William Blake |
|
Blake az a költő, akivel minden szóról szóra történt. A
költő, „wie és im Buche steht". Más költő is beszél ihletről, amikor úgy érzi,
mintha valaki diktálná, mit írjon - Blake néven tudta nevezni a szellemeket,
kiknek sugallatára gördítette elő profetikus könyveinek végtelen sorait. Más
költő is beszél látomásokról, melyek felvonulnak lelki szemei előtt - de míg más
költő mindig tudja, hogy a látomások játékos fantázia szülöttei, Blake számára a
valóságnál sokkal több objektív realitása van a vízióknak, melyek megelevenítik
előtte a halottakat, lejátszatják égbe nyúló panorámákban a Teremtés titkait, és
felépítik előtte London kövein az új Jeruzsálemet, a mennyeit. Más költő is
beszél arról, hogy kortársai nem értik meg, és csak száz év múlva fogják
felismerni igazi nagyságát, de ilyen teljes mértékben ez még senkivel sem esett
meg, mint vele: kiről kortársai jóformán azt sem tudták, hogy verseket ír (mert
ha látták volna is verseit, azt hitték volna, hogy regény), és a múlt századból
való lexikonok csak mint rézmetszőről emlékeznek meg róla - s ma népszerű
amerikai kiadások borítékai hirdetik, hogy „nélküle a költők számára fenntartott
polc határozottan tökéletlen".
Ő volt a legkülöncebb a különcök nemzetének sok különc költője közt. Minden, ami
vele összefügg, egészen különös; a vele foglalkozónak sajátos atmoszférában kell
hazatalálnia, mintha a kristályszobában volna, melyről egyik verse szól, és „egy
másik Angliát látna, másik Londont, Towerjével, másik Temzét és más dombokat,
más, kedves surreyi bokrokat", egy másik világot, mely Blake szerint az egyedül
igazi világ.
Már hírnevének története is különös. Mikor Blake maga gyártotta könyvei már
elkallódtak, először egy spiritiszta orvos adta ki egyik kötetét mint
spiritiszta dokumentumot. Költő mivoltára csak a
prerafaeliták eszméltek rá,
mikor sajátos hangulatuk számára ősöket kerestek, furcsa ősöket a rengeteg
normális költő között. Dante Gábriel Rossettit, a festő-költőt vezette el a
szimpátia titokzatos intuíciója őhozzá, a régebbi és Angliában talán első
festőköltőhöz; D. G. Rossetti adta ki először műveit és az első nagyobb
Blake-életrajzot, a Gilchrist-ét. A másik Rossetti, William Michael,
Shelley legnagyobb ismerője bővítette ki a
rávonatkozó ismereteket, és Swinburne írta meg az első nagyobb esztétikai
tanulmányt róla. Összkiadását kommentárral
Yeats látta el, a nagy
vizionárius ír költő, és a legszellemesebb népszerűsítő munkát Chesterton írta
róla - ily módon Blake hírneve az újabb angol irodalom legjobb neveivel fűződik
össze elválaszthatatlanul.
Életrajza az egyszerű ember egyszerű élete, melyet váratlan belső történések
szaggatnak olykor bizarr alakúvá. 1757-ben született Londonban, Story verziója
szerint igen előkelő, de elszegényedett angol családból; egyik őse állítólag
admirális volt. Yeats ír származását vitatja szájhagyomány alapján — mert hogy
is láthatna valaki víziókat, aki nem ír származású? Az apja kiskereskedő volt,
és a kispolgári család békés atmoszféráját csak egy mozzanat teszi rendkívülivé:
az egész család buzgón tanulmányozza Swedenborgnak akkoriban angolra fordított
műveit. Blake, ha maga írta volna, kétségkívül itt kezdte volna el életrajzát,
ahol szellemi élete kezdődött, téli estéken a családi asztalnál, egy csésze tea
és Swedenborg könyve mellett, amikor először kezdte a szóról szóra vett ég és
pokol titkait tanulmányozni.
