William Golding ( 1911 - 1993) |
|
William Golding negyvenhárom éves volt, mikor első regénye A legyek ura (Lord of the Flies, 1954) megjelent, s vele
rögtön a legnevesebb angol írók sorába emelkedett. Igaz, jobbat azóta sem írt, bár többi műve sem marad el sokkal az első
mögött. Minden regénye kitapinthatóan része egy nagyon is
határozott, valóságfölderítő írói tervnek, amelyhez évtizedek
fölkészülése és gazdag élményanyag kellett. A haditengerészetnél szerzett megrendítő háborús élményei, a halállal való
mindennapi szembenézés nélkül a vidéki tanár aligha szánta
volna magát a lét végső kérdéseinek búvárlására, s még kevésbé tudott volna ennyire nem kiagyalt, élményszerű válaszokat
adni, melyekben ott munkál ugyan a keresztényi és
egzisztencialista absztrakció és spekuláció is, ám a való élet ereje végül
mindig erősebbnek bizonyul.
Mik tehát írói pályája bázisai? Érzékeny, etikus lelkület,
költői hajlamok; Oxfordban szerzett klasszikus műveltség, s
nem egészen harmincéves kortól öt éven át a haditengerészet
nehéz szolgálata cirkálókon, rombolókon, aknaszedő hajón;
harc a tengeralattjárókkal, repülőkkel és a németek legfélelmetesebb hadihajójával, a Bismarckkal, végül pedig: részvétel
a franciaországi partraszállásban. Aztán: vidéki iskola a
klasszikus "kelta" tájon, Salisbury közelében, békés családi
élet s rejtett becsvágyak, nagy koncepció, és mindehhez - tehetség, s ami még több : szívósság, a mesterségbeli tudás el-
sajátítása és a dolgok végiggondolásának meg nem alkuvó
igénye.
Az első mű, A legyek ura, az angol regény legerőteljesebb
hagyománytörzséből nő ki : az "utazás"- és "sziget"-regény-
ből, melynek annyi változatát olvashattuk Defoe-tól és
Swift-
től Stevensonon és Ballantynon át Huxleyig. És ha A legyek
urának lényegére akarunk ráérezni, talán leghasznosabb az
alapregénnyel, Defoe Robinsonával összevetnünk. A Robinson Crusoe-ban már ott van a "sziget-regények" két alapvető
motívuma. Az egyik: a lakatlan szigetre vetődött angol polgár
hihetetlen nehézségek ellenére is helytáll, megőrzi magában az
otthoni társadalom normáit; és szigetén sikerrel építi fel a
"hazai" élet modelljét. A másik: a jó szándékú, tanulékony,
bár primitív "vadember" alakja, akit emberséges ura lassan
magához és társadalmához emel. Nos, a Robinson és Péntek
kettősből idővel az utóbbi került ki győztesen. A "vadember",
"bennszülött" önállósult, karriert csinált, s a burzsoá önhitt
optimizmusának bírálójává, sőt ellenpólusává: új ideállá nőtt.
A tőkés fejlődésben való csalódást követőleg, Rousseau óta,
sok kiváló gondolkodó nem a polgárin túli fejlődés felé, előre
nézett, hanem a primitívebb élet idilli szépsége, embersége és
belső harmóniája vonzotta tekintetét. E vonatkozásban - mutatis mutandis - nincs döntő elvi különbség a
romantika, a
szecesszió és
szürrealizmus népiessége, a
Gauguini idill, vagy a
magyar népi írók, Giono stilizált francia parasztjai,
Huxley
Szép új világa vagy Islandje, s Faulkner néger-rokonszenve
között. Golding azon kevesek közé tartozik, akik az "egy-
szerűség = emberség" képletét meg merik kérdőjelezni. Előszöris: szigetének fiatal angoljai nem tudják megvalósítani a
robinsoni programot; nem sikerül az otthoni társadalom újra-
fölépítése, bár a fiúk legjobbjai épp ezért harcolnak hősiesen.
