A japán színház: a No és a Kabuki

A japán színház: a No és a Kabuki

A japán színjátszás panteista — mindent istenítő, — kultikus eredetű, mint bármelyik más nép alakoskodó szokása, tánca és színjátszása.
A japán színjátszás a sintoista és buddhista kultikus szokásokból fejlődött ki. A szintoizmus (a halottak és az ősök s a természet kultusza) nemcsak a japán lélek derűs kedélyvilágát hanem az abból kiáradó csodálatosan változatos művészeti megnyilatkozásokat is megmagyarázza. Ez a magyarázat gyermekien egyszerű, derűs, családias, mert a japán mitológiában a földi lények kölcsönösen függenek az Istenektől. A japánok a természeti jelenségekben, a dolgokban magát a tárgyat s a benne feltételezett szellemet egyformán imádják. A természetet benépesítő "kánik (szellemek) egyenrangúak a dolgokkal, amelyeket laknak. A víz istene és a víz között, sintoista felfogás szerint, nincs különbség. Ez a panteisztikus életszemlélet a költészet bájával aranyozza be a japán lélek minden megnyilatkozását. A japán hiszi a kánik ezernyi formában való jelenlétét s a sintoista tan előírja ezért, hogy minden igaz japánnak tiszta testtel és derűs lélekkel kell élnie. A tisztulásnak három módját ajánlja: a mosakodást, a látványosságokat (pantomimeket, bábjátékokat) és a táncot. A mosakodás testben teszi tisztává, a tánc lélekben tisztítja meg a sintoistákat. E tisztulás eredménye a sintoista erények: az egyenesség, az egyszerűség, az igazságosság megszerzése. Ezek voltak Amaterasu istennő erényei is. A sintó mitológia szerint pedig Amaterasu istennőtől származik a Nap és a fény, a japán nép és az első Japán császár, akinek az idők végezetéig valamennyi japán császár egyenes leszármazottja.

A japán színjátszás ősi formáját, a kagurá-nak, vagy vazaoki-nak nevezett táncot, a sinto mitológia ismerete nélkül nem érthetjük meg.
E mitológia szerint Japán megteremtői Isanagi és Iza-nami. Japánt az Izanagi balszeméböl születő Amaterasu istennő birtokolta. Amaterasu tanította meg a japánokat a rizstermelésre és a szövet készítésre. Fivérének, a Föld istenének ármánykodása és irigysége miatt, azonban egy barlangba kellett menekülnie. Ennek következtében a világra sötétség borult. Az istenek ekkor összegyűltek és elhatározták, hogy kicsalják Amaterasut a barlangból. Ame-no-Uzume istennő táncolni kezdett a barlang előtt. Táncához az istenek dobokkal és sípokkal szolgáltatták a zenét. A hangokra kíváncsi Amaterasu félretolta a barlangot elzáró követ. Az egyik isten ekkor a követ egészen eltaszította és Amaterasu kilépett a barlangból. A világ pedig vsiszakapta a fényt. A barlang előtt lejtett táncot hívják kagurának, melynek elemeit a sintó szertartások táncai őriztek meg. A kultikus eredetű japán táncművészet a sintoista elemeken kívül idők folyamán a buddhizmus sugallta táncelemekkel is gazdagodott.
A japánok a VI. században ismerték meg a buddhizmust, mely felébresztette bennük az érdeklődést a kínai műveltség iránt. A kínai műveltség pedig hellenisztikus elemeket is közvetített a japánoknak. E sokféle hatás azt eredményezte, hogy a japán tánc- és színjátszó művészet végtelenül változatossá és színessé fejlődött. A VII. században már a legkülönbféle japán kultikus hangszerekről, táncokról, zenekarokról tudunk. A tánc és az ének nemcsak a kultikus szertartások főeleme volt, hanem a mágiában is jelentős szerephez jutott. Ilyen varázstánc a sambaao. Szintén mágikus célzatú előadássorozat a kairai. A IX. századból ismeretes a japán lélek derűjét, szelid kedélyét kifejező sirabioi-tánc, a komikus elemekben bővelkedő sarukagu és a falusi életet dicsőitő dengaku.

