Max Frisch

A szerző és a színház

Hogy tehát a színházról beszéljünk, képzeljük el a színházat, melyet önök mint intendáns igazgatnak, melynek mint dramaturg tanácsokat adnak, melyre mint kritikus figyelnek; nem a színházat mint fogalmat, hanem egész konkrétan és helyhez kötötten: az önök színházát, az ismerős épületet ebben és ebben az utcában, pontosan azt az egy színházat, amelyre gondolnak, ha ezen a tanácskozáson alapvető tapasztalataikról és követelményeikről beszélnek, éppenséggel azt a színházat, melyről úgy beszélnek, hogy fenn fog állni, ameddig csak emberiség lesz — képzeljük el, hogy ez a színház az éjszaka folyamán bezárt. Nem üzemel többé. Csak önök még nem tudják. Tegnap, elhiszem, még telt ház volt; a színészek meghajoltak, később lemosták magukról a festéket, még később, ahogy szokás, bezárták az ajtókat és a kapukat, és ma délelőtt, amikor önök ünnepélyesen összegyűltek itt a Pál templomban, már senkinek sincs kulcsa hozzá. És ami még megdöbbentőbb: még csak nem is közölték ezt önökkel. Ilyen hirtelen szűnt meg a színház. És nemcsak az önöké; a kollégáiké is, akik itt ülnek önök mellett; csak még ők sem tudják... Tudom, egyszerűen nem hinnék el, s épp ez csábít, hogy elképzeljem: az önök színháza, legyen bár régi, melynek csillárja a húszas évek ragyogásáról tanúskodik, avagy új, melyet csak most építettek acélból, betonból és üvegből, s melynek arányai megfelelnek a más területeken tapasztalható fellendülésnek, a színház épülete sértetlen, éppúgy használható, mint az epidauroszi színház és éppolyan kihalt. Még csak a portás sem lesz ott, ha hazatérnek erről a remélhetőleg élénk tanácskozásról. Egy járókelő, akitől felvilágosítást kérnek, talán még emlékszik, hogy itt valamikor előadások voltak, s barátságosan továbbmegy, mintha a színház ideje elmúlt volna már. Csak önök hisznek még benne, s ott állnak majd, a galambok turbékolását hallgatva: egy műemlék intendánsai.
Ne higgyék, hogy az állam vonta meg a támogatását. Nem. Ezt az állam nem teheti meg, amíg elveszi az adófizetők pénzét, hogy tankokra és lökhajtásos repülőgépekre költse. És ne legyen lelkiismeretfurdalásuk sem, hogy az utóbbi időben talán (hisz nem tudom) túl sok vendégrendezést vállaltak. Nem. Ha egy színház intendánsa megbukik, az úgyis csak azt bizonyítja, hogy életképtelen volt. És nem is azon múlott, hogy előadták Hochhuthot vagy nem adták elő Hochhuthot; sem az egyik, sem a másik nem volt az ok. A műsort, mely egy elsárgult színlapon megmaradt, meg lehet nézni: nemrég Brechtet játszottak, Shakespeare Schiller Kleist Büchner Csehov, aztán Walser — Albee Dürrenmatt Beckett és így tovább. Épp Weiss darabját hirdették; volt egy intim kísérleti színpaduk is a merész kísérletek számára. Tehettek ennél többet? És most ott ülnek a színház lépcsőjén, s etetik a galambokat. És aztán egyszerre arra jön egy szerző. Mondjuk, én. Szívélyesen, de komolyan kezet rázunk. Mi újság? — kérdezem. Tudom, hogy Németországban nincsenek többé színházak, azért kérdezem: mi újság? Be kell vallanom: az elképzelés, hogy egyszerre minden színházat bezártak, serkentőleg hat rám. Hisz most derül majd ki, jelentett-e valamit a színház vagy sem. Ha a társadalom valahogy megváltozik, akárcsak úgy, hogy gyorsabban halad a restauráció felé, mert nincsenek többé színházak — akkor itt a bizonyíték, hogy a színház valóban politikai intézmény, vagy az volt, vagy az lehetett volna. Kíváncsi vagyok. A jövedelemkiesés, igen, ez szomorú, s azonnal barátaimra, a színészekre gondolok, akik a televíziónál vagy a filmnél játszva sokkal többet kereshetnek, s akik, azt hiszem, ennek ellenére ugyancsak sajnálni fogják, hogy mostantól kezdve nem hozhatnak áldozatot a színpadért. Hiába, a színpad mégiscsak jelentett valamit. És ne felejtkezzünk meg a hölgyekről és az urakról, akik kritikákat írnak: hogy mit csinálnak majd ők, ha mi többé nem hibázhatunk, azt sem tudom. Mindez szomorú, de még nem ok, hogy megint kinyissuk a színházakat, ha csak számunkra fontosak, a résztvevők számára, ha csak azért nélkülözhetetlenek, mert különben mi lenne a kiválóságunkból.