Csakhogy az otthoni ideálok (vagy ideák?) ehhez nem nyújtanak elég segítséget. A polgári formák által megőrzött általános humanizmus kevés, és sem a keresztényi (Simon az író
szándéka szerint afféle Messiás-típus), sem a racionalista elvek megtestesítője (Röfi), sem a különösebb meggondolásokkal nem élő, "eredendően" becsületes Ralph nem képes arra,
hogy a fiatal falka elembertelenedését megakadályozza. Golding a
Nietzsche óta kísértő s Jungnál hatalmas apparátussal
igazolni szándékolt mágikus "ősemberi" ideálját a polgári
gondolkodás sablonjaitól eltérően meri végiggondolni, és
megmutatni azt, hogy ez a szépnek vélt "természeti emberség"
igenis alacsonyabb fok, s éppúgy embertelenné tehet, mint a
kapitalizmus... Emellett még az "ősi"-vel rokonított, romlatlanná és játékossá idealizált "gyermeki" leleplezésére is
vállalkozik, mintegy Cocteau és Hughes korábbi gyermek- (illetve kamasz-) ábrázolásának folytatásaként. És nem is pusztán
erről van szó. Ahogy a realisztikus eszközökkel megformált szigettörténetet olvassuk, melyben minden helyén van a
szó robinsoni értelmében is - a szemüveggel való tűzgyújtástól a hajítógép megszerkesztéséig -, egyre erősebben érezzük,
hogy az eseménysornak van egy mélyebb, jelképi szférája,
mely arra figyelmeztet, hogy a modern polgári társadalom embertelen káoszából és küzdelmeiből az ember lesüllyedhet a
ténylegesen vademberi állapotba. Az olvasó önkéntelenül a
fasizmusra gondol. De akárcsak Camus Pestisében, a hiteles
valóságábrázolásban rejlő szimbolikus tartalom nem csupán a
fasizmusra utal, hanem az egész életre. Míg azonban Camus-nél filozófiai általánosításról van szó, Golding politikai általánosításra vállalkozik: a célzás félreismerhetetlen - így alacsonyodhat hordává az egész emberiség egy új atomháború
után. Golding tehát az elvadulás ábrázolását nem csupán a
kapitalista anarchia belső bírálatának, a fasiszta "lelkiség"
jellemzésének szánja, hanem az emberi világ teljességére céloz, persze a konkréttól már szükségtelenül elszakadó, öncélú polgári-humanista absztrakcióval - a figyelmeztetés jogosságát azonban, a hidrogénbombák árnyékában, még a mi oldalunkon sem vonhatjuk kétségbe...
A sziget-történet két évszázados hagyománya után Golding
következő művében az angol regény legfontosabb XX. századi módszerbeli vívmányát használja fel: joyce-i mintára
tudatregényt ír, végtelen filmszalagra vagy magnótekercsre
veszi fel hősei gondolatait. E módszernek tudvalevőleg egyik
gyengéje, hogy a tudatban felhalmozódó rengeteg érzéklet,
emlékkép, asszociáció, érzelem stb. tömegéből nehéz a jellemzőt, fontosat kiválogatni s hangsúlyossá tenni; a másik pedig,
hogy eleve kevés az olyan tudat, amely tartalmának ilyen részletes bemutatására érdemes volna.
Mann Lottéjában
Goethe
ébredése, vagy Broch Vergilius-regénye azért lett igazi írói
remekléssé, mert ilyen hősök agyába valóban érdemes bepillantani, s a két német író ezt művészileg is meg tudta oldani. Golding a nehézség konzekvenciáit másképp vonja le: a végsőkig redukál. S ez nem pusztán írói fogás, hanem tudatos
alkotói szándék. A vademberré alacsonyodás regénye után
most azt írja meg: miként lesz a vademberből ember. Itt már
nincs szó szimbólumvilágról, többféle gondolati síkról. Az
ábrázolás egészen közvetlen, ezért nincs is annyi művészi fel-
hangja, mint A legyek urának, de amire vállalkozik, azt éppoly tökéletesen valósítja meg.
Az 1955-ben keletkezett The Inheritors (Az örökösök) a
vademberi állapotot belülről ábrázolja, mégis történeti táv-
latból, s a fejlődés nem kellemes, noha elkerülhetetlen folyamatát is érzékelteti. Egy neandervölgyi fokon élő "homo primigenius" közösség életének és végnapjainak leírása a regény.
