Max
Frisch
A szerző és a színház
Hogy tehát a színházról beszéljünk, képzeljük el a színházat,
melyet önök mint intendáns igazgatnak, melynek mint dramaturg tanácsokat adnak,
melyre mint kritikus figyelnek; nem a színházat mint fogalmat, hanem egész
konkrétan és helyhez kötötten: az önök színházát, az ismerős épületet ebben és
ebben az utcában, pontosan azt az egy színházat, amelyre gondolnak, ha ezen a
tanácskozáson alapvető tapasztalataikról és követelményeikről beszélnek,
éppenséggel azt a színházat, melyről úgy beszélnek, hogy fenn fog állni, ameddig
csak emberiség lesz — képzeljük el, hogy ez a színház az éjszaka folyamán
bezárt. Nem üzemel többé. Csak önök még nem tudják. Tegnap, elhiszem, még telt
ház volt; a színészek meghajoltak, később lemosták magukról a festéket, még
később, ahogy szokás, bezárták az ajtókat és a kapukat, és ma délelőtt, amikor
önök ünnepélyesen összegyűltek itt a Pál templomban, már senkinek sincs kulcsa
hozzá. És ami még megdöbbentőbb: még csak nem is közölték ezt önökkel. Ilyen
hirtelen szűnt meg a színház. És nemcsak az önöké; a kollégáiké is, akik itt
ülnek önök mellett; csak még ők sem tudják... Tudom, egyszerűen nem hinnék el, s
épp ez csábít, hogy elképzeljem: az önök színháza, legyen bár régi, melynek
csillárja a húszas évek ragyogásáról tanúskodik, avagy új, melyet csak most
építettek acélból, betonból és üvegből, s melynek arányai megfelelnek a más
területeken tapasztalható fellendülésnek, a színház épülete sértetlen, éppúgy
használható, mint az epidauroszi színház és éppolyan kihalt. Még csak a portás
sem lesz ott, ha hazatérnek erről a remélhetőleg élénk tanácskozásról. Egy
járókelő, akitől felvilágosítást kérnek, talán még emlékszik, hogy itt valamikor
előadások voltak, s barátságosan továbbmegy, mintha a színház ideje elmúlt volna
már. Csak önök hisznek még benne, s ott állnak majd, a galambok turbékolását
hallgatva: egy műemlék intendánsai.
Ne higgyék, hogy az állam vonta meg a támogatását. Nem. Ezt az állam nem teheti
meg, amíg elveszi az adófizetők pénzét, hogy tankokra és lökhajtásos
repülőgépekre költse. És ne legyen lelkiismeretfurdalásuk sem, hogy az utóbbi
időben talán (hisz nem tudom) túl sok vendégrendezést vállaltak. Nem. Ha egy
színház intendánsa megbukik, az úgyis csak azt bizonyítja, hogy életképtelen
volt. És nem is azon múlott, hogy előadták Hochhuthot vagy nem adták elő
Hochhuthot; sem az egyik, sem a másik nem volt az ok. A műsort, mely egy
elsárgult színlapon megmaradt, meg lehet nézni: nemrég Brechtet játszottak,
Shakespeare —
Schiller —
Kleist —
Büchner —
Csehov, aztán Walser —
Albee —
Dürrenmatt —
Beckett és így tovább.
Épp Weiss darabját
hirdették; volt egy intim kísérleti színpaduk is a merész kísérletek számára.
Tehettek ennél többet? És most ott ülnek a színház lépcsőjén, s etetik a
galambokat. És aztán egyszerre arra jön egy szerző. Mondjuk, én. Szívélyesen, de
komolyan kezet rázunk. Mi újság? — kérdezem. Tudom, hogy Németországban
nincsenek többé színházak, azért kérdezem: mi újság? Be kell vallanom: az
elképzelés, hogy egyszerre minden színházat bezártak, serkentőleg hat rám. Hisz
most derül majd ki, jelentett-e valamit a színház vagy sem. Ha a társadalom
valahogy megváltozik, akárcsak úgy, hogy gyorsabban halad a restauráció felé,
mert nincsenek többé színházak — akkor itt a bizonyíték, hogy a színház valóban
politikai intézmény, vagy az volt, vagy az lehetett volna. Kíváncsi vagyok. A
jövedelemkiesés, igen, ez szomorú, s azonnal barátaimra, a színészekre gondolok,
akik a televíziónál vagy a filmnél játszva sokkal többet kereshetnek, s akik,
azt hiszem, ennek ellenére ugyancsak sajnálni fogják, hogy mostantól kezdve nem
hozhatnak áldozatot a színpadért. Hiába, a színpad mégiscsak jelentett valamit.
És ne felejtkezzünk meg a hölgyekről és az urakról, akik kritikákat írnak: hogy
mit csinálnak majd ők, ha mi többé nem hibázhatunk, azt sem tudom. Mindez
szomorú, de még nem ok, hogy megint kinyissuk a színházakat, ha csak számunkra
fontosak, a résztvevők számára, ha csak azért nélkülözhetetlenek, mert különben
mi lenne a kiválóságunkból.
