Az Adyval induló új magyar irodalomnak, a Nyugat nemzedékének Ady
után sorrendben következő második legnagyobb költője volt Babits Mihály (ha ugyan
szabad és lehetséges ilyen számozott sorrendet felállítani nagy költők között;
mégis: kétségtelen, hogy ebben a körben Ady a legnagyobb, a többiek közül pedig
művészi erőben is, hatásban is, irodalomtörténeti szerepben is kiemelkedik Babits).
Már a kortársak is úgy tartották nyilván Adyt és Babitsot, mint a két irodalmi
vezért. Ezenkívül azonban semmi sem emlékeztet bennük egymásra. A politikus Ady
mellett Babits hangsúlyozottan elhúzódik a politikától, és csak élete legvégén, a
megerősödött fasizmus idején ébred rá politikátlanságának erkölcsileg is,
művészileg is helytelen voltára. A formájában újat teremtő Ady
mellett Babits formavilága benne gyökeredzik az évezredek hagyományaiban. Ady az
életnek rendeli alá a költészetet, Babitsnál az élet alkalom a költészetre.
Latinos műveltségű szekszárdi nemesi-értelmiségi nemzedékek leszármazottjaként
indul el a tanári pályára. Görög-latin szakos, de ugyanúgy érdeklik a modern
külföldi irodalmak. Nyelveket, esztétikát, filozófiát tanul. Kortársai mindig
ámulva említik rendkívüli és mindhalálig gazdagodó műveltségét. Igazi
filozopterfajta. A jogásznak indult költők és írók után vele kezdődik el
irodalmunkban a bölcsészek nagy sora.
Egyetemista korától kezdve jelennek meg versei és műfordításai, s az értők már
ekkor felismerik formaművészetét. Fiatal vidéki tanárként kapcsolatba kerül a
Nagyváradon készülő A Holnap körével. A Holnap köteteiben már érett költőnek
bizonyul, Ignotus is felfedezi, és a Nyugat indulásától kezdve munkatársa a nagy
hatású folyóiratnak, amelynek később szerkesztője, majd főszerkesztője lesz.
Élete és művészete összekapcsolódik a Nyugattal.
1909-ben első verseskötetével az új magyar költészet első vonalába lép.
Ezekben a korábbi versekben - egészen az első világháborúig - sok a szecessziós
túldíszítés, nemegyszer fontosabb a forma, mint a tartalom. A sokáig eldugott
vidékeken tanárkodó költő a formák szépségében találta meg a magány ellen a
vigaszt, de a szép formákban ki is fejezte a magányt, a társakra vágyódást, a
mindenben kételkedő pesszimizmust.
1911-ben végre felkerült Újpestre gimnáziumi tanárnak. Most már itt van a
szellemi központban, társak, barátok között; elismerik költői nagyságát. Egyre
nagyobb műfordítói munkát végez, belefog Dante
Isteni színjátékának lefordításába (ez lett élete legnagyobb és
legjelentékenyebb fordítói eredménye), hamarosan kiderül, hogy kitűnő kritikus és
esszéíró. Szemléletében van sok konzervatív vonás is, de ez a kultúra
eredményeinek őrzésére vonatkozik, és nem a politikára, még csak nem is a
kultúrpolitikára. Szemben áll az akadémikus maradisággal, és érdeklődése
lassanként a társadalmi kérdések felé is fordul. Érzelmileg közel áll a polgári
radikálisokhoz. Az első világháború kitörése azután őt is a politika felé
mozdítja: költészetében megszólal a harcos pacifista, az indulatos antimilitarista
hangja. A békevágy klasszikus költeményeit írja a háború alatt. A nacionalizmus, a
militarizmus felháborodik: Babits ellen fegyelmit indítanak, felfüggesztik tanári
állásából. Természetes hát, hogy lelkesen fogadja 1918-ban a polgári forradalmat.