Tanúi leszünk az őskommunizmus békességének, a természettel vívott kemény harcnak, érzékeljük a csoporton belüli
hierarchiát, mely már nem a testi erő, hanem a nagyobb tapasztalat és élénkebb képzelet függvénye, s ennek kapcsán az
értelem lassú nyiladozásának, az absztrahálás, fogalomalkotás, célképzet erősödésének. Golding az ősemberi közösség
egy, ereje teljében levő, ám nem túl okos férfi tagjának tudatát
választja reprodukálásra. Ez az ősember a puszta érzékelés
fokán áll, igaz, e tekintetben gazdagabb is a modern embernél: szagélményeinek leírása önmagában is párját ritkítja a
világirodalomban. De már vannak fölidézhető képei (így is
beszél róluk: "Van egy képem"), emlékképek, melyek tapasztalatokká sűrűsödnek, képzetté lesznek. Mindez eleinte túlterheli a művet, hiszen már
Joyce úttörő Ulyssesével szemben
egyik jogos kifogásunk, hogy homályos, kaotikus, s ráadásul :
egészen átlagos tudat tükröződése - itt meg éppenséggel egy
vadember tudatszintjére kell leszállnunk, s vele együtt erőlködve kibogozni zavaros képeinek és képzeteinek jelentését.
Még szerencse, hogy vannak nála okosabbak is, elsősorban
egy asszony (Golding szokatlan írói gesztusa, hogy az évezredes konvencióval ellentétben itt "a teremtés koronája" nem
a férfi, hanem egy nála okosabb nő) - csakhogy ő sem érti a
váratlanul megjelent idegeneket, kiknek már csónakjuk, fegyverük, mágiájuk van, megszervezik a munkájukat, bőbeszédűek, sőt a szeszes ital ismeretében szokatlan mámor részesei
is lehetnek. Értetlenség, a kapcsolatteremtés képtelensége - ez
jellemző mindkét csoportra. A primitívebbekből árad a jó-
indulat, - az újak, a homo sapiens messziről idehajózott képviselői viszont félnek tőlük, állatinak, sőt ördöginek érzik sündörgő, leselkedő érdeklődésüket, ezért minden rosszindulat
nélkül - megölik őket. Golding különös jelképiségében mind-
ez figyelmeztetéssé lesz, hogy a más, a primitívebb nem okvetlenül rosszabb, s veszedelmes, ha magasabb kultúra részese-
ként vakhitek s elfogultságok rabjai leszünk, - másrészt a fejlődés szükségszerűségének, a vademberi létből való kiemelkedés nehéz útjának fölemelő megmutatása. A műnek tudományos-történelmi-biológiai-pszichológiai hitele is van : szinte tudománynépszerűsítő könyvként is fölfogható : ábrázolása
megfelel annak, amit a marxista ősrégészet tanít az emberréválás
fokozatairól. Ám ez a "tudományos pontosság" teher-
tétel is : a mű emiatt nem éri el A legyek ura vagy a későbbi
Ripacs Martin és a Free Fall sodró erejét.
Az 1956-ban közzétett Ripacs Martin (Pincher Martin)
nemcsak fölkavarja, hanem zavarba is ejti olvasóját, mert e
kis remekmű kapcsán - bármily iskolásan hangzik is - nehéz
kitérni a kérdés elől: "mit akar az író mondani?" Azt-e, amit
Camus s más egzisztencialisták, vagy akár több mint száz évvel ezelőtt
Madách : "Ember küzdj !" - mely fölszólítás mellől
azóta többnyire elmarad a "bízva bízzál"; vagy épp azt, hogy
minden küzdelem hiábavaló, mert magad vagy, - s ez a "magad" megint többféleképpen értelmezhető : nem segít az isten,
s nem segít a többi ember. Golding könyve másképp hat a
pesszimista "beállítottságú", magányos, gátlásos, introvertált
vagy istenes emberre, mint arra, aki sokféle szállal kötődik
másokhoz, a társadalomhoz. De minthogy igaz mű, épp az
utóbbira nem hathat másként, mint megerősítően, fölemelően,
mozgósítóan. Hiszen katartikus hatása van.