A X. században történt dinasztikus válság a katonai szellem uralomra jutását eredményezte. Ekkor már teljes és végleges a buddhizmus térhódítása Japánban. A bonzok azonban nem tiltják el a sintoista eredetű táncokat. A dengaku soha eddig nem tapasztalt népszerűségnek örvend. A XIII. században hivatásos zenészek játékára táncolják a fizetett táncosok a dengakut, melynek előadási helye már nem kizárólagosan a pagoda udvara, hanem a folyók partjai is. A XIV. század első felében pedig az énekes táncos játéknak egy új fajtájáról tudunk, melynek elemei között megtaláljuk mind a hindu, mind a kínai pantomimika hatását. Az új énekes-táncos drámának, megjelenése döntő jelentőségű a japán színjátszás történetében. Az új műfaj neve nogaku, melyet röviden no néven emleget a színháztörténet.
A no már nem japán nemzeti eredetű játék. Elemeit a hindu és kínai tánc-és pantomimkultúrából
vette. Népszerűsítői pedig bonzok voltak, akik a harcosok tetteiről szóló dalokból, a heijokuk-ból átvettek néhány motívumot és beleszőtték a no-ba, melynek előadására külön termet építtetek. Ez volt az első sajátos japán színház.
Allen Maybom, a keleti színháztörténet jeles szakértője, így írja le a japán no előadásának színhhelyét: ,,A színpadot három oldalról láthatta a néző. Olyan volt, mint egy magánlakás előrenyúló terasza, melyet egy galéria hosszabbított meg a lakosztályok felé. A teraszt néhány lépcső kötötte össze az udvarral, ahol a nézők sorakoztak. A zenészek és a karénekesek a színpad baloldalán helyezkedtek el."
A no főszereplője a site, álarcot viselt. A főleg koreografikus jellegű, énekes no-k előadása közben a színészek rövid, burleszkszerü jeleneteket is előadtak. Ezeket kiogen-nek nevezték. A kiogen-nek csak két szereplője volt. Cselekménye egyszerű, komikus, sokszor befejezetlen. De a no, és a kiogen azonban nem tekinthető a mai japán színjátszás ősi formájának.

A japán színjátszás megteremtője egy O-Kuni nevű .színésznő volt, aki a XVII. század első évtizedében Kioto-ban lépett fel (1603) és érzéki táncaival egyéni mimikájával, az ősi koreografikus elemek ügyes felhasználásával egy csapásra meghódította a kiotobelieket művészetével melyet sibájnak, vagy kabukinak neveztek. O-Kuni egyéni és érdekes előadásainak nevét őrzi a mai japán színház, melyet most is kabukinak hívnak.
O-Kuni társulatot is szervezett, melynek női tagjai férfiszerepeket, férfitagjai pedig női szerepeket játszottak. 1624-ben már Edoban (Tokió) is van kabuki, a hírhedt Joshivara városnegyed mellett.
A japán kabuki 1646-ig azt a műsort játszotta, melyet O-Kuni hagyományossá tett. 1646-ban azonban egy színész, Sakata Toyuro, kidolgozta a kabuki első dramaturgiáját, megszervezte az együttest, kijelölte a szerepköröket a hugyományossá tette azt, hogy a darabokban mindig típusok szerepeljenek. A kabuki főbb szerepkörei a következők: Az „álló" vagy főszerep (tutsijaku), a groteszk szerep (dolaxjata), öregember szerepe (ojagi-gata), gyermekszerep (ko-jaku), idösasszony szerepe (kvasa-gata,), hösszerelmes (vakasu-gata). A kabuki darab jelenetekre oszlik, melyeket monológok (tsurane) és rögtönzések (sute-zerifu) tarkítanak. (Maybom szerint.)
A kabuki fokozatosan fejlődött mind tehnikai, mind műsor szempontjából. A XVIII. század második felében már forgószínpadot is alkalmaznak a japár színházban és jelentkezik az első nagy japán színpadi szerző is, aki megteremti a „bushido”-ból, hősi, lovagi szellemből táplálkozó szamuráj drámát. Ez a szerző Sikamtsu, Manzaemon volt (1653-1724). Sihamatsu több mint száz darabjában a bushido-szellemből és erkölcsből önként adódó drámai helyzeteket aknázta ki és kijelölte egy évszázadra a japán dráma és színjátszás útját. Darabjaiban a samuráj-morál teremtette konfliktusokat, helyzeteket vitt a színpadra (a hűbéres önfeláldozása uráért, a megsértett samuráj bosszúja, az érzéktelenség a szenvedésekben és a leverettségben, a parancsolóhoz való föltétlen hűség, a becsületért ontott vér mítosza, az indulatokból fakadó gesztusok abszolút megfékezése stb.).
Sikamatsu korában a színészek már külön társadalmi osztályt alkottak. A róluk szóló könyvek, a hiobankik, a színjátszás tehnikájáról, a színészek életmódjáról, ruházkodásáról is érdekes adatokat tartalmaznak. Egy Danjuro nevű híres színészcsalád második tagja bevezeti azt a szokást, hogy a színészek „házi nevet" (jago) vegyenek fel. A XVIII. század első feléig kialakultak a különböző drámai műfajok is (történelmi dráma = yidaimono, balettdráma = sozagoto, fantasztikus dráma = aragoto, társadalmi dráma = seva). A XIX. század első feléig a lovagi, hősi tárgyú dráma uralta a japán színpadot. A színjátszásban pedig a nagy színész-nemzedékek teremtették meg a hagyományos játékstílust, melyet paradoxális módon éppen az jellemzett, hogy abban mindig a színész egyéni szerepfelfogasa, temperamentumának adottságai, interpretálási módszerei érvényesültek.
A leghíresebb japán színész-nemzedékek (Isakava Danjwo, Matsumoto Kosiro, Nakanmura Nakazo, Onoe Kikugoro) tagjai egyéni adottságaiknak és felfogásuknak megfelelően más- és másképpen játszották a darabok főszerepeit (pl. hol torokhangon beszéltek, hol némajátékkal remekeltek, hol nagyon stilizáltak minden mozdulatot, gesztust stb.).
Az évezredes hagyományokkal büszkélkedő japán színjátszásban a XIX. század hatvanas éveiben nagy változás történt. A. mindinkább realisztikussá, sokszor obszcénné fajuló színházi előadásokat megszüntették és visszahozták a színpadra a lovagi, hősi tárgyú darabokat. A szamuráj dráma ujjászületésében nagy szerepe volt Isakava Dunjuro-nak, a XX. elején elhalt híres japán színésznek, aki a japán történelem nagy korszakainak kimagasló esemenyeit foglalta színpadi keretbe és elősegítette a vallási tárgyú balettnek, a sozagoto-nak, a diadalrajutását. A sozagoto a no-k hagyományait elevenítette lel. A sozagoto a kifejezés és a díszletezés legegyszerűbb eszközeivel került színre. Fő eleme a tánc. Tárgya vallásos, vagy legendai eredetű.