Tehát ott áll a lépcsőn két kiváló férfiú, üzemen kívül helyezve, a galambok
tur-békolnak körülöttük. S én megkérdezem önmagunktól: nem becsültük esetleg túl
a színházat? A színházat mint erkölcsi intézményt, a színházat mint politikai
intézményt, a színházat mint törvényszéket vagy bármilyen címkét is ragasztunk
rá, hogy megkülönböztessük a cirkusztól s az éjszakai mulatóktól... Tegyük föl a
kérdést, s ne törődjünk az állami támogatás igazolásával: mit ért az egész? Nem
nekünk, hanem a társadalomnak. Közösségi élmény? Ülni a nézőtéren,
összezsúfolva, olykor megrőkönyödötten, ha a szomszéd nevet vagy nem nevet,
feszülten figyelni, miközben mások krákognak, olykor magunkra maradni
elragadtatásunkban, néha undorodva valamelyik színésztől, aki jobbra és balra a
szomszédaimat magával ragadja, ülni, szomorúan és idegesen, s aztán, alighogy
lehull a függöny, felriadni a dörgő tapstól, aztán az előcsarnokban álldogálni,
magányosan dohányozni vagy a tömegben küzdeni egy csésze kávéért, serényen
fecsegni, nehogy valakit megbántsunk, avagy udvariasan elnémulni, amikor valaki
ékessszólóan ítéletet mond — nem, azt hiszem, a közösségi élmény nem a megfelelő
kifejezés. És mégis van valami, ami más, mint amikor könyvet olvasunk. A
nyilvánosság. Kinyilatkoztatás, estéről estére. Legalább kiderül, mit akarnak
tudni polgártársaink és mit nem, mit éreznek szentnek, mi háborítja fel, s mivel
lehet megvigasztalni őket. Ha például egy esemény, amilyennel a valóságban
mindennap találkoznak, a színházban megbotránkoztatja őket, megmutatkozik
kapcsolatuk a színházon kívüli valósággal (mégpedig a sötét nézőtéren
nyilvánvalóbban, mint a mindennapok fényénél). Határozzuk meg így: a színház
vizsgálat színhelye. Igen, ez az. Ha politikus lennék, gyakrabban ülnék a
legelső páholyban, tekintetemmel a nézőteret s a széksorokat kutatva. Még az
abszurdum költészete is, mely látszólag ellentmond a politikának, a színház
politikumát bizonyítja; a diktátorokat elhajolhatná az a közönség, mely megbékél
az abszurddal: az ilyen emberek nem kíváncsiak az okok magyarázatára, élvezni
akarják, ami megrémíti őket, egy apokaliptikus lugasba akarnak szabadságra
menni... De mire jó a többi színmű, a felvilágosítók művei?
Ez az, amit kutatok.
Ha klasszikus példát keresek arra, hogy a színháznak a művészi élvezeten túl
hatása is van, különös kedvvel gondolok Hamletre: a gyilkos király, akinek a
vándorszínészek eljátsszak bűntettét, nem tudja elviselni a művészetet, felugrik
és elrohan. Lelepleződött. Igen, ez vigasztaló bizonyíték, de színház a
színházban. „A színjáték legyen a hurok — mondhatná Hamlet, mint intendáns —,
melybe lelkiismerete bele-kényszeríti." Csakhogy ezáltal feltételezi, hogy a
gyilkosoknak lelkiismeretük van. A valóságban, például a frankfurti
Gallus-teremben, erre nem számíthatunk. Kétségtelen, hogy amikor a színháznak
politikai szerepet tulajdonítunk, nem erre a közvetlen Hamlet-hatásra gondolunk;
megelégednénk azzal is, ha a nézőnek, az állampolgárnak, aki munka után beül a
színházba, szórakoztatva kinyitná a szemét, hogy alkalom adtán megbuktassa a
gyilkos királyt, vagy legalább is ne válassza meg még egyszer. Ezzel viszont
feltételezzük, hogy az emberek aszerint cselekszenek, amiről meggyőződtek. A
színház nélkül — így remélte
Brecht — az uralkodók biztosabban ülnének a helyükön. Szerény remény,
nagyon merész remény. Sok millió néző látta Brecht darabjait, s még sok millió
fogja megnézni. Én azonban kétségbe merem vonni, hogy ennek hatására akárcsak
egyetlenegy is megváltoztatta politikai gondolkodásmódját, vagy legalább
becsületesen megvizsgálta, hogy helyes-e. Emlékszem még azokra a nem is olyan
távoli időkre, amikor irodalomtörténészek, akik ma Brechtről írnak,
elvakultságnak tartották, ha valaki ezt az agitátort költőnek nevezte; ma ő a
zseni, ezt tudjuk, s épp olyan átütően nincs hatása, mint a többi klasszikusnak.