Alátámasztásul pár szót a "történetről". A háború alatt
hajótörést szenved egy tengerésztiszt, s a hullámok egy sziklára sodorják. Kezdetben úgy látszik, megmenekül. Eszével és
önbizalmával fölébe kerekedik a hatalmas-ellenséges őstermészetnek. De aztán megbetegszik, megzavarodik, s nyomorultul elpusztul. A regény kilenctizede a puszta létért való
emberfeletti küzdelem eposza, amit át- meg átszőnek a hős
jellemzésére szolgáló emlékképek és meditációk. Az egész mű
egy hatalmas belső monológ, melyben az író páratlan pszichológiai fölkészültséggel érzékelteti a különböző tudati rétegeket; a szinte állati tengődésben a tudat nem más, mint valami,
a szervezeten belüli idegcentrum (the centre), de az átgondolt
tervezés s a múltat idéző emlékezés számtalan hajszálere fonja
át. Páratlan annak az ábrázolása is : miként különíti el a tudat
önmagát a léttől, s mindattól, ami tőle függetlenül létezik.
Ám a hős mégis több puszta tudatnál, amely létéért küzd. Az
Ember jelképévé nő - Prométheusszá és Sziszüphosszá. Golding tehát, épp mert az egész emberiséget akarja szimbolizálni, e két őstípust egy személyben mutatja be; a két típust, mely
korunk ideológiájának is középpontjában áll, lévén egyik az
alkotó, a másik az önérvényesítés heroizmusát valló egzisztencialistának eszményképe... A krisztusi
ideál - hiányzik. Azaz hogy... Golding a végén visszájára fordítja az egész történetet. Kiderül, hogy hősünk minden emberfölötti s mégis nagyon emberi (mert a puszta vegetálásból
gondolkodással fölmerülő) önérvényesítő küzdelme nem más,
mint a tudat fantáziálása - a pusztulás előtti remény illúziója,
a haláltusa kétségbeesett, reménytelen élet-ábrándja. Most
nem szólok arról, hogy ez pszichológiailag, sőt fiziológiailag
abszurdum, hiszen elképzelhető, hogy valaki halála pillanatában egész múltját és annak döntő pillanatait újraélje, az is,
hogy reménykedik, de hogy egész cselekvési folyamatokat,
készségeket és újrakezdéseket, külső körülményeket minuciózus aprólékossággal mintegy előre kiszámítson, s a legföljebb néhány perces képzelgésbe még a vak véletlent is bele-
kombinálja, az lehetetlen. Az író azonban mindezt el tudja hitetni, s az utolsó oldalak kiábrándító sokkhatása az írói szándék kiszámított, diadalmas fölényét tanúsítja. De a befejezés
hatása végül is függetlenedik az írói szándéktól. Mert lehet;
hogy Golding azt akarja mondani : bármily hősi s szép, mégis
hiábavaló a küzdelem, ha nincs rajta Isten áldása, - hiábavaló
az egyes emberé, vagy akár az egész emberiségé (melynek
éppúgy szimbólumává nő Martin, a tengerész, mint A legyek
urának gyerekfalkája); de lehet, hogy azt: az életnek és helyt-
állásnak egyszerűen nincs értelme, reménye s tartalma, csak
tartama, az is relatív; vagy pedig azt, hogy mindez így a magányos
emberre érvényes. Ez utóbbi esetben Golding nyilván
arra gondol, hogy az eleve kudarcra ítélt magányból csak
Istenbe kapaszkodva lehet kiemelkedni, s alighanem ilyesféleképpen rezonálnak a
műre keresztény olvasói is.
A három év alatt közzétett három kitűnő regény után kétévi
szünet, majd a színház világába való kirándulás következik.