Tehát ott áll a lépcsőn két kiváló férfiú, üzemen kívül helyezve, a galambok tur-békolnak körülöttük. S én megkérdezem önmagunktól: nem becsültük esetleg túl a színházat? A színházat mint erkölcsi intézményt, a színházat mint politikai intézményt, a színházat mint törvényszéket vagy bármilyen címkét is ragasztunk rá, hogy megkülönböztessük a cirkusztól s az éjszakai mulatóktól... Tegyük föl a kérdést, s ne törődjünk az állami támogatás igazolásával: mit ért az egész? Nem nekünk, hanem a társadalomnak. Közösségi élmény? Ülni a nézőtéren, összezsúfolva, olykor megrőkönyödötten, ha a szomszéd nevet vagy nem nevet, feszülten figyelni, miközben mások krákognak, olykor magunkra maradni elragadtatásunkban, néha undorodva valamelyik színésztől, aki jobbra és balra a szomszédaimat magával ragadja, ülni, szomorúan és idegesen, s aztán, alighogy lehull a függöny, felriadni a dörgő tapstól, aztán az előcsarnokban álldogálni, magányosan dohányozni vagy a tömegben küzdeni egy csésze kávéért, serényen fecsegni, nehogy valakit megbántsunk, avagy udvariasan elnémulni, amikor valaki ékessszólóan ítéletet mond — nem, azt hiszem, a közösségi élmény nem a megfelelő kifejezés. És mégis van valami, ami más, mint amikor könyvet olvasunk. A nyilvánosság. Kinyilatkoztatás, estéről estére. Legalább kiderül, mit akarnak tudni polgártársaink és mit nem, mit éreznek szentnek, mi háborítja fel, s mivel lehet megvigasztalni őket. Ha például egy esemény, amilyennel a valóságban mindennap találkoznak, a színházban megbotránkoztatja őket, megmutatkozik kapcsolatuk a színházon kívüli valósággal (mégpedig a sötét nézőtéren nyilvánvalóbban, mint a mindennapok fényénél). Határozzuk meg így: a színház vizsgálat színhelye. Igen, ez az. Ha politikus lennék, gyakrabban ülnék a legelső páholyban, tekintetemmel a nézőteret s a széksorokat kutatva. Még az abszurdum költészete is, mely látszólag ellentmond a politikának, a színház politikumát bizonyítja; a diktátorokat elhajolhatná az a közönség, mely megbékél az abszurddal: az ilyen emberek nem kíváncsiak az okok magyarázatára, élvezni akarják, ami megrémíti őket, egy apokaliptikus lugasba akarnak szabadságra menni... De mire jó a többi színmű, a felvilágosítók művei?
Ez az, amit kutatok.
Ha klasszikus példát keresek arra, hogy a színháznak a művészi élvezeten túl hatása is van, különös kedvvel gondolok Hamletre: a gyilkos király, akinek a vándorszínészek eljátsszak bűntettét, nem tudja elviselni a művészetet, felugrik és elrohan. Lelepleződött. Igen, ez vigasztaló bizonyíték, de színház a színházban. „A színjáték legyen a hurok — mondhatná Hamlet, mint intendáns —, melybe lelkiismerete bele-kényszeríti." Csakhogy ezáltal feltételezi, hogy a gyilkosoknak lelkiismeretük van. A valóságban, például a frankfurti Gallus-teremben, erre nem számíthatunk. Kétségtelen, hogy amikor a színháznak politikai szerepet tulajdonítunk, nem erre a közvetlen Hamlet-hatásra gondolunk; megelégednénk azzal is, ha a nézőnek, az állampolgárnak, aki munka után beül a színházba, szórakoztatva kinyitná a szemét, hogy alkalom adtán megbuktassa a gyilkos királyt, vagy legalább is ne válassza meg még egyszer. Ezzel viszont feltételezzük, hogy az emberek aszerint cselekszenek, amiről meggyőződtek. A színház nélkül — így remélte Brecht — az uralkodók biztosabban ülnének a helyükön. Szerény remény, nagyon merész remény. Sok millió néző látta Brecht darabjait, s még sok millió fogja megnézni. Én azonban kétségbe merem vonni, hogy ennek hatására akárcsak egyetlenegy is megváltoztatta politikai gondolkodásmódját, vagy legalább becsületesen megvizsgálta, hogy helyes-e. Emlékszem még azokra a nem is olyan távoli időkre, amikor irodalomtörténészek, akik ma Brechtről írnak, elvakultságnak tartották, ha valaki ezt az agitátort költőnek nevezte; ma ő a zseni, ezt tudjuk, s épp olyan átütően nincs hatása, mint a többi klasszikusnak. A művészet, hacsak nem pocsék, félig-meddig mindig ínyencség. Guernica, annak a spanyol városnak a neve, melyet legelőször bombáztak a történelemben, lelkesedést kelt bennünk Picassóért. Ami marad, az a művészet. És Franco. De hogy ne kalandozzunk el a színháztól: van-e egyetlen rangos fasiszta színmű? Én nem tudok egyről sem.