A művészet, hacsak nem pocsék, félig-meddig mindig ínyencség. Guernica, annak a
spanyol városnak a neve, melyet legelőször bombáztak a történelemben,
lelkesedést kelt bennünk Picassóért. Ami marad, az a művészet. És Franco. De
hogy ne kalandozzunk el a színháztól: van-e egyetlen rangos fasiszta színmű? Én
nem tudok egyről sem.
Képzeljük el: miközben tehát a lépcsőn üldögélve beszélgetünk, amikor épp
megjegyzem, hogy a kulcsot, mely csodálatos módon minden színházat bezárt,
váratlanul megtaláltam a bal zsebemben — csak oda kellene adnom, s megint miénk
lenne a színház, holnap épp úgy, mint tegnap —, egyszerre megjelenik egy
harmadik ember, egy komoly férfiú, aki állami jelzésű fekete autóból szállt ki,
s egyenesen felénk tart. A kultuszminiszter. Ö még döbbentebb, mint mi, s
javaslatom: hagyjuk bemohosodni az állami színházakat, hogy talán másutt
születhessen meg a színház, aligha győzné meg. Hisz a kultúráról van szó. Ugye,
nem kell mondanom, hogy nem üldögéltünk tovább, hanem fölálltunk; megtisztelve
éreztük magunkat, de ugyanakkor meg is ijedtünk. A színház mint az állam
becsületbe!! ügye. Hisz tudjuk: minden állam (legalább is Európában) feltétlenül
igényli a kultúrát. S ha mi színházi emberek ebből is élünk, tehát hálásak
akarunk lenni a kultúra igényéért, ne csapjon be bennünket, hogy az állam az oly
kívánatos kultúrát csak ott követeli meg és támogatja, ahol viszonylag olcsó,
vagyis a színházban. Remélem, nem ért félre a miniszter! Hiszen mi támogatjuk
ezt az államot, gondolom, s szeretnénk, ha egyre többet megvalósítana az
alkotmányból. Ezt különösen szeretnénk. Hogy is mondjam? A kollektív ösztön,
hogy kultúrnépként színházba járjunk, s az egyéni ösztön, hogy írjunk vagy
játsz-szunk vagy fessünk vagy táncoljunk, nem egy és ugyanaz. Mint demokrata azt
mondhatnám: a művészei nem pótolja a politikai kultúrát. Vagy köntörfalazás
nélkül: az állam ott tegyen tanúbizonyságot a kultúráról, ahol ő a rendező, a
kormánytól a kaszárnyáig. Mi mint állampolgárok segítünk neki ebben, de a
művészet nem mentheti
föl e feladat alól. Ami pedig a kulcsot illeti, melyet csodálatos módon a bal
zsebemben őrzök: nem adnám oda a kulcsot, csak azért, mert az állam nagylelkűnek
bizonyul. Mégpedig, mint már mondottam, nem azért, mert az állam ellensége
vagyok; épp ellenkezőleg. Nagyon remélem, hogy a miniszter megért, megérti,
miért vonoga-tom a vállam az olyan színházra, mely tüntetés a kultúra mellett, s
egyetértésben válunk el, remélem, kölcsönösen megegyezünk, hogy a kultúra,
melyet népünknek s minden népnek kívánunk, nem a politikától és a gazdasági
helyzettől független rubrika.
Ne értékeljük túl önmagunkat.
És hogy a színházról mint színházról beszéljünk (miután a miniszter magunkra
hagyott bennünket): beszélgessünk arról, vajon napjainkban a világ ábrázolható-e
még a színpadon. Dürrenmatt
fogalmazta meg ezt a kérdést, s önök is ismerik Brecht nem kevésbé közismert
válaszát, hogy a világ napjainkban is ábrázolható még a színpadon, de csak
akkor, ha megváltoztathatónak tartjuk. A kérdés meghökkentőbb, mint a válasz;
meghökkentő a feltételezés, hogy a világ valamikor ábrázolható volt. Mikor? Amit
Aiszkhülosz és
Szophoklész a színpadra vitt, nem
a görög társadalom ábrázolása, hanem mitológiai elképzelés. Arisztophanésznél
már inkább beszélhetünk a való világ ábrázolásáról; de ő is csak úgy tudja
elérni ezt, hogy a groteszk felől közelíti meg, egy elképzelt világban
tükrözteti a valóságot; az embereket átemeli a való világból egy költött
világba, még ha csak azért is, hogy elejtse őket, hogy megmutassa, milyen
magasról zuhannak le. Ábrázolás? Jobb lenne másképp nevezni.
Calderon? Az a gyanúm, hogy a
színházban sosem a való világot ábrázolták; mindig megváltoztatták a valóságot.
Shakespeare? Az ő műve
univerzális; de vajon kora valóságának ábrázolása-e? Azt hiszem, a világ már
akkor is többrétű volt, mint ahogy az bármelyik darabjából kiderül; a színművei
maradtak meg, nem korának valósága, s hogy mi utólag darabjait ama világ
ábrázolásának" véljük, amely már nem létezik, az kézenfekvő csalás, de mégiscsak
csalás. Schiller?