A The Brass Butterfly-jal (1958 - A rézpillangó) Golding bebizonyítja, hogy a
Brecht-Camus-Dürrenmatt-féle, történetfilozófiai nézetek illusztrálására szolgáló, ál-történelmi drámának is mestere. Szellemes, mulatságos, mégis elgondolkoztató vígjátékot ír, a klasszikus műveltségű író történelmi és
filozófiai tájékozottságával, bár korántsem törekszik az antik-
vitás hiteles "fölidézésére". Capri szigetén a római császárnál
megjelenik egy feltaláló: elhozza a kukta-fazék, a gőzhajó és
rakétafegyver terveit. Bár az életet bölcsen élvező császárt
csak a konyhaeszköz érdekli, a körülötte összecsapó, hatalomra törő erők hasznosítják a másik két találmányt is, - s
visszájára fordítva helyes társadalmi alkalmazásukat, majd-
nem a jó ügy, azaz a bölcsebb életvitel bukását okozzák. Keresztényi humanizmus és szerelem együttesen győzedelmeskedik ugyan, de a feltaláló hitét, hogy ti. az emberi életet ész-
szerűséggel s a természettudomány felhasználásával boldoggá
lehet varázsolni : senki nem teszi magáévá. "Semmit sem kértem az emberektől, csak jóakaratot és józan észt. Meghódítottam az univerzumot, s most hangyák győztek le." Az író
szócsöve, a császár szerint azonban "semmi baj az emberi
intelligenciával. Az ember természetével van baj." S erre az
ókor jövőt idéző materialistája nem képes a kézenfekvő helyes
érvvel megfelelni, miszerint még több tudásra és intelligenciára van szükség, s nemcsak a természet, hanem a társadalom
ismeretére is. Nem az író sziporkázó párbeszédeinek véletlen
elakadásáról van szó : pontosan itt vannak ideológiája határai. Végül mégis mintha olyasmire utalna, hogy az emberiségnek meg kell érnie arra, hogy élni is tudjon a legjobbak gondolataival és egyéni eredményeivel. Ez talán nem reménytelen, - de vajon ma már csakugyan eléggé érettek vagyunk
arra, hogy a természettől szerzett tudásunkat megfelelően használjuk fel, s a rendelkezésünkre álló technikával helyesen
éljünk?
A következő évben Golding ismét regénnyel jelentkezik.
Címe Free Fall (1959 - Szabadesés). Szuggesztív erőben nem
vetekszik sem A legyek urával, sem a Ripacs Martinnal, de Golding többre vállalkozik benne, mint eddig bármikor : szabadság és helytállás egész problematikáját próbálja egy emberi sors ábrázolásába sűríteni. A korábbi regényekkel szemben lényeges különbség, hogy azok hősei kissé az írói szándék
eszközei voltak, akárcsak az egzisztencialista írók műveiben :
alkotójuk eleve kiagyalt "kísérleti" szituációba helyezte őket,
s ha tehetségének eredményeként meg is elevenedtek, mégis-
csak a "tétel" demonstrálását szolgálták. A Free Fall hőse
azonban "öntörvényű" figura - az eredmény mégsem meg-
nyugtató. Mégsem - vagy talán épp ezért? A mű fölkavar,
megrendít, de a fölvetődő kérdésekre nem ad választ.
|
|
Ám rögtön fölmerül az obligát kérdés is: mily mértékben kívánunk
közvetlen, közérthető, teljes megoldást egy-egy művészi alkotástól?
A regény cselekménye röviden a következő : Samuel Mountjoy a legalja lumpenrétegből származik; anyja nyilván maga
sem tudja, ki a gyereke apja. Gyermekkorának első fele a szó
legszorosabb értelmében a szennyben telik el, derűs, fél-állati
szabadságban. Az érzékeny alkatú fiúra különösen nagy hatással van egy barátja, aki afféle mefisztói szerepet tölt be
életében; ő viszi bele az ösztönösen becsületes kisfiút mindenféle csínyekbe, amikből a végén magamagát mindig ügyesen
kivonja, míg amaz ráfizet. Mindez azonban nem jár tragikus
következményekkel - a kisgyermek épp egy balul sikerült
csíny következtében lesz a jámbor lelkész fogadott fiává; ettől
kezdve az gondoskodik neveltetéséről. Az iskolában megint
többféle, ellentétes hatás éri: egy öregedő, bigott tanárnő (aki
gyűlöli, mert a pap, ahelyett hogy feleségül vette volna őt,
adoptálta a kisfiút) örökre elriasztja a vallástól. Egy másik
tanára viszont - valóságos szent, csakhogy az ateizmus, a
mechanikus-természettudományos materializmus "szentje" -
helyes erkölcsi-világnézeti indítást ad neki, csak éppen a kamaszkor nemi problémáiban nem tud segítségére lenni. E két
remekül ábrázolt figura két ideológiát személyesít meg : a
vallásosságot és az ateizmust. Mountjoy szívvel-lélekkel s
racionálisan is az utóbbit választja. Mégsem képes később
megtartani gyermeki becsületességét és szabadságát, mert
közben a konformista társadalom befonta, megfélemlítette, s
az egyetlen lehetőség amit számára nyújt, saját egyénisége
kibontakoztatására - a művészet -, szintén csak Mountjoy
közvetlen céljait - az érvényesülést, pénzt -, s nem emberségét
szolgálja.