A japán színház idővel nem zárkózhatott el az európai hatások elől. Az európai színház hatása azonban nem tudta letörni az ősi japán hagyományok kultuszát. A japán színjátszást „néma művészetnek", „belső művészetnek" is nevezik. Ebben a belsőségben van elpusztíthatatlan ereje. A japán leiekből fakad, melyet csodálatosan erőssé, hagyomanytisztelővé alakított az évezredes bushido-szellem.
Végeztül vessünk pilantást a művészi szépségűvé fejlődött, gazdag hagyományú japán bábjáték-kultúra történetére is.
Az első japán bábjátékról a XII. századból fennmaradt írásos emlékekből ismerünk néhány adatot. A XII. században már több báb-mutogató, kairasi járt Osakában. Ezeknek a bábjátékosoknak, akiket varázslóknak gondolt a japán nép, nevet adtak: „olyan ember, aki megeleveníti a fát".
A bábjáték „műsorát" a japán történelem nagy eseményeiből merített szenvedélyes, szentimentális történetek szolgáltatták. E történeteket meglepő művészettel játszatták el a bábokkal, melyeket élénk fényekkel világítottak meg. A bábjátékokat ének és zene kísérte. A játék kísérő hangszer egy haromhúrú gitár, a samizen volt, melyen érzelgős hangokkal kísérték a jojuri nevű éneket.

A XIV. század japán bábjai már fejlettebbek mind tehnikai, mind „játék" nézőpontból, A bábuknak nemcsak fejük és felső testük, hanem lábuk, kezük, aprólékosan kidolgozott ruházatuk van. A japán bábjáték legnevesebb művésze és reformátora Taketomo Gidaju (1650—1714), aki új bábjátékstílust teremtett.
Megható, recitativo módon előadott bábjáték-műsort írt, mely ma is az ö nevét viseli. A Gidaju keretében igen kifinomult előadási készségről tanúskodtak a bábok mozgatói. Volt idő, amikor a kabuki színészei is e bábjáték-mesterektől tanultak játszani. A XVII. században egy lovagi tárgyú joyitri-val, illetve gidaju-val bővült a japán marionettek műsora: a Kimpira-énekkel, mely egy legendás erejű hősről szól. A már említett Sikamatsu Monzaemon is írt szöveget és éneket a marionettek: számára.
A mai japán marionett-színház neve Bunraku-za.

Vissza