Kleist?
Büchner?
Csehov?
Strindberg? Minél jobban közelítünk a
jelenhez, minél jobban ismerjük a való világot, annál nyilvánvalóbb, mennyire
ábrázolhatatlan a világ, a komplex valóság; egy színmű, még ha kiváló mű is,
mindig csak egy színmű: szűkítés, s épp ezáltal néhány órás megváltás.
Akármilyen a színház, mindig csak művészet lehet: játék, válaszként a világ
ábrázolhatatlanságára. Ami ábrázolható, az a költészet.
Brecht sem a való világot ábrázolja. Bár színművei olyanok, mintha azt
ábrázolná, s Brecht mindig új eszközöket talált annak bizonyítására, hogy azt
ábrázolja. De az ábrázolás taglejtésén kívül mit ábrázol? Nagyon sokat, de nem a
való világot, hanem a brechti—marxi tézis modelljeit, egy másik s nem létező
világ óhajtását: költészetet. Nem véletlen, hogy darabjai, a Rettegés és ínség a
Harmadik Birodalomban vázlatos jelenetein kívül, nem a mai Németországban
játszódnak, hanem Kínában, a Kaukázusban, Chicagóban, a harmincéves háborúban,
Galilei Olaszországában; egyetlen egy sem Kelet-Németországban. Miért nem?
Shakespeare ugyanezt tette; darabjai az antik Rómában vagy a távoli Dániában
vagy Illíriában játszódnak, és ha Angliában, akkor a történelmi múltban. A
cenzúra miatt? Azért is, de nem ez az egyetlen és nem is a valódi oka, hogy a
mindenkori való világon kívül vernek tanyát. Aki maga is ír, igen hamar
megismeri az okot: változtatni kell, hogy ábrázolni lehessen, s amit ábrázolni
lehet, az mindig utópia. „Bizonyára nem fognak csodálkozni, ha azt hallják tőlem
— írja Brecht a már említett feleletében —, hogy a világ leírhatóságának kérdése
társadalmi kérdés." Tudjuk, mit akar
Brecht ezzel mondani,
csakhogy ezt fordítva is lehet értelmezni, mármint úgy, hogy a politikai
meggyőződés, mely a világ megváltoztatását követeli, másodlagos, az ábrázolás
problémájának magyarázata. Még akkor is, ha a színműíró politikailag nem
kötelezi el magát, s nem hiszi, hogy a színház hozzájárul a társadalom
átalakításához, tehát még akkor is, ha a világ ábrázol-hatóságának kérdését nem
transzponáljuk át társadalmi kérdéssé, érvényes az elv, hogy a való világ
ábrázolhatatlanságára csak utópiával felelhetünk, hogy minden jelenet, amit el
lehet játszani, túlmutat a való világon, s szerencsés esetben azt ábrázolja,
amit víziónak nevezünk. A legjelentősebb német nyelvű darab Brecht óta nem
politikai ideológián alapszik, a vízió nem akar programnak látszani, a
társadalmat nem ábrázolja megváltoztathatónak — és mégis nagy mű. Az öreg hölgy
látogatásáról beszélek. Nemcsak Szecsuán létezik, hanem Güllen is, de mindkettő
csak a színpadon; mindkettő a mi világunk, de a darabok nem ábrázolják, hanem
értelmezik ezt a világot, s Dürrenmatt nem teszi fel a kérdést, vajon a világ
ezáltal megváltoztatható-e ...
Nem tudom, mennyire hitt Brecht valóban színháza nevelő hatásában; igenje, ha
megkérdezték, határozott volt, s ismerjük írásaiból is. Amikor próbált, az volt
az érzésem: a bizonyíték, hogy a színház semmivel sem segíti a társadalom
megváltoz tatását, az sem változtat ezen, hogy szüksége van a színházra. Nem
azért gondoltam ezt, mintha kétségbe vontam volna politikai magatartását, hanem
mert a pozitív ösztönzések okát kerestem. Hisz mi ösztönöz bennünket a
színdarabírás nehéz munkájára s minden ebből következő munkára, hogy a darabot
színpadra vigyük? A színpadra nem egy jobb világot állítunk, de egy játszhatót,
egy átláthatót, olyan világot, melynek variánsai lehetnek, tehát egy
megváltoztatható világot, megváltoztathatót, legalább is a művészetben. Tudjuk,
hogy Brecht fáradhatatlan próbáló, vagyis változtató volt. Áradt belőle a kedv,
minden volt, csak nem dogmatikus, nem világmegváltó. A vártnál gyakrabban
használta ezt a szót: szép. Vagy: nem szép. Sőt, ezt a kifejezést is: az
elegánsabb megoldás. S egyik levelében ezt a fordulatot: szépséget produkálni.