Az induló Babits célkitűzése
kettős:
a.) Filozofikussá, bölcseleti
érvényűvé tenni költészetét.
Babits kezdetben filozófusnak is készül, s csak a fogarasi évek alatt dönt az
“örök költészet” mellett. Döntését segíthette a századforduló pezsgő magyar
filozófiai élete (Hanák Péter: Az elfelejtett reneszánsz); ekkoriban indul a klasszikus és kortárs
filozófusok magyarra ültetése, többek között az unokatestvér Dienes Valéria
közreműködésével. Az induló Babitsnak még nincs kedvenc filozófusa vagy
filozófiai korszaka (csak a második kötetben erősödik fel Bergson hatása), mivel a létezés egésze érdekli,
szinte az egész filozófiatörténetre – a preszókratikusoktól a középkori
bölcselőkön át, az angol empiristáktól Schopenhauer és Nietzschén keresztül Francis Jamesig és Bergsonig –
kiterjed érdeklődése.
Minden újítás a hagyomány
újragondolását is jelenti egyben. Babits új tájékozódási pontot jelöl ki a maga
számára a magyar líratörténetben. ‘Az ifjú Vörösmarty’
illetve ‘A férfi Vörösmarty’ című nagy hatású esszétanulmányaiban azonosul a
XIX. századi költőelőd legfontosabbnak vélt jellemzőjével: “Vörösmarty
minden sorából az egyetemesre nyílik rálátás”. ‘Petőfi
és Arany’ című némileg pamfletszerű
esszéjében Petőfit a magyarok legnagyobb költőjének, Aranyt a legnagyobb magyar
költőnek nevezi. Az előbbi “nyárspolgár a zseni álarcában”, az utóbbi “zseni
a nyárspolgár álarcában” (a későbbiekben árnyalta Petőfi-képét). Aranyban a
bölcselkedő, az egyéni sorsproblémákat egyetemes szinten megfogalmazó költőt
kedveli.
b.) Poétikai szempontból Babits túl akar lépni a romantikus énlírán, melynek lehetőségét a XIX. század
második fele, illetve a századforduló magyar költészete véglegesen kimerített. A
romantikus énlíra lényege, hogy a lírai én mint versszervező áll a költemény
középpontjában, s áttétel nélkül, közvetlenül szólal meg. Babits többféle módon törekszik e vershelyzet
megváltoztatására, illetve a lírai én kiiktatására. Az iker- vagy párversekben
(pl.: Strófák a wartburgi dalnokversenyből) megkettőzi a lírai ént, a perszóna-
vagy álarcversekben közvetítőt iktat a lírai én és az olvasó közé (pl.: Zrínyi Velencében,
Aliscum éjhajú lánya), illetve teljesen kiiktatja a lírai ént az ún.
tárgyversekben. A törekvés tehát egy objektív, tárgyias költészet létrehozása.
Ilyen szempontból a világirodalmi hagyományból nem elsősorban a francia szimbolistákat folytatja, hanem a Mallarmé, Rilke,
T. S. Eliot, Ezra Pound nevével fémjelezhető objektív lírai törekvések folytatója,
illetve velük párhuzamos alkotója. |
A polgári forradalom pedig egyetemi tanárnak nevezi ki. Az egyetemi katedrán éli
át a tanácsköztársaság hónapjait is. De a szocialista forradalmat egyáltalán nem
érti: jóindulatú idegenként szemléli a proletariátus küzdelmét. Az ellenforradalom
mégis kommunista forradalmisággal vádolja. Megfosztják katedrájától, még a
nyugdíjat is megvonják tőle. Ettől kezdve kizárólag az irodalomból él.
Nyomatékosan elkülöníti magát a forradalomtól, de az ellenforradalomtól is.
Utálkozik a közélettől. Ekkor alakítja ki azt a hírhedett elvét, hogy a művésznek
"elefántcsonttorony"-ba kell vonulnia, és kívülről-felülről kell
szemlélnie a világot.