Mountjoyból tehát festő lesz - Golding nagyszerűen láttat-
ja a vizuális tehetség kibontakozását -, ám művészeténél fontosabb számára egy lány meghódítása, s ez némi rafinériával,
túljátszott érzésekkel sikerül is neki. De ekkor találkozik az
"igazi"-nak vélt nővel, habozás nélkül magára hagyja kedvesét, s az utóbbit veszi feleségül. E választásban éppúgy saját
belső gyöngesége nyilvánul meg, mint politikai magatartásában : belesodródik a munkásmozgalomba, részt vesz a párt-
munkában, de engedi, hogy mefisztói barátja kiábrándítsa.
A háború alatt, német fogságban eszmél rá véglegesen saját
gyöngeségére, amikor a félelmetesen intelligens és kegyetlen
Gestapo-tiszttel szemben lelki defenzívába szorul, nem tudja
megőrizni belső tartását. A kiszolgáltatottság e fejezetei - bár
a német "doktor" figurája szintén írói telitalálat - nem eléggé
hitelesek, kissé spekulatívak, "túl vannak írva". - A nagy
megrendülés után otthon újabb vár reá: egykori szerelmét az
őrültek házában látja viszont. Megrázó jelenet: az ideggyógyászat abban a kertben van, ahol gyermekkorának csodálatosan szép kalandjában volt része - itt találja hajdani kedvesét, szinte elállatiasodva, közben éreznie kell saját felelősségét,
s ugyanakkor életének csődjét is, amit még inkább tudatosít
benne, hogy az elmegyógyintézet orvosa feleségének a szeretője... Íme a csőd - a regény tulajdonképpen itt kezdődik, a
sikerei teljében levő művész erről a pontról pörgeti vissza éle-
tét, megvizsgálva annak sorsdöntő, determináló pillanatait, s
keresve : hol veszítette el "ártatlanságát", emberségét, szabadságát. A végső válasz, az egyetlen ellenszer a világ rontásával
szemben : hűnek kell lennünk önmagunk emberségéhez, erősnek kell lennünk a rossz hatások visszaverésében. A könyv
végén megtudjuk, hogy hősünk "Mefisztója" miniszter lett; a
sors goldingi iróniája azonban - hogy kettejük "sikere" a
gyűlöletes vénkisasszony tanárnő szemléletének, nevelői mód-
szereinek "igazolásaként" hat -, a választ korántsem teszi
egyértelművé. Golding külső és belső ábrázolása néha megrendíti,
néha mesterkélt, fanyar, itt-ott ellenszenves is, filozófiája talán a mai Sartre-éhoz áll legközelebb, csakhogy Golding jobb író, de kevésbé képzett filozófus. Válaszának tisztaságát és egyértelműségét az is zavarja, hogy helyenként -
nem annyira szavakban, mint e részek érzelmi hangolásában -
a munkásmozgalommal szembeni szkepszise fejeződik ki,
noha a mű legrokonszenvesebb, legpozitívabb hőse a tanár, akitől Mountjoy a legtöbb jót kapja
- épp csak nem eleget. Egészen egyértelmű a fasizmus elitélése - ám túlontúl absztrakt az ábrázolása : A faléra és a Temetetlen
holtakra emlékeztet: a szituáció csak ürügy bizonyos
gondolati képletek fölállítására. Golding azon nagyon kevés író közé tartozik, akik nem
ismétlik önmagukat. Minden művének más a témája, mondanivalója, és más a stílusa is. A legyek ura figyelmeztetés volt,
hogy a vademberi állapot, amit Defoe és
Rousseau óta annyiszor visszakíván a civilizált ember - nem kellemes, nem
jár együtt "természetes" emberi jósággal és józansággal. Figyelmeztet, hogy a civilizált emberből is újra vadember válhat, valóban vad, már-már alig-ember...
