Arthur Miller
Az ügynök halála
Miller a XX. század oly sok kísérletező kedvű drámaírója után
visszatér az emberhez. Az emberben feszülő s megfejthetetlennek látszó
titkokhoz. A kisemberek életéhez, akik csak álmokkal tudják elviselhetővé tenni
az életüket, s nemcsak rajtuk múlik, hogy mit sikerül elérniök.
Willy Loman,
az ügynök, nem ebbe a kegyetlen üzleti világba való. Neki még voltak illúziói. -
Erős sohasem volt. Az örökké visszatérő látomások ezért is gyötrik. Mert nem
merte vállalni a dzsungel törvényeit, ahol szabálytalan bokszolás folyik, s ahol
csak a legerősebbek győzhetnek. Nem veszi észre, hogy a város, melyben él (New
York), ugyanilyen törvényekre épül.
Willy hitt a beszéd, az emberi ügyesség
erejében. S hitt a nagy példaképben, az öreg ügynökben, aki könnyedén és
elegánsan, telefonon intézi üzleti ügyeit. Egy életen át szaladt a siker után,
és sikertelenségét önmagának sem meri egy életen át bevallani. Összetörtén,
kimerültén, betegen is csak e sikertelenség oka foglalkoztatja, s gondolataiban
odáig jut el: az ok az lehet, hogy neki túlságosan fontos az emberek
visszamosolygó szeme, emberi kapcsolatok teremtése, a szeretet. Mindent ezért
tett, s az üzlet valahogy ettől nem ment. Ezért akarta Biffet, a fiát erősnek
látni: ezért akarta a sikeres életre nevelni - hogy saját álmai
megvalósulhassanak. Elvétette a nevelést? - El. Nem ismerte fel a világ
törvényeit? s ezért volt hibás minden lépése? - Igen.
Ragaszkodott az
álmaihoz? - Túlságosan. Becsapta önmagát? - Nagyon. Volt oka
lelkiismeretfurdalásra? - Nem. Pedig lényegében az egész dráma Willy
lelkiismeretfurdalásá-nak kivetítése, vizsgálata. Annak az egyetlen
életmozzanatnak a keresése, hogy hol is vétette el? Két ember körüljárható
rajzában mutatja meg ezt az utat az író. Az egyik végül le tud számolni az
álmokkal, neveltetésével - a másik meg még a halálában is hazudik önmagának. S
ezt az önmagát örökké becsapó, örökké álmokban élő embert, Willyt mégis megérti
Miller... s megérti a néző is. Hogyan csinálja ezt az író? - ez derül ki a dráma
mozaikjainak összerakásából.
Miller - mert kisember-hősének teljes emberségét, múltját és jelenét
egyaránt szembesíteni akarja a nézővel - ahhoz az ábrázolási módhoz folyamodik,
hogy mában játszódó drámájában az időben vissza-vissza kalandozva, sokoldalúan
állítja elénk Willyt.
A dráma két felvonásra (és egy rekviemre) tagolódik. Az
elsőben Miller az álmaival ütközteti össze Willyt; a másodikban - látomásai
mellett - mindenekelőtt a valósággal. Az elsőben Willy mint az ideáljai, vágyai
hálójában vergő dő ember méretik meg, a másodikban mint apró, kisemmizett
porszeme a társadalomnak, így keletkezik az az íróilag tökéletesen kis/ámított
realista dráma, melyben a kisemberhős minden emberi hibáját tudomásulvéve a néző
mégis az embertelen kapitalista társadalom farkastörvényeiben ismeri fel Willy
bukásának legfőbb motívumát. Miller nem közvetlen módon ismerteti szándékát s
végső mondanivalóját, hanem jól átgondoltan arra kényszeríti az olvasót vagy
nézőt, hogy hőseivel együtt mi magunk is végigbotorkáljunk a tévutakon, a
lelkiismeretfurdalásokon; hogy a szereplőkkel együtt ismerhessük fel: nemcsak
bennünk, emberekben van mérhetetlenül sok hiba, hanem meglevő hibáink is a
társadalom törvényeiből, követelményeiből táplálkoznak; s hogy nem az egyes
ember vitatható jellemvonásai szabják meg önnön sorsát, hanem a társadalom
törvényei tapossák el mindazokat, akik nem tudják tudomásul venni és nem ismerik
eléggé ezeket a dzsungeltörvényeket.