Ebben az időben (1921-ben) nősül, felesége a Török Sophie néven író Tanner
Ilona, költőnő. Élete irodalommal-kultúrával telik. Versei, tanulmányai,
műfordításai mellett egyre gyakrabban jelennek meg finoman költői novellái és a
polgári élet hanyatlását ábrázoló, igen jó lélekrajzú, sivár világot
tükröző regényei (a legjelentékenyebb ezek között a Halálfiai). Az ellenforradalmi
kortól idegenkedő, de a forradalmaktól is elidegenedett polgári költészet most már
benne látja a vezérét. Tekintélye nőttön-nő, és a hivatalos irodalom is békülni
akar vele. A Kisfaludy Társaság is tagjává választja. Közben a műpártoló,
dúsgazdag Baumgarten Ferenc Ferdinánd végrendeletében vagyonának kamatait a magyar
irodalomra hagyományozta, Babits Mihályt jelölve ki az alapítvány kurátorának,
akinek döntő szava van, hogy évről évre kik kapják a Baumgarten-díjat. Ez a helyzet
irodalompolitikai hatalmat adott a kezébe. S közben a Nyugatnak is ő lett a
főszerkesztője. A Nyugat pedig akkor is a legnagyobb tekintélyű folyóirat volt,
amikor alig néhány száz példányban jelent meg. A színvonalas irodalmi életben az
számított írónak, akinek írásai megjelentek a Nyugatban, vagy megjelent könyvéről
a Nyugat kritikai rovatában írtak.
Így lett Babits irodalmi diktátor.
1909-ben jelenik meg a ‘Levelek Iris
koszorújából’ című kötete. A cím jelképes értelmű, s egyúttal a költői
program kifejezője is. Iris az istenek követe, a szivárvány, a világ
sokszínűségének szimbóluma; a levelek a versek, egy-egy, gyakran egymástól elütő
szín hordozói, melyek nem önmagukban, hanem a kötet egészében tükrözik a
sokszínűséget. A kötet három pillérre épül: a programadó nyitóvers az ‘In
Horatium’; az időben legkorábban keletkezett ‘A lírikus epilógja’ zárja a
kötetet, majd a kurzívval kiemelt ‘Húnyt szemmel’ – mely a kötet háromnegyed
részénél helyezkedik el – a szecesszi ó életérzésének egyik legszebb
magyar megnyilatkozása.
In Horatium (1904.):
A cím jelentése bár kettős: Horatius ellen illetve szellemében – a vers egésze az
előbbit hitelesíti. A vers kultúr- illetve bölcselettörténeti alapját a
hérakleitoszi és a horatiusi világfelfogás, illetve életelv adja. A kurzívval írt
felütés Horatius egyik legnépszerűbb, ‘Odi
profanum vulgus et arceo’ kezdetű ódájának szabad átköltése. A szellemi
arisztokratizmus egyúttal össze is köti a horatiusi és hérakleitoszi világfelfogást, hogy aztán a későbbiekben egyértelműen
szétváljanak. Babits az örökké változó, mindig megújuló világ eszméjét a
preszókratikus görög filozófustól veszi át, versbe emelve annak talán leghíresebb
gondolatát, a ‘pantha rei’-t (“Nem lépsz be kétszer egy patakba”). Hérakleitosz szerint a tűz és a víz a
világ két princípiuma. Horatiust idézi a kikötő, az aranyos középszer gondolata.
Az állandóság és a változás dialektikáját esztétikai–poétikai szinten a
“szabad szolga” oximoron jelöli. Ennek szellemében a horatiusi gondolatokat elvető
költemény a római költő kedvelt strófaszerkezetében, alkaioszi versszakban
íródott, de a költői szabadság jegyében.
