Hunyady Sándor |
|
Bródy Sándor
életének nem egy mozzanata olyan volt, mintha fia, Hunyady Sándor írta volna
valamelyik novellájában, amelyben egy ötletszerűen élő, bohém lángelmét akarna
valamelyik polgárhökkentő tettével jellemezni. Ilyen Bródy Sándoros történet
volt Bródy életében az a közjáték, amikor 1889-ben a gyorsan híressé lett
huszonhét éves író és újságíró leutazott Kolozsvárra, hogy beszámolót írjon egy
színházi bemutatóról, amelynek női főszerepét a színpadra lépése pillanatától
ünnepelt, nagyon szép és nagyon tehetséges Hunyady Margit játszotta. Bródy, aki
nagy hírén kívül rendkívül szép férfi is volt, a nézőtéren beleszeretett a
művésznőbe, az előadás után a színpad mögött felkereste; a művésznő pedig
azonnal beleszeretett a fővárosi kritikusba. Bródy pedig három évig nem is jött
haza Budapestre, mintha tökéletesen elfelejtette volna, hogy boldog férj, és már
ifjan számos gyermek apja. Csak éppen pénzt küldözgetett haza, hogy otthon
legyen miből élnie a családnak. A következő évben pedig megszületett Hunyady
Margit fia, akit apja után Sándornak kereszteltek.
Hunyady Margit erdélyi dzsentricsalád leánya volt, és ha már beletörődtek, hogy
a nagyon tehetséges leány az akkoriban úrinőhöz oly méltatlan színészi pályára
lépjen, el kellett viselniük azt is, hogy merőben más erkölcsi normák közt él,
mint amilyet a nemesi-polgári világ előírt. Hunyady Sándor tehát első éveit
részben a színházi világban, részben nagyszülei ódon, hagyományos nemesi
otthonában töltötte, mígnem egy nap eljött érte az apja. A nagyszerű anya
fiatalon meghalt, famíliája ugyan eltűrte volna a kéretlenül jött gyermeket, aki
mégiscsak az ő vérükből származott, de azért megkönnyebbültek, amikor Bródy, az
egyre híresebb író a világ előtt büszkén vállalta, hogy a Hunyady fiú az ő
gyermeke. Bródy a fiával hazautazott Budapestre, otthonába vitte, és így mutatta
be törvényes gyermekeinek: „Ez a fiú pedig a ti testvéretek.” És ezt így az
egész család, beleértve az író feleségét, természetesnek és helyesnek találta.
Így lett Hunyady Sándor budapesti iskolásfiú, Bródy Sándor elismert gyermeke,
akit apja alighanem valamennyi fia közül mindig is a legjobban szeretett, hamar
tudomásul véve, hogy ő örökölt legtöbbet az apai tehetségből.
A színházi élet és a dzsentriélet után pedig a növekvő fiú ugyanolyan otthonosan
ismerkedett meg a kávéházakkal, az írótársaságokkal, a pesti polgári körökkel és
főleg apja jó barátjával, talán az egyetleneggyel, akit még
Bródy Sándor is magamagánál nagyobb
írónak tartott: Krúdy Gyulá-val.
Hunyady Sándor művelt körökben ismerte meg a műveltséget, züllött körökben a
züllöttséget, újságírókörökben az újságírást. S minthogy feledhetetlenül
megmaradtak vidéki gyermekemlékei is, úgy volt otthon mindenütt, hogy igazából
soha, sehol sem volt otthon. Mindig kívülről tudta figyelni a világot. Egy
baráti körben tett vallomása szerint dzsentriszemmel nézi a zsidókat,
zsidószemmel a dzsentriket, úri szemmel a szegényeket, szegény emberek szemével
az urakat, kávéházból a kúriákat és kúriából a kávéházakat. De bárhonnét nézett
is, kitűnő szeme volt, a legparányibb apróságban is meglátta a társadalmilag
jellemzőt, az anekdotában a tragédiát, de a tragédiában is az anekdotát. És ha
soksikerű, sokszerelmű, sok betegséggel gyötört, de a halállal is elkomázó bohém
életében számos sikeres színdarabot és jó néhány népszerű regényt írt is —
igazából és mindenekelőtt a tragikus élet szomorkásan anekdotázó novellistája
lett, a legnagyobb novellisták egyike abban a magyar irodalomban, amelynek éppen
a novella az egyik legnagyobb erőssége, már-már a nagyköltészet
tőszomszédságában.