A dráma - sokak számára megtévesztőén -
látszólag mindvégig egy mellékfeszültség szálait csomózza és bogozza: Willy és
kedvesebbik fia, Biff viszonyának megromlását. Kétségkívül ezen a szálon halad
előre a cselekmény, de ez - bár mindkét szereplő nyomozása a valódi okok
feltárására törekszik - végül is csak az okozatok sorra-boncolása marad:
Willy, aki hatvanhárom éves korára megfáradt és megöregedett, már végképp nem
tud az üzletre figyelni, dekoncentrált, és elkeseredésében fogódzókat keres
magának: autóvezetés közben is a fákat, virágokat figyeli az út helyett, a
természetet, ahová mindig visszavágyott, s amit eddig a kis házikerttel akart
pótolni. De a kert már nem terem, mert a felhőkarcolók árnyékában még a fű sem
nő ki az udvaron.
- Ezeken a magányos, hosszú utakon az üzletkötésre kellene
koncentrálnia, de csak elhibázott életén tud eltűnődni. Főleg Biffen, a
dédelgetett, „sokra hivatott" fiún, aki nem váltott be semmit az ő álmaiból.
Indulatok lappanganak benne emiatt, melyek - ha a fiú olykor-olykor hazalátogat
-kitörnek belőle. Biffet szeretné hibáztatni, de maga sem hiszi, hogy igaza van.
- A fáradt Willyben az idő, a megélt valóság és az álom összekeveredik, s
megfejthetetlen rejtvényként egyre tovább bonyolódik.
Miller nagy lélektani
jártassággal érzékelteti az idegileg kimerült ember ide-oda csapongó, kapkodó,
nyugtalan gondolkodásmódját a dráma első pillanatától kezdve, mellyel azt
sugallja a nézőnek, hogy Willy ma már az élet reális dolgait képtelen befogadni,
s már csak - a külvilágtól szinte alig befolyásolt - belső élete szabja meg
tetteit és egész szemléletét. Ezzel az író olyannyira bevonja a nézőt az ügynök
gondolatainak követésébe, hogy az bármily nagy lélektani vagy gondolati
kalandozásba együtt megy vele. Ekkor már hiába tudja megítélni Willy hibás
cselekedeteit, mert társául szegődött, s igyekszik megérteni ezt az
„álomlovagot". -Például: amikor az író, nyomban a dráma kezdetén megidézi Loman
életének legfontosabb momentumait, a fiúk gyerekkorát, amikor Biff még olyan
ügyesen mosta le az öreg kocsit, hogy mindenki újnak nézte - szóval, amikor
Willy elmereng ezeken a boldog időkön, élete legszebb pillanatain, -, a néző
rögtön tudja, hogy ennek az embernek kevés jutott a boldogságból. Megsajnálja
hát.
Túlzásnak tartjuk - mi nézők - rajongását a fiaiért, de azért megértjük.
Hisz életének ez a tartalma. Hibásnak találjuk, hogy gyerekeit, főként Biffet
túlságos önbizalomra neveli, s beleplántálja a fölény tudatát: hogy mindenkinél
ügyesebb, kedvesebb, nagyszerűbb, okosabb gyereknek tartja, ha nem is elég
szorgalmas a tanulásban - de a sporteredmények révén amúgy is „övé lesz a
világ", a dicsőség, a pénz, az emberek szeretete. Mert Willy mindig azt
hangsúlyozza, hogy legfontosabb a fellépés, amiről naivan azt hiszi, hogy az
élet kapujának megnyitója, s minthogy úgy tapasztalja, ebben jó úton halad a
fia, minden másban elnéző vele: -Nem szidja meg Biffet, amikor labdát lop a
raktárból, mert ennek a fiúnak azt is lehet. Sőt, Happynek, másik fiának még meg
is magyarázza, hogy ez miért nem vétek: mert Biffnek eredeti méretű labdával
kell gyakorolnia magát, s egy ilyen sztárjelölt szorgalmának csak hasznát veszi
az egyesület. - Willy a lopást később sem tekinti bűnnek. Inkább elragadtatott a
fiúk ügyessége miatt, amikor az építkezésekről cementet vagy homokot hoznak
haza. Ez amolyan életrevaló dolog! Józan szomszédját, Charleyt is leinti, amikor
figyelmezteti!