Képzeljük el: miközben tehát a lépcsőn üldögélve beszélgetünk, amikor épp megjegyzem, hogy a kulcsot, mely csodálatos módon minden színházat bezárt, váratlanul megtaláltam a bal zsebemben — csak oda kellene adnom, s megint miénk lenne a színház, holnap épp úgy, mint tegnap —, egyszerre megjelenik egy harmadik ember, egy komoly férfiú, aki állami jelzésű fekete autóból szállt ki, s egyenesen felénk tart. A kultuszminiszter. Ö még döbbentebb, mint mi, s javaslatom: hagyjuk bemohosodni az állami színházakat, hogy talán másutt születhessen meg a színház, aligha győzné meg. Hisz a kultúráról van szó. Ugye, nem kell mondanom, hogy nem üldögéltünk tovább, hanem fölálltunk; megtisztelve éreztük magunkat, de ugyanakkor meg is ijedtünk. A színház mint az állam becsületbe!! ügye. Hisz tudjuk: minden állam (legalább is Európában) feltétlenül igényli a kultúrát. S ha mi színházi emberek ebből is élünk, tehát hálásak akarunk lenni a kultúra igényéért, ne csapjon be bennünket, hogy az állam az oly kívánatos kultúrát csak ott követeli meg és támogatja, ahol viszonylag olcsó, vagyis a színházban. Remélem, nem ért félre a miniszter! Hiszen mi támogatjuk ezt az államot, gondolom, s szeretnénk, ha egyre többet megvalósítana az alkotmányból. Ezt különösen szeretnénk. Hogy is mondjam? A kollektív ösztön, hogy kultúrnépként színházba járjunk, s az egyéni ösztön, hogy írjunk vagy játsz-szunk vagy fessünk vagy táncoljunk, nem egy és ugyanaz. Mint demokrata azt mondhatnám: a művészei nem pótolja a politikai kultúrát. Vagy köntörfalazás nélkül: az állam ott tegyen tanúbizonyságot a kultúráról, ahol ő a rendező, a kormánytól a kaszárnyáig. Mi mint állampolgárok segítünk neki ebben, de a művészet nem mentheti
föl e feladat alól. Ami pedig a kulcsot illeti, melyet csodálatos módon a bal zsebemben őrzök: nem adnám oda a kulcsot, csak azért, mert az állam nagylelkűnek bizonyul. Mégpedig, mint már mondottam, nem azért, mert az állam ellensége vagyok; épp ellenkezőleg. Nagyon remélem, hogy a miniszter megért, megérti, miért vonoga-tom a vállam az olyan színházra, mely tüntetés a kultúra mellett, s egyetértésben válunk el, remélem, kölcsönösen megegyezünk, hogy a kultúra, melyet népünknek s minden népnek kívánunk, nem a politikától és a gazdasági helyzettől független rubrika.
Ne értékeljük túl önmagunkat.
És hogy a színházról mint színházról beszéljünk (miután a miniszter magunkra hagyott bennünket): beszélgessünk arról, vajon napjainkban a világ ábrázolható-e még a színpadon. Dürrenmatt fogalmazta meg ezt a kérdést, s önök is ismerik Brecht nem kevésbé közismert válaszát, hogy a világ napjainkban is ábrázolható még a színpadon, de csak akkor, ha megváltoztathatónak tartjuk. A kérdés meghökkentőbb, mint a válasz; meghökkentő a feltételezés, hogy a világ valamikor ábrázolható volt. Mikor? Amit Aiszkhülosz és Szophoklész a színpadra vitt, nem a görög társadalom ábrázolása, hanem mitológiai elképzelés. Arisztophanésznél már inkább beszélhetünk a való világ ábrázolásáról; de ő is csak úgy tudja elérni ezt, hogy a groteszk felől közelíti meg, egy elképzelt világban tükrözteti a valóságot; az embereket átemeli a való világból egy költött világba, még ha csak azért is, hogy elejtse őket, hogy megmutassa, milyen magasról zuhannak le. Ábrázolás? Jobb lenne másképp nevezni. Calderon? Az a gyanúm, hogy a színházban sosem a való világot ábrázolták; mindig megváltoztatták a valóságot. Shakespeare? Az ő műve univerzális; de vajon kora valóságának ábrázolása-e? Azt hiszem, a világ már akkor is többrétű volt, mint ahogy az bármelyik darabjából kiderül; a színművei maradtak meg, nem korának valósága, s hogy mi utólag darabjait ama világ ábrázolásának" véljük, amely már nem létezik, az kézenfekvő csalás, de mégiscsak csalás. Schiller? Kleist? Büchner? Csehov? Strindberg? Minél jobban közelítünk a jelenhez, minél jobban ismerjük a való világot, annál nyilvánvalóbb, mennyire ábrázolhatatlan a világ, a komplex valóság; egy színmű, még ha kiváló mű is, mindig csak egy színmű: szűkítés, s épp ezáltal néhány órás megváltás. Akármilyen a színház, mindig csak művészet lehet: játék, válaszként a világ ábrázolhatatlanságára. Ami ábrázolható, az a költészet.
