|
Miként tanítómestere, Alf Sjöberg, Bergman is a
színház világából érkezett. Egy ideig forgatókönyveket írt, aztán ez a
rendkívül energikus ember 1945-ben rendezni kezdett; 1988-ig negyvenöt
filmet és még több színházi darabot rendezett.
Filmalkotóként több műfajban is otthonosan mozgó, komoly művészként
szerzett magának hírnevet. Első filmjei családi drámák voltak,
amelyekben gyakran elhi-degült fiatal párok keresik a boldogságot a
művészetben vagy a természetben (Nyári közjáték [Sommarlek], 1951; Egy
nyár Mónikával [Sommaren med Mónika], 1953). Azután tehetséges színészek
egész társulatát maga köré gyűjtve hamarosan a házastársi szerelem
kudarcai felé fordult a figyelme; ezt a témát olykor komikusan kezelte,
mint a Szerelmi leckében (Én lektion i karlek, 1954), máskor fürkésző,
gyötrelmes lélektani drámaként, mint amilyen a Fűrészpor és ragyogás
(Gycklarnas afton, 1953). Később a tudatosabban művészi filmek felé
fordult, ilyen a mozarti Egy nyári éj mosolya (Sommarnattens leende,
1955), s az expresszionista álomképek, a természeti tájak és a
kidolgozott visszaemlékezések ötvözete, A nap vége (1957). Sok néző és
kritikus szerint pályája tetőpontja két kamaradráma-trilógia; az
egyikhez tartozik a Tükör által homályosan (Sásom i én spegel, 1961), az
Úrvacsora (Nattvardsgásterna, 1963) és a Csend (Tystnaden, 1963); a
másikhoz Persona (Persona, 1966), a Farkasok órája (Vargtimmen, 1968) és
a Szégyen (Skammen, 1968). Bergman ekkor hírneve csúcsán állt: a
kritikusok cikkeket és könyveket írtak műveiről, forgatókönyveit számos
nyelvre lefordították, filmjei fesztiváldíjakat és Oscar-díjakat
nyertek. Még azok is a filmrendező művész példájának tekintették, akik
nem vették komolyan a filmkészítést mint művészetet. |