A KÉMÉNYSEPRŐ Süvölvény koromban
sírba szállt anyám, Tom Dacre, a kölyök, sírt a borotva láttán, Végül elcsitúlt; s még aznap éjszaka Angyal repül arra, fényes kulcsa volt, Gönceiket hagyják, s meztelen-fehéren Mikor Tom fölébredt, sötét volt körűl; Kormos István fordítása
|
BÖLCSŐDAL Édes álom, ernyőd Álom, pihe-szemöldököd Éji hű mosolyok, Galambbúgás-sóhajok, Szúnyj, szúnyj, kisbaba, Édesem, arcodon Értem, érted, bárkiért, Rád, ránk, énreám, Weöres Sándor fordítása |
Már a gyermeket víziók látogatják; legelső látomása az volt,
amit felesége mesélt el Crab Robinsonnak: Isten odatámasztotta homlokát az
ablakhoz. Látott ezenkívül egy fát, melyen angyalok fészkeltek, és egy ízben
találkozott a mezőn Eliézer prófétával; de amikor ezt otthon elmondta, anyja
nagyon megverte, és víziói hosszú időre megszűntek.
A művészet kerítette most hatalmába, az önmagáért való művészet, víziós
metafizikai háttér nélkül. Szorgalmas rézmetsző lett, hosszú éveken át tanult,
magas székén ülve és rajzolva a Westminster apátságban, ahol egész életére
magába szívta a gótikus formák varázsát, a születendő angol
romantika lelkét. De egyszer,
hirtelen haragjában (ingerlékeny természetű volt egész életében), lelökte az
állványról egy tanulótársát, és ettől kezdve a fiatal festőket kitiltották az
apátságból.
A szerelem is ellátogatott hozzá, először a Hamis Leány attitűdjében, majd a
Vigasztaló alakjában — ezt a vigasztaló lelket azután becsülettel feleségül is
vette, név szerint Catherine Bouchert, aki mindhalálig mártírosan odaadó társa,
barátja és cselédje volt. „Keményen dolgozó teherhordója volt szorgalmas
férjének", írja róla Tatham, Blake barátja és első életrajzírója, és ugyancsak
tőle tudjuk, hogy a szegény asszony sorsa nem tartozott a legkönnyebbek közé.
Blake semmi földi dologgal nem törődött, pénzt nem volt szabad kérni tőle, és ha
Mrs. Blake kifogyott a földi javakból, beérte azzal, hogy szomorúan nézett
férjére mindaddig, míg az megértette, hogy miről van szó. Mikor feleségül ment
Blake-hez, még írni sem tudott; később annyira fejlődött, hogy segítőtársa lett
férjének a rajzolásban, és nemcsak hogy szóról szóra hitte férjének valamennyi
vízióját, de lassanként maga is megtanulta a látomások művészetét. Ha Blake
víziói elmaradtak, éjszakákon át térden állva imádkoztak együtt, hogy újra
megjelenjenek.
Mint házasember, komolyan nekilátott a kenyérkereső munkának. Ez számára a
rézmetszés volt, melyet élete végéig, víziók és felmagasztosulások közt, de
mindvégig a mesterember józan és feltétlen munkaszeretetével folytatott. A maga
korában mint könyvillusztrátor volt nevezetes: Young Éjszakái-t, Blair The Grave
című költeményét, Vergilius-t
és Danté-t illusztrálta; szakértők
legtöbbre becsülik a Jób könyvé-hez készült képeinek monumentálisán komor és
amellett igazi blake-i sajátosságokkal teljes hangulatát. Illusztrálta, elsőül,
Chaucer Canterbury Tales-eit is: ezt
az ötletet egy kiadó ellopta tőle, mire Blake röpirat-polémiába bocsátkozott
vele, és ennek a polémiának köszönhetjük Blake expressis verbis adott, nem
allegorikus kijelentéseit a művészetről (The Descriptive Catalogue).