Brecht sem a való világot ábrázolja. Bár színművei olyanok, mintha azt ábrázolná, s Brecht mindig új eszközöket talált annak bizonyítására, hogy azt ábrázolja. De az ábrázolás taglejtésén kívül mit ábrázol? Nagyon sokat, de nem a való világot, hanem a brechti—marxi tézis modelljeit, egy másik s nem létező világ óhajtását: költészetet. Nem véletlen, hogy darabjai, a Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban vázlatos jelenetein kívül, nem a mai Németországban játszódnak, hanem Kínában, a Kaukázusban, Chicagóban, a harmincéves háborúban, Galilei Olaszországában; egyetlen egy sem Kelet-Németországban. Miért nem? Shakespeare ugyanezt tette; darabjai az antik Rómában vagy a távoli Dániában vagy Illíriában játszódnak, és ha Angliában, akkor a történelmi múltban. A cenzúra miatt? Azért is, de nem ez az egyetlen és nem is a valódi oka, hogy a mindenkori való világon kívül vernek tanyát. Aki maga is ír, igen hamar megismeri az okot: változtatni kell, hogy ábrázolni lehessen, s amit ábrázolni lehet, az mindig utópia. „Bizonyára nem fognak csodálkozni, ha azt hallják tőlem — írja Brecht a már említett feleletében —, hogy a világ leírhatóságának kérdése társadalmi kérdés." Tudjuk, mit akar Brecht ezzel mondani, csakhogy ezt fordítva is lehet értelmezni, mármint úgy, hogy a politikai meggyőződés, mely a világ megváltoztatását követeli, másodlagos, az ábrázolás problémájának magyarázata. Még akkor is, ha a színműíró politikailag nem kötelezi el magát, s nem hiszi, hogy a színház hozzájárul a társadalom átalakításához, tehát még akkor is, ha a világ ábrázol-hatóságának kérdését nem transzponáljuk át társadalmi kérdéssé, érvényes az elv, hogy a való világ ábrázolhatatlanságára csak utópiával felelhetünk, hogy minden jelenet, amit el lehet játszani, túlmutat a való világon, s szerencsés esetben azt ábrázolja, amit víziónak nevezünk. A legjelentősebb német nyelvű darab Brecht óta nem politikai ideológián alapszik, a vízió nem akar programnak látszani, a társadalmat nem ábrázolja megváltoztathatónak — és mégis nagy mű. Az öreg hölgy látogatásáról beszélek. Nemcsak Szecsuán létezik, hanem Güllen is, de mindkettő csak a színpadon; mindkettő a mi világunk, de a darabok nem ábrázolják, hanem értelmezik ezt a világot, s Dürrenmatt nem teszi fel a kérdést, vajon a világ ezáltal megváltoztatható-e ...