Mintha csupán művészeti megoldásokról lenne szó. Minden jelenet, minden
elbeszélés, minden kép, minden mondat változtatást jelent: nem a világot
változtatja meg, hanem az anyagot, melyet a világból veszünk: változtatást az
ábrázolhatóság kedvéért. Brecht véleménye, „hogy a világ napjainkban is
ábrázolható a szín
padon, de csak akkor, ha megváltoztathatónak tartjuk", olyan, mintha egy
egyszerű művészeti tapasztalatot a művészeti ténykedésen túlmenő politikai
programmá fordítanánk le. A világ megváltoztatásának akarása mint a művészi
ábrázolás vágyának meghosszabbítása? Játékunk, ha úgy értelmezzük, mint a világ
ábrázolhatatlanságára adott feleletet, nem változtatja meg a világot, de
megváltoztatja a világhoz való kapcsolatunkat: mindazonáltal még a tragikus
témákban is élvezetünket leljük, s ezt az élvezetet nem kell azzal igazolni,
hogy játékunk didaktikus; ez a játék az ember önfenntartása a történelmiséggel
szemben. De olykor tovább is jutunk; pusztán azáltal, hogy az élet egy darabját
igyekszünk színdarabbá átalakítani, felszínre bukkan a megváltoztatható, a
megváltoztatható a történelmi világban is, ami az anyagunk: a tényállás, melyet
nem kerestünk, de ettől kezdve nem kerülhetünk meg. Péter Suhrkamp, aki ismerte
Brechtet, mielőtt még marxista lett, alighanem ugyan erre gondolt, amikor
egyszer azt mondta: Brecht a művészi tapasztalat segítségével lett marxista. Ez
azt jelentené, hogy a politikai elkötelezettség nem a kiindulási pont, hanem a
munkateljesítmény eredménye, másodlagos, de nem lényegtelen, amennyiben a
teljesítmény valóban fennáll. És hogy a szokásos kísérlet: Brechtet mint írót
kultiválni, de Brechtet mint marxistát semmibe sem venni, nemcsak
értelmetlenség,
hanem formalizmus is.
De hagyjuk Bertolt Brechtet...
Kérdésünkre, vajon a színház hozzájárul-e a társadalom alakításához, ezzel nem
adtunk feleletet; de mindenesetre érthető, hogy ez a kérdés felmerülhet (bár
némelyekben, mint Bennben, nem merül fel), mégpedig nemcsak az Üdvhadsereg
tagjaiban, akik művészi impotenciájukat eszmei mondanivalóval szeretnék
feledtetni... Előadásom, mint meghirdették, a szerzőről és a színházról szól.
Megkérdezhetik hát: Óhajtja-e ön mint szerző, hogy a színháznak legyen
valamiféle hatása? Tulajdonképpen ez lenne az első kérdés. Meg akarom-e
változtatni a társadalmat, amikor darabot írok? És ha meg akarom (kérdezzük
így): a társadalom érdekében vagy a darab érdekében? A kérdésben ott bujkál a
gyanú, melyre nem lehet nem felfigyelni. Én mint színdarabíró valóban elő
akarom-e mozdítani egy politikai utópia megvalósulását, vagy azért szeretjük az
utópiát (ez a gyanú), mert számunkra nyilvánvalóan ez a termékenyebb állapot?
Amit nonkonformizmusnak nevezünk, lehet csupán gesztus; nem hamis gesztus, de
mégis olyan, mely a munkánkat mozdítja elő. Ez lenne az igazság? Az
elkötelezettség azért kap szerepet a művészetben, mert törődünk a világgal, vagy
fordítva? Magamnak teszem fel a kérdést. Nem mintha a politikai
elkötelezettséget nem kellene komolyan venni, ó nem; azt hiszem, a színházon
kívül is hajlandók vagyunk állást foglalni, vagy állásfoglalásra kényszerítenek
bennünket, egy szép napon talán nagyon is keservesen; a következményeket akkor
sem kerülhetjük el, ha nem agitátorként írunk, s akkor sem, ha tudjuk, hogy
elkötelezettségünkre a munkánk eredményessége szempontjából van szükségünk. Bár
mi írók olykor szeretünk fölpattanni az íróasztalunktól, s úgyszólván röptében
aláírni egy aktuális kiáltványt, fittyet hányva az opportunizmusnak, sőt,
büszkélkedve, hogy nem törődünk vele; szeretünk úgyszólván rámenősen mindenfélét
aláírni, mintha személyes kis hírnevünk, melyet aláírásunkkal elzálogosítunk,
kiegyenlítené a politikai tevékenység vesződségeit, melyeket szépen átengedünk
többi kortársunknak, ha visz-szatérünk az írógépünkhöz. Nem érzem magam valami
jól ettől. Bizonyára Zolára s a J'ACCUSE-re gondolunk, mely megmozgatta a
nemzetet. Ilyesmi előfordulhat. De ennek előfeltétele nem
Zola hírneve; tévedés, hogy az írói
hírnevet politikai vész alkalmával úgy lehet használni, mint egy kézi
tűzoltókészüléket. Hogy az értelmiséginek tekintélye legyen mint állampolgárnak,
annak az az előfeltétele, hogy állampolgári öntudatból legyen ellenzéki, nem
pedig irodalmi szellemeskedésből, vagy mert megveti az államot... A problémát,
hogy valóban elő akarjuk-e mozdítani a társadalom alakulását, vagy hogy az, ami
a műben politikai elkötelezettségként jelenik meg, voltaképp csak termékeny
gesztus-e, mindenkinek magának kell eldöntenie.