Kora csak mint rézmetszőt ismerte, ő azonban költői hivatását fontosabbnak
tartotta. Első verseskötete - a Poetical Sketches - 1783-ban jelent meg, Blake
műkedvelő barátainak kiadásában, bizonyos Rev. Mr. Mathews farizeusos
előszavával, mely mentegeti Blake zseniális különcségeit, és nagy normális jövőt
ígér az ifjúnak. Pedig ez a kötet Blake egyetlen nem különc műve: verseket
tartalmaz, melyek nem akarnak többek lenni, mint versek, lírai önkifejezések. A
prófétaság attitűdje ekkor még távol állt tőle. De már ekkor is, költői
technicitásában elkülönült minden elődjétől, Yeats szerint ez az első angol
romantikus versgyűjtemény. Oly költői mintaképek inspirálták, akikről kortársai
még keveset tudtak: Edmund Spenser régi strófái, az Erzsébet-kori angol líra
kimeríthetetlen érzésgazdagsága és drámai töredéke, a King Edward the Third,
elsőül hozza felszínre az Erzsébet-kori angol dráma elásott kincseit. Az angol
líra igazi, egyetlen és angol hangjai,
Shakespeare, Spenser és Milton
hangjai, évszázadokon át elveszettnek látszottak, a franciás
klasszicizmus élettelen
„dikciója" megölt minden eleven líraiságot — Blake az első, aki hazatalál ehhez
a hanghoz, melyen később Wordsworth én
Shelley az angol költészet legjava strófáit
hangoztatják.
Blake-ben a preromantikus művészet összes szála egybefut. Ezekben a fiatal
években még csak a legkülsőségesebb érezhető: a múltba fordulás. Ő is magába
fogadja a preromantika bibliáit: Ossiánt, Chatterton hamisítványait és Percy
balladagyűjteményét, a Westminster apátságban megtanulja ő is, hogy „a görög
művészet matematikai forma, a gót művészet eleven forma".
|
|
|
A Poetical Sketches-en kívül csak egy műve jelent meg
életében nyomtatásban, a jelentéktelen The French Revolution (1791). Többi műve
számára megtalálta azt a sajátos megjelenési alakot, mely szorosan hozzátartozik
a Blake-versek hangulatához, és nagyban elősegíti, hogy művei ismeretlenek
maradtak. Miután ugyanis hosszú időn át szenvedett a kiadókkal való állandó
harcban, egy éjszaka megjelent neki meghalt öccsének lelke, akivel különben
Blake úgyszólván mindennap érintkezett, és megtanította, hogyan állítsa elő
önmaga a könyveit. Ez a módszer képesítette Blake-et, hogy ugyanarra a lemezre
metssze a képeket és a betűket; az íveket pedig utólag színezte, minden egyes
példányt külön-külön. Sampson szerint artisztikus hajlamai vezették rá, hogy
maga állítsa elő könyveit, mint később W. Morris. Ezek a maga gyártotta könyvek
ma már természetesen nagyon ritkák és rendkívül értékesek.
Így készült az első, igazán blake-i verseskötet, a Songs of Innocence (Az
ártatlanság dalai), 1789-ben. A Songs of Innocence gyermekekről szól és
gyermekeknek. Játékos, könnyű versek, kéményseprőkről, dajkákról, csecsemőkről
és főképp bárányokról - sokszor akkora ügyetlenséggel és túlzó naivitással, hogy
az expresszionista
festők négerplasztikán okult műveit juttatják az ember eszébe. De az egész kötet
tulajdonképpen álarcos költészet, allegorikus, ha úgy tetszik; és a preromantika
egyik legintenzívebb formáló akarását juttatja szélsőségesen kifejezésre: az
Árkádia-vágyat. A nagy, reménytelen, rousseau-i elkívánkozást a természet, az
ősegyszerüség, az igazi emberi után; - csakhogy míg az Árkádia-vágy általában
primitív népeket, pásztorokat vagy tündérmese-miliőt keres magának álruhául,
Blake-nél a gyermekvilág ölti fel Árkádia alakját. És míg a régebbi, a
vergiliusi Árkádiában a pásztorok és pásztorlányok kosztümjében előkelő római
urak és hölgyek járnak-kelnek, Blake-nél az apák, gyermekek, báránykák és
barátságos, koronás oroszlánok maszkja alatt. nagy metafizikai koncepciók
mulatoznak a réteken. A gyermekek a bűnbeesés előtti, vagyis a bűntudat előtti
emberiséget szimbolizáljak, és bemutatják, milyen szép volna az élet, ha az
emberek megszabadulnának a bűntudattól.