Messze... messze... (1907.):
Sokrétűen kapcsolódik a költői programhoz. Részint a magyar impresszionista stílus
remeke, a nominális stílus lehetőségeinek ad abszurdumig vitele. A versegész ily
módon a maga leporellószerűségével nem csak az állókép jelleget hangsúlyozza,
hanem mozgalmasságot is visz a versbe. Életérzését tekintve közel áll a szecesszió
elvágyódás-kultuszához. A
kötet egészét tekintve a világ sokszínűségét, gazdagságát hirdeti. Az utolsó
strófa ezt állítja szembe az emberi megismerés korlátozott lehetőségeivel és
voltával, hiszen – Goethét idézve – a személyiségnek világnyivá kéne
tágítani önmagát, hogy befogadhassa a világot.
Sunt lacrimae rerum (1906.):
Az utalás Vergilius Aeneiséből való,
és kapcsolódik a korai Babits tárgyköltészetéhez.
Mozgófénykép (1907.):
Líratörténeti szempontból tudatosan Arany ‘A képmutogató’ című balladájának
párverse. Melodrámát dolgoz fel mindkettő a kor populáris műfajában.
Stilisztikai–poétikai szempontból a vers bravúrja, hogy nyelvi eszközökkel adja
vissza a korai némafilm technikai lehetőségeit, a vágásokat, a különböző kameraállást, sőt, még a színhatásokat is.
Filozófiai szempontból a vers Bergson filozófiájával mutat rokonságot – a
‘Teremtő fejlődés’ utolsó része a tudat mozgófényképes jellegéről szól. Ily
módon a történet kapcsán az emberi tudat működési mechanizmusát is elénk tárja. (Babits első nagy hatású
filozófiai tanulmányát ‘Bergson, a szabadító’ címmel írta, s az ő nevéhez
fűződik a dur.e, a szubjektív idő ‘tartam’-ra fordítása.)
Fekete ország (1906.):
A páratlan, a költészet határát
súroló, de a világképbe illeszkedő monotónia valójában a ‘Himnusz Irishez’,
illetve a ‘Messze... messze...’ ellenverse; az egyszínű, homogén világ
rettenetét, emberidegen voltát fejezi ki.
A lírikus epilógja (1904.):
Nem összefoglalója a kötetnek, nem is
ars poeticája, hanem egy újabb filozófiai–ismeretelméleti probléma megragadása: mi
van akkor, ha egybeesik a megismerő alany és a megismerés tárgya, azaz az alany és a
tárgy. A vers filozofikus jellegét erősítik a közismert toposzok. Schopenhauertől veszi át a bűvös kör, a vak dió
metaforáját, Nietzsche Zarathustrájából való a
vágy nyila és az ómega és alfa. Az önmagábazártság problémájához adekvát a
versforma, a szonett.
A ‘Herceg, hátha megjön a tél is!’ (1911.) kötet újdonsága Bergson
filozófiájának, az életlendület
elvének erőteljes jelentkezése, illetve a görögségélmény erősödése. Bergson
felfogásában az élet öntudatlanul is célelvű, de a célhoz vezető út nem egyenes
vonalú, hanem kiszámíthatatlanul szerteágazó, akadályokkal teli, mely akadályokkal
ütközve az ember az életlendület által halad tovább.
Esti kérdés (1909.):
A hatalmas, retorikusan felépített, kérdésekkel tagolt, de meg nem szakított
körmondat ismeretelméleti problémát vet fel: van-e oka, célja a világnak, a
létezésnek; megismerhető-e ez az ok és cél. A verset záró fű-hasonlat, mely
tudatosan ellenpontozza az előzőek nagyméretű látomását, már Kant ‘A tiszta ész
kritikája’ című munkájában is szerepel. A vers látszólag a kérdések és nem a
feleletek verse. A Danaida és a Sziszifusz képzet a világ értelmetlenségét sugallja, mint
ahogy látszólag a zárósorok is. A nyitókép viszont a dajka-hasonlattal az
abszurditást egy fölöttünk álló erő kegyelmével, gondoskodásával, szeretetével
ellenpontozza.