A Ripacs Martin a
létért vívott küzdelem iszonyú eposza, a Free Fall a rossz választások beláthatatlan következményeinek rajza, végül A torony (The Spire, 1964) a voluntarizmus mélyenjáró kritikája.
Mindegyikben föllelhetők vallásos utalások. A toronyban még
misztikus elem is akad - mégsem katolikus művek ezek, nem
is egzisztencialisták: egy hidegen mérlegelő, ám félelmetes
mélységekbe leszálló, minden érzelem fölidézésére képes írói
agy tisztán elemző munkái. A torony középkori hőse megszállott, vallásos hit fűti, megszállottságának mégsem ez a valódi
tartalma. Mindent az ő szemével látunk, az ő zaklatott, őrült
agyával, s ennek megfelelően az írói megformálás is szenvedélyes, látomásszerű - Golding fölényes biztonsággal használja fel az expresszionizmus, szürrealizmus hagyományait, s
emellett a középkori gondolkodást belülről sikerül rekonstruálnia.
Hány és hány könyv szólt már arról, hogy önfeláldozó hit
és munka mindenre képes. És ezek a művek erőt is adhattak
az emberiségnek, főként ha az általuk propagált ,;hit" nem
valamiféle túlvilágba, hanem az ember erejébe, akaratába
vetett hit volt. Golding könyve azonban leleplezi ezt a világ-
szerte elterjedt filozófiai féligazságot. Akarás, hit, munka
ugyanis önmagában nem elég, realitásérzék és hozzáértés is
kell a sikerhez. Maga a történet egy székesegyház építésének
műhelynaplója, - a lenyűgöző szakmai hozzáértés már meg
sem lep, hiszen Golding mindig vigyáz arra, hogy a műnek
meglegyen a reális miliője, mesterségbeli hitele. Tulajdonképpen erről szól A torony: szilárd alapok, mesterségbeli tudás
nélkül nincs mű; hit és akarat önmagában mit sem ér.
Legutolsó műve (The Pyramid, 1967 - A piramis) nem ér
fel az előzőkhöz. Kifejezésmódját tekintve nem "tudatáram-
fényképező" regényeihez (The Inheritors, Ripacs Martin, A torony), hanem hagyományos formájú művei sorába (A legyek
ura, Free Fall) tartozik. Az ő "régi", részletező pszichológiai
realizmusa, mint minden művében, most is különbözik a
múlt elbeszélő stílusától : lényegre törő, fontos csomópontokat
kiemelő, szűkszavú, sűrített előadásmód, mégis inkább leíró
jellegű, mint az "újrealisták" -
Hemingwaytől Salingerig és
Böllig -, filmszerű, pusztán képekkel, mozgással, dialógusokkal operáló stílusa. Minderre nem véletlenül térek ki: alighanem ez a stílusprobléma a kulcsa a The Pyramid sikerületlenségének. Golding műve megírása közben jöhetett rá, hogy
az egyes részletek alapos kibontása túlságosan terjengőssé s
"ódivatúvá" tenné regényét. Így készült el három novellisztikus epizód, melyek fölöttébb lazán függnek össze. Megközelítésük, nézőpontjuk is más, nem lesznek egyetlen szerves alkotássá. A mű felét kitevő első rész sokkal inkább személyes,
szubjektív jellegű, mint a korábbi Golding-írások. Az érettségin épp túljutott kamasz férfiváérésének élményét mondja
el, s nem meglepő, ha kevés újat tud hozzátenni e sokszor
visszatérő témához, legföljebb az első szeretkezés párját ritkító merészségű, de kétségtelenül művészi leírását. A csinos,
de a fiúnál társadalmilag alacsonyabb fokon álló, s mind szabadosabban élő falusi kislány erkölcsi megrokkanásának rajza sem igazán új. Az, ahogyan az író szenvtelen előadásmódja
ellenállhatatlanul kiváltja az együttérzést az olvasóból, a modern
próza olyan vívmánya, amelyben nem Goldingé az úttörő érdem (talán Evelyn Waugh-é volt), de ő is kétségkívül
mesterien él vele. Ez a részvétet részvéttelenül kiváltó ábrázolás The Pyramid egészén végigvonul. A regény fő hibája,
amire az imént már utaltunk, a megközelítés esetlegessége.