A Songs of Innocence versei még mindig normális versek, strófákkal, rímekkel,
többnyire megközelíthető értelemmel, sőt kimondott tendenciával. De ugyanabban
az évben (1789) kinyomtatja két első „profetikus" könyvét, a The Book of Thel-t
és a The Book of Tiriel-t. Hosszú, rím nélküli, teljesen „modern", szabad
sorokban mitikus alakok vonulnak fel előttünk egy nem létező mitológiából. Nevük
úgy hangzik, mintha valami apokrif
bibliából bújtak volna elő (Tiriel, Ijim, Har), de időnként görögös nevet
vesznek fel (Heuxos, Theotormon, Enitharmion), és időnként az ossziáni kelta
csengés romantikája jár velük (Mnetha, Leutha stb.). A történés valami miltoni
ősvilág mérhetetlen szikláin, dzsungeljeiben, sötét tengerein játszódik le, ha
ugyan történésnek lehet nevezni ezeket a furcsa és sztereotip, allegóriával
teljes aktusokat; az alakok gnosztikus-újplatonikus módon emanálódnak egymásból,
megláncolják egymást, feldarabolják egymást, kiszabadulnak, vérfertőzést
követnek el, világtüzeket gyújtanak és átkozódnak. A teremtésmítoszok világa ez,
és a blake-i mitológia feltűnő hasonlatosságot mutat ősi rendszerekkel, melyeket
Blake sohasem ismerhetett. A látnok visszaelmélyült a lélek ősibb rétegeibe,
ahonnan valaha az asztrális mondák kiszakadtak.
A korábbi profetikus könyvek (The Daughters of Albion, America, The Song of Los,
Ahania, The Song of Urizen stb.) mély, hasonlíthatatlan költőiséget árasztanak a
képek miriádjai között, plaszticitásuk és különös ritmikájuk akkor is magával
ragadja az embert, ha egy betűt sem ért allegorikus tartalmukból. De a későbbi,
monumentális terjedelmű próféciák: Vala (vagy The Four Zoas), Jerusalem és
Milton, egyes megdöbbentő filozófiai mélységű helyeket nem számítva,
ritmustalanok, absztraktok és élvezhetetlenek.
Mindenki számára megközelíthető a Songs of Experience és a Marriage of Heaven
and Hell, melyet André Gide franciára fordított. A Songs of Experience (A
Tapasztalás Dalai) kisebb verseket tartalmaz, és amint címe is mutatja, a Songs
of Innocence folytatása, sokszor a verscímek is megegyeznek: mintegy ugyanazokat
a dolgokat mutatja be, csak más megvilágításban, a Tapasztalás, a Bűntudat
megvilágításában. Amit a gyermekek ártatlan játékként űztek, most sötét, titkos
bűnné válik: a Szerelem. A Marriage of Heaven and Hell (Ég és pokol házassága),
ez a Swedenborg ellen írt prózai mű, Blake legérthetőbb megnyilatkozása,
„emlékezetes víziók" formájában szögezi itt le a később érintendő blake-i
szatanizmus tételeit. Sok kisebb költeménye, talán a legszebbek, kéziratban
maradtak: a Rossetti-féle és a Pickering MS-ben, mígnem a késői lelkesedés
felfedezte őket.
