Legezemélyesebb jellegü könyvében, az önéletrajzi Journal du voleurben /A tolvaj naplója/, Jean Genet elmondja, hogyan ta lálkozott össze egyszer Stilitanóval, a magas, jóképü, félkezű szerb selyemfiuval, tolvajjal és kábitószercsempésszel ,ifjusága egyik hősével, amint az épp eltévedt egy búcsú tükörcsarnokában. Ezeket a részben tükrökből, részben átlátszó üveglapokból szerkesztett utvesztőket úgy tervezik meg,hogy a kivülálló tömeg végignézhesse a kiutat keresők bizarr ugrándozásait. És igy Genet megfigyelhette a csapdába esett állathoz hasonló, foglyul ejtett Stilitanót, láthatta, de nem hallhatta dühödt káromkodá- sait, miközben kint a körülállók tömege majd megszakadt a nevetéstől. "Stilitano egyedül volt. Mindenki rátalált a kivezető útra, csak ő nem. A világ furcsa módon elfátyolozódott előttem. A dolgokra és az emberekre hirtelen árnyék borult; és ez az árnyék az én magányom árnyéka volt, amely összetalálkozott az ő kétségbeesésével. Stilitano nem birta tovább az orditást, megelégelte, hogy egyre-másra beleütközzék az üvegfalakba és belenyugodott, hogy a bámész tömeg nevetségének tárgya lett - Stilitano lekuporodott a földre és nem volt hajlandó tovább menni...".
Ez a kép kifejezi Genet drámairásának lényegét: az ember képét, aki belekeveredett a tükrök útvesztőjébe, beleesett saját eltorzult tükörképeinek csapdájába, megpróbál utat törni, hogy kapcsolatba kerüljön a körülötte álló többi emberrel, de az üvegkorlátok durván megállítják. /Balett-szcenáriumában, az Adam miroirban - Tükör Ádám - Genet maga is tükröket alkal- mazott./ Drámái saját.tehetetlenségi és magányérzetét fejezik ki, amikor szembekerül az emberi állapot tükörcsarnokában vergődő ember kétségbeesésével és magányával, találkozik az emberrel, akít könyörtelenül tőrbe csalt egy végtelen képsorozat, amely pusztán saját eltorzult tükörképeiből tevődik öszsze - hazugságok fednek hazugságokat, fantáziaképek élősködnek fantáziaképeken, lidércnyomásokat táplálnak lidércnyomásokon belüli lidércnyomások. Genet elveti a színházat, mint puszta szórakoztatást. Nem hiszi, hogy nyugati világunkban a szinház valaha is elérhetné az igazi közösség, az emberi lények közötti valódi kapcsolat hatását. Felidézi, amit Sartre egyszer mondott neki, hogy tudnillik ilyen hatást szinielőadáson csak egyszer tapasztalt: egy hadifogolytábor karácsonyi előadásán, amikor a szinpadon eIőadott francia dráma keltette nosztalgia egyszerre csak felidézte magát Franciaországot, a szülőföldet és annak misztikus egységét, nem a szinpadon, hanem a nézőtéren. De, mondja Genet, "nem tudom, milyen lesz a szinház egy szocialista világban. Jobban el tudom képzelni, mílyen lehetne a mau- mauk között; ám a nyugati világban, amelyet egyre mélyebben érint meg a halál és amely egyre inkább a halál felé fordul, csak egyféleképp finomodhat ki: ha a komédia komédiájának 'tükrözése' lesz, a tükrözés tükrözése, melyet a szertartásos ábrázolás végtelenül finommá, szinte láthatatlanná tehet. Ha valaki úgy döntött, hogy végignézi önmaga gyönyörüséges halálát, akkor a temetési szimbólumokat szigorú gonddal kell kiválasztania és elrendeznie. Vagy pedíg ugy dönt, hogy életben marad és kinyomozza az Ellenséget. Számomra azonban soha sehol nem lesz Ellenség, soha nem lesz szülőföld, még elvont, belső értelemben sem. Ha valami megrendit, az csak egykori szülőföldem nosztalgiája lehet. Engem megragadni már csak az árnyak szinháza tud."