Biff tehát úgy érezheti, hogy ő a világ közepe, ő a
nagy-jövőjű fiatalember. - S Willy erről az egész gyerekkorról csak azt őrzi
magában, hogy ő jó apa, aki mindent megtett a gyerekeiért. Hogy felnőtt kora óta
miért érzi Biff gyűlöletét - azt végig sem meri gondolni!
Willy és Biff
egyaránt azt hiszi, hogy ezt az érettségi előtti matematika-bukás és az azt
követő események okozták. Az apa és fiú kapcsolatában bekövetkezett törés
mindkettőjüket nyugtalanítja. Willyben számtalanszor visszatér annak a bostoni
estének a látomása, amikor fia meglátogatta, - de sohasem meri végiggondolni.
Mennyire fél is önmagával szembenézni! S milyen nagyon félünk mindannyian
önmagunkkal szembenézni! Ez Willy életének másik, be nem vallott és máig égető
ballépése is!
A néző, elfogadva a szerepek gondolkodásmódját, hosszú ideig
valóban azt hiszi, hogy ez a rejtélyes bostoni ügy a két ember között feszülő
ellentétek alapja. Hosszú vergődés és minden más feltételezhető ok felkutatása
után kerül sor ennek a mellékfeszültségnek a kibontására: Willy Bostonban
szeretőt tartott. Eltartotta, és még ajándékokat is vett neki. Lélekben nem volt
igazán sok köze hozzá, legföljebb szexuálisan, de nem bírta a magányt, s üzleti
útjai közben is társra vágyott. Amikor a fia váratlanul meglátogatta, a
szállodában a Nőt is ott találta. A kamaszok kétségbeesésével reagált:
megcsaltnak, megtaposott-nak érezte anyját - aki stoppolja a harisnyáit otthon,
mert sohasem kap Willytől két dobozra valót ajándékba, miközben a Nő
számolatlanul kapja az ajándékharisnyákat. (Jegyezzük meg, hogy a kamasz fiúnak
ez az „apróságba" fogódzó fájdalma ismét különlegesen jó lélektani megfigyelés.)
És Biff ekkor csalódik az apjában is, aki most már „képmutató", aljas emberré
vált a szemében. Mindkét figura éveken át azt hiszi, hogy ez a pillanat mérgezte
meg kettőjük kapcsolatát. Miller, mint mondtuk, mindig csak érintve e problémát,
hosszan időzik ennél a feszültségnél. Sokan megrótták ezért. De vajon igazuk
volt?
- Nem. Mert Miller tudja, hogy ennek a rejtélyes jelenetnek a
megfejtése a kulcsa az egész drámának. Ezért - és egyéb lélektani okból -
alkalmazza a halogatás módszerét, hogy amikor Willyben a sejtés már csaknem
bizonyossággá válik, akkor szakítsa meg a jelenetet: Willy, mert önmagának is
hazudik, s nem bízik saját ítélőképességében, valamint, mert szeretne valamiféle
más indítékot kapni e rejtély megoldására, Bernardot faggatja, a kívülállót, aki
úgy gondolja, mégiscsak másképpen látja a dolgokat, mint ő, aki megélte.