Költői és rézmetszői munkája közt Blake élete nyugodtan folyt, jóságos mecénások
mindig akadtak. Ilyen volt Hayley, a költőföldesúr, akinek birtokán, Felphamben,
három évet töltött a Blake-házaspár. Itt történt, hogy Blake egy este hazatérve,
egy katonát talált kertjében, akit erőszakkal kidobott onnét, mire a katona
bevádolta, hogy Blake Napóleont éltette (ez nincs is kizárva). Blake törvényszék
elé került, de Hayley közbenjárására felmentették. A katonát megörökítette, mint
fontos gonosz szellemet, egyik profetikus írásában. Hayleyt később nagyon
megutálta - mert semmit sem oly nehéz elviselni, mint egy jótéteményt; nem
kisebb dologgal vádolta, mint hogy el akarta csábítani a feleségét, és hogy
orgyilkost fogadott ellene.
El is költözött Felphamből, vissza Londonba, hol egy Varley nevű spiritiszta
vette pártfogásába, abban a reményben, hogy a vizionárius megidézi majd neki a
holtak szellemét. Blake csakugyan szolgálatkésznek bizonyult: kívánatra
lerajzolta a halott angol uralkodókat, amint megjelentek előtte, asztala mellé
ültek és tolakodtak, hogy melyiküket rajzolja először. Lerajzolta az Embert, Aki
A Piramisokat Építette és a Bolha Szellemét is, mégpedig két példányban: egyszer
csukott szájjal és egyszer, miután rajzolás közben kinyitotta a száját, és
kilátszottak hosszú, hegyes fogai. De mindezeket a szellemeket csak Blake látta
egymaga, és Varley nem volt megelégedve a dologgal... Blake legrosszabb évei
következnek most, 1810-1817. Az életrajzírók semmiféle jövedelmi forrást, semmi
mecénást nem tudnak kimutatni. Ez a hallgatás megerősíteni látszik Keynes
feltevését, mely a Revue Brittanique egy cikkén alapul: hogy Blake ezt az időt
az őrültekházában töltötte. Ez alatt az idő alatt már nem írt, utolsó profetikus
művét, Milton-t 1810-ben fejezte be. Ekkor már ráeszmélt arra, hogy nem
szükséges leírni semmit - valami sajátos belső közlési módot talált ki, melynek
segítségével műveit, amint megszülettek, közvetlenül átadta hűséges olvasóinak,
az angyaloknak. Saját bevallása szerint írt „hat vagy hét
eposz-t, oly hosszút, mint
Homérosz-éi, és húsz tragédiát,
oly hosszút, mint Macbeth", melyek a mennyországban nagy sikert arattak, és az
angyalok állandó olvasmányát képezik. „Sokkal híresebb vagyok a mennyországban
műveimért, mondja, mint amennyire csak fel is tudom fogni. Agyamban
dolgozószobák és termek vannak tele régi képekkel és könyvekkel, melyeket az
öröklétben írtam és festettem, halandó életem előtt, és ezeket a műveket
arkangyalok élvezik és tanulmányozzák. Miért aggódjam tehát a halandó pénz és
hír miatt?"
Utolsó tíz esztendejét békésen töltötte el Londonban, a pihenő próféta
attitűdjében, körülvéve fiatal tanítványokkal és érdeklődőkkel. Kortársai
őrültnek tartották; főképp Leigh Hunt hangoztatta ezt, aki megírta, hogy egy
ízben, mikor együtt sétáltak, Blake hirtelen lekapta a kalapját; „kinek köszön?"
— kérdezte Leigh Hunt; „semmi felelte Blake -, csak Szent Pál apostol repült
éppen erre". De a halála olyan volt, mint egy szenté, mint egy szent művészé;
halálos ágyán még lerajzolta feleségét, és maga szerzette himnuszokat énekelve
szenderedett el.
copyright © László Zoltán 2008 - 2010
e-mail: Literatura.hu