Genet szinháza a szó valós értelmében haláltánc. Ha Ionesco szinházában állandóan jelen van a halál, abban az értelemben, hogy az életérzését átjárja az elmulás félelme - Genet szinházában az ember világa csak az élet nosztalgikus ermlékeként létezik, egy álom- és képzeleti világban. Sartre -a maga monumentális Genet  tanulmányának legelső oldalán megjegyzi: "Genet semmi más, mint halott; ha még élni látszik, ezt csak azon a lárvaszerű léten belül teszi, amelyet egyesek a sirban nyugvó halottaknak tulajdonitanak. Minden hőse életében legalább egyszer meghalt."
Genet tükörjátéka - amelyben minden látszólagos realitáslátszatként, illuzióként lepleződik le, amely illuzióról viszont kiderül, hogy ismét csak része egy álomnak vagy illuziónak és igy tovább a végtelenségig - irói fogás a lét alapvető abszurditásának, semmisségének feltárására. A szilárd pont, ahonnan érzésünk szerint biztonságosan figyelhetjük a világot, amely, ha tán csalóka látszatokból áll is, de mindig visszavezethető egy végső valóságra - erről a szilárd pontról magáról is kiderül, hogy tükörkép csupán, és igy az egész épitmény ösazeomlik. Jól illusztrálja ezt a Cselédek első coup de théátre-ja. Láttuk, amint Claire a cselédlány felöltöztet egy előkelő hölgyet; hozzászoktunk már, miképpen kell egy dráma expozicióját követni és így ezt a viszonyt emlékezetünkbe véssük. Ám hirtelen, egy ébresztőóra hangjára, ez a szilárd vonatkozási pont a semmibe enyészik; aki a hölgynek tetszett, az Claire, a cselédlány; aki Claire-nek tetszett, arról kiderül, hogy Solange; ami egy konvencionális dráma nyitó jelenetének tetszett, arról kiderül, része egy szinjátékon belüli rituális szinjátéknak.
"Ez az a pillanat - ahogyan Sartre a maga egzisztencialista filozófiájának szakmai nyelvén megfogalmazza -, amikor a fények vibrálni kezdenek, amikor a félhomályban létrejön a nemlét létének és a lét nemlétének illékony egysége. Ez a tökéletes és perverz pillanat belülről döbbent rá bennünket az álmodó Genet lelki magatartására: ez a gonosz pillanata. Mert Genet bizonyos akar lenni felőle, hogy a látszatot soha nem használja jóra, és ezért arra törekszik, hogy a valóságtól két vagy három ugrásnyira lévő fantáziaképei a maguk semmisségében lepleződjenek le. Ebben a fantázia-piramisban a végső látszat lerombolja valamennyi többi látszat realitását." Vagy, ahogy Genet maga fogalmazza meg, amikor leirja, milyen célt követett a Cselédekben: "Olyan elidegenitésre törekedtem, amely deklamáló hangnemet engedélyez és bevezeti a szinházba a szinházat. Azt is reméltem, hogy ily módon sikerül feloldanom az alakokat,.. és ol;yan jelképekkel pótolom őket, amelyek először a lehető legtávolabb állanak attól, amit jelenteniök kell és ugyanakkor mégis kapcsolatban vannak jelentésükkel, ily módon megteremtve az egyetlen összekötő szálat iró és közönség között; egyszóval azt akartam, hogy a szinpadi alakok csak metafórái legyenek annak, amit ábrázolniok kell..." Igy hát maguk az alakok is csak látszólag alakok - valójában csak puszta szimbólumok, tükörképek, álmok egy álomban. Az Haute Surveillance /Éber őrizet/ szerzői utasitásában Genetnek még hangsulyoznia kellett, hogy a drámát mint álmot kell előadni. Az Erkélyben nincs szükség ilyen specifikus utasitásokra.