Nem tudom, mennyire hitt Brecht valóban színháza nevelő hatásában; igenje, ha megkérdezték, határozott volt, s ismerjük írásaiból is. Amikor próbált, az volt az érzésem: a bizonyíték, hogy a színház semmivel sem segíti a társadalom megváltoz tatását, az sem változtat ezen, hogy szüksége van a színházra. Nem azért gondoltam ezt, mintha kétségbe vontam volna politikai magatartását, hanem mert a pozitív ösztönzések okát kerestem. Hisz mi ösztönöz bennünket a színdarabírás nehéz munkájára s minden ebből következő munkára, hogy a darabot színpadra vigyük? A színpadra nem egy jobb világot állítunk, de egy játszhatót, egy átláthatót, olyan világot, melynek variánsai lehetnek, tehát egy megváltoztatható világot, megváltoztathatót, legalább is a művészetben. Tudjuk, hogy Brecht fáradhatatlan próbáló, vagyis változtató volt. Áradt belőle a kedv, minden volt, csak nem dogmatikus, nem világmegváltó. A vártnál gyakrabban használta ezt a szót: szép. Vagy: nem szép. Sőt, ezt a kifejezést is: az elegánsabb megoldás. S egyik levelében ezt a fordulatot: szépséget produkálni. Mintha csupán művészeti megoldásokról lenne szó. Minden jelenet, minden elbeszélés, minden kép, minden mondat változtatást jelent: nem a világot változtatja meg, hanem az anyagot, melyet a világból veszünk: változtatást az ábrázolhatóság kedvéért. Brecht véleménye, „hogy a világ napjainkban is ábrázolható a szín
padon, de csak akkor, ha megváltoztathatónak tartjuk", olyan, mintha egy egyszerű művészeti tapasztalatot a művészeti ténykedésen túlmenő politikai programmá fordítanánk le. A világ megváltoztatásának akarása mint a művészi ábrázolás vágyának meghosszabbítása? Játékunk, ha úgy értelmezzük, mint a világ ábrázolhatatlanságára adott feleletet, nem változtatja meg a világot, de megváltoztatja a világhoz való kapcsolatunkat: mindazonáltal még a tragikus témákban is élvezetünket leljük, s ezt az élvezetet nem kell azzal igazolni, hogy játékunk didaktikus; ez a játék az ember önfenntartása a történelmiséggel szemben. De olykor tovább is jutunk; pusztán azáltal, hogy az élet egy darabját igyekszünk színdarabbá átalakítani, felszínre bukkan a megváltoztatható, a megváltoztatható a történelmi világban is, ami az anyagunk: a tényállás, melyet nem kerestünk, de ettől kezdve nem kerülhetünk meg. Péter Suhrkamp, aki ismerte Brechtet, mielőtt még marxista lett, alighanem ugyan erre gondolt, amikor egyszer azt mondta: Brecht a művészi tapasztalat segítségével lett marxista. Ez azt jelentené, hogy a politikai elkötelezettség nem a kiindulási pont, hanem a munkateljesítmény eredménye, másodlagos, de nem lényegtelen, amennyiben a teljesítmény valóban fennáll. És hogy a szokásos kísérlet: Brechtet mint írót kultiválni, de Brechtet mint marxistát semmibe sem venni, nemcsak értelmetlenség,
hanem formalizmus is.
De hagyjuk Bertolt Brechtet...
Kérdésünkre, vajon a színház hozzájárul-e a társadalom alakításához, ezzel nem adtunk feleletet; de mindenesetre érthető, hogy ez a kérdés felmerülhet (bár némelyekben, mint Bennben, nem merül fel), mégpedig nemcsak az Üdvhadsereg tagjaiban, akik művészi impotenciájukat eszmei mondanivalóval szeretnék feledtetni... Előadásom, mint meghirdették, a szerzőről és a színházról szól. Megkérdezhetik hát: Óhajtja-e ön mint szerző, hogy a színháznak legyen valamiféle hatása? Tulajdonképpen ez lenne az első kérdés. Meg akarom-e változtatni a társadalmat, amikor darabot írok? És ha meg akarom (kérdezzük így): a társadalom érdekében vagy a darab érdekében? A kérdésben ott bujkál a gyanú, melyre nem lehet nem felfigyelni. Én mint színdarabíró valóban elő akarom-e mozdítani egy politikai utópia megvalósulását, vagy azért szeretjük az utópiát (ez a gyanú), mert számunkra nyilvánvalóan ez a termékenyebb állapot? Amit nonkonformizmusnak nevezünk, lehet csupán gesztus; nem hamis gesztus, de mégis olyan, mely a munkánkat mozdítja elő. Ez lenne az igazság? Az elkötelezettség azért kap szerepet a művészetben, mert törődünk a világgal, vagy fordítva? Magamnak teszem fel a kérdést. Nem mintha a politikai elkötelezettséget nem kellene komolyan venni, ó nem; azt hiszem, a színházon kívül is hajlandók vagyunk állást foglalni, vagy állásfoglalásra kényszerítenek bennünket, egy szép napon talán nagyon is keservesen; a következményeket akkor sem kerülhetjük el, ha nem agitátorként írunk, s akkor sem, ha tudjuk, hogy elkötelezettségünkre a munkánk eredményessége szempontjából van szükségünk. Bár mi írók olykor szeretünk fölpattanni az íróasztalunktól, s úgyszólván röptében aláírni egy aktuális kiáltványt, fittyet hányva az opportunizmusnak, sőt, büszkélkedve, hogy nem törődünk vele; szeretünk úgyszólván rámenősen mindenfélét aláírni, mintha személyes kis hírnevünk, melyet aláírásunkkal elzálogosítunk, kiegyenlítené a politikai tevékenység vesződségeit, melyeket szépen átengedünk többi kortársunknak, ha visz-szatérünk az írógépünkhöz. Nem érzem magam valami jól ettől. Bizonyára Zolára s a J'ACCUSE-re gondolunk, mely megmozgatta a nemzetet. Ilyesmi előfordulhat. De ennek előfeltétele nem Zola hírneve; tévedés, hogy az írói hírnevet politikai vész alkalmával úgy lehet használni, mint egy kézi tűzoltókészüléket. Hogy az értelmiséginek tekintélye legyen mint állampolgárnak, annak az az előfeltétele, hogy állampolgári öntudatból legyen ellenzéki, nem pedig irodalmi szellemeskedésből, vagy mert megveti az államot... A problémát, hogy valóban elő akarjuk-e mozdítani a társadalom alakulását, vagy hogy az, ami a műben politikai elkötelezettségként jelenik meg, voltaképp csak termékeny gesztus-e, mindenkinek magának kell eldöntenie. 