Ezen
a Bernarddal folytatott beszélgetésen az objektív, a kívülálló szemlélő
nézetazonosságától meg kell rettennie, hisz azt mondja ki a fiú, amit ő
végiggondolni sem mert. Bernard Biff gyerekkori barátja, sok sikert elért
jogász, boldog családapa, vagyis Willy szemével nézve: irigylésre méltó, sikeres
ember. S amikor őt faggatja Biff kisiklott életének okairól, Bernard is kimondja
a végzetesnek tűnő mondatot: a bostoni látogatáskor történt Biffel valami
jóvátehetetlen. - A külső és belső szemlélet tehát egybevág. S a néző izgatottan
figyel erre a mozzanatra. Willy csak sejtette mindezt. Biff viszont mindeddig
valóban áltatja magát azzal, hogy Bostonban hullt szét az élete, mert dacból nem
akart pótvizsgázni, mert nem tanult tovább, s elmenekült a szülői háztól. Ez a
tévtudat, amely egyikőjükben nyíltan, másikukban lefojtva él - végül, a teljes
„bostoni jelenet" megidézésével (ez már Willy teljes összeroppanását,
akarattalanságát mutatja) oldódik meg. A néző rádöbbenhet, hogy Willy ekkor,
nevelési szempontból (tekintsünk most el saját, felesége miatt meglevő
lekiismeretfurdalásától) nem követett el semmi hibát. Sőt! - Mert a
szállodajelenet elején próbált ugyan hazudni a fiának, de később nagyon
emberien, s életében talán először nagyon őszintén igyekezett megmagyarázni a
dolgot: „Semmit se jelent nekem ez a nő, Biff!... És nagyon egyedül voltam,
rettenetesen egyedül." - Hát nem tragikus, hogy az örökké álmodozó, túlzó,
önmagának is hazudó Willy éppen az életében először őszintén kimondott igazságot
kénytelen úgy hordozni magában éveken át, mintha ez lenne az igazi vétek? -A
kamasz persze, minthogy nem értheti még felnőttként, mi is a magány, hisz csak
egy elkényeztetett gyerek - apját sem érti meg. A Biffben élő düh és
fékezhetetlen ellenszenv csak hosszú lelki kálváriája után apadhat el. És nem
merengő lelkivizsgálat, hanem egy apró, valóságos esemény kapcsán. Ekkor döbben
rá, hogy téves utakon jár:
Amikor Biff új életet akar kezdeni, eszébe ötlik
régi edzője, Olivér - aki emlékezete szerint (de milyen hazug ez az emlékezet!)
bálványozta őt, s akitől azt az emlékezetes labdát is ellopta. Jó ötletnek
látszik: pénzt kér tőle kölcsön, hogy egy farmot vásárolhasson. Olivér jó hírű
sportszerkereskedő, s órákig váratja Biffet, amit a fiú rendkívül megalázónak
érez. Várakozás közben jut eszébe, hogy mindaz hazugság volt, amit ők otthon
Olivérről emlegettek, hisz ő sohasem volt ügynök ennél a cégnél, csak kifutó;
neki sohasem mondta a főnök, hogy „mindig számíthat rám". Hát mit akar ő itt
tulajdonképpen? A legendák közül csak egy lehet igaz: a labdát annak idején
valóban ellopta. S most, megmagyarázhatatlan okból ismét lop: elviszi Olivér
aranytollát. Ez az apró tárgy döbbenti rá, hogy minden hazugság volt, amit eddig
gondolt. Most már tudja, hogy ő csak középszerű átlagember - sőt rosszabb, mert
lopni is szokott. Tudja, hogy nem hivatott az üzleti életre; nem akar
nagyvárosban élni, mert csak a természet, az állatok- növények világa nyugtatja
meg, ott érzi jól magát. És megvilágosodik előtte az is, hogy nem Bostonban
csalódott az apjában; nem „félrelépése" miatt kell haragudnia rá, hanem mert
önzőnek, egyedülvalónak, sztárnak nevelte. Mert folyton eredményeket várt tőle,
s őt is megannyi hazugságra kényszerítette. Pedig nem munkálnak benne
világ-letipró erők, s nem akar állandóan versenyt futni mindenkivel. Immár
önmaga akar lenni, nem egy más ember játéka, akarata. Tudomásul akarja venni,
hogy nem hivatott semmi rendkívülire. A saját életét akarja élni. A kulcsjelenet
megoldása tehát megoldotta e két figura -egész életét meghatározó tévtudatának
eredőit. Most már ezen a cselekményágon egyetlen mozzanat van hátra: Biff,
felismerve a valódi okot, apjának is meg akarja magyarázni a feszültség
lényegét. Szeretné meggyőzni arról, hogy ha leszámolnak a hazugságaikkal, még
békés, nyugodt életre is számíthatnak.