Teljesen világos, hogy a dráma fantáziavilág egy fantáziavilágról; Genet álmát tolmácsolja a hatalom és a nemiség lényegi ter mészetéről, amelyek, az ő nézete szerint, közös gyökerekből fakadnak; vágyképzeteit közvetiti birák, rendőrök, tisztség- viselők és püspökök igazi természetéről. A kitaszitott gyermek, akit megtagadott a társadalom és aki nem ismeri el e társada- lom egyetlen törvényét sem, képtelen megérteni az állam kényszeritő apparátusa szerveinek indokait és ezért fantáziaképeket sző az állam eszközeiként fellépő emberek indokairól. A kitaszitott arra a következtetésre jut, hogy ezek az emberek a maguk szadista uralkodási ösztönét fejezik ki és az őket környező iszonyú szimbólumrendszert, a törvényszék, a hadsereg és az egyház rituáléját-szertartásait uralmuk alátámasztására és biztosítására használják. Ily módon a nemiség, amely Genet számára lényegileg uralkodás és alávetettség dolga, az államhatalom, amely a törvényszéknek és rendőreinek a fogoly fölötti uralmában nyilvánul meg, valamint a romantikus szertartás, a mitosz megnyilvánulása a nemiségben csakugy, mint a hatalomban - alapvetően azonosak.

A mai nyugati ember tudatát valami tehetetlenségi érzés hatja át, amikor találkozik a modern világ rendkivtili bonyolultságá val és az egyén képtelenségével, hogy befolyását erre e bonyolult és titokzatos gépezetre éreztesse. Az olyan világ, amely titokzatosan, tudatos ellenőrzésünkön kivűl müködik, szükségképp abszurdnak tünik. Nics többé vallási vagy történelmi cél kitüzése; elvesztette minden értelmét. A külvilágtól fizikailag elválasztott fegyenc a szó szoros értelmében minden lehetöséget elvesztett, hogy létét éreztesse, hogy a valóságra hatást gyakoroljon; ebben az értelemben a fogoly mindannyiunknál intenzivebben és közvetlenebbül fejezi ki korunk emberi állapotát. S ezért a fogoly, vagy legalábbis egy Genet érzékenysé gével és kifejezö erejével rendelkező fogoly, a nyugati ember kimondatlan gondolatainak, tudat alatti rossz közérzetének szó csöve lehet. Genet látomása az Erkélyben lehet bosszuvágytól fütött, eltorzithatja a kitaszitott heves dühe a társadalom iránt, de mindazonáltal megvan a maga érvénye. Helytelen volna a drámát azon az alapon birálni, hogy a társadalom tevékeny- ségeiről adott elemzése nyilvánvalóan hamis, hogy az egyháznak, a törvénynek és a karhatalmi erőknek más funkciói is vannak, mint hogy pusztán a hierarchiájukban felelős szerepet betöltő személyek hatalomvágyát fejezzék ki (bár ezek a motivumok kétségkivül jelentős szerepet játszanak a jogászok, püspökök és tábornokok pszichológiájában). Genet-t nem az érdekli, hogy ilyen elemzést adjon. Ő, társadalom hálójában vergődő egyén tehetetlenségi érzetét vetiti ki, a ködös "ők" névtelen sulyától megrémitett magányos "én" gyakran elfojtott és tudat alatti dühét önti drámai formába. Ez a tehetetlenség, ez az erőtlenség keres levezetést a mitosz és az ébren szőtt álmok pótmagyarázataiban; ez utóbbiak megpróbálják a világot ismét jelentéssel és céllal felruházni, mégis törvényszerüen omlanak össze ujra meg ujra. A valóság elérhetetlen célpont. Semminek, amit az egyes ember tehet, nem lehet értelme egy olyan világban, amely a megsemmisülés peremére sodródott, olyan okokból és olyan módokon, amelyeket az egyes ember képtelen megragadni és amelyek fölött minden jel szerint semmi hatalma.