Semmi kifogásom az eszmék kifejtése ellen! Csak felteszem magamnak a kérdést: azáltal, hogy foglalkozásom miatt kiemelkedem a többi állampolgár közül, hivatott vagy akárcsak jogosult vagyok-e arra, hogy az államférfiaknak írásban olyan feladatokat adjak, melyeknek végrehajtása alól én kivonom magam? Ha nem is vagyok hivatott, jogom természetesen van; joga mindenkinek van. De mi lehet ennek az eredménye? Irodalom — a legjobb esetben, ha a megformálás s ezáltal a gondolat minősége különbözik a törzsasztalnál tartott előadásokétól. De azt képzelni, hogy az író politizál, amikor nyilatkozik a politikáról, öncsalás. A politika sziszifuszi munka. Melyikőnk vállalta ezt bármikor is? Én nem; egyszer, egy rövid esztendeig csináltam, de aztán megint írni akartam, író vagyok; lusta voltam, hogy küzdj ék a hatalomért, melyet megszerezhetnék, s már eszméim megfogalmazása kielégített. Egy Henri Dunant nevezetű férfinak is volt egyszer egy eszméje, a Vöröskereszt, feláldozta érte a hivatását, az idejét és az erejét, az életét. Nekünk (legalább is a legtöbbünknek) elegendő az írói siker, melyet könnyebb megszerezni, mint a világon akár a legszerényebb változtatást eszközölni. És aztán csodálkozom ezen a világon, amikor az újságot olvasom: zavargások Harlemban, robbanások Dél-Tirolban, bombák Cipruson: bárhová pillantok, mindenki kész harcolni a békéért; közben sporthírek: itt már virul a sovinizmus hangja, melytől a miniszterek, egy kivételével, még tartózkodnak; a nacionalizmus veszélye először a sportban jelentkezik; közben örvendetes közlemények is: olykor egyik-másik hét év után mégis lebukik; ugyanazon az oldalon: svájci ipar, tartsuk magunkat távol a közös piactól, szállítsatok Nasszernek hadianyagot Izrael ellen; tovább lapozok: irodalom, Németország megint világklasszis, az irodalom mint az ellenzék játszótere; Franz Josef Strauss munkában; Goldwater. Talán már megint késő? A vezércikkek: ahogy észrevétlenül változik, ami a sorok között van; és az olvasólevelek; nyüzsögnek a férgek, melyekre senki se gondol, mint mikor megfordítunk egy korhadt deszkát, s ezen a deszkán állunk és járunk. Félek. Igen. Olykor félek: talán túlbecsüljük a színház szerepét...
Azt is mondhatjuk hát (miközben etetjük a galambokat): azért veszünk részt a színházi munkában, mert szeretjük a színházat, semmi másért. Mi, művészek, mától kezdve nem hagyjuk megzavarni magunkat, a művészet abszolút, s hogy a világ mit kezd a színházzal vagy mit nem, az az ő dolga, nem a miénk. A társadalom a nyersanyagunk, de nem a partnerünk, nem vagyunk népnevelők, azért játszunk (ameddig a társadalom megengedi), mert kedvünk van hozzá, s úgy játszunk, hogy tudjuk: a művészet nem használható fel semmire. Ezt is mondhatjuk. És alapjában igaz is; de csak alapjában. Életterünk a nyilvánosság, s ettől a nyilvánosságtól, melyre láthatólag szükségünk van, hogy kedvünket leljük a tevékenységünkben, nem tudunk egészen szabadulni. Még ha a tolakodó interjú-kérdést: miért ír? — nem is vesszük nagyon komolyan, ezen már nem változtathatunk: a nyilvánosság partnerként jelentkezik, akár akarom, akár nem. Ha megpillantom az embereket az előcsarnokban, őszintén szólva kissé mindig megrettenek, mintha — bár vágyom a telt házra — valamivel nem számoltam volna: a nyilvánossággal. Miért írok? Szeretném azt felelni: ösztönösségből, játékos hajlamaim miatt, mert kedvem van hozzá. Azonkívül hiúságból; hisz az ember hiú is. De ez nem elég egy életen át; mindez elhasználódik a balsikerek által, s ha beköszöntének a sikerek, azáltal használódik el, hogy belátjuk, mi minden nem elégít ki. Miért írok hát továbbra is? Ami nem használódik el, az a közlésvágy (ami épp olyan alapvető, mint a játékos hajlam; hisz éneikül nyugodtan a fiókban őrizhetnénk kísérleteinket). Tehát nem a társadalom, hanem saját szükségleteim miatt írok. Feltehetően az a félelem hajt, ami már a barlanglakókat művészekké változtatta: az ember a démonokat barlangja falára festi, hogy élni tudjon velük, vagy (mint a tarquiniai sírokban) az örömöt festi a falra, az egyébként oly halandó örömöt. Mindez, még ha közben művészi érzék fejlődik is ki, nagyon naivul kezdődik. Bevallom: nem vettem tervbe a társadalommal szembeni írói felelősséget; ez csak később, bizonyos siker után lopódzkodik be. Némelyek szeretnék ezt eleve elutasítani, másoknak nem sikerül. A későbbi öncsalás, hogy a felelősség miatt írok, tönkretette néhány tervemet; a felismerés azonban, hogy ez tévedés volt, nem változtat azon, hogy a felelősség, még ha csak utólagos is, kellemetlen tudatként jelen van bennem. Semmi köze a „megbízatáshoz", ha az író szemléletének megfelelőn töpreng műve elképzelhető hatásáról.