Semmi kifogásom az eszmék kifejtése ellen! Csak felteszem magamnak a kérdést:
azáltal, hogy foglalkozásom miatt kiemelkedem a többi állampolgár közül,
hivatott vagy akárcsak jogosult vagyok-e arra, hogy az államférfiaknak írásban
olyan feladatokat adjak, melyeknek végrehajtása alól én kivonom magam? Ha nem is
vagyok hivatott, jogom természetesen van; joga mindenkinek van. De mi lehet
ennek az eredménye? Irodalom — a legjobb esetben, ha a megformálás s ezáltal a
gondolat minősége különbözik a törzsasztalnál tartott előadásokétól. De azt
képzelni, hogy az író politizál, amikor nyilatkozik a politikáról, öncsalás. A
politika sziszifuszi munka. Melyikőnk vállalta ezt bármikor is? Én nem; egyszer,
egy rövid esztendeig csináltam, de aztán megint írni akartam, író vagyok; lusta
voltam, hogy küzdj ék a hatalomért, melyet megszerezhetnék, s már eszméim
megfogalmazása kielégített. Egy Henri Dunant nevezetű férfinak is volt egyszer
egy eszméje, a Vöröskereszt, feláldozta érte a hivatását, az idejét és az
erejét, az életét. Nekünk (legalább is a legtöbbünknek) elegendő az írói siker,
melyet könnyebb megszerezni, mint a világon akár a legszerényebb változtatást
eszközölni. És aztán csodálkozom ezen a világon, amikor az újságot olvasom:
zavargások Harlemban, robbanások Dél-Tirolban, bombák Cipruson: bárhová
pillantok, mindenki kész harcolni a békéért; közben sporthírek: itt már virul a
sovinizmus hangja, melytől a miniszterek, egy kivételével, még tartózkodnak; a
nacionalizmus veszélye először a sportban jelentkezik; közben örvendetes
közlemények is: olykor egyik-másik hét év után mégis lebukik; ugyanazon az
oldalon: svájci ipar, tartsuk magunkat távol a közös piactól, szállítsatok
Nasszernek hadianyagot Izrael ellen; tovább lapozok: irodalom, Németország
megint világklasszis, az irodalom mint az ellenzék játszótere; Franz Josef
Strauss munkában; Goldwater. Talán már megint késő? A vezércikkek: ahogy
észrevétlenül változik, ami a sorok között van; és az olvasólevelek; nyüzsögnek
a férgek, melyekre senki se gondol, mint mikor megfordítunk egy korhadt deszkát,
s ezen a deszkán állunk és járunk. Félek. Igen. Olykor félek: talán túlbecsüljük
a színház szerepét...
Azt is mondhatjuk hát (miközben etetjük a galambokat): azért veszünk részt a
színházi munkában, mert szeretjük a színházat, semmi másért. Mi, művészek, mától
kezdve nem hagyjuk megzavarni magunkat, a művészet abszolút, s hogy a világ mit
kezd a színházzal vagy mit nem, az az ő dolga, nem a miénk. A társadalom a
nyersanyagunk, de nem a partnerünk, nem vagyunk népnevelők, azért játszunk
(ameddig a társadalom megengedi), mert kedvünk van hozzá, s úgy játszunk, hogy
tudjuk: a művészet nem használható fel semmire. Ezt is mondhatjuk. És alapjában
igaz is; de csak alapjában. Életterünk a nyilvánosság, s ettől a
nyilvánosságtól, melyre láthatólag szükségünk van, hogy kedvünket leljük a
tevékenységünkben, nem tudunk egészen szabadulni. Még ha a tolakodó
interjú-kérdést: miért ír? — nem is vesszük nagyon komolyan, ezen már nem
változtathatunk: a nyilvánosság partnerként jelentkezik, akár akarom, akár nem.