Először jelenik meg a kései Babits világképének egyik fontos összetevője, a Szent Ágoston
felfogásán alapuló kegyelemtan. A vers nagy részét a bergsoni öntudatlan emlékezés
tételének költői megfogalmazása adja.
A ‘Recitativ’ kötet
poétikai vagy eszmei szempontból nem hoz újat. Elsősorban a verselési lehetőségek
további gazdagodása jellemzi.
Cigánydal (1911.):
A bergsoni életlendület tanának legszebb költői megfogalmazása. A megkötöttség
nélküli szabadság, a látszólagos célnélküliségben is jelentős célképzet, a
nehézségektől meg nem hátráló életfolyam dalszerűségében is ódikus
megfogalmazása. Rendkívül bonyolult poétikai megoldást alkalmaz Babits: egyszerre
tárva elénk a lírai én és a cigányasszony egymással párhuzamosan haladó tudatfolyamatát. Valójában csak az
írásjelek révén különböztethetjük meg a kétféle megszólalást. József Attila vélhetően innen is merítette a ‘Tiszta
szívvel’ ötletét.
Május huszonhárom Rákospalotán (1912.):
A világháborúig tartó időszakban a maga szenvedélyes hangvételével,
közéletiségével kivételt jelent a költemény. Apropóját az 1912-es tragikus
tüntetés, az ún. vérvörös csütörtök adta. A két részre tagolt költemény első
felében a városperemi, újpesti idill nyugalma, változtathatatlannak tűnő
jelenidejűsége kerül szembe a változás szükségességével. A második rész
ideológiai szempontból bonyolult
módon határolódik el – aktuális szinten a tüntetés szervezőitől és leverőitől
is – a téveszméktől, nem tagadva azonban a változás szükségességét. Hatásosan
él Babits a disztichon lehetőségeivel, mely egyszerre áraszthat nyugalmat, vagy
mozgalmasságot, feszültséget.
Babits háborúellenes költészete
Mint minden problémát, a háborúhoz
való viszonyát is először bölcseleti szinten tisztázza Babits. Kant ‘Az örök
béke’ című művéhez írt tanulmányában mutat rá a háborúnak erkölcsbölcseleti
szinten embertelen voltára. Attól, hogy az örök béke a gyakorlatban nem, vagy nehezen
valósítható meg, attól még az ember illetve az emberiség nem mondhat le ennek
megvalósításáról. Az erkölcsi parancs mindig magasabb rendű a praxisnál, s nem
függvénye a megvalósíthatóságnak.
Babits háborúellenes költészete kevésbé homogén, s bizonyos szempontból kevésbé
jelentős, mint Adyé. A ’14–’15-ös verseket még a fiatal
életek kiontásán érzett fájdalmas meghatottság és szomorúság hatja át (Fiatal
katona, Miatyánk). A ‘Játszottam a kezével’ című verséért felséggyalázás
címen perbe fogták. Valójában azonban a költemény nem a háború ellen íródott,
hanem egy ősi toposzt felhasználó szerelmes vers. Babits a betegsége idején jegyezte
föl Beszélgetőfüzeteibe, hogy “politikáról nem beszéltem, de mikor
szükségét éreztem megszólaltam”.
Kb. 1916-tól erősödik fel és válik egyértelművé költészetében a
háborúellenesség. Kétféle magatartást is helyénvalónak tart: az egyik a kiáltás,
mely túlharsogja a háború hangzavarát és a csöndet, mely éppen némaságával
tüntet az artikulálatlan hangerő ellen.