Amellett a szemlélet nem szemellenző, hanem olyan alap, mely az írás közben nem tudatosul. Azt mondtuk, az irodalomban másról van szó. De ebből arra következtetni, hogy az irodalmi műnek, mely eredetileg didaktikus szándék nélkül születik, nincsenek következményei a társadalomra, nem naivság, hanem irrealitás. Nem az íróasztalnál, amikor egyedül vagyok, hanem amikor találkozom a közönséggel, mint a színházban, amikor a világító-páholyból nézem a nézőtéren ülők arcát, egyszerre nem vagyok már olyan biztos, hogy munkánk mentes a felelősségtől; a műnek végzetes következményei lehetnek, ha gonosztettre búj tóga t, vagy gonosztettek idején elaltatja a lelkiismeretet. Ez az utóbbi a gyakoribb, az általános... Tehát egyszerre mégiscsak azt képzelem, hogy a színháznak valamiféle politikai szerepe van? Azt hiszem, ez nem követelmény, hanem tudomásulvétel: hogy úgy mondjam — a világító-páholyból; tapasztalat, melyet aztán az íróasztal mellett sem lehet egészen elfelejteni.
Én mint színdarabíró beszélek, de természetesen ugyanez vonatkozik a rendezőre és a színészre is. Nem ismerek senkit, aki a társadalommal szembeni felelősség miatt lett rendező vagy színész. De amikor rendező vagy színész lett, a felelősség utolérte, azt hiszem, csakúgy, mint az írót, tehát beszélhetünk felelősségteljes vagy felelőtlen ábrázolásról. És most nem a művel szemben érzett felelősségre gondolok, a művészi felelősségre, hanem a társadalmira. S ezalól a klasszikusok előadása sem mentesít. Gondoljunk például Hamletre. Akármilyen apolitikusra mázolják is ezt a darabot, Hamlet egy fiatal herceg egy gyilkos hivalkodó otthonában, s hogy ez az előadásból nyilvánvalóvá válik, vagy a nézők kedvéért elkenik, az nemcsak ízlés dolga, nemcsak esztétikai döntés kérdése. Miért nem cselekszik Hamlet a gyilkos otthonában? Az anyjához való kötődés az egyik ok; nagybátyja, akiről megtudta, hogy gyilkos, elvállalta helyette az ödipusz-tettet, s Hamlet öntudatlanul bűntársának érzi magát; látja a hatalom gyilkos bűnét, de apja is ebbe a világba tartozott (s ez a másik ok); Hamlet, ha véget akar vetni a bűnöknek, nem tehet mást, mint hogy kiirtja családját, s önmagát, amitől érthetően vonakodik, de ami végül mégis bekövetkezik; s a fiatal Fortinbras a harsonákkal korántsem a tisztább erkölcsöt képviseli, csak elég bátor, hogy elölről kezdje a tragédiát. Nem vonatkozik-e mindez ránk is, hacsak az előadás módja nem ködösíti el? Az első felvonás negyedik jelenetétől kezdve Hamlet tudja, hogy cselekednie kellene, de cselekvésképtelensége a megfoghatatlan vagy csak undorként és mélabúként felfogható bűnrészességbe taszítja. Ha a rendező olyan Hamletet állít elénk — s talán sikerül neki megalkotnia az év nagy előadását —, aki azért nem tud cselekedni, mert a szellem embere mindig túl előkelő a cselekvéshez, akkor is érvényes a jelszó: „Németország Hamlet!" — de szarkasztikus értelemben... Az ábrázolási módról beszélek. S Hamlet csak példa. Természetesen nem óhajtom a klasszikus szöveg aktualizálását, épp ellenkezőleg: azt, hogy a klasszikusok távlatából felismerjük, ami még túl közel van hozzánk. A műsorban hirdetett ígéretet egyes-egyedül az ábrázolási mód válthatja valóra — s ha ez nem következik be, valóban jobb lenne, ha tovább üldögélnénk a lépcsőn, amíg a műsorplakát elsárgul, s etetnénk a galambokat...