|
|
Budapesten végzi el a középiskoláit, utána azonnal
újságírónak áll, apja környezetében az újságírás szinte természetes foglalkozás
és életforma volt. Az írók, költők, színpadi szerzők java része is egyben
újságíró volt. Hunyady azonban a gyermekkor színhelyére, Kolozsvárra megy
riporternek és publicistának. Szerette az apját, és örök feszültségben volt
vele: nem az íróval, hanem az apával. Bródyt, az írót mesterének tudta, de
sohasem utánozta, merőben más alkatú művészei voltak az írásnak. Bródy örökös
magasfeszültségben élt, szüntelen újat keresett, de ugyanakkor nemegyszer
pongyola, elsietett, Hunyady viszont stílusának sokszor keresett, zsúfolt
költőisége, mondatritmusának gyakran versszerű ütemezettsége ellenére is, majd
sikeres íróként is mindig közel marad az élő, a köznapi beszélt nyelvhez;
szerkesztése fegyelmezetten arányos, szó- és mondatgazdálkodása példaszerűen
szabatos: se többet, se kevesebbet nem mond, mint ami a történet közléséhez
szükséges. Jelzői, hasonlatai szemléletesek. Cselekményvezetése közelebb áll a
hagyományos anekdotákhoz, Jókai-hoz
és Mikszáth-hoz is, mint Bródyé,
viszont lélekábrázolása árnyaltabb, lélektani tudása fejlettebb, már a
mélylélektan ismeretére valló. Vagyis Hunyady finoman pszichologizáló
anekdotizmusa konzervatívabb is, modernebb is apja elbeszélő modoránál.
Harmonikusabb léleknek látszik Bródynál, de ugyanakkor szorongásosabb is nála.
Az apa tehát mester, de nem mintakép számára: nemegyszer azonban inkább
ellenfél, mint apa. Pedig igazán nagyon szerették egymást, de Hunyadyban
megmaradt valami sértődés, hogy ő, a legkedvencebb fiú mégis törvénytelen, tehát
egy kissé társadalmon kívüli, ámbár éppen vele ezt soha senki sem éreztette.
Mégis: anyja emléke nevében sokkal szigorúbb kritikával figyelte Bródyt, a
magánembert, a családfőt, a hűtlen férfit, mint egykor az anya, aki emelt fővel
vállalta szerelmét és szerelemgyermekét. Nyilván ez a családi ellentét és az
anya emléke vezeti Kolozsvárra, hogy majd onnét térjen vissza már sikeres
íróként Budapestre.