Ha megpillantom az embereket az előcsarnokban, őszintén szólva kissé mindig
megrettenek, mintha — bár vágyom a telt házra — valamivel nem számoltam volna: a
nyilvánossággal. Miért írok? Szeretném azt felelni: ösztönösségből, játékos
hajlamaim miatt, mert kedvem van hozzá. Azonkívül hiúságból; hisz az ember hiú
is. De ez nem elég egy életen át; mindez elhasználódik a balsikerek által, s ha
beköszöntének a sikerek, azáltal használódik el, hogy belátjuk, mi minden nem
elégít ki. Miért írok hát továbbra is? Ami nem használódik el, az a közlésvágy
(ami épp olyan alapvető, mint a játékos hajlam; hisz éneikül nyugodtan a fiókban
őrizhetnénk kísérleteinket). Tehát nem a társadalom, hanem saját szükségleteim
miatt írok. Feltehetően az a félelem hajt, ami már a barlanglakókat művészekké
változtatta: az ember a démonokat barlangja falára festi, hogy élni tudjon
velük, vagy (mint a tarquiniai sírokban) az örömöt festi a falra, az egyébként
oly halandó örömöt. Mindez, még ha közben művészi érzék fejlődik is ki, nagyon
naivul kezdődik. Bevallom: nem vettem tervbe a társadalommal szembeni írói
felelősséget; ez csak később, bizonyos siker után lopódzkodik be. Némelyek
szeretnék ezt eleve elutasítani, másoknak nem sikerül. A későbbi öncsalás, hogy
a felelősség miatt írok, tönkretette néhány tervemet; a felismerés azonban, hogy
ez tévedés volt, nem változtat azon, hogy a felelősség, még ha csak utólagos is,
kellemetlen tudatként jelen van bennem. Semmi köze a „megbízatáshoz", ha az író
szemléletének megfelelőn töpreng műve elképzelhető hatásáról.
Amellett a szemlélet nem szemellenző, hanem olyan alap, mely az írás közben nem
tudatosul. Azt mondtuk, az irodalomban másról van szó. De ebből arra
következtetni, hogy az irodalmi műnek, mely eredetileg didaktikus szándék nélkül
születik, nincsenek következményei a társadalomra, nem naivság, hanem
irrealitás. Nem az íróasztalnál, amikor egyedül vagyok, hanem amikor találkozom
a közönséggel, mint a színházban, amikor a világító-páholyból nézem a nézőtéren
ülők arcát, egyszerre nem vagyok már olyan biztos, hogy munkánk mentes a
felelősségtől; a műnek végzetes következményei lehetnek, ha gonosztettre búj
tóga t, vagy gonosztettek idején elaltatja a lelkiismeretet. Ez az utóbbi a
gyakoribb, az általános... Tehát egyszerre mégiscsak azt képzelem, hogy a
színháznak valamiféle politikai szerepe van? Azt hiszem, ez nem követelmény,
hanem tudomásulvétel: hogy úgy mondjam — a világító-páholyból; tapasztalat,
melyet aztán az íróasztal mellett sem lehet egészen elfelejteni.
Én mint színdarabíró beszélek, de természetesen ugyanez vonatkozik a rendezőre
és a színészre is. Nem ismerek senkit, aki a társadalommal szembeni felelősség
miatt lett rendező vagy színész. De amikor rendező vagy színész lett, a
felelősség utolérte, azt hiszem, csakúgy, mint az írót, tehát beszélhetünk
felelősségteljes vagy felelőtlen ábrázolásról. És most nem a művel szemben
érzett felelősségre gondolok, a művészi felelősségre, hanem a társadalmira. S
ezalól a klasszikusok előadása sem mentesít. Gondoljunk például Hamletre.
Akármilyen apolitikusra mázolják is ezt a darabot, Hamlet egy fiatal herceg egy
gyilkos hivalkodó otthonában, s hogy ez az előadásból nyilvánvalóvá válik, vagy
a nézők kedvéért elkenik, az nemcsak ízlés dolga, nemcsak esztétikai döntés
kérdése. Miért nem cselekszik Hamlet a gyilkos otthonában? Az anyjához való
kötődés az egyik ok; nagybátyja, akiről megtudta, hogy gyilkos, elvállalta
helyette az ödipusz-tettet, s Hamlet öntudatlanul bűntársának érzi magát; látja
a hatalom gyilkos bűnét, de apja is ebbe a világba tartozott (s ez a másik ok);
Hamlet, ha véget akar vetni a bűnöknek, nem tehet mást, mint hogy kiirtja
családját, s önmagát, amitől érthetően vonakodik, de ami végül mégis
bekövetkezik; s a fiatal Fortinbras a harsonákkal korántsem a tisztább erkölcsöt
képviseli, csak elég bátor, hogy elölről kezdje a tragédiát. Nem vonatkozik-e
mindez ránk is, hacsak az előadás módja nem ködösíti el? Az első felvonás
negyedik jelenetétől kezdve Hamlet tudja, hogy cselekednie kellene, de
cselekvésképtelensége a megfoghatatlan vagy csak undorként és mélabúként
felfogható bűnrészességbe taszítja. Ha a rendező olyan Hamletet állít elénk — s
talán sikerül neki megalkotnia az év nagy előadását —, aki azért nem tud
cselekedni, mert a szellem embere mindig túl előkelő a cselekvéshez, akkor is
érvényes a jelszó: „Németország Hamlet!" — de szarkasztikus értelemben... Az
ábrázolási módról beszélek. S Hamlet csak példa. Természetesen nem óhajtom a
klasszikus szöveg aktualizálását, épp ellenkezőleg: azt, hogy a klasszikusok
távlatából felismerjük, ami még túl közel van hozzánk. A műsorban hirdetett
ígéretet egyes-egyedül az ábrázolási mód válthatja valóra — s ha ez nem
következik be, valóban jobb lenne, ha tovább üldögélnénk a lépcsőn, amíg a
műsorplakát elsárgul, s etetnénk a galambokat...
