Europé

Europé

A tyrusi király leányára, a szépséges Európéra csodálatos álmot bocsátott egy éjszaka Aphrodité, a szerelem istennője. Két világrész versengett érte, asszonyi alakban álltak meg az ágya fölött, az egyik Ázsia, a másiknak akkor még neve sem volt.

- Az én földemen született, én is neveltem őt - mondta Ázsia, és átölelte a leányt.

- De nekem rendelte Zeus, és róla fognak elnevezni engemet - mondta az ismeretlen, és ellenállhatatlan erővel ragadta magához Európét.

Ekkor fölriadt álmából a királyleány. Sokáig ült még szótlanul az ágya szélén, dörzsölte a szemét, de nem tudta kitörölni belőle a látomást, olyan mélyen vésődött a szívébe a két asszony alakja.

- Melyik isten küldhette szememre ezt az álmot? - tűnődött magában. - És ki lehet az idegen asszony, hogy máris vágy fogta el a szívemet utána? Milyen szeretettel karolt át, és úgy nézett rám, mintha a leánya volnék! A boldog istenek fordítsák jóra az álmomat! Fölkelt s felkereste leánypajtásait s kiment velük a rétre, a tenger partjára, hogy virágot szedjen. Egyik a jácintot, a másik a nárciszt szerette, volt, aki az ibolyát, de Európé, ki, mint Aphrodité a kharisok között, minden pajtása közt a legeslegszebb volt, csak piros rózsát szedett aranykosárba.

Messziről nézte őt Kronos fia, Zeus, a szerelem nyila megsebezte szívét s mátkájának akarta a leányt. De a féltékeny Hérát nehéz volt kijátszania.
Elrejtette magában az istent és bika alakját öltötte magára. De nem akármilyen közönséges bikáét, amilyen az istállóban ropogtatja a szénát, vagy amilyen a mezőn az ekét húzza. Ennek a bikának véges-végig aranyszőke volt a szőre, csak a homlokán ragyogott egy hófehér kerek foltocska. Hát még a szarva! Hajszálig egyforma volt a két ága, s olyan volt, mintha a hold ezüstös sarlóját hordozta volna a fején.
Úgy jött a pázsitos rétre, nem is ijedtek meg tőle a leányok. Mindegyik közelről akarta látni, ragyogó, sima szőrét mindegyik meg akarta simogatni. Csodálatos illat áradt a testéből, mely a virágos rét szagánál is jobb volt.

Büszke, nyugodt léptekkel járkált a leányok között és a szépséges Európé mellett megállt. Hízelkedve nyalta meg a királyleány hófehér nyakát, ez pedig átölelte őt és gyöngéden törülgette szájáról a habot, sőt meg is csókolta. Nyájasan bőgött erre a bika, majd meghajlította térdeit, fejét visszafordította, és okos, nagy szemeivel széles hátát mutatta Európénak.
A királyleány odaszólt széphajú pajtásainak:

- Jertek, jertek, lányok, üljünk fel a bika hátára, kényelmesen fölférünk rá mindnyájan, akárcsak egy jó tágas hajóra. Nézzétek, milyen szelíd, nézzétek, milyen okos a tekintete, olyan, mint egy ember, éppen csak beszélni nem tud.
Így szólt s jókedvűen ült föl a bika hátára. A többiek is nekikészülődtek, de ezt már nem várta meg a bika. Amint a hátán volt az, akit keresett, egyszeriben felugrott és nyílsebesen tartott a tenger felé. A királyleány még visszafordult, hívogatva nyújtotta két kezét pajtásai felé, de azok nem tudták utolérni.

A bika pedig egyenesen a tenger felé tartott. Nem riadt vissza a haboktól, csak bele a vízbe, mint valami delfin. Elsimult a hullám, száraz patákkal ment végig a tükörsima tengeren. A tenger népe felismerte az istent a bikában. Cethalak játszottak a lábai előtt, jókedvű delfin bukfencezett a tiszteletére, és a cethalak hátán a szép néreisek is felbukkantak a víz alól. Maga Poseidón, a tenger istene egyengette az utat testvére előtt, a tritónok mind köréje sereglettek és fújták a kagylótrombitát. Ez volt a nászének a tyrusi királyleány lakodalmán.
Európé egyik kezével a bika hosszú szarvába fogózott, a másikkal a bíbor ruháját fogta össze, hogy ne érjen a tengerbe. Könnyű peplosába kapaszkodott a szél és felduzzasztotta, mint hajóvitorlát. Szülőföldje eltűnt már a szeme elől, egy parti szikla sem, egy magas hegycsúcs sem látszott már belőle. Felül kék égbolt, alul a parttalan tenger.
Riadtan nézett körül a királyleány:

- Hová viszel, te csodálatos bika? Ki vagy, hogy a tengertől sem félsz és a fókák útját ilyen bátran járod? Gyors hajóké a tenger, a bika visszaretten tőle. Mert hol veszel itt édes vizet, ha megszomjazol, édes füvet, ha legelni akarsz? Vagy talán isten vagy? Mert az istenekhez méltó, amit cselekszel. Talán, ha úgy tetszik, a kék levegőbe is fel tudsz emelkedni a röpke madarak közé. De jaj, velem mi lesz, hogy atyám házát elhagytam, s a bika hátán bolyongok, elhagyottan s azt sem tudom, hová, azt sem tudom, meddig! Legalább te segíts, tengerek királya, földrengető Poseidón, legalább te vigyázz rám kegyesen! - mondta.

De megszólalt a szépszarvú bika:

- Ne félj, szépséges szűz! Mert tudd meg, Zeus vagyok, és az emberek közt olyan alakban tudok megjelenni, amilyenben csak akarok. Szeretlek téged, azért kellett bejárnunk ezt a nagy tengeri utat. De mindjárt Krétába érünk, és a kegyes sziget, ahol nevelkedtem, téged is befogad. Ott ülünk menyegzőt, én szépséges mátkám, s híres, nagy királyok származnak majd tőlünk. Így szólt és csakugyan feltűnt már Kréta szigete. Ott újra felvette isteni alakját Zeus és megtartották a menyegzőt. A három Hóra volt a násznép.

Így lett a szép tyrusi királyleány Zeus hitvese, s amint Zeus ígérte, híres, nagy királyok lettek a gyermekei, Minós, Sarpédón és Rhadamanthys.

Vissza