Ahhoz képest, hogy egész fiatal kora óta mennyire otthonos az irodalmi világban,
és hogy újságíróerényei már egészen korán kitűntek — viszonylag későn érett meg
benne az író. Tulajdonképpen csak 1929-ben, tehát harminckilenc éves korában, a
Júliusi éjszaka vígszínházi bemutatójával lép be az irodalomba. De ettől kezdve
szakadatlanul a „sikeres szerzők” közé tartozik, népszerűsége az olvasók és
nézők különböző rétegeiben egyformán a legrangosabbak közé sorolja. Akik az
irodalomtól pusztán szórakozást, minél jobb szórakozást kívánnak, ugyanúgy
szeretik, mint azok, akik az írótól társadalomkritikát és hiteles lélekrajzot
kérnek számon, és azok is, akik elsősorban formai-nyelvi igényekkel bírálják a
műveket. Színjátékai versengenek a kor színpadi fejedelmeivel,
Molnár-ral,
Herczeg-gel. Ezeknek jó része igazán jól megírt „sikerdarab” igazi
drámai mélységek nélkül; még a legjobb, a Feketeszárú cseresznye sem több
történelmi hátterű szerelmi idillnél, amelyet éppen hogy színez az egymás
mellett élő magyarok és szerbek nemzetiségi problémája. Nem az első világháború
korának és végének korképe egy szerelmi bonyodalom kapcsán, hanem egy szerelmi
bonyodalom a délvidéken, amely a háború végeztével szerb fennhatóság alá kerül,
ami azonban csak megerősíti és boldog egymásra találássá erősíti a magyar férfi
és a szerb asszony szerelmét, míg a nem kevésbé rokonszenves férj, miközben
politikailag győz — elveszti magánélete boldogságát. Ami akkor, a szüntelenül
szított mindenoldali nacionalizmus és elvárt nemzetiségi gyűlölet idején igen
nagy humanista bátorságot jelentett, hogy a szerző egyformán rokonszenves
alakokként rajzolja a magyarokat és a szerbeket — ma már inkább kuriózum és
bizonyíték Hunyady erkölcsi emelkedettsége, humanizmusa mellett, de a színdarab
mégsem több kedves szerelmi háromszögjátéknál. Igaz, valamennyi drámai műve
valahol nagyon közel jár a nagy társadalmi problémákhoz, de az igazi problémák
mindig színező hátterek, környezetrajzok maradnak az izgalmas, de kibékítő, a
problémákat elhalványító cselekmények mögött. Regényeinek nagy részére is ez
jellemző. Egyébként jó néhány témát feldolgozott regénynek is, drámának is: hol
novellából lett színdarab, hol sikeres színdarabból regény. Két regénye azonban
kiemelkedik: a kor jelentékeny epikájához sorolandó. Az egyik az anyai és apai
rokonságot felidéző, önéletrajzelemekkel, de hiteles korábrázolással is teljes
Családi album, a másik a sokszor kerülgetett gazdag-szegény probléma igazán
drámai megragadása, a Téli sport. Ezek nem maradnak el novellaművészete mögött.
De igazi, múlhatatlan értéke Hunyady életművének: a novella. Szinte ontotta a
remekműveket, amelyekben igazi drámai erővel egyesül humor és tragikum. Itt
egy-egy szerelmi kalandnak igazi társadalmi távlata van (Bakaruhában), egy
bűnügy kibonyolítása a lelkek és a társadalmi ellentétek ijesztő mélységei felé
mutat (Aranyifjú), egy komikus bordélyházi történet hiteles korképet ad,
társadalmi rétegeket jellemez (A vöröslámpás ház). Novelláiból legalább
kötetnyit lehetne úgy összegyűjteni, hogy írójukat a világirodalom legnagyobb
novellistáinak, Csehov-nak,
Maupassant-nak szomszédságába sorolná.
Novelláival emelkedett a két világháború közti kor legnagyobb magyar írói közé.
Ő azonban sohasem élte az irodalmi tekintélyek életét. Bohém, kártyázó, csevegő
kedvence volt a színházi, kávéházi, úri családi, kiskocsmai társaságoknak, örök
szállodalakó, mindenütt otthonos, mindenütt vendég, közkedvelt idegen, derűs, de
tartózkodó modorú barát, aki saját betegségeiről sem beszélt senkivel orvosain
kívül. Ezek az orvosok pedig tudták, hogy túl hosszú élet nem adatott neki. Az
is csoda, hogy ötvenkét évig győzte szervezete a halálos bajokat. Pedig a végső
éveket még nehezebbé tette az erősödő fasizmus, a fellángoló második
világháború. Ezeket már ő sem tudta derűvel nézni. Élete végére rátelepedett a
világtörténelem szörnyűségeinek komorsága. Életműve erről már nem ad
tanúvallomást: az ő világa az első világháború előtti évektől a második
világháború előtti évekig terjed. De ennek a mintegy harminc esztendőnek
múlhatatlan művészi korképe a Hunyady-novellák világa.
Hegedűs Géza
copyright ©
László Zoltán 2010
e-mail: Literatura.hu