Húsvét előtt (1916.):
Az emberi szó kimondásáig, az artikulációig való eljutás fizikai és lelki
szempontból egyaránt gyötrelmes folyamatát tárja elénk a költemény. Ennek
megfelelő a választott műfaj, mely Rába György értelmezésében dithürambosz, azaz
extatikus állapotban előadott közösségi érvényű ének. A mai poétikai terminussal
inkább rapszódiának nevezhetjük. A felfokozott lélekállapotot jelzik a vers
ismétlődő fordulatai és toposzai. A folyamat hitele sen jut el a kettős zárlat népdalt idéző
egyszerűségéhez. Szintén a Beszélgetőfüzetekben jegyzi meg Babits, hogy a
kortársak nem figyeltek fel a vers egyértelmű és hangsúlyozott németellenességére.
A mű egyik központi szervezőképe az ősi malom-metafora, mely a mindent felőrlő pokoli idő jelképe.
Pontos a cím jelentése is, mely nem csupán arra utal, hogy a Zeneakadémián tartott
Nyugat matinén tavasszal olvasta fel Babits, hanem jelképes értelemben az örök
reményre is, arra, hogy a szenvedéstörténetet a feltámadás követi.
Fortissimo (1917.):
Istenkáromlás címén fogták perbe, ezért Babits kénytelen volt értelmezni saját
költeményét. A cím csak a “Süket! Süket!...” felkiáltásig értelmezi a verset, s eddig
úgy is tűnik, hogy a világgal nem törődő Istent csak az egyre fokozódó hangerővel
lehet elérni. A vers zárlatszerű önértelmezése azonban éppen ellenkező előjelt ad
a címnek. Nem Isten fordult el az embertől, hanem az ember lépett ki az isteni és
teremtett világ termékeny csöndjéből, s ennek tragikuma és következménye a háború és a zűrzavar.
Háborús anthológiák
(1917.):
Kétféle költői magatartást különböztet meg. Az egyik –
Arany balladájára is
utalva – a kor hangját visszaadó, a mindig az aktuális “széljáráshoz” igazodó
költő, akit a sás metaforával jellemez; a másik a csönddel tüntető, így
tiltakozó poéta. A cím a háborús időben évente megjelenő költői antológiára
utal.
|
Igyekezett szélesíteni a Nyugat gárdáját, szívesen adott helyet fiataloknak,
érdeklődve fordult a népi költők felé. Csak a szocialistáktól idegenkedett,
illetve mindazoktól, akik a költészetben nyíltan politizáltak. József Attiláról
kedve ellenére ismerte el, hogy milyen jelentékeny költő, de csak élete legvégén,
amikor József Attila már régóta halott volt, látta be, hogy
az utánuk következőknek ő a főalakja. Hanem addig még sok év tanulsága formálta
belátását.
Jó ideig igyekezett Babits a Nyugatot semleges középen tartani jobb és bal
között, nem látva át ennek a képtelenségét az egyre fasizálódó világban. Kassákék bal felől támadták, de a Babitsnál sokkal baloldalibb
Móricz Zsigmond is kivált a Nyugattól. Jobb felől
pedig, ha tudomásul is vették Babits költői nagyságát, ellenségesen néztek az
egész Nyugatra.
Ilyenformán élete végső esztendeiben egyre elszigeteltebben állt az ellentétek
között. Már maga sem hitt az elefántcsonttorony elméletében, és azt kezdte
hirdetni, hogy a szellem emberének őrtoronyban kell állnia. Ez is azt jelentette, hogy
a költő maradjon az események fölött, de figyelje, mi történik, és jelezze a
veszélyt. A veszély pedig nagyon is itt volt már. És akkor a már egyre betegebb
költő kilép a sokáig görcsösen őrzött toronyból, és hitet tesz. Élete végén
megírta élete egyik legfőbb művét, a Jónás könyvét. A lírikus egy nagy jelképes
elbeszélő költeménnyel zárta le pompás életművét. A Bibliából vett, groteszken
tragikomikus költemény a prófétáról szól, aki el akar futni hivatása elől, de nem
lehet: jön a cethal, és lenyeli, mire belátja tévedését, s amikor a cethal
kihányja, mégis elmegy prófétának, majd rémülten látja, hogy nem úgy következnek
az események, mint ahogy prófétálta. Megérti azonban, hogy élete árán is az
igazságot, az emberségességet kell szolgálnia.
