MROZEK
Tangó
(1964)
A kelet-európai szerzők az abszurdban a valóságot mutatják
fel, nyugati társaik a valóságban az abszurditást.
(P. MÜLLER PÉTER)
Slawomir Mrozek (sz.: 1930) műveinek központi témaköre korunk
személyiségválsága, az elidegenedés és önazonosság-vesztés.
Groteszk vagy
abszurd helyzeteket, modelleket állít
színpadra, amelyekben azonban a realitás is jelen van. A szereplők logikáját, a
művészek teóriáit a köznapi élet törvényeivel szembesíti, a hatalom, a
kegyetlenség, a morál és a nemiség összefüggéseire mutat rá. Alakjai
szerepválsággal küzdenek, ki akarnak bújni a formulák és sztereotípiák korlátai
közül, egyéniségük megtalálására és érvényesítésére törekszenek. Hősies
gesztusaik, nagyratörő próbálkozásaik rendre komikus felsülésekbe torkollnak, de
a végkifejlet Mrozek csaknem minden művében komor.
A Tangó című dráma alapkonfliktusa a kulturális hagyomány és modernség
szembenállása. Az író az értékrendszer félreállításának következményeit
boncolgatja szatirikus jelenetsorokon át, és végül az értelmiség
félreszorulására, térvesztésére, a hagyományos kultúra életképtelenségére esik
éles reflektorfény.
A dráma alaphelyzetében - abszurd vonásként - maga a drámaiság hiányzik;
megakadt ugyanis a nemzedéki konfliktusok örökletes folyamata. A szülők - úgy
vélik - annak idején végérvényesen szétzúzták a normarendszert, és nem hajlandók
átállni a hagyományőrző szerepkörre. Programjuk a teljes szabadosság (azt
csinálja mindenki, amihez kedve van"). Ennek következtében azonban a jelenkori
ifjúság légüres térbe kerül. (ARTUR: Én már csak maguk ellen lázadhatok, a maguk
zabolátlansága ellen." SLOMIL: Kérlek, parancsolj, hát megtiltom én neked?") Az
új nemzedéknek ilyenformán két lehetősége marad: Vagy újabb konvenciókat kell
teremteni, vagy helyreállítani a régieket." Ez utóbbi út látszik előtte
járhatónak, így tehát groteszk szereposztásként Artur lép fel a hagyomány
harcosaként - a szülőkkel és nagyszülőkkel mint a korlátlan szabadság
védelmezőivel szemben, és ezzel mégiscsak kibontakozik egy fonákjára fordult
konfliktus.
A II-III. felvonásban tehát hősünk egyre elkeseredettebb kísérleteket tesz a
szembenállások kiprovokálására, a különbségek élezésére, ezáltal saját
szerepének megtalálására. Először is az etikai normát akarja érvényesíteni,
ennek jegyében állásfoglalásra és tettre sarkallni felszarvazott apját. Az
eredmény: komikus csattanó. A fiatalember másik próbálkozása: a formákat
szándékozik feleleveníteni, konkrétan: tradicionális külsőségek közepette
feleségül venni - a saját unokahúgát. A hagyomány azonban (a legénybúcsú") épp
őt, a vőlegényt" zökkenti ki a szerepéből; lerészegedik, nihilizmus keríti
hatalmába - ami ellen lázadni próbált. Újabb éles váltással valamiféle
fanatizmusba igyekszik belekapaszkodni, eszmék (a halál" és a hatalom")
megszállottjaként zavarosan szónokol, és Edek brutális erejére támaszkodva
diktatúrát jelent be. Ala közlése azonban (Én megcsaltalak Edekkel") teljesen
összeroppantja, hiszen most már minden kicsúszott a kezei közül (az erkölcs, a
forma és az eszme is; rossz a világ"). Eszeveszett dühöngéssel a pribékjére
rontana, de Edek két csapással agyonüti, és ő veszi át a teljhatalmat.
Új konfliktus jelenik meg tehát - megoldásként - a befejezésben, megsemmisítve
és félretolva az alapellentétet, a hagyomány őrzésének vagy elutasításának a
kérdését. Ez a kultúra nevetséges belügyévé süllyed, a műveltség egészével
szemben viszont elsöprő erővel fellép a gátlástalan műveletlenség. Vele szemben
a kultúra nem is vállalja az ellenállást: Eleonora szerint talán nem is lesz
olyan rossz dolgunk", Slomil semmi különöset" nem tud mondani, Eugeniusz bácsi
pedig azonnal behódol az új hatalomnak is.