Mi a mérlege ennek a lépcsőn folytatott beszélgetésnek?
Egy dilemma — melyet önök ismernek, de amelyről nem szabad megfeledkeznünk: s ez
a dilemma nem oldható meg ilyen vagy olyan feltevés alapján. Ez a kérdés: vajon
a színház a színház kedvéért van-e, vagy mi, akik azért veszünk részt a színházi
munkában, mert kedvünk van hozzá, felelősek vagyunk-e a társadalomért, melyet
szórakoztatunk? Ügy éreztem, ezen a helyen, ahol ma összegyűltünk, erre a
kérdésre kell felelnünk. A frankfurti Pál templom a német történelem egyik
színhelye. Megtiszteltetés, hogy bennünket, színházi embereket, itt fogadtak;
megtiszteltetés, sőt, talán megbízatás, de legalább is kihívás, hogy feleljünk a
kérdésre, vajon a színház hozzájárulhat-e a társadalom s ezáltal a történelem
alakításához. Csak a játékos feltételezés, hogy minden színházat bezártak, tesz
szkeptikussá a szkepszisemmel szemben is. Ha nem lenne irodalom, talán nem
alakulna másképp a világ, de mindenesetre másképp vélekednénk róla, úgy, ahogy
mindenkori haszonélvezői vélekedni szeretnének róla: senki sem vonná kétségbe a
helyességét. A szavakkal való átértékelés, melyet minden irodalmi alkotás
elvégez önmaga kedvéért, mármint a szavak elevensége kedvéért, már színvallás,
cselekvő ellenállás. Bizonyos idejétmúlt magatartásformákat, bár még mindig
élnek, ma már nem lehet képviselni, mert az irodalom valóságtartalmuk alapján
átkeresztelte őket, s ez nem csupán az irodalomfogyasztók vékony rétegének
tudatát változtatja meg; a szavak átértékelése mindenkit utolér, aki él a
nyelvvel, tehát a politikusokat is. Aki ma bizonyos szavakat használna, le lenne
leplezve: hála az irodalomnak, amely a szavak árfolyamának értékét meghatározza.
Tudom: Bécset semmitől sem óvta meg az, amit Kari Kraus végzett ezen a téren. De
talán túlságosan szerénytelenek vagyunk; talán már javára írhatjuk az
irodalomnak, hogy például azzal a szóval, hogy HÁBORÜ — melyet csak találomra
választottam — ma már, legalább is Európában, senkit sem lehet ámítani. A
háborús ügyek miniszterét honvédelmi miniszternek nevezik. Természetesen
előbb-utóbb ez is frázis lesz; ezért kell az irodalomnak lépést tartania az
idővel. Az irodalom a szavakat újra meg újra a valóság szintjére hozza, még az
az irodalom is, mely nem programszerűen akar beleavatkozni a világ sorába, sőt,
talán elsősorban az az irodalom, mely nem programszerűen akar beavatkozni a
világ sorába. „Kövessétek egyszer a frázisaitokat, addig a pontig, ahol
megtestesülnek!" — mondja Büchner a Dantonban. — „Nézzetek körül: ezt mind ti
mondottátok." Ez az irodalom szava, azé az irodalomé, mely megérdemli ezt a
nevet; a többi csak „szépirodalom". Maga az a tény, hogy a Hitler-uralom,
melynek szüksége volt az emberek szenvedélyes elbutí-tására, nem tűrhette meg a
kor irodalmát, megfelelő bizonyíték — még ha negatív bizonyíték is —, hogy
milyen hatalma van a nyelvnek. A kérdés, melyet feltettem, hogy nem becsüljük-e
túl a színházat, amikor azt várjuk tőle, hogy hozzájáruljon a társadalom állandó
átalakításához, így feleslegesnek látszik, s azzal a reménnyel fejezhetném be,
hogy a színház átveszi a belső irányítást — ha nem épp itt gyűltünk volna össze,
a Pál templomban, vagyis a német történelem egyik színhelyén. Hisz ez a
történelem, mindent egybevéve, Schillertől Brechtig vajmi kevéssé engedte
irányítani magát a nagy német irodalomtól.
Tehát megint a kétely?
— Igen.
Tehát rezignáció?
— Nem.
Ami a színház kulcsát illeti, hölgyeim és uraim, visszaadom; nem merem eldugni,
ünnepélyesen leteszem e most kezdődő tanácskozás asztalára.
GYURKÓ LÁSZLÓ fordítása
copyright ©
László Zoltán 2010 - 2015
e-mail: Literatura.hu