Franco Zeffirelli
( 1923 - )

A bajnok 1979 

Végtelen szerelem (1981)

A Napfivér, holdnővér (1972) Assisi Szent Ferenc alakjának költői hangvételű fölidézése. Akárcsak a Rómeó és Júlia esetében, a Napfivér, Holdnővér stábjának összeválogatásakor és a forgatókönyv megírásakor is az volt számára a fő szempont, hogy egyszerűvé és könnyen befogadhatóvá tegye a nézők, főleg a fiatal generáció számára a történetet. Ezt A názáreti Jézus (1977) című alkotása követi. (Zeffirelli ezt a munkáját két változatban - öt-részes tévéfilmként és kétrészes mozifilmként - készítette el.) Amerikában forgatja John Voight és Faye Dunaway főszereplésével A bajnok (1979) című, választékos ízléssel megformált melodrámáját, majd emlékezetes, s kivétel nélkül világsikert arató operafilmjei következnek: a Traviata (1982, Teresa Stratas és Placido Domingo), illetve az Othello (1986) Placido Domingo és Katia Ricciarelli főszereplésével. Az ifjú Toscanini (1988) Elizabeth Taylor száraára teremti meg a diadalmas visszatérés lehetőségét, a Hamlet (1990) Hollywoodban elkészített újabb filmváltozata többek között Mel Gibson és Glenn Close színészi teljesítményei miatt is emlékezetes. E filmjeinek elkészítésével párhuzamosan színpadra állítja az operairodalom klasszikusait Verditől Mozarton át Bizet, Mascagni, Leoncavallo és Puccini remekeiig.
 Az Egy feketerigó története (közismert nevén: Sparrow - 1993), amely egy ifjú apácanövendék históriája, aki nem elhivatottságból és saját jószántából, hanem családi kényszermiatt került kolostorba, mert özvegy apja újraházasodván, ő feleslegessé vált az átalakult családban. Az 1854-es nagy kolerajárvány idején, Catania vidékén játszódó történetben az ifjú lány líraian ábrázolt első szerelme tragikus véget ér. Biztos mesterségbeli tudással, kitűnő szereposztással készült a Jane Eyre (1996), Charlotte Brontë népszerű regényének újabb változata. Tökéletes színészválasztás, aprólékos környezetábrázolás és finom lélekrajz jellemzi az önéletrajzi ihletésű Tea Mussolinivel (1999) című munkáját. 2002-es alkotása, a Mindörökké Callas a díva utolsó éveinek részben fiktív eseményein alapul, melyeken keresztül Zeffirelli saját ars poeticáját is megfogalmazza művészet és illúzió összefüggéseiről.