A Tangó a fentiek értelmében a kultúra tragikomédiája. Az emberi értelem fogódzó
nélkül, tehetetlenül áll a XX. század valóságában, az összekuszálódott
társadalmi állapotok és emberi viszonyok előtt, immár teljesen elvesztette
értelmező és irányító szerepkörét, csupán sodródni tud az eseményekkel; némely
szituációkban pedig csupán egyszerűen nevetséges. (Artur orvosegyetemre jár,
Eleonora szerint ezzel szégyent hoz a családra".) A mellékszereplők elvtelensége
vagy hóbortos életfilozófiája, a főhős sikertelen nekiveselkedései és
téblábolása egyaránt az értelem zsákutcáját jelzik, és együttesen vezetnek az
önpusztításhoz, a katasztrófához. Artur elméletei gyorsan cserélődnek, hiszen
csak eszközül szolgálnak öncélú lázongásához. Slomil a modern, avantgárd művész
és esztéta karikatúrája. Az ő kijelentéseiben felsejlenek ugyan lényegre
tapintó, reális meglátások, de egészüket mégiscsak a bornírt dilettantizmus, a
valóságtól való elrugaszkodás uralja. Kísérletezgetése: az ő élethazugsága,
szereplőtársai elnézően statisztálnak hozzá. Hangzatos elmélete (boldognak lenni
- a felszabadult ember joga és kötelessége") jegyében él és e jegyben szarvazza
fel őt felesége, Eleonora. E házaspár elvének" és magatartásának abszurditása
akkor a legnyilvánvalóbb, amikor a gyermeküket a szemük láttára ütik agyon - és
szinte észre sem veszik. Ala eleve távol áll az értelmiségi szemlélettől (unom a
filozófiát"), unokatestvére szerepzavaraira pedig joggal fakad ki: tudományos
disznó".
Különös és végső soron kulcsfontosságú a kapcsolata a kultúrával Edeknek.
Eleinte tisztes távolról nézi, egy kis áhítattal is (önfeledten bámulja az
egyetemi tankönyv képeit; egy haverja" noteszéből, aki moziban dolgozik", elvet"
másolt ki). Ez a bölcsesség" azonban nem lépi túl a primitív konkrétumok
szintjét (Én szeretlek, de te alszol"). Képtelen az elvont gondolkodásra - ebben
rejlik életképességének titka. Még büszke" is arra, hogy ő nem talál ki semmit:
én így is tudom, ami kell". A mesterkélt és életképtelen civilizációval szemben
ő maga a természetesség, a szükségszerűség", Slomil fellengzős stílusban
fogalmazva az autentikus élet egészséges fuvallata". Tökéletes alkalmazkodó
képességét, rugalmasságát már az első perctől folyamatosan bizonyítja, pl.
Eugeniusz bácsinál szellemesebb rímet (ez a költészet karikatúrája?!) tud
gyártani, hibátlanul alakít akár lakájt is, a többiek viszont minduntalan
kizökkennek szerepükből. A végső fordulatban pedig azonnal cselekszik, pontos
helyzetértékeléssel, célratörően. Jóllehet csupán önvédelemből, akarata
ellenére, mások hibájából sodródik előre, de felismeri és kihasználja a
lehetőséget, és betölti a hatalmi vákuumot.
A nyers erővel, a primitívséggel szemben az erkölcsi normarend is katasztrofális
vereséget szenved ebben a műben. A szülők büszkék arra, hogy felrúgták a
magatartást szabályozó törvényeket (Slomil többször felhangzó kulcsszava:
Minek?"), nem látva előre, hogy mi az etikai nihilizmus és anarchia
következménye. Artur morális-szociális igazságokról szónokol, majd - ebből a
szerepéből is kiesve - ráveti magát unokahúgára. Edeket természetesen semmiféle
szégyenérzet nem feszélyezi: beleiszik bárki poharába, lefekteti a megkívánt nőt
- akár feleséget, akár menyasszonyt. Mellette jövője csak az elvtelen
köpönyegforgatónak (Eugeniusznak) van. A civilizált ember azonban nem élhet
erkölcsi normák nélkül. Kulcsszerepüket azzal is megvilágítja a darab, hogy
Artur a menyasszonya közlésétől veszíti el végleg maga alatt a talajt: a
hűség-hűtlenség értékek megsemmisülése miatt szakad el hősünk végleg a
valóságtól, és jut az elvont eszmék légüres terébe. Ugyanaz a mozzanat siklatja
ki, amelyet apjának Edekre haragításában akart a második felvonásban
felhasználni - a saját taktikája fordult a visszájára.
