Michel Saint-Denis:
Színház: a stílus újrafelfedezése
Miként birkózzék meg a színész a jellemmel a puszta szövegen
keresztül?
Azt hiszem, itt rendkívül óvatosnak kell lennünk, mert ez a
művelet valamennyi közül a legnehezebb, és ugyanakkor mégis a legvonzóbb; ez
igazolja Sztanyiszlavszkij
megannyi arra irányuló erőfeszítését, hogy ezt a folyamatot megmagyarázza és
világossá tegye. Rendet akart teremteni abban a folyamatban, ahogy egy színész
megközelíti szerepét, racionalizálni akarta ezt a folyamatot; ebből ered az ő
"rendszere" vagy "módszere". Amikor a színész felkészül szerepére, milyen része
van ebben a megfigyelésnek, a külső körülményeknek és az érzelmi emlékezésnek?
Miként dolgozhatunk ki olyan szokásokat és folyamatokat, amelyek segítségével
szabaddá tesszük a tudatalattit? Milyen segítséget remélhetünk a cselekvéstől, a
fizikai cselekvéstől?
Klasszikus színdarabban a színésznek nem szabad sietve
rávetnie magát szerepére. A szöveget nem szabad a jellemről alkotott elsietett
elképzelésének vagy megérzésének rabszolgájává tenni. A színésznek nem szabad
sietnie a színpadra és testével, érzéseivel túl korán játszania. A jellem
lélektani és érzelmi megérzése nem jöhet létre a szövegtől függetlenül, hanem
egyedül a vele való megbarátkozás révén. A színésznek tudnia kell várni,
visszautasítani egyes impulzusokat, hogy szabad maradhasson. Olyannak kell
lennie, mint a kesztyűnek, mely nyitott és hajlékony, de lapos; kezdetben ilyen
laposnak is kell maradnia. Aztán a szöveg ébresztette képzetek és
képzettársítások fokonként behatolnak a színészbe, és életre keltik, így
készítettük elő az útját annak, hogy a jellem lassan becsússzék a kesztyűbe, és
életre keltse ezt a kesztyűt, amely maga a színész —a maga vérével,
idegrendszerével, lélegzőszerveivel, hangjával, éber és tudatos önkontrolljával,
melyet hol bekapcsol, hol kikapcsol. Megindult az egész bonyolult gépezet: a
szöveg indította meg, és most már nagy hasznára lehet a színésznek
Sztanyiszlavszkij — de nagyon kérem, a rendszere nélkül. A klasszikus darabok
eljátszásának folyamata tehát kezdetben különbözik a realisztikus darabok
játszásának folyamatától. A végén azonban mindkettő ugyanazokhoz a törvényekhez
jut el, amelyeket a modern realizmus igényei megerősítettek. Ezek az igények
helyesek. Őszinteséget, egyszerűséget és világos értelmezést jelentenek.
Milyen legyen a gyümölcsöző kapcsolat rendező és színész között? Zavarba ejtő
kérdés. Én mindig két, egymással ellentétes törekvés között haboztam: egyfelől
formát, határozott plasztikus jelleget akartam adni az előadásnak, másfelől meg
akartam óvni a színész szabadságát.
Úgy gondolom, a színpad elrendezése, a
színészek egymáshoz viszonyított mozgása, testtartásuk, testi kifejezésük,
hangjuk csengése önmagában is a közvetlen kinyilatkoztatás erejével hat. Az én
szememben pontos jelentősége van a színpadi tér kihasználásának: két lépés
jobbra, két lépés balra, egy ilyen jelentéktelen mozdulat is telve lehet
jelentéssel. Annak megérzésétől, hogy ilyen mozdulatra feltétlenül szükség van,
addig, hogy ezt a mozgást a színészre rákényszerítsük, a távolság nagyon kicsi;
viszont ahhoz, hogy a színész is átérezze ezt a szükséget, a rendezőnek a
legalkalmasabb pillanatban és a legalkalmasabb módon kell ezt sugalmaznia, még
akkor is, ha olyasvalakivel van dolga, aki teljesen megbízik benne.
Lengyel György fordítása
copyright ©
László Zoltán 2013 - 2015
e-mail: Literatura.hu