Nem sokkal később, ötvennyolc éves korában, gégerákban meghalt.
Költészete a ’30-as években
a.) A prófétaszerep megjelenése
és megerősödése
A ’10-es években Babits – éppen Ady ellenében – utasította
el határozottan magától a közéleti-küldetéses költő szerepét, az egyik jellemző
magyar lírikusi feladatot. A ’20-as években már megjelennek – mint még többnyire
elutasított szereplehetőségek – a próféták. A belső vívódástól sem mentes
folyamatban – ha ellentmondásosan is – a vállalás válik meghatározóvá.
Mint különös hírmondó... (1930.):
A fölütés paradoxona a vers egészében
értelmeződik, s határozza meg Babits a próféta, a hírmondó feladatát. A
civilizáció embere a második világ, a technokrácia és haszonelvűség közegében a
nóvum utáni futás közben elfeledkezik a polgári világon túllépő, nem változó
törvényekről. A három
alappillér a szellem, a szerelem és a természet perspektivikusan reményt adó
körforgása, mely hozzásegít, hogy túllássunk a mán. Nem véletlenül ragadja ki és
teszi nyomatékossá a határozott névelő használatával József
Attila a szellem és a szerelem kifejezéseket ‘Ars poetica’ című
költeményében.
Csak posta voltál
A vers az identifikáció folyamatát tárja elénk, azaz önmeghatározási kísérlet,
mely egyszerre állítja a személyiség meglétét és fontosságát, és tagadja azt. A
személyiség mássága, állandó kiválási
kényszere környezetéből, közegéből az idő folytonosságában lel önmagára;
lényege, értéke múltat és jövőt összekötő voltában van. Ez a felismerés oldja
fel az önmegszólítással együtt járó válságérzetet, hiszen az önmegszólító
verstípus lényege mindig a
válságérzet, a személyiség mintegy kettéhasadva próbál válaszolni önmaga
problémáira. A megszólító mintegy kilépve a hétköznapiság közegéből ad
feleletet, illetve szembesíti a megszólítottat létének végességével, s ebből
fakadó tragikumával. Ezt a tragikumot
oldja fel a közvetítőszerep felismerése.
b.) A szenvedés és halál versei
1935-ben egy rádióelőadás kapcsán
figyeltek fel Babits nehéz légzésére. A fokozatosan elhatalmasodó gégerákot
’38-ban operálták meg, és kanült ültettek be a torokba. Babits egy ideig ún.
Beszélgetőfüzetein keresztül érintkezett a világgal. 1940-ben még átvette az olasz
akadémia nagydíját Dante-fordításáért.
A szenvedés és halál a művészet és költészet alapvető kérdései közé tartozik.
Babits számára a probléma nem filozófiai–bölcseleti, azaz a betegség
önkívületében, s a halál árnyékában nem az a kérdés, hogy miért a szenvedés
és miért a halál – hiszen az tény immár, napi tapasztalat – hanem az, hogyan
tudjuk emberi módon elviselni a szenvedést és a halált. Babits halál-felfogása sok szempontból Martin Heidegger (Lét és idő)
halál-értelmezésével rokon: “mindenkinek a saját halálát kell
meghalnia”. Az egyedi tényt, a magáramaradottságot viszont segíthet elviselni az
a goethei felismerés, hogy “a világon minden csak hasonlóság, hasonlat,
példázat”; azaz a szenvedést és
a halálhoz vezető utat az emberiség történetében emberi méltósággal már sokan
megtették, az ő példájuk adhat erőt. Ezért van az, hogy a kései Babits
költészetében fölerősödnek a kultúr- és művészettörténeti rájátszások, allúziók,
hasonlatok.