Az Erkély forradalmárai egy mitikus képeken alapuló hatalmi rendszert próbálnak megszüntetni. De épp miközben megkisé- relnek kitörni a mitosz vasgyürüjéből a rajta túl elterülő valóság világába, kénytelenek megszerkeszteni a maguk saját mitoszát - mert a társadalom mozgását a tömeges fantáziaképei hajtják. Chantal megszökött Madame Irma bordélyházából, mert nem birta prostituálni magát impotens kis emberkék fantáziaképei kedvéért, akik igy akartak részesülni a hatalom és a nemi erő érzésében; és most elkerülhetetlenül mitikus tárggyá változik, szexuális képpé, amelynek az a rendeltetése, hogy a forradalom ágyútöltelékét a halálba csábítsa. És miután ebben a hősi szerpben feláldozta magát, Chantal, a mitikus Szent Johannát az álpüspök könnyű szerrel kisajátitja, mint saját liturgiája részét. (Érdemes megjegyezni, hogy Brecht, akinek munkáit Genet aligha ismerte, pontosan ugyanezt a képet használja. Szent forradalmár lányát a Vágóhidak Szent Johannájá-ban a tőkések azonnal halála után szentté avatják.) 
A végén a forradalmárok vezére maga is felismeri saját cselekvésének indokait. A valóság, amelybe be akart törni, a hatalom valósága volt, azé a hatalomé, amelyet a modern totalitárius állam titkos rendőrsége és terrorísta módszerei reprezentálnak. Ezért akarja kielégiteni meghiusult vágyait oly módon, hogy elmegy a bordélyházba és ott a rendőrfőnök álcáját kivánja felölteni. De ugyanakkor ez a felismerés büntudattal és dühödt bosszuvággyal tölti el. Amikor, a rendőrfőnököt megszemélye- sitve, kasztrálja magát, tette ambivalens; meg akarja büntetni magát saját hatalomvágyáért és ugyanakkor szimpatikus mágia révén, behelyettesitve, a rendőrfőnököt akarja megbüntetni. Mivel Roger gondolatvilágában csakugy, mint Genet-ében, a hatalom és a férfíasság analóg fogalmak, tehát - lévén hogy maga a rendőrfőnök heraldíkus jelképként egy hatalmas falloszt választott - a szimpatikus mágia szükségképpen ölti fel a kiherélés formáját. Genet, mint drámairó elérte azt, amivel minden alakja (talán csak a Négerek Village-ának és Vertujének kivételével) hasztalan próbálkozott: áttörte az ébren szőtt álmok és az illuziók circulus vitiosusát és konkrét, brutális és felkavaró módon szinpadra állitotta fantáziaképeit. Ily módon mégis sikerült nyomot hagynia a való világon, ha nem mással, hát azzal, hogy az "igazakból"álló közönséget mélységesen felrázza és undorral tölti el. Ahogyan Sartre, Genet bámulatos pályafutását összefoglalva, megfogalmazza: "Genet, amikor a végső határokig tolvaj akar lenni, az álomba ugrik fejest; amikor álmát az őrületig hajtja, költővé avatja magát; amikor a költészetet a szó végső diadalának szánja, ember lesz; az ember pedig az igazság költője lett, épp ugy, ahogyan a költő a tolvaj igazsága volt."
Ha az ifju kitaszitott társadalomellenes tettei kisérletet jelentettek, hogy bosszut álljon e társadalmon, hogy a  szipatikus mágia jelképes cselekvéseivel elpusztitsa a társadalom egész szövedékét - irói tevékenységében más és hatékonyabb eszközökkel, de közvetlenül folytatja ezt a tiltakozást. "Mi lenne - mutat rá Sartre -, ha Genet, akit a dolgok könyörtelen rendje fantáziaképek világába zár (lévén ő kitaszitott, akinek a való világra nem lehet befolyása), lemondana kisérletéről, hogy tolvaj tevékenységével megbotránkoztasson? ... Mi lenne, ha ... a képzelet szféráját változtatná állandó botránykóvé? Mi lenne, ha a tehetetlenségről szőtt álmai épp a maguk tehetetlenségében végtelen hatalmat tárnának fel és a világ minden rendőri erejével dacolva a társadalmat mint egészet vonnák kétségbe? Vajon ez esetben nem találná-e meg a kapcsolódási pontot a képzeletbeli és a valóságos, a hatástalan és a hatékony, a hazug és az igaz, a cselekvéshez való jog és maga a cselekvés között?"