A Slomil-nemzedék ad absurdum vitt forradalma" következtében az egész értékrend
összeomlik, nincsenek viszonyítási pontok. Artur saját korlátlan szabadsága is
példázza - groteszk módon - az értéktelenség következményeit: madárkalitkát
rakhat a nagybácsi fejére, a ravatalra küldheti a nagymamát, bármit tilthat -
teljes a káosz. Önmagában semmi sem komoly. Minden közömbös, semleges. Ha mi
magunk nem adunk jelleget a dolgoknak, belefulladunk a semmilyenségbe." Az
értékrend alapját azonban csak szilárd elvek, elérhető ideák, konkrét törekvések
adhatnák meg, ezek azonban úgy tűnik, nincsenek.
A címadó motívum, a tangó" jelentésváltozása fogja össze a történéseket. A
szülők nemzedékének fiatalkorában ez a tánc az akkori hagyomány elleni lázadás
jelképe volt (a szoros összefogódzkodás, a testi érintkezés megbotránkoztatta az
idősebbeket: Tudod, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy tangót táncoljon az
ember?"). Egy emberöltő elteltével már a tangózás számít a fiatalok részéről
megtagadni való hagyománynak. A mű utolsó mozzanataként azonban Edeknek támad
kedve tangózni, alkalmasint Eugeniusszal - a férfipáros tánca a kultúra ijesztő
deformálódásával fenyeget.
Mindebből az is nyilvánvalónak látszik, hogy a Tangó szereplői nem jellemek,
hanem egy-egy magatartás megtestesítői, mégpedig a kultúrához (műveltséghez,
tudományhoz, művészethez, erkölcshöz stb.) fűződő viszony egyes változatait
képviselik. A személyiség szétesett, a legárnyaltabban ábrázolt hős, Artur
indulatai, gondolatai és ösztönei is egyaránt csaponganak, egymás ellen
fordulnak Az emberi kapcsolatok is végletesen eltorzultak, kiüresedtek ebben a
műben: Slomil és Eleonora együttélése a házasság zsákutcája, Ala pedig már abból
a zilált családi" háttérből bukkan elő a színpadon, amelyet a szülők anarchiája
eredményezett. Az unokatestvéri házasság az emberi kapcsolatok teljes
összekuszálódását példázza, és degenerált utódok születésével fenyeget.
A viszonyváltozatok, magatartástípusok értékeléséhez a szövegben található
irodalmi utalások is támpontot szolgáltathatnak, Mrozek ugyanis a klasszikus
tragédiák jónéhány ismert mozzanatát emeli be groteszk művilágába. A mükénéi
mondakört idézi fel - főképp
Szophoklész tragédiáit - az apa korholása Artur szájából: mellényzsebben
csücsülő Agamemnón"; a Hamletet pl. Eugenia szavai Arturhoz Mért nem vonulsz
kolostorba?" A világirodalom hagyományai szerint a házasságtörés bűne
gyilkosságot, a bosszú kötelességét, további bűnöket, bűnhődéseket stb. vonna
maga után, sorsválságok és tragédiák végeláthatatlan sorozatát; itt viszont a
szerető, a férj és a feleség békés egyetértésben együtt kártyázik. Poloniusra
emlékezve Eugeniusz bácsi magatartása is mélyebben elemezhető. Artur ilyenformán
Oresztész vagy Hamlet elkorcsosult leszármazottja. Ala butuska naivitása is
árnyaltabban jelenik meg, ha összevetjük Elektra szenvedélyes
igazságszeretetével és etikus tartásával, Ophelia megragadó tisztaságával. Egy
másik szövegrészlet, a házassági ajánlatra adott válasz (tőlem lehet így is, úgy
is") századunk egyik klasszikusával,
Camus Közönyével (Mersault
figurájával) teremt párhuzamot.
Artur görcsös igyekezettel össze-összehoz tragikus szituációkat, de maga a
tragikum mindig kicsorbul. Mrozek műve a
tragédia paródiája. A műfaj elavulásáról magáról a műben is szó esik.
Artur tragédiát akar", mert ez az egyetlen nagyon erős forma", a rendíthetetlen
fogalmak világának legteljesebb kifejezése évszázadok óta" - de hova tűntek ezek
a fogalmak az életből és az irodalomból? Slomil - ezúttal a szerző szócsöveként
- kőbe véshető választ ad: ma már csak bohózat lehetséges".
A dráma alapelemei vagy elcsökevényesedett formában vannak jelen, vagy teljesen
hiányoznak - groteszk vagy abszurd minőséget eredményezve. Nincs nemes
eszménytől vezérelt, tisztán látó és kivételes képességű hős, a végkifejletig
ellenfél sem látszik a színpadon, és nincs
katartikus hatás.
