be, mintegy önvigasztalásként a szolgáknak tett vallomásában, ezt a neki legjobban fájó problémakört.
Hiába minden fejtegetés, hiába a társkeresés a nagy játékhoz - ezek sem érthetik meg. Túl magasan áll fölöttük, s túl elvont hozzájuk képest.
A kegyetlen és ostoba kísérletet megelőzően tehát még nyit-. va áll Henrik előtt a szabadulás kapuja. Csak még dönteni nem tud.
Az események kényszerítik a megváltozhatatlan s tragikus „döntésre". Amikor az élő kép, Mathilde grófnő lánya megszólítja a sötétben - csaknem ismét megőrül a múlt látomásszerű visszatérésétől. - És ezeket a pillanatokat oldja meg Pirandello zseniálisan!
A szolgák elárulták a vendégeknek, hogy Henrik meggyógyult. Belcredi tehát, immár nyeregben érezve magát, kegyetlen mondatokat vág Henrik szemébe: „Komédiázott és kinevette őket a hátuk mögött, s most ismét komédiázik, tűrhetetlen!"
A mindeddig voltaképpen türelmes és nagyvonalú Henrik, aki mindössze célzásokkal utalt a saját szerencsétlen helyzetére s a mások vétkeire, most túlingerelve, végre valóban minden álcázás nélkül nyilatkozik meg: „...én, miután leestem a lóról s bevertem a fejem, valóban megtébolyod tam... így éltem nem is tudom mennyi ideig... sokáig... tizenkét évig. (Belcredihez:) De nem látni semmit, barátom, mindabból, ami a farsangi mulatság után történt... veletek, és nem velem... Hogy a dolgok miként változnak meg, ... a barátaim hogy árulnak el sorra... és hogyan foglalják el a helyemet... például... tegyük fel... annak a nőnek a szívében is... akit szerettem!... mindez, ne haragudj, nem volt egyszerű komédia, ahogy te gondolod!" És időközben odalett az élete: „ ... én mint IV. Henrik őszültem meg! És észre se vettem! Csak egy napon, és egyszerre, amikor kinyílott a szemem, és megrémültem, mert azonnal megértettem: nemcsak a hajam, de mindenestül megőszültem, itt is, legbelül: egy emberi roncsot hordok magamban."
Ebben a mindent felmérő, mindent megváltó pillanatban Henrik végre kimondja a húsz évig magában hordott vádat: Belcredi az okozója őrültségének! De ez a szokatlan őszinteség végre is addig feszíti belülről, s addig érleli a bosszú gondolatát, amíg úgy véii, hogy egész élete helyett cserébe végre megkaphatja legalább a lányt - aki éppolyan, mint az anyja volt valaha. S amikor Belcredi ismét el akarja választani a lánytól - attól, aki immár mindenért kárpótolhatná, s aki az egyetlen fontos, de soha el nem ért, meg nem kapott szerelmet szimbolizálná -, meg kell ölnie szerencsétlensége okozóját. - És ezzel be is végzi sorsát. „Most már ha tetszik, ha nem... így maradunk", az őrültségben, a kirekesztettségben, a most már ízeit vesztett „hatalomban". A visszatérés mindenképpen nehéz lett volna Henriknek, aki aligha találhatta volna meg a helyét - mert nem volt már helye - a kaszinóban s egész környezetében, mert a „leg józanabb elmével" tudja, hogy „játszom itt az őrültet; s ráadásul nyugodtan játszom. A rosszabb helyzetben ti vagytok, mert ti nyugtalanul élitek a magatok őrültségét, nem tudtok róla, s nem látjátok, mik vagytok!" Henrik viszolygása a XX. század képmutató életétől kétségkívül Pirandello társadalomszemléletét, undorát is mutatja. De talán ennél ő egy árnyalatnyival többet akart mondani: aki egyetlen egyszer kilép megszabott szerepéből, s maszk nélkül, valódi önmagát mutatja meg - annak nincs helye a XX. század világában, csak a minden kötöttséget, szokást megtagadó őrültek között, a nagy igazságok kimondására engedélyezett „elkülönítőben".
Komor, kilátástalan gondolatok kavarognak a nagy pirandellói drámákban. Pedig az író hitt abban, hogy az élet nevetséges és tragikus dolgok egyidejű epizódjaiból tevődik össze. Gondolatai közül szinte valamennyit közhelyként használja az utána született drámairodalom. A pirandellói „tragikomikus" gondolata a mai drámában - Dürrenmatt-nál - mint új gondolat tér vissza. A formabontáson, a szerepjátszáson, a jelenségek ábrázolásának relativitásán, a játék és valóság antinómiájának megteremtésén kívül, a pirandellói örökség a tragikomédia újra-felfedezésében is továbbél!

Kónya Judit