Willy azonban - aki azért vette számba az életét, mert a •befejezésre
vágyódik (ez a cselekmény másik ága) - semmit nem ért meg abból, amit Biff vall
meg neki. Csak azt veszi tudomásul s annak örül, hogy a fia mégis szereti, a
gyűlölet feloldódott. Neki tehát most már egyetlen és utolsó kötelessége van:
lehetőséget adni Biffnek ahhoz, hogy valódi „sikereket" érjen el.
Ha Willy
belátná Biff igazságát, és lemondana eddigi álmairól - valóban életben
maradhatna még egy ideig. De erre képtelen. Hogy miért? - azt okolja meg a
cselekmény másik fővonala, amelyben Willy a saját életének sikertelenségét
kutatva a valóság kérlelhetetlen törvényeivel mérkőzik: Willy árván nőtt fel.
Apja, az ügyes, furulyákat faragó asztalos messze kalandozott, és sohasem jött
vissza érte. Őt senki nem nevelte az életre. Senki nem figyelmeztette, hogy
milyennek kell lennnie ahhoz, hogy sikereket érjen el. Ő csak annyit tudott a
családjáról, hogy van egy Ben nevű bátyja, aki sokra vitte, nagyon gazdag lett.
Willy gyerekkorában erről az erős és legyőzhetetlen fivérről ábrándozhatott
csak, s egyetlen célja volt, hogy ő is - mint olyan sokan abban az időben -
sikeres ember legyen. Ha a bátyjának a „távolban", Alaszkában sikerült ez, ő itt
akar valamit elérni. Ennek a legendává magasodott Bennek az árnyékával vívja egy
életen át bokszmeccseit. Szeretné legyőzni, vagy legalábbis elérni.
Amikor
életében egyetlenegyszer, már felnőtt korában, találkozik a bátyjával, s amikor
már érzi, hogy a sikeresség nem is olyan könnyen elérhető dolog - egyetlen
kérdéssel ostromolja: mi a titka? Ben - e kíméletlen század méltó típusa - csak
az erőre tud hivatkozni, mint a siker alapfeltételére, s a keményszívű
harcolni-tudásra. A már-már csodának beillő jelenség, Ben, hívja Willyt is, a
fatelepén állást adna neki. De Willy fél az ismeretlentől, ahol az erő az úr.
Arra hivatkozik, hogy ezt itt már ismeri, s jó lehetőségei vannak. Máskülönben
is - ezt nem vallja be -, megalázónak erezné, ha csak mások segítségével tudna
valamit elérni.
(Hogy ez a lélektani motívum milyen erősen él Lomanban, azt
az író azzal is hangsúlyozza, hogy amikor irigyelt szom szédja és barátja,
Charley állást kínál neki szorult helyze tében - azt sem fogadja el.
Megalázónak, a Bennel folytatott árnyékharc feladásának erezné, ha éppen a
szintén sikeres Charleytól fogadna el állást.) Willy ha tudja is, hogy nem
alkalmas a sikerre, legalább áltatni akarja magát vele. És ez - no, meg
elhagyatott gyerekkora - határozza meg gyerekei nevelését! Minthogy Loman
folytonosan önmaga megvalósítására törekszik, s az emberi kapcsolatokban keres
megnyugvást -nem veszi észre, hogy a világ megváltozott körülötte. Ő, örökös
kamaszként, még mindig a klasszikus kapitalizmus illúzióiban él, amikor a szabad
verseny embereszménye a gyors sikereket elérő típus, a self-made mán volt. „Az
üzlet, üzlet" jelszavának kérlelhetetlenségét nemcsak a gyakorlatban nem tudja
megvalósítani, de az fel is háborítja. Loman ember akar maradni az
embertelenségben - feloldhatatlan ellentmondás -, s halványan bár, de hisz
benne, hogy munkaadóiban van könyörület. Aztán tapasztalnia kell, hogy Howard, a
fiatal, új főnök - akit Willy a térdén lova-goltatott gyerekkorában - nem
érzelmes lény. Mai amerikai. Csak az üzlet érdekli, s nem hatódik meg, nem
hajlandó emlékezni, nem veszi tudomásul az öregség fáradtságát, a szolgálatok
nagyságát, - csak azt tudja, hogy Willy már nem tud jó boltokat kötni, tehát
több mint három évtized után, minden meggondolás, szánalom nélkül kidobja az
állásából.