Balázsolás (1937.):
A vers szervezőelve a gyermekkori szertartásemlék felidézése, a balázsolás vagy
Balázs-áldás. Szent Balázs, Sebasta püspöke, a torokbetegségek védőszentje. Ez az
emlék teremt lehetőséget kétféle emberi magatartástípus megfogalmazására, a
gyermek és felnőtt szembeállítására. Nem életkori, egyedfejlődési periódusokról
van szó, hanem a létezéshez való viszonyról. A gyermek öntudatlanul, a dolgok
értékét nem ismerve éli életét. A felnőtt a dolgok végességének tudatosságában él, s ha a létezés véges, akkor
annak egyes összetevői is, így a szenvedés is véges. A felnőtt tehát ismeri a
dolgok valódi értékét, tudja, hogy “nem is olyan nagy dolog a halál”.
Ősz és tavasz között
(1936.):
Az irodalmi köztudat már a megjelenés
pillanatában a magyar líratörténet reprezentatív alkotásai közé sorolta. A vers
szervezőelve a líra- és stílustörténeti rájátszások sora Goethe már említett gondolatának megfelelően. A
magyar lírából egyértelműen felismerhető az Őszikék keserű számvetést készítő Aranyának hangja (5. vsz. 5–6.
sor, 8. vsz. 3–4. sor). Csokonaira utal a magáramaradottság érzésének kifejezése
(9. vsz.), mely ugyanakkor a XVI–XVII. századi protestáns prédikátorköltők
hangját is idézi. A Carmina Burana alapvető évszak-metaforikáját mind az őszre, mind a tavaszra
vonatkozóan használja az első és hetedik versszak felütése. A barokk képzetkör
jellegzetes motívumai bukkannak fel az elmúlás és hiábavalóság kifejezésére (9.
vsz. 5–6. sor, 5. vsz. 3–4. sor). A szecessziós hang hallik ki a 6. versszak 3–4. sorából. A
naturalizmus illetve a verizmus képei jelennek meg az első versszak második felében. A
preraffaelita költészet kedvelt motívuma volt az utolsó versszakban megjelenő letört
rózsa. A legfontosabb szervező azonban a középkori haláltáncokat idéző refrén. A
hangvételek és hangfekvések sokasága is egységet alkot a versben, az elégikustól az
ironikusan–keserűen groteszkig. Paradox módon a rájátszások, felidézések
sokasága éppen a halál egyediségét hangsúlyozza, melyet semmissé még az asszonyi jóság sem tehet, legfeljebb
segít – mint ahogy a megidézett költői példák is segítenek – az út emberi
méltóságú megtételéhez.
|
Életműve gazdag örökségünk. Költészetében az antik világ képeitől a
középkoron át a modern világig réved elénk az évezredek látomása, amely által
egy érzékeny és nagyon művelt modern ember kifejezi félelmeit, szorongásait,
magányát, de a kultúra gyönyörűségeit is. Formakincse is magába olvasztja az
évezredek eredményeit. Hangja a szecessziós burjánzásból idővel a klasszikus
szigorúságig egyszerűsödik. Egyike legképgazdagabb költőinknek. Szépprózája a
költői szimbolizmustól a szigorú realizmusig terjed. Műfordítói tevékenysége
nagyban hozzájárult világirodalmi közkultúránk gazdagodásához. Esszéi, kritikai
és irodalomtörténeti művei, ha szemléletük olykor nagyon is vitatható (hiszen
politikai állásfoglalás nélkül képtelenség teljes elemzést adni irodalmi
jelenségekről), szinte árasztják a műveltséget és a műveltség szeretetét. S
tegyük hozzá, hogy vallásos katolikus volt, akinél a vágyott hit azonos volt a
vágyott emberségességgel. És ez az emberségesség végül is elvezette a haladó
társadalmi hitvalláshoz és kiálláshoz is.
Hegedűs Géza