Világos, hogy amikor Genet a szinházban magával a társadalommal néz farkasezemet, sokkal közelebb jut céljához, mint amikor elbeszélő prózájának magányos olvasóihoz fordul. Itt egy kollektiv egységet alkotó, élő emberi csoport - a közönség - kerül szembe a kitaszitott álmainak és fantáziaképeinek titkos világával. S mi több: a közönség, átélve a látottak hatását - még akkor is, ha ez a hatás a borzadály és az undor formáját ölti -, kénytelen felismerai a szinpadon, tulajdon szeme előtt, a saját sulyos pezichológiai helyzetét, ha iszonyatosan felnövelt és megemelt alakban is. A tény, hogy a közönség jelentős részét bizo nyára azok a hiresztelések vonzották a szinházba, miszerint ott botrányos vagy pornográf szinjátékban lesz részük - csak növeli ezt a sokkhatást. Mert a szinházba eljutva az igazak soraiban lévő érzékeny lények azt tapasztalják majd, hogy saját fantáziaképeik nem is különböznek annyira a magát nyiltan is kitaszitottnak valló szerző képzeteitől. Meglehet, hogy Genet drámái nélkülözik a cselekményt, s jellemábrszolást, a szerkesztést, a logikát vagy a társadalmi igazságot; de pszichologiai igazságuk kétségtelen. Drámái (bármily ügyesan épitettek is) nem intellektuális etüdök, hanem egy magánjellegü mitosz,  kivetitései, amelyek a mitosz és az álom szférájára jellemző logikai gondolkodás törvényeiben fogantak; ezért játszanak Genet drámáiban uralkodó szerepet a mágikus cselekvési módok - szubjektum és objektum, szimbólum és valóság, szó és fogalom azonositása, valamint, egyes esetekben, a név elválása a megjelölt dologtól: a szó objektiválódása. (Genet egyeszer azt mondotta Sartre-nak, hogy gyülöli a rózsákat,de szereti a "rózsa" szót.! A prelogikai gondolkodás, az álom és a mitosz világában a nyelv közlés helyett ráolvasás, igézet lesz; a szó nem fogalmat jelöl, hanem mágikusan felidéz valamit - mágikus formulává válik. A vágy és a szerelem a birtoklás vában fejeződik ki, a szerelem tárgyával való azonosulás és annak bekebelezése révén. A ráolvasás, a mágikus behelyettesités és az azonosulás a rituálé lényeges elemei. A nyelvnek igéző mágiaként való alkalmazása - a szavak objektiválása - teszi Genet drámáit, nyersességük és sikamlós tartalmuk ellenére, hitelesen költői drámákká, mintha csak Baudelaire müvét, A romlás virágait ültetné át drámai képekbe. Genet szinházát mélységesen áthatja a társadalmi. tiltakozás. Mégis, akárcsak Ionesco és Adamov szinháza - az utóbbié az epikus realizmusra való áttérés előtt -, az övé is határozottan elveti a politikai elkötelezettséget, a politikai érvelést, a didaktikát vagy a propagandát. A társadalom kitaszitottjának álomvilágát bemutatva az emberi állapotot kutatja, az ember elidegenedését, magányát, hasztalan törekvést a jelentés és a valóssg meglelésére.
Noha Genet drámái sok módszer- és megközelitésbeli szempontból különböznek a többi drámairó müveitől, magukon hordják azok számos közös és lényegbeli ismérvét: a jellem és a motiváció fogalmainak mellőzését; a lelkiállapotokra és alapvető emberi helyzetekre való koncentrálást, ahalyett, hiogy egy elbeszélő cselekményt bontanának ki az expoziciótól a megoldásig; a nyelvnek, mint a kapcsolat és a megértés eszközének devalválását; a didaktikus célkitüzés elvetését; és a néző szembesitését egy kegyetlen világ nyers tényeivel és saját elszigeteltségével. Ily módon az Erkélyt és a Négereket bizonyos- sággal, a Cselédeket jókora valászinüséggel az abszurd szinház termékeinek tekinthetjük.

Vissza

A tolvaj naplója

copyight © László Zoltán 2001 - 2010
e-mail: Literatura.hu