A „megszemélyesített" kapitalizmus rajza Howard alakjában jól
sikerült és plasztikus. Miller a legtipikusabb vonásokkal ábrázolja ezt a
figurát, de gondja van rá, hogy ne csak társadalmi képlet maradjon. A szorongató
jelenetben, amikor Willy beállít hozzá, hogy New York-i állást kérjen, majd heti
néhány dollárért alkudozzon - Howard a gyerekeiről készített magnófelvételt
hallgatja, s jó apa módjára büszkélkedik, mert ő is ember - ha csak önmaga
számára is!
A világot, a társadalmat csak ebben az egyetlen jelenetben
szembesíti Miller a nézővel. S ez éppen elég is. Mert végig az egész drámán - ha
nem is közvetlen összeütközések sorában - folytonosan jelen van a nyomasztó s
mindent meghatározó kapitalizmus. - Egyébként a direkt ábrázolás, az óhatatlanul
sematikus, vonalas-rajz csábíthatná az írót. De kitűnő' ez a megoldás azért is,
mert az elidegenedett tőke - az imperializmus időszakában - láthatatlan; ám
mindig érezhető és meghatározó szerepének az egész drámával ad nyomatékot az
író.
Amikor a kisemmizett, végső kétségbeesésbe hajszolt Willy végül az
öngyilkossághoz folyamodik - hogy Biff pénzhez jusson a biztosítótól, hogy
felesége nyugodtan élhessen, s végre ő is véghez vigyen a világban valamit,
amiért csodálhatják, s amivel másoknak jót szerez -, megértjük. Az ügynöknek,
aki „álmokkal" ügynököl, nem lehet elveszítenie a hitét. Willy egy utolsó
álommal, egy utolsó hazugsággal rohan el száguldó halál-kocsijával ebből a
világból, amely nem tűri meg az érző, álmodozó, csak a törvényei előtt meghajló
embert.
Miller olyan drámát akart írni, amely saját vallomása szerint: „az
élet valóságos arculatát viseli. Az volt a célom, hogy elvonatkoztatással egyént
formáljak, aki több embert képvisel a való életnek megfelelően ... Közérthetően
akartam szólni társadalmi tényekről, melyeket minden üzletember ismer és beszél
róluk, de túlságosan prózaiak ahhoz, hogy egyáltalán említsék, nemhogy az
irodalomban beszéljenek róluk, vagy pedig felnagyítva kerülnek a színpadra,
filozófiai problémaként." Az író törekvése - bárha sokan és sokat bírálták
„kisszerű" hőse s egész társadalomszemlélete miatt -, úgy gondoljuk, sikerült.
Sikerült, mert olyan élő társadalmi problémákat vetített elénk közérthetően, s
olyan kisember-hőst teremtett, aki halálával nem személyes tragédiájának
részvétteli együttérzését váltja ki a nézőből, hanem a társadalmi törvények
megváltoztatásának igényét kelti fel.