Az általános értékválságot, valamint az irodalmi műfaj ezt is tükröző gyökeres
átalakulását a műfaji sajátosságok átminősülése is tükrözi. A tér, a színpadkép
az I-II. felvonásban káosz", ezt a harmadikban ugyan rendezett polgári miliő
váltja fel, de Artur sikere csak időleges és látszólagos. A szerkezet csaknem
teljesen lineáris, a csúcspontok ellenére nincs kibontakozás, az eseménysort
mindössze néhány motívum tagolja három felvonásra. Artur három ízben, az
egységek végén veszti el a fejét és kezd dühöngeni - harmadszor már a vesztére.
A cselekménysor önmagába visszatérő kört alkot, amelynek végén az alaphelyzet
változatát látjuk viszont a befejezésben azzal a különbséggel, hogy most már nem
Artur, hanem Edek kezében van a hatalom.
A revolver" háromszor jut szerephez: látjuk, hogy mire használja Slomil, mire
Artur (Eugeniusz segédkezésével), és végül mire Edek.
Groteszk hatást kelt a ravatal"
motívuma: Eugenia a darab elején büntetésből" kerül fel rá, a zárórészben
magától mászik fel oda. A ravatal" az örökkévalóság", azaz az idő jelképe is a
színpadon. Az idő azonban szétfolyik, nem ad viszonyítási pontot a szereplőknek.
Már a színpadi utasítás is hangsúlyozza: nem tudhatjuk, hogy költözés előtt vagy
után vagyunk".
Az első felvonás dialógusa szerint sem Eleonora, sem Slomil nem tudja a
házasságkötésük dátumát, csak a nyíltszíni szeretkezésük botrányára emlékeznek,
de a színhelyre már nem, és a partnerre sem biztosan. Senkinek és semminek nincs
tartása, nincs karaktere, minden össze van torlódva: a tíz éve halott nagypapa
ravatala, a huszonöt éves Artur gyerekkocsija, a negyven éve nem lovagoló
Eugeniusz lovaglónadrágja látható egymás mellett a színpadon, a múlt
rekvizitumai", családi kultúránk fölhalmozódott rétegei". Slomil teóriája
forradalmiságot, de cinikus felelőtlenséget is tartalmaz: utat törtünk a
jövőnek", de hogy az milyen lehet, az már nem reám tartozik"+ Az idő, a tér
egyaránt jellegtelen, megfoghatatlan, a cselekvéssor célját veszti, Artur
törekvéseinek nincs kibontakozása - minden értelmetlenné, abszurddá válik.
A beszéd és a tett is. A kommunikációt tekintve átmenetet látunk az egymás
melletti elbeszélés (Csehov
műveinek sajátossága) és a teljes közlésképtelenség (pl.
Ionesco: A kopasz
énekesnő c. darabjának alapjelensége) között. Jellemző történés a nagy horderejű
bejelentések komikumba fojtódása. (ARTUR: Itt nem lehet lélegzeni, járni, élni!"
ELEONORA: Milyen szépen iszol, Edus!") A drámai tett helyét pedig a kártyázás
tölti be (mindegy, hogy póker vagy bridzs), jellegzetes pótcselekvés, az idő
múlatására. Artur eredménytelenül hadakozik ellene, de helyette ő sem tud
valóban pozitív célt kitűzni: Eugeniusz bácsit az emlékiratok összeállítására
noszogatja. Saját magát tekintve pedig feladatvállalása végképp nincs
összhangban a képességeivel és
a lehetőségeivel. Mulatságos emberi gyarlóságai vannak, de abszolút (isteni)
céllal kacérkodik: újrateremtem magukat". Slomil szájából még torzabb a szintén
groteszk bejelentés: Adjátok ide az Istent, és én kísérletet csinálok belőle!"
Az abszolútumnak ez a görcsös-nevetséges hajszolása juttatja el Arturt a
tébolyig, Camus Caligulájára emlékeztetően. A kelet-európai dráma sajátossága,
hogy az abszurd helyzetbe kerülő hős még megkísérli a cselekvést, annak
értelmetlensége csak utólag válik nyilvánvalóvá (P. Müller Péter).
Beckettnél például már
eleve tétlenség és céltalan vegetáció uralkodik.
Az abszurd ember egyetlen dolgot
tud: mindent fölemészteni, s így önmagát is elemészteni" - írja
Camus.
Mrozek darabját Kerényi Grácia magyar nyelvű fordításában ismerhettük meg.
copyright © László Zoltán 1998 - 2015
e-mail: Literatura.hu