A sajnálatra méltó vidékiséget az első részben belülről mutat-
ja meg az író, a második részben egy műkedvelő előadás
során már kívülről, sőt felülről nézi, egészen új szereplők
középpontba állításával; e részben még a hős anyjának már
korábban exponált alakja is olyan új vonásokat ölt, melyek
nem következnek logikusan az előbb fölvázolt portréból.
A harmadik részben pedig, bár megvan a szándék az első rész
motívumaihoz való visszakanyarodásra, s így a mű szerkezeti
lezárására, még inkább a második részre jellemző "kívülről-
felülről" való ábrázolás érvényesül, s az időjáték sem tesz jót
a szerkezetnek, bár tulajdonképpen írói bravúrra adhatna
alkalmat. E záró részben visszamegyünk a főhős gyermek-
korába, s most gyerekszemmel figyeljük a középpontba állított zongoratanárnő alakját. Hogy az öregedő zenetanár-
hősnő reménytelen szerelmének, lelki és anyagi kifosztatásának, egy ügyeskedő technikus sikeres boldogulásának társadalmilag s pszichológiailag egészen pontos ábrázolását kapjuk, az megint kevés, különösen, ha csak túlméretezett epizódja - egy végül is meg nem írt nagyregénynek. Az első rész
főhőseként induló fiú fejlődését itt sem követhetjük nyomon,
csak közlést kapunk arról, hogy immár végzett oxfordi diákként az úri társadalom egyenjogú tagja lett, elszakadt a vidéktől, az ott rekedteket némi együttérzéssel bár, de lenézi, s épp
a számára legtöbb örömet és emberséget ígérő zenét zárta ki
az életéből. A rengeteg kitűnő részletmegfigyelés, lélektani árnyaltság, az egész művön átvonuló részvét nem elég ahhoz,
hogy összefércelt regényrészleteknél többé tegye Golding
könyvét.
Az utolsó mű sikertelensége nem jogosít fel arra, hogy Golding "hanyatlásáról" beszéljünk. A The Pyramid egyes nagyszerű részletei arra vallanak, hogy legfeljebb pillanatnyi megtorpanásról vagy éppen erőgyűjtésről van szó. De ha Golding
ezentúl egyetlen jó sort sem írna le - ami nem valószínű -,
akkor is a század legnagyobb angol prózaírói között volna a
helye. Minden műve az ember közösségi mivoltából eredő
létkérdéseket feszeget, anélkül, hogy ismételné önmagát, mint
pl. a szintén zseniálisan indult Huxley. Golding műveit nem
ismétlés, hanem következetesség és folytonosság jellemzi:
mind a hat regénye a személyiség érvényesítésével és morális
felelősségével foglalkozik, csakhogy a francia egzisztencialisták vagy a dogmatizmus írói módszerétől eltérően, művei
nem valamilyen eszmei elgondoláshoz közvetlenül kapcsolódó konstrukciók, tétel-illusztrációk, hanem mindig cselekvés
és tudati állapot képszerű és feszülten drámai ábrázolásai. Golding a másik ember, másik személyiség szabadságához,
sőt az egész társadalomhoz való viszony vonatkozásait sem
mellőzi, nem is kerüli meg, nem absztrahálja, mint az egzisztencialisták, akikhez különben eszmei tekintetben a legközelebb áll. Ő maga ugyan a keresztényi humanizmus híve, de
talán nem tévedünk, ha a humanizmusra, s nem a kereszténységre tesszük a hangsúlyt - az utóbbi inkább csak művei bonyolult szimbolikájában van jelen, ha egyáltalán föllelhető,
hiszen a túlbonyolított szimbolika Kafka óta igen sokféleképpen értelmezhető. Viszont az írói szándékon innen és túl,
s erre Kafka óta megint sok nagy író a példa, többek között
Faulkner és Greene, lehet az ábrázolásnak egy olyan közvetlen evidenciája, mely mindennél erősebb, épp azért, mert az
életet, a valóságot a maga bonyolultságában, monumentalitásában tükrözi vissza,
és ez az, ami Golding műveit is feltétlenül maradandó értékké
teszi.
copyright ©
László Zoltán 2004 - 2010
e-mail: Literatura.hu