Az első pillanatban bonyolult
szerkezeti felépítésűnek látszó dráma kétségkívül nagy figyelmet igényel. A
nézőnek, mint egy összerakó játéknál, minden egyes kockájáról, mozzanatáról el
kell döntenie, hogy az egész fejlődés folyamatába (a cselekmény előrehaladása)
miként illeszkedik. De Miller végül is eléri, hogy a „dráma tekintete" Willy
„fejének belsejéből" nézzen ki, s minden pillanata „ennek a fényszórónak" a
megvilágításában álljon elénk. Mert a nézők Willy sorsát követik végig, épp
ezért azt is érzékelik, h°gy ~ jelene és múltja minden pillanatban együtt lévén
benne - a múlt megidézését nem pusztán „formabontásnak", hanem a figura
együtthatójának tekintsék. Ez az időben és térben olykor elkalandozó dráma, az
eddigiekből következően, voltaképpen a klasszikus értelemben vett, szabályos
realista drámák családjába tartozik. Nemcsak azért, mert lényegében betartja a
sűrített, huszonnégy órás cselekményidőt (hisz ez már a francia
klasszicizmus-ban is csak
Racine-nak
sikerült!), és a forrpontján kezdve el a cselekményt a legforróbb drámai
pillanatok ábrázolására vállalkozik; s még csak azért sem - ami egyébként az
előző megállapításból következik, hogy a
Szophoklész-től Racine-on,
Ibsen-en és
Csehov-on át máig ívelő
analitikus drámaírói módszert követi, melyben a valóságos vagy látszólagos
vétkek már régen lejátszódtak, s a dráma már csak a felismerés, a „bíínhó'dés",
a kibontakozás ábrázolását célozza. Hanem mert konfliktusa, cselekményvezetése,
hősábrázolása, dialógus-építése - minden látszólagos, de a témából következő'
formabontása mellett is - olyan igaz és emberi hatást ér el, amelyre csak a
klasszikus dráma törekedett.
Miller drámai ellenpontozása is a nyugodtan
mérlegelő', világos gondolatokat kifejtő, mélyen realista íróra vall. Hőse,
Willy, törvényszerűen elbukik, mert nem ismerte fel a társadalmi törvényeket.
Biff azonban föltérképezve, megismerve önmagát, végül az új élet, az önmaga
képességei és vágyai által meghatározott élet kialakítására törekszik. Mert Biff
hiába állapította meg, hogy eddigi életének hiábavalósága kizárólag az apja
vétke, ő maga is tudja, hogy nincs igaza. Hisz Happy, a testvére lényegében
ugyanígy nevelődött, s mégis legföljebb szétszórt, szexualitásba menekülő, törpe
akarnok vált belőle.- A mag csak jó földben fogan meg, vagyis csak azok hajlanak
a mások hatására, akik érzékenyek, gyengék, befolyásolhatóak. Biff is az
érzékenyebbek közül való. De végső felismerése: önmaga tudomásulvétele mégsem a
teljes megtagadása Willy álmainak. Biff ezután sem akar beletörődni a társadalom
farkastörvényeibe, nem akar meghajolni - csak ki akar menekülni a természetbe,
az érthető, természetes dolgok közé (az apjához hasonlóan), az érthetetlen és
utálatos XX. századi amerikai világból. Miller minden drámája más és más
ábrázolási módszert követ. Mindahánynak közös vonása azonban, hogy a valóság
jobb megismerésére törekszik. Szerkesztésmódjában és drámai felfogásában sokat
tanult Csehovtól. Őt is a belső, a lélekben lejátszódó dráma izgatja. Nála is
Csehov módszerével teremtődik meg az új helyzet, s éppúgy használja az
impresszionisztikus, hangulati elemeket, mint a nagy orosz drámaíró. A hangulati
elemek közül ő is főként a zenét alkalmazza, mely nála szimbolikus jelentőséget
nyer. Ebben a drámában például Willy visszavágyódását a természetbe, sóvárgását
a soha nem érzett szülői, apai szeretetre a furulyaszó jelzi, mely a dráma
elejétől kezdve végigkíséri az ügynök életét, egyre válságosabb pillanataiban. -
A másik, a testvér - a sikeres ember, az örökösen versenyre szólító, majd végül
Willy lelkiismeretét is megtestesítő Ben - zenei motívuma. Ez nemcsak kíséri,
hanem tettre is sarkallja az önlelkébe, emlékeibe, álmaiba egyre jobban
belegabalyodó Lomant. A lélektani ábrázolásban
O'Neill öröksége is
felsejlik. Az apa, illetve Ben mindújra visszatérő hatásának ábrázolásában
éppúgy, mint a lélektani mélységek, s lélektani megfigyelések értő
felfedezésében és virtuóz érzékeltetésében. Miller jó néhány drámája közt Az
ügynök halála a mindeddig legtökéletesebb műremek. Ha ezt hagyná csak maga után
- mint Willy Loman a sötét este bevetett kertet -, akkor is „hagyna valamit".
Kónya Judit
Vissza
copyright ©
László Zoltán 2014 - 2015
e-mail: Literatura.hu