Mi a mérlege ennek a lépcsőn folytatott beszélgetésnek?
Egy dilemma — melyet önök ismernek, de amelyről nem szabad megfeledkeznünk: s ez a dilemma nem oldható meg ilyen vagy olyan feltevés alapján. Ez a kérdés: vajon a színház a színház kedvéért van-e, vagy mi, akik azért veszünk részt a színházi munkában, mert kedvünk van hozzá, felelősek vagyunk-e a társadalomért, melyet szórakoztatunk? Ügy éreztem, ezen a helyen, ahol ma összegyűltünk, erre a kérdésre kell felelnünk. A frankfurti Pál templom a német történelem egyik színhelye. Megtiszteltetés, hogy bennünket, színházi embereket, itt fogadtak; megtiszteltetés, sőt, talán megbízatás, de legalább is kihívás, hogy feleljünk a kérdésre, vajon a színház hozzájárulhat-e a társadalom s ezáltal a történelem alakításához. Csak a játékos feltételezés, hogy minden színházat bezártak, tesz szkeptikussá a szkepszisemmel szemben is. Ha nem lenne irodalom, talán nem alakulna másképp a világ, de mindenesetre másképp vélekednénk róla, úgy, ahogy mindenkori haszonélvezői vélekedni szeretnének róla: senki sem vonná kétségbe a helyességét. A szavakkal való átértékelés, melyet minden irodalmi alkotás elvégez önmaga kedvéért, mármint a szavak elevensége kedvéért, már színvallás, cselekvő ellenállás. Bizonyos idejétmúlt magatartásformákat, bár még mindig élnek, ma már nem lehet képviselni, mert az irodalom valóságtartalmuk alapján átkeresztelte őket, s ez nem csupán az irodalomfogyasztók vékony rétegének tudatát változtatja meg; a szavak átértékelése mindenkit utolér, aki él a nyelvvel, tehát a politikusokat is. Aki ma bizonyos szavakat használna, le lenne leplezve: hála az irodalomnak, amely a szavak árfolyamának értékét meghatározza. Tudom: Bécset semmitől sem óvta meg az, amit Kari Kraus végzett ezen a téren. De talán túlságosan szerénytelenek vagyunk; talán már javára írhatjuk az irodalomnak, hogy például azzal a szóval, hogy HÁBORÜ — melyet csak találomra választottam — ma már, legalább is Európában, senkit sem lehet ámítani. A háborús ügyek miniszterét honvédelmi miniszternek nevezik. Természetesen előbb-utóbb ez is frázis lesz; ezért kell az irodalomnak lépést tartania az idővel. Az irodalom a szavakat újra meg újra a valóság szintjére hozza, még az az irodalom is, mely nem programszerűen akar beleavatkozni a világ sorába, sőt, talán elsősorban az az irodalom, mely nem programszerűen akar beavatkozni a világ sorába. „Kövessétek egyszer a frázisaitokat, addig a pontig, ahol megtestesülnek!" — mondja Büchner a Dantonban. — „Nézzetek körül: ezt mind ti mondottátok." Ez az irodalom szava, azé az irodalomé, mely megérdemli ezt a nevet; a többi csak „szépirodalom". Maga az a tény, hogy a Hitler-uralom, melynek szüksége volt az emberek szenvedélyes elbutí-tására, nem tűrhette meg a kor irodalmát, megfelelő bizonyíték — még ha negatív bizonyíték is —, hogy milyen hatalma van a nyelvnek. A kérdés, melyet feltettem, hogy nem becsüljük-e túl a színházat, amikor azt várjuk tőle, hogy hozzájáruljon a társadalom állandó átalakításához, így feleslegesnek látszik, s azzal a reménnyel fejezhetném be, hogy a színház átveszi a belső irányítást — ha nem épp itt gyűltünk volna össze, a Pál templomban, vagyis a német történelem egyik színhelyén. Hisz ez a történelem, mindent egybevéve, Schillertől Brechtig vajmi kevéssé engedte irányítani magát a nagy német irodalomtól.
Tehát megint a kétely?
— Igen.
Tehát rezignáció?
— Nem.
Ami a színház kulcsát illeti, hölgyeim és uraim, visszaadom; nem merem eldugni, ünnepélyesen leteszem e most kezdődő tanácskozás asztalára.

GYURKÓ LÁSZLÓ fordítása

Vissza

copyright © László Zoltán 2010 - 2015